Miután magamba tömtem annyi rossz ízű emberi táplálékot, hogy mindenki biztos lehetett benne, nem fogok éhen halni, visszamentünk a nappaliba és megnézettek velem minden egyes felvételt, amin rajta lehettem, hátha visszahoznak néhány emléket. Nem voltak emlékek, viszont milliónyi pillanatot raktároztam el az agyamban, amik tökéletes bizonyítékai voltak annak, hogy szerettem őket és végig boldogok voltunk.

Döbbenten észleltem, hogy ez a család mennyire könnyen szerethető. Történeteket meséltek nekem, megállíthatatlan áradatban. Carlisle és Esme a családi jelenetekre fektetett nagy hangsúlyt, Rosalie az olyan dolgokat mesélte, amit mi ketten csináltunk, Alice vicces történeteket mesélt és Edward pedig megválaszolta a csak fejemben feltett kérdéseimet. Hiába volt minden, egyetlen kósza emlékkép sem bukkant fel, de az érzelmeim, mintha hirtelen visszajöttek volna. Mindenki rajongva szeretett engem, ez nyilvánvaló volt, de az meglepett, amit én éreztem. Teljes nyugalomban fészkeltem be magam Rosalie és Bella közé, a fejem anya vállának döntöttem és úgy hallgattam mindent, közben meg szerettem őket. Nem tudtam, honnan jött az érzés, nem volt emlékekhez kötve, csak ösztönös volt. Tudtam, hogy ők a családom és ez boldogsággal töltött el…

Hirtelen ébredtem a saját gyerekágyamban, úgy éreztem, mint mikor valami csodálatos álmot látok és ébredéskor rá kell jönnöm semmi nem igaz belőle. Egy-két pillanatig rosszul éreztem magam, aztán rájöttem, hogy milyen hülye vagyok. Hiszen ez elvileg igaz! Ettől olyan jó kedvem kerekedett, hogy felpattantam és lerobogtam egy emeletet. Olyan hirtelen vettek körbe, hogy egész megijedtem. Mindegyikük fura képpel bámult.

- Mi a baj? – hökkentem meg.
- Semmi – nevetett hirtelen Edward. – Csak mostanában nagyon éberek vagyunk, te pedig olyan hevesen rohantál le, azt hittük, valami baj van.
- Hova ez a sietség? – kérdezte Alice.
- Úgy döntöttem, hogy állati vért fogok inni – mondtam mosolyogva, bár nem voltam meggyőződve arról, hogy le is fog menni a torkomon. – Menjünk el vadászni!

Ez kisebb családi vitát eredményezett, de nem azért, mert rossz ötletnek tartották, hanem mert mindenki velem akart jönni. Végül Alice lemondott a dologról, annak fejében, hogy ha visszajövök, vásárolni megyünk és Rosalie is azzal az ígérettel, hogy legközelebb csak mi ketten megyünk.
Így hát hármasban mentünk anyával és Edwarddal. Teljes erőmből futottam, de az ő tempójukkal nem vehettem fel a versenyt. Azért rendes módon lépést tartottak velem. Alighogy elindultunk egy negyedik alak is becsatlakozott, bár senki nem hívta. Hallottam a bokrok zizegését, egy-egy hangosabb mancsdobbanást és éreztem az illatát is.

- Jacob – mondta Edward feleslegesen. – Akarod, hogy hazaküldjem?
Csábító gondolat volt, mert nem akartam előtte bénázni, viszont nagy bunkóság lett volna, ha nem engedem, hogy velünk tartson. Legalább meghozza az étvágyamat.
Edward csak nevetett a gondolatmeneten.
Végül megérkeztünk. Nem messze a fák mögött egy kis tisztáson jó pár növényevő legelészett. Nem láttam őket, de éreztem. Némileg megzavart Jacob mozgása magam mögött, de annyira nem volt vészes.
- Mik ezek? – suttogtam szinte hangtalanul.
- Jávorszarvasok – felelte Bella.

- Sok van belőlük errefelé? – kérdeztem aggódva. A jávorszarvas aranyos állat, ha mind a hárman elkapunk egyet, sőt, ha Jacob is vadászik az már négy… végül is ez az élet rendje. Ne aggódj, Nessie, nem fog kihalni miattad a populáció! Legalábbis remélem. Ugye Edward?
Kezdtem megszokni a fejemben beszélgetést vele, ránéztem és megint furcsa képet vágott, mintha valami meglepte volna.
- Nessie-nek nevezted magad – mondta és Bellára nézett. – A fejében is.
Ránéztem Bellára. Örült ennek, láttam rajta.

- Vadásszunk! – mondta végül Edward.
- Hogyan? – tétováztam. Emberek levadászásában profi voltam, de egy négylábú állat esetében nyilván más a dolog tematikája.
- Akarod, hogy megmutassam? – kérdezte Edward. – Vagy Bella is…
- Inkább te – mondta gyorsan Bella. – Nessie-nek látnia kell, hogy csinálja egy profi.
- Most a szerénység királynőjét hallottuk – mosolygott Edward a szemét forgatva. – Nálad felségesebb vadászt, még soha nem láttam.
- Csak mert még nem láttad magadat!
- Kétlem, hogy…
A hátam mögött felhangzó kis mormogás megakasztotta őket a vitában, bár szívesen hallgattam volna tovább. Edward vetett egy metsző pillantást Jacobra, majd hozzám fordult.

- Menjetek mindketten – mondtam gyorsan. – . Minél több példát látok, annál könnyebb lesz, nem?
Ebben maradtunk. Közelebb óvakodtunk és figyeltem, ahogy mindketten megindulnak. Jobbról és balról, mintha egymás tükörképei lennének, a lépéseik összehangoltak voltak, a mozgásuk kecses, gyors és pontos. Anya királynői fenséggel kapta el a szarvasát, míg Edwardban volt valami könnyed lazaság.

Szinte egyszerre végeztek az ivással, mindketten makulátlanul, vércseppmentesen néztek ki. Egymásra pillantottak, aztán visszajöttek hozzánk.
- Nahát! – mondtam. – Ez szép volt!
- Megpróbálod? – kérdezte Bella.
- Nem tűnik nehéznek – bólintottam.
Újra futásnak eredtünk, hogy utolérjük megmaradt prédát. Már megálltak és békésen legelésztek, újfent, mintha nem is közülük hullott volna el két példány.
- Hát… megyek! – határoztam el magam és előrerohantam, egyenesen a szarvasoknak.

Mivel még mindig sajnáltam őket egy cseppet, ezért a kicsik közül semmiképp nem akartam választani, kinéztem hát a legnagyobbat. Annak volt a legnagyobb agancsa és a képe is mogorvának tűnt.
Amikor észrevettek, mind rohanni kezdtek, kivéve az általam kiszemeltet. Az egyenesen nekem támadott. Bevallom, erre nem számítottam, egy pillanatra tétovázni kezdtem és máris nekem jött, sőt mi több átgázolt rajtam, mintha csak egy gyenge ember lennék. A földön fekve arra gondoltam, hogy ilyen is csak velem történhet.
A következő pillanatban Jacob rohant oda hozzám és takarta el előlem a felhős eget. Aggodalmasan megbökött az orrával.

- Jól vagyok! – nevettem el magam, hiszen mit nekem pár hülye pata. – Most elkapom!
Felugrottam és a gyáván elrohanó szarvas után vetettem magam. Mogorván gondoltam arra, hogy nyilván a hatalmas farkastól ijedt meg és nem tőlem.
Jacob mellettem rohant, majd elém vágott és gyorsabban érte utol a szarvast. Az állat elé ugrott, kényszerítve ezzel a visszafordulásra. Az meg is torpant és ellenkező irányba kezdett rohanni, ahol én álltam. Megint leszegte a fejét, hogy felökleljen, de nem voltam olyan ügyetlen, hogy másodszor is tétovázzak. Csak léptem egyet oldalra, megragadtam az állat nyakát és a következő pillanatban a földön is volt.

A többi már ösztönösen ment. A vér, ahogy számítottam is rá, kellemetlen ízű volt, de enyhítette az éhségemet. Legalábbis az emberi ételnél ezerszer jobban. Volt valami fura érzésem. Nem először csináltam ezt, voltam már ugyanilyen helyzetben és ugyanez a sötét szempár meredt rám.
A pillantásom találkozott Jacob tekintetével.
- Emlékszem! – mondtam hirtelen. Gyorsan felkeltem a tetem mellől és közelebb mentem Jacobhoz. – Emlékszem erre, mi vadásztunk már együtt!
A fejét édesen megbillentve biccentett egyet.
- Nessie? – gyorsan hátrafordultam anya és Edward felé.
- Emlékszem – mondtam nekik is. – Vele voltam és ugyanígy vadásztunk és…
Elhallgattam. Nem is emlék volt ez, inkább egy kisebb bevillanás. Csak az a pillanat, ahogy felnézek rá, ő pedig rám néz. Felvillanyozó volt, de aztán idegesség kerített hatalmába. Miért nem emlékszem többre?

- Csináljuk megint! – néztem a csorda után. – Gyere!
Rohanni kezdtem és ahogy Jacob felzárkózott mellém, megint elkapott az az érzés. Együtt választottunk le egy kövérebb példányt a többiektől, aztán én csak figyeltem őt, ahogy vadászik. Hatalmas, kíméletlen és gyönyörű. Büszkeség töltött el és tudtam, ezt is éreztem már. Furcsán jó érzés volt, amiből még többet akartam. Tökéletesen elhittem, hogy Nessie vagyok, ha Faith lennék, akkor zavarna azt a sok vér a pofáján és talán el is rettennék, de nem most. Minden annyira természetesnek tűnt, sőt megszokottnak.

Tudtam, hogy valamit akarok csinálni, de azt nem, hogy mi az. Valami nagyon fontos ment ki a fejemből és ez kis híján megőrjített. Hiszen én mindenre emlékszem, bármikor fel tudok idézni jelentéktelen dolgokat, de most ezt a hihetetlenül fontos dolgot, amire tudom, hogy mindig emlékezni akartam… ez nem ment. Fekete üresség volt a helyén, akármennyire is koncentráltam…
- Ne erőltesd! – mondta Edward. – Talán kell még egy kis idő és abból – kicsit megvonta a vállát –, úgy tűnik, végtelen van nekünk.
- Igen, kicsim – bólogatott Bella is. – Már ez is több, mint amire számíthattunk.

Azért egészen el voltam szontyolodva. Hazafelé vettük az irányt. Bár dicsértek, milyen ügyes voltam, nem igazán hittem el. Tök béna voltam, minden vámpírok szégyene.
Ahogy hazaértünk, meg is kaptam a fejemre.
- Grizzlyre vadásztatok? – kérdezte Emmett, ahogy a többiekkel együtt kiáramlott a házból.
- Szarvasra – mondtam és akkor nevetni kezdett. Nem értettem, hogy mi ebben a vicces.
- Komolyan? – röhögött még mindig. – Úgy nézel ki, mintha egy grizzlyvel harcoltál volna! Azt ne mondd, hogy egy szarvas tépte szét a ruhádat!
- Emmett! – csattant rá Edward és Rosalie is egyszerre.

Végignéztem magamon és rádöbbentem, hogy festhetek. A cipőmre vastag sárréteg tapadt és a ruhám is sárfoltos, sőt, néhol szakadozott volt. Reflexből megérintettem a hajam és egy szénaboglyát éreztem az ujjaim alatt. Milyen ciki!
- És milyen volt? – kérdezte Rosalie. Talán a földbe döngölt méltóságom próbálta helyreállítani, de nem ment.
- Ocsmány – mondtam őszintén. – De az emberi étel még rosszabb. Most felmegyek, rendbe szedem magam egy kicsit!
A még mindig harsányan vihogó Emmett mellett berohanva, feltrappoltam a szobámhoz legközelebbi fürdőszobába.
Majdnem felsikoltottam, ahogy megláttam a tükörképem. A hajam, mint egy boszorkányé, ezt sejtettem is, de az arcom rosszabb volt, a homlokomon piszkos folt, az államon egy csepp odaszáradt sáros vérfolt. Miért nem szólt senki? Ez olyan ciki! Teljesen barbárul néztem ki. Véletlenül lenéztem a kezemre és megláttam, hogy a körmeim alatt is mocsok van.

Mielőtt nekiálltam volna a tisztálkodásnak a semmiből Alice és Rosalie tűntek fel. A segítségemre jöttek
Egy óra múlva ott álltam elegánsan feltűzött hajjal, frissen kisuvickolva, egy szűk farmerben és egy ízléses szatén felsőben, Rosalie a lábamra adta a félcipőt, amit választott nekem és Alice befejezte az utolsó körmöm rózsaszínre pingálását is.
- Milyen gyönyörű vagy! – mondta Rosalie.
- És milyen jó, hogy ebben nem hasonlítasz Bellára – sóhajtott Alice elragadtatottan. – Ő soha nem engedi, hogy kicsinosítsuk.
Hirtelen megmerevedett, aztán egy kis sikoly hagyta el a száját.
- Nem! – a döbbenetem egyenesen ijedtséggé fokozódott, mikor a fürdőszoba megtelt Cullenekkel. Jasper rohant először Alice mellé, anya karjai záródtak össze körülöttem, Esme aggodalmasan nézett ránk, Emmett is szokatlanul komolynak tűnt. Carlisle viselkedett a legnyugodtabban.

- Mi az, Alice? Mit láttál?
- Alice! – csattant fel Edward, nyilván kiolvasta a fejéből a látomást. – Ezt ne csináld többet! Halálra ijesztettél minket.
Komikusnak tűnt a kifejezés, pont az ő szájából, aztán Alice legyötört, méltatlankodó hangon, hogy mindenki megértse, kimondta hangosan.
- Magamat láttam! – Jasper karjai erősebben szorították. – Egyedül fogok vásárolni!
Legelőször Emmett vihogása hangzott fel, aztán legnagyobb meglepetésemre anya édesen csengő kacagása, amibe bekapcsolódott Esme, majd Carlisle is és végül mind nevetni kezdtünk, kivéve szegény Alice-t.

- De én miért nem megyek? – kérdeztem értetlenül. Volt kedvem menni.
- Mert valaki vár rád odalent – mondta végül Edward. – Jacob beszélni akar veled.
- Velem? Miről?
Egyszerűbb lett volna, ha Edward, aki biztosan tudja, csak úgy elmondja, de megrázta a fejét, aztán már ott sem volt. Próbáltam követni, amilyen gyorsan csak tudtam.
- Arról ne merj beszélni vele! – hallottam Edward hangját.
- Nem akartam, csak…
- Nem gondolja azt! – vágott közbe Edward.
- Az ő szájából akarom hallani! – mondta határozottan Jacob. Máris nem tűnt annyira kutyásnak, hogy a sarkára állt.

Leértem és mikor megláttam őket az is eszembe jutott, hogy mennyivel nagyobb Edwardnál, simán a földbe döngölhetné, ha akarná.
- Az nem olyan biztos – morogta Edward.
- Bocsi – eresztettem meg egy vigyort, habár az állítást továbbra is fent tartottam.
- Nessie, beszélhetünk valahol négyszemközt? – kérdezte Jacob.
El kell mondjam, hogy nézett ki, mert igencsak kedvemre való látvány volt. Nem csak kajálás szempontjából. Férfinak sem volt kutya (és ezt most nem úgy értem). A farmer, amit viselt szűk volt és kiemelt bizonyos kiemelésre méltó területeket. A pólója egyszerű fekete volt, már ha egyszerűnek lehet nevezni azt, ami ilyen jól mutat rajta. Megfeszült a vállán, a mellkasán és az erős karjain is. Önkéntelenül is arra gondoltam, hogy az ilyen testet vétek ruhába kényszeríteni. Az arca is szép volt, enyhén kisfiús beütésű. Barnasága felüdülés a szemnek, annyi sápadt vámpírkép után, a haját valami bőrszalaggal kötötte hátra, így a nyaka gusztusos íve szabadon maradt. Ennek ellenére biztos voltam benne, hogy ellen tudok állni a harapási kényszernek és ennek az oka az a kissé gyerekes határozatlanság, ami sugárzott belőle. A testtartása bizonytalan volt és kicsit összehúzta magát… nem is tudom, mintha nem lenne tisztában azzal, hogy tulajdonképpen dögös…

- Nessie! – mondta Edward.
- Bocsi – mondtam megint. Pedig tökéletesen igazam volt. – Oké, ráérek – mondtam Jacobnak. Azt hiszem döntésre sem volt szükségem. Alice előre látta, hogy el fogjuk halasztani a vásárlást.
Jacob, még mindig azzal a fura, bizonytalan testtartással elindult kifelé, én meg követtem. Úgy éreztem, ezt a közös vadászat közelebb hozott minket egymáshoz és ennek örültem. Nyilván barátok vagyunk, és abból egyenesen következik, hogy lehetne valami más is. Persze senki ne higgye, hogy mániákus pasifaló vagyok (ez kicsit furán hangzik annak fényében, hogy mennyire kedveltem a fiatal srácok vérét), inkább csak azt, hogy van szemem és igényeim.

Mióta a testem tinédzserkorba fejlődött, természetes érdeklődést mutatok a helyes pasik iránt. A hormonok nálam is beindultak, vágytam a szerelemre, a romantikára és minden ilyesmire, de hogy lehetett volna kivitelezni? Emberekkel nyilvánvaló okokból nem ismerkedhettem, vámpírokkal meg nem nagyon találkoztam, hogy lehetőségem legyen bármiféle kapcsolatra. De most itt vagyok, igaz a hormonjaim már nem késztetnek hülyeségre, de azért egy egészséges félvámpír fantáziáját beindítja, ha a közelébe kerül egy egészséges és az átlagnál ellenállóbb jóképű srácnak, mint amilyen Jacob is. Nem azt mondom, hogy muszáj lennie valaminek, de előfordulhat, nem? Minden nagyképűség nélkül mondom, hogy szép vagyok, ő pedig férfi. Mi az akadály?

Viszonylag messzire mentünk a háztól Jacob csak haladt, rám hátra sem nézve. Töprengtem különböző okokon, amiért beszélni akarhat velem és főleg Edward mondatán: „Arról ne merj beszélni vele!” De miről?
Jacob olyan hirtelen torpant meg, hogy kis híján beleütköztem. Megfordult és lenézett rám. Ahogy a szeme találkozott az enyémmel, azonnal elfordította az arcát.
- Tudnom kell, Nessie, úgyhogy most beszélj őszintén! Kérlek, akármilyen rossz is az igazság, mondj igazat!
- Jó, de pontosan miről? – kérdeztem értetlenül. Feldúltnak tűnt, de én nem láttam okot semmi ilyesmire. Nem értettem, mi lehet a baja.
- Ma, mikor vadásztunk – kezdett bele hadarva és mindenhova nézett, csak az arcomra nem –, és láttál engem is. Nagyon megijedtél? Tudom, félelmetes lehetett neked és én megértem, ha most egy szörnyetegnek tartasz, nem kellett volna előtted szétmarcangolnom azt a…

Megakasztotta a meglepett nevetés, amit hallattam. Erre nem számítottam.
- Félelmetes? – megráztam a fejem. – Nem ijedtem meg. Nekem tetszett, ahogy vadásztál.
- Ez nem igaz, Nessie! Láttam a szemedben a…horrort. A szíved is gyorsabban kezdett dobogni, mert megijesztettelek! – most rám nézett, bele az arcomba, mintha belém akarná szuggerálni az ő igazságát.
- Félreláttad! – néztem a szemébe. – Tényleg tetszett, nagyon szép volt!
- Szép? – kérdezte kicsit fájdalmasan, kicsit reménykedve, mintha nem merne hinni nekem. Szerencsére erre volt megoldás. Az arcához emeltem a kezeim és megmutattam, én hogy láttam az egészet.

A hatalmas, megállíthatatlan farkas, ahogy elkapja az áldozatát, könyörtelenül, mégis oly büszkén és erősen. Ahogy az óriási állkapocs egyetlen, könnyed mozdulattal összezárul és az a tekintet, amivel rám nézett.
- Gyönyörű! – mondtam ki a gondolatom.
Tökéletes csókhelyzet volt. Valami hangulatmegadó vibrálás lengedezett közöttünk, közel álltunk egymáshoz, ő lenézett rám, én fel rá, az arca már így is a két kezem között volt. A számat ellazítottam, ahogy a csókot szokás várni, a tekintetem az övébe fúrtam. Szóval tökéletes volt, annyit kellett volna tennie, hogy kicsit lejjebb hajol, mert én már lábujjhegyen álltam.

A várakozás közben a szám kiszáradt, a szívem egyre gyorsabban vert és akkor ahelyett, hogy megcsókolt volna, csak magához rántott, elfordította a fejét és a nyakát tartotta oda nekem.
- Csak nyugodtan, Nessie!
Kész, így romlik el egy tökéletes csókszituáció! Most egyáltalán nem akartam megharapni. Az illat még mindig felséges volt és csábító, de nem vagyok állat. Barátokba, ismerősökbe, leendő csókpartnerekbe nem harapunk bele!
- Nem akarlak megharapni – próbáltam elhúzódni, de meglepően erősen tartott. – Engedj már el!
- De hát miért? – kérdezte értetlenül és enyhített a szorításon.
- Mert nem és kész! Egyébként is, ezentúl csak állatokból iszom.
- Hát… tulajdonképpen…
- Te nem vagy állat! – csattantam rá és elléptem tőle. – Emberi értelemmel rendelkező emberi lény vagy, aki képes farkas formát ölteni. Szerintem ez nem illik bele az állat fogalomba, úgyhogy ne is próbálkozz!

Kicsit bunkó voltam vele, de csak a meghiúsult csók miatt. Lehet, hogy nem is tetszem neki? Igazán kihasználhatta volna a helyzetet.
- Nessie, látom rajtad, hogy ez nehéz neked, de én tényleg nem bánnám. Örülök, ha kívánatosnak találod a vérem!
A vérét? Haha, és mi van, ha a többi részét is kívánatosnak tartom. Annak nem örülne? Vagy igen?
- Épp nem a véred találtam kívánatosnak – böktem ki, majd rögtön meg is bántam. Gyorsan elfordultam.
- Mi? – kérdezte.
- Semmi – hadartam. – Jobb lesz, ha visszamegyünk. Késő van…– beszéltem hülyeségeket és megindultam előre.
- Várj, Nessie! – elkapta a kezem és visszarántott.

Maga felé fordított, én meg tudtam, hogy piros az arcom, így eszemben sem volt felnézni. Az állam alá nyúlt és kényszerített, hogy felnézzek rá. A szemei szelíden csillogtak, a száján egy apró mosoly volt, még ez is bizonytalan.
- Hát mit találtál kívánatosnak? Mindenem a tiéd. Elveheted!
Az enyémhez közelítette az arcát, a lélegzete csiklandozta az orrom, beáramlott a félig nyitott számba. Annyira vágytam a csókjára, mint még soha semmire. A kezeim a nyakára kulcsolódtak, újra lábujjhegyre álltam és megcsókoltam.

Meglepett a heves reakciója. Az egyik kezét a tarkómra csúsztatva, a másikat a derekam köré fonva rántott közelebb magához. Az erős teste az enyémhez simult, a szája hevesen tapadt az enyémre, és mintha az ajkain keresztül hatolt volna belém a bőre forrósága. Forróság volt, ami számtól indult és végigrohant az egész testemen. Elgyengített, elkábított… boldoggá tett.
Végtelennek tűnő elégedett pillanatok voltak, mikor úgy éreztem, megvan a helyem, hiszen én őhozzá tartozom és senki máshoz. Soha nem éreztem még ilyet, egyszerre volt, gyönyörű és kicsit félelmetes gondolat.

Kész véteknek tűnt, mikor elhúzódott tőlem. Nem engedett el, egyedül a száját húzta el milliméternyire az enyémtől.
- Ez volt életem legjobb csókja! – súgtam bódultan.
Megmerevedett a teste, a szorítása egy pillanatra fájdalmassá vált, majd hátrébb lépett tőlem. Nem értettem, mi a baja, de láttam rajta, hogy döbbent és dühös.
- Életed legjobb csókja? – zihálta. – Ezt úgy érted, hogy te már… csókolóztál ezelőtt?
- Hát… eddig csak kétszer – motyogtam ijedten. Ijesztő volt az eddig szelíd szemében látszó vad indulat.
- Kétszer? – sziszegte, mintha a legszörnyűbb bűnt követtem volna el.
- De ez már régen volt – védekeztem. Most mi van? Kiakad két apró csóktól, amik semmit nem jelentettek? Mire fel? Ki ő nekem?
Némán figyeltem, az arcán a düh és fájdalom váltakozott, a teste ijesztően megremegett. Önkéntelenül is arra gondoltam, hogy át fog változni farkassá… nem is tudom, hogy honnan tudtam.

- Most mit izélsz? – kérdeztem kicsit bemérgesedve. – Úgy viselkedsz, mintha valami súlyos dolog történt volna…
- Egy másik férfival csókolóztál! – csattant fel vádlón. Nem akartam kimondani, hogy két különböző volt, de leolvasta az arcomról. – Kettővel? – a hangja morgásba csapott át.
- Nyugi! – léptem egyet felé, kinyújtott kézzel és akkor megtörtént.
A morgás, vaddá, állatiassá változott, Jacob előrebillent, mintha összeesni készülne, éles szakadó hang hallatszott és máris egy farkas alatt találtam magam. Az történt ugyanis, hogy azt hittem el fog esni, igyekeztem utána kapni, de a karjai már mancsok voltak. Tehát megint ott voltam beletaposva a földbe, a mai napon már másodszor.

- Ezt jól megcsináltad! – kiabáltam.
A morgásnak nyoma sem volt, nyüszített, fájdalmasan elhaló hangon. Vérszagot éreztem, rádöbbentem, hogy a saját vérem az, ahogy a karmai belevágtak a jobb karomba. Nem volt olyan vészes, két hosszabb párhuzamos karmolás nyom. Szélesebb volt, mint egy átlagos macskakarmolás (nem mintha egy macska képes lenne ártani nekem), de nem olyan széles, mint amilyet szándékosan tudott volna okozni. Nem is törődtem hát vele, helyette megint kiabáltam.

- Tudd meg, hogy a viselkedésed gyerekes! Szégyelld magad, hogy nem tudsz uralkodni magadon! És ne merj előttem visszaváltozni! Nézd meg, mi lett a ruháiddal!
Lelökdöstem magamról (valószínűleg hagyta, különben nem biztos, hogy meg tudom mozdítani) és felálltam, hogy kicsit leporoljam magam, ami nem ment, mert itt egyszerűen nincs por, csak sár van minden mennyiségben. A hajam félig kibomlott, a blúzom vér pettyezte, a frissen festett körmeim megint piszkosak voltak és nagyon dühös voltam emiatt Jacobra.

- Igen, kipróbáltam mással is a csókolózást, nagy dolog! Neked honnan van tapasztalatod? Biztos nem a tükörrel gyakoroltál! Most hagyj békén és gyere vissza, ha képes vagy normálisan viselkedni!
Még jobban idegesített, hogy a szavaimra nem is figyelt, helyette a hülye karom bámulta és szánalmas nyöszörgéseket hallatott, mintha szüntelenül bocsánatot kérne a sebért.

- Nem ezért kell bocsánatot kérned! – förmedtem rá és rohanni kezdtem vissza a Cullen ház irányába.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés