65. fejezet – Őszintén szeretni


Vaktában céloztam meg a sötétséget, s csak a szerencsén múlott, hogy egyből ráakadtam a visszavezető ösvényre. A sátorban töltött lidércnyomásos órák komor estébe fordították a délutánt; a sűrű erdő immár az égbetörő fák és a kusza, zizzenve motozó páfrányok félelmetes, egybeolvadó tömbje volt. A szívem mennydörgött a mellkasomban – ahogy dörgött az ég is felettem; a kövér, erőszakosan záporozó cseppek még az egybefüggő levéltakarót is keresztüllyuggatták.

Behúzott nyakkal vágtam át a hátsó kerten; hajam nedvesen tapadt a fejemre, az arcomon mint megannyi könnycsepp pergett alá a szivárgó esővíz. Talán sírtam is, nem tudom, a menekülésnek abban az iszonyú fél-önkívületi állapotában ilyesfajta részletkérdések el sem juthattak az agyamig.

Mire valamelyest feleszméltem, már odabent voltam. Keserves küszködéssel rángattam le magamról a vizes pólót, amiből így felázottan szinte ömlött a sátor füstjének átokverte, kaparó-édes bűze. Egy pillanattal sem bírtam tovább benne maradni, mintha a fülledt kipárolgás mérgező lenne; mintha a póló üszökszagú nedve feloldhatná a bőrömet, s beszivároghatna a bensőmbe, hogy ott fejezze be azt, amit a sátorban nem tudott.

Egy szál melltartóban álltam egy idegen ház idegen szobájának a lámpafényes közepén, a hajamból csurgott a víz, a mellkasom úgy járt, akár egy fújtató – s én nem tudtam, hogyan tovább.

- Nessie…? – Az óvatos hang jobb felől érkezett. Rögtön arra kaptam a fejem, s a pillantásom – önvédelemből kikerülve a sötét, víztől csöpögő alakot – egyből megakadt a bejárat tövében heverő csomagon.

Leszegett fejjel iramodtam meg a hátizsákom irányába, kínos, ugyanakkor távoli tudatában annak, hogy gyakorlatilag félmeztelen vagyok, s hogy az ázott pamutholmi nem sokat rejthet libabőrös felsőtestemből. A magas sziluett, melyet konokul kiszorítottam a perifériámra, hátrált néhány lépést, és tapintatosan elfordult, míg én előbányásztam, és magamra húztam a váltás felsőt.

És a következő pillanatban már ismét menekültem. A hátizsák szíját a vállamra vetve kiperdültem a szobából, és dübörgő léptekkel nyargalni kezdtem a bejárat felé. Hogy hova megyek, ha kijutok innen, nem tudtam. Az agyam a semmiben zuhant; túlsodródtam egy határon, innen már az ösztönök és nem a józanész vezéreltek. A megfutamodás volt az egyetlen továbbvihető út, a kizárólagos reakció, amivel a stresszt kezelhettem, s amihez gyáva módon az utóbbi időben oly sok alkalommal folyamodtam. Igen, elfutok innen, hogy időt nyerhessek, ha kell, gyalogszerrel teszem meg a hazavezető utat, csak a sátorba ne kelljen megint beülni, azt ne, azt ne, azt nem bírnám ki…

A forró örvény hátulról kapott el, és a vállamnál fogva pördített meg a sarkamon. A hátam az ajtónak csapódott, a fejem saját lendületétől hátranyaklott, s az ablakbetét üvegén koppant.

Jacob kinyújtott kezekkel támasztotta mellettem az ajtófélfát; két szeme sötét, izzó, latolgató pillantással szegeződött rám.

- Hová készülsz? – kérdezte, miközben fél karral hárította kitörési kísérletemet. Behajlított könyökkel közelebb nyomakodott hozzám, felsőteste már-már súrolta ziháló mellkasomat. – Nessie – nyúlt az állam alá –, kérdeztem valamit.

- El – préseltem ki magamból; a nyakam már fájt a hasztalan igyekezettől, hogy leszeghessem a fejem. Engedtem hát az akaratoskodó ujjaknak, és Jacobra emeltem a tekintetemet. – Elmegyek. Nem veszek részt ebben az őrületben, ne is kényszeríts rá! – És újból feszelegni kezdtem. – Engedj már el…!

- Miért? – Jacob (akit átöltözés közben érhetett a menekülésem) csupasz mellkasával szegezett neki az ajtónak. – Miért nem akarod, hogy befejezzük? Miért nem akarsz többé megszabadulni a te skizofrén szerelmedtől?

A lélegzet forró gombócként a torkomon rekedt, egy hosszú, fojtogató pillanatig a szétpattanás határán feszített, aztán a szavak izzó fájdalommal kiszakadtak belőlem:

- Mert képtelen vagyok rá, azért! Egyszerűen nem megy! Képzeld el, ez a helyzet! Lehet, hogy te ilyen könnyen túl tudsz lépni rajtunk, de nekem még a gondolat is fájt itt belül! – Jobb kezem valahogy utat talált összepréselt testünk résein, és keményen ökölbe szorult a szívem fölött. – Hogy tudnád ezt ilyen részvétlenül elherdálni? Csak kidobni az ablakon, akár egy összegyűrt papírzacskót… Jó, hogy azt nem mondtad, katonadolog!

A fájdalom elreteszelt zsilipkapui ezzel feltárultak, az undok-forró könnyek, akár ragacsos olajcseppek, peregni kezdtek az arcomon. Utáltam magam a gyengeségemért, az ijesztő kiszolgáltatottságért, amiért ismét pőrébbnek éreztem magam, mintha anyaszült meztelenül lennék, szégyelltem, és átkoztam magam érte, de az elkeseredett tehetetlenség egyszerűen nem engedte abbahagynom a hüppögést.

- Csss… – simogató ujj siklott végig a könnyek nedves folyamán. A forró prés, amiben Jacob tartott, lazult kissé; csupán az arcomon éreztem testmeleg közelét. – Nem dobunk ki semmit az ablakon, Nessie – suttogta gyengéden, s a hangja egészen átmelegedett a szavaktól –, nem is tudnánk. Hé… – két kezébe fogta az arcomat, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. – Nem megijeszteni akartalak, hanem meggyőzni. Kiverni a fejedből a sok butaságot, amit kettőnkről gondoltál… Ne sírj, kérlek, nem hittem, hogy ez lehet a vége. Eszembe sem jutott, hogy visszafelé sülhet el ez az egész istenverte színjáték.

- Színjáték…? – A könnyek árja egy utolsó csuklással megszakadt; sötét, néma borzalommal meredtem Jacobra. – Úgy érted… csak humbug volt az egész!? A sátor, a tűzbe szórt varázspor, meg a madzag nem szólt másról, csakis a te kegyetlen kísérletedről? – Éreztem, hogy az arcom a mélységes megbántottság keserű maszkjává dermed; zsibbadt ajkaimtól csak egy suttogásnyi szóra telt: – Miért?

- Mert nem láttam más lehetőséget. Nessie… – Jacob könyörögve nézett rám. – Miután beleláttam a fejedbe, s kiolvastam onnan minden titkodat, a világ a sarkaiból fordult ki körülöttem. Egy pillanatig tökéletesen paff voltam, egy szó se jött volna ki a torkomon. Rettenetesen dühös lettem…

- Hát mégis ő az oka. – A fejem, mintha rugón mozogna, zsibbadt beletörődéssel bólogatni kezdett. – Nahuel… meg az az átkozott csók.

- Eh! – Jacob türelmetlenül legyintett. – A csók zavart a legkevésbé. Én… na jó, nem mondom, hogy nem kavart fel a dolog; hogy abban a pillanatban nem akartam szétcsapni valamit magam körül… de nem ezért voltam dühös – és végképp nem rád. Nessie… – Jacob félszegen elmosolyodott –, én magamra haragudtam meg tegnap este. Az elmúlt egy hónap kivárására és a vaksi hozzáállásomra, amivel hagytam a dolgokat a maguk útján folyni, és eszembe sem jutott, hogy te ennyire máshogy láthatod a kettőnk dolgát. Aztán mindez egyszerre a nyakamba szakadt, egyben és ömlesztve. Huh! Átélni öthétnyi emlékedet, olyan volt nekem, mintha a fejemben rendezték volna meg a Nascar szezonzáró futamát. Először le kellett hűlnöm, s csak azután beszélni veled. De mire feljöttem a víz alól, te már nem voltál ott, s én mint az őrült eredtem a nyomodba. S miközben úsztam, egyre csak az járt a fejemben, amit láttam. Többször végigvettem magamban a képsorokat, de folyton ellentmondásokba ütköztem, nem tudtam, hogyan győzzelek meg az érzéseim igaz voltáról. Hogyan bizonyítsam be úgy az őszinteségemet, hogy te azt ne vonhasd kétségbe? Bármit gondoltam is ki, rögtön hallottam a fejemben, te hogyan hárítanád el az okfejtést. Így kötöttem ki ennél a rizikós megoldásnál. Oldjuk fel azt a részét, amivel te nem tudsz kibékülni, és lássuk meg, milyen lesz utána! – Jacob nagy sóhajjal kifújta a levegőt. Szomorkásan rám bandzsított, s az arcán suta, bocsánatkérő fintor jelent meg. – Tudtam, hogy a tűzzel játszom, ne haragudj rám, de ilyen… kitörő reakcióra egyáltalán nem számítottam. Persze nem mondom, hogy nem hízeleg a dolog…

A döbbenet narkózisa lassan ürült ki a szervezetemből, az agyam egyelőre üresben pörgött; úgy éreztem, alapvető dolgokat kell még tisztáznunk, mielőtt továbbhaladnánk.

- Akkor nem viszel vissza a sátorba? – kérdeztem remegve; a „démonkeringő” emléke túlságosan elevenül sajgott még a lelkemben.

- Visszavinni? – Jacob kurtán felnevetett. – Nem, Nessie, nem viszlek vissza. Miért is tenném, hisz mondtam már, hogy csupán színjáték volt az egész. Én a nagy stratéga úgy terveztem, hogy egy óvatlan pillanatban, amikor te már eléggé ki leszel ütve, szétszakítom a madzagot, a kötés – láss csodát – hipp-hopp feloldódik, s nekem két hosszú napom lesz rá, hogy minden lehetséges eszközzel meggyőzzelek róla, hogy így is szeretlek. – Jacob hosszan kitartotta a pillanatot, két sötét szeme lángoló hévvel szegeződött rám. Aztán picit megrázta magát, és egy kis nevetéssel folytatta: – Egész idő alatt olyan hülyén éreztem magam. Ó, az az idióta madzag! Cipőfűzőkből kellett összeügyeskednem, meg ételfestékbe mártanom, hogy valamennyire hitelesnek tűnjön. Folyton arra számítottam, hogy egyszer csak átlátsz a mesterkedésen, dühöngve felpattansz, a nyakamra tekered a madzagot, hogy azzal fojts meg, s én utána már nem tudok mivel előállni. Nekem ebből a tervből kellett kihoznom a maximumot. Így hát nagyon igyekeztem komoly képet vágni; Edward is figyelmeztetett, hogy csak így sikerülhet. De látod, arra, amit te tettél, egyikünk sem számított.

- Apu be volt avatva? – Mintha egy nemlétező testrészembe csíptek volna bele; ez az elképzelés abszolút meghaladta a józanészt. Behunytam a szemem, és jó párszor megráztam a fejem, hátha helyre rázódik benne a káosz. És néhány mozaikdarabka valóban eligazodott odabenn. – Észrevettétek, hogy hallgatózom, igaz? – Kinyitottam a szemem, s láttam, hogy Jacob restelkedve rábólint. – Ó, a francba! – tört ki belőlem, s az arcom még vörösebbre gyulladt. Hát ezért volt olyan furcsa! És Jacob is ezért beszélt vele hangok nélkül, ami pedig nem szokása. Még csodálkoztam is, hogy apu olyan simán elenged; hogy nem próbál a lelkemre hatni, vagy valami apa-lánya „beszéljük ki” fórumon megvitatni a dolgokat. Igen, így már értelmet nyert a sok furcsaság, a beetető „ennyivel tartozol neki”-duma – csupán egy valami bolygatott továbbra is. – Apu hagyta volna, hogy feloldjuk a kötést?

Jacob – aki időközben újra elfoglalta korábbi ajtófélfa-támasztó pozícióját, és két kinyújtott karjával még most is úgy zárt körbe, mintha bármelyik pillanatban elmenekülhetnék – hevesen megrázta a fejét.

- Nem lehet feloldani, Nessie! A kötés örökérvényű – és ezt Edwardnak is megmondtam. Csak a kérésemre játszotta el a gondterhelt apa szerepét, de igazából mindvégig tudta, mire megy ki a játék. – Jacob melegen elmosolyodott. Egy picit megroggyantotta a térdét, s úgy hajolt le hozzám, hogy a homloka az enyémhez simulhasson. – Olyan kis buta vagy – zümmögte különösen mély és halk hangon. – Hogyan hihetted el, hogy létezik rá feloldó módszer? Ez nem olyasmi, amit el lehetne tüntetni. Az érzés mindenkivel együtt születik. Van, aki megtalálja hozzá a párját, van, aki nem – de ha a kapocs már kiegészült, akkor soha többé nem szakadhat meg. Ha egy másik emberi teremtményben már felfedezted az egész világot, onnantól kezdve nem hatnak rád a hétköznapi törvények. Ezen túllépni épp oly lehetetlen vállalkozás lenne, mint egy ujjal kitakarni a Napot, vagy lefújni a csillagokat az éjszakai égboltról. Őrültség! Ki fosztaná meg magát az éltető fénytől!?

A torkomban most egy egészen másféle gombóc formálódott. Ó, istenem, mennyit tépelődtem én már ezen! Hány, de hány üres órát töltöttem meg azzal, hogy a dolog működési elvein filózzam!

- Leah nem így nyilatkozott – jegyeztem meg csendesen, mintha egy részem készakarva kötözködne a jobb belátással szemben. – Ő egészen más dolgokat mondott nekem.

Jacob torkát hamisítatlan nyűgös nyögés hagyta el. Elhátrált tőlem, és bősz fújtatás közepette cirkálni kezdett a folyosón.

- Ha ezt előre tudom – motyogta az orra alatt –, inkább Claire-rel osztalak egy szobába. Leah meg az ő megkeseredett, lázító dumái! Megint hülye voltam, ne haragudj. – Megtorpant, és a szemembe nézett. – Leah az egyetlen köztünk, aki máshogy látja ezt az egészet, s csak azért hagyjuk rá, mert valahol megértjük az ő szempontjait is. De a valóság nem ez.

- Hogy lehetsz benne ennyire biztos? – néztem rá szinte esdeklőn; a szkeptikus oldalam még mindig várta, hogy letromfolják. – Hogyan ítélheted meg objektíven? Hogyan tudnád megkerülni azt az ellentmondást, amit a személyes érintettséged okoz? Lehet, hogy a rózsaszín szemüveg nélkül másképp látnál engem és magadat is…

Vad tiltakozásra és valami impulzív kitörésre számítottam, ehelyett Jacob csak csóvált néhányat a fején, s kissé önelégülten somolygott magában.

- Tudod, hogy te vagy az első, aki feltette magában ezeket a kérdéseket? Igen, hiába nézel így rám, ez az igazság. Korábban soha senkinek nem jutott eszébe kielemezni az érzést. Akinek kijutott ez a hihetetlen nagy szerencse, az tárt karokkal fogadta. A csapatból egyik lány sem vetemedett arra, hogy a közmondásos ló fogát nézegesse.

Csakugyan? Nem „vetemedtek” arra? Ez a kijelentés most egyfajta kihívásként érte az önérzetemet, így hát hezitálás nélkül rávágtam:

- Persze, mert őket is befolyásolja a vakszerelem! Hogyan láthatnának tisztán, ha rajtuk van a szemellenző?

- Ó, Nessie, hát még mindig nem érted? – Jacob hosszú léptekkel nekilódult, szinte futva közeledett felém, ám úgy fél méterre tőlem hirtelen megtorpant. Egy pillanatig hezitált, mintha nem tudná eldönteni, mihez kezdjen lendületből emelt kezeivel – újból az ajtókeretnek támaszkodjon, vagy az állam alá nyúljon velük? –, végül egy harmadik lehetőséget választva inkább mélyen zsebre süllyesztette őket. Majd ugyanilyen fegyelemmel megregulázta rendetlenkedő arcizmait, és magára erőszakolt higgadtsággal így folytatta: – Nekik mindig volt más választásuk, ahogy neked is. Ez a dolog csak rám nézve kötelező érvényű. Az a részed, ami születésedtől fogva hozzám köt, s ami benned ugyanolyan varázsütésre alakult ki, mint bennem, mindig barátság volt, és az is marad. A látomásod a tűzben rosszul súgott. A fa és a folyondár nem konkurálnak egymással – hogyan is tehetnék, hisz nem ugyanabban a talajban gyökereznek. A kislány a barátjaként szeretett, és ez így volt rendjén… Na de a felnőtt nő már láthatott tovább… ha akart. – Jacob szemében vad reménykedés kezdett csillogni. – És ugye akart, Nessie? Mondd, hogy ezt a részét jól értelmeztem!

A válasz visszafojthatatlanul, a leheletemmel együtt bukott ki.

- Akart. – Abban a pillanatban perzselő véráram futott végig a bőröm alatt, szégyenpírba borítva az egész arcomat. Hogy leplezzem kislányos zavaromat, zsörtölődve megjegyeztem: – Te legalább ezzel a helyzeti előnnyel indultál…

- Tényleg azt hiszed? – Jacob hosszú és intenzív pillantással tesztelte, meddig bírok még pirulni, aztán kis mosollyal megrázta a fejét. – Ó, nem. Nem volt nekem semmiféle helyzeti előnyöm, Nessie, sőt mindent egybevéve, talán többet agyaltam még nálad is. Amióta visszajöttél, egy nyugodt éjszakám nem volt. Valami új gondolat mindig befészkelte magát az agyamba, amit mérlegelnem kellett, s amit egyre nehezebb volt kettős mércével megítélni.

- Kettős mérce? – pislogtam értetlenül; ez a gondolat ellentmondani látszott a korábbiakkal. – Hát nem arról volt szó, hogy rád nem hatnak a hétköznapi törvények? Hogy mindent kérdés nélkül fogadsz el? Hogy ez a dolog benned… elvakultabb annál, hogy bármit is mérlegelned kelljen vele kapcsolatban? Hogy én olyan automatikus velejárója vagyok az életednek, amit csak úgy elkönyveltél, mint egy sorsadta tételt?

Jacobból elkínzott nevetés szakadt fel.

- Bárcsak ilyen egyszerű lett volna! De nem, sajnos nem volt az… – Nagyot szusszantott, aztán komoly arcot öltve ismét a szemembe nézett. – Nem fogok hazudni neked, Nessie. Bevallom, a testiség rögtön felébredt bennem, abban a pillanatban, ahogy felnőtt külsővel visszatértél, azért tehát nem kellett „megdolgoznom”. Bár kezdetben iszonyatosan kínos volt, még önmagam előtt is. A fantáziám olyanokat művelt velem, hogy… – Jacob itt elakadt. Hogy szavak nélkül érzékeltesse a hatást, felfújta az arcát, majd hosszú „Pfuhhh”-hang kíséretében fújta ki a levegőt. – Próbáltam távol tartani az elmémet ezektől a gondolatoktól, mert valahogy olyan illetlennek tűntek… de ez olyan volt a testemnek, mintha agyba-főbe verték volna. Tudtam, uh, mennyire tudtam, mit szeretnék, hogy mire vágyom, de nélküled nem léphettem. S te olyan ellentétes jeleket küldtél felém. Mikor kiderült, hogy csak a vérszomj miatt fintorogsz rám, határtalanul megkönnyebbültem. Már azt hittem, a szagomat találod kellemetlennek… hogy ugyanolyan büdösnek érzel, mint a családod.

- Nem – siettem megnyugtatni –, a „szagoddal” minden rendben. De hát ezt már majdnem a legelején elmondtam, miért tipródtál rajta az után is?

- A vérszomjon? – Jacob szinte meglepetten kérdezett vissza. – Nem, azon később már nem tipródtam. Legfeljebb csak elmerengtem… és azt is inkább kikapcsolódásképp. – Gyorsan lekapta rólam a pillantását, de én még láttam felgyulladni a csintalan fényt a szemében. Újból járkálni kezdett a folyosón, s én öntudatlanul vele tartottam. Már a nappali bolthajtásos ajtaján fordultunk be, mikor folytatta: – A viselkedésed volt az, ami fejtörést okozott nekem… Ez az egész érthetetlen diéta-ügy, ami mintha kívül-belül kicserélte volna a régi Nessie-t.

- De miért? – vetettem közbe hevesen. Letottyantam az első utamba kerülő ülőalkalmatosságra, és megvártam, hogy a szemben lévő szófa karfáján Jacob is elhelyezkedjen. – Soha nem értettem igazán, miért idegenkedsz annyira ettől a dologtól. Nem ellened irányult.

- De mégis ellenem dolgozott. – Jacob karba fonta a kezét csupasz mellkasa előtt, és merengőn bámulni kezdett egy pontot a szőnyeg mintáján. – Megrémített az a csökönyösség, amivel ragaszkodtál a tervedhez. Hogy olyan eszeveszett eltökéltséggel akartál egyre emberibb és emberibb lenni, hogy ezért nem féltél lemondani még bizonyos kiváltságokról sem. Mert ki halott már olyat, hogy valaki önként vállalja azt a fizikai fájdalmat, amit pedig elkerülhetne!? Szinte önveszélyesen konok voltál, s én azt gondoltam: Mi mindent áldozna még fel ez a lány az álmaiért? Azért, hogy semmi ne állhasson a továbbtanulása útjába… merthogy ez a célja, az világosan látszott… Érted már? – Jacob felszegte az állát; sötét tűzzel égő szemei egyenesen az enyémbe fúródtak. – Féltem, hogy pont miattam kellene lejjebb adnod a vágyaidat. Nem tudtam, hol szerepelek én ezekben a jövőbeli tervekben, vagy hogy egyáltalán számításba vettél-e ezzel kapcsolatban. Mert egy csapásra minden, de minden gyökeresen megváltozott. Nem elég, hogy úgy jöttél vissza, mint egy két lábon járó szexuális vágyálom, még titkolózó is lettél.

- Titkolózó? – visszhangoztam felvont szemöldökkel. – Tényleg ilyennek láttál?

Jacob bőszen bólogatott.

- Hát persze. Egyszeriben már nem akartál olyan közlékeny lenni, mint azelőtt. Csak képzeld magad a helyembe, milyen frusztráló volt ez nekem. Hat hónap után végre visszatér a másik feled, te már napok óta olyan izgatott vagy, hogy enni is alig bírsz, a gyomrodon mintha szorítógyűrűk sorakoznának – aztán egyszer csak ott állsz vele szemtől szemben, és nem akarod felismerni. Ő az, de valahogy mégsem ő. Eltöprengsz – tényleg csak fél évig volt távol? Neked amúgy is évtizedeknek tűnt. Aztán mintha egy kicsit belehalnál a pillanatba, egy részed végérvényesen eltűnik. Várod-várod, hogy valami helyrebillentse az egyensúlyodat, és addig is megpróbálsz normálisan viselkedni. De ő most minden, csak épp „normális” nem. Miért nem érinti meg az arcodat, és osztja meg veled az emlékképeit úgy, ahogy fél évvel korábban kapásból tette volna? Miért lett olyan elfogódott? S amikor te erőt veszel a furcsa bizsergésen a gyomrodban, és meg akarod ölelni, ő miért nem engedi? – Jacob elhallgatott; keserédes nosztalgia-mosoly jelent meg a szája sarkában. – Így utólag persze jobban értem az akkori önmagunkat. Mindketten akkor szembesültünk először a… megváltozott helyzettel.

- És még te is kiakadtál rajta egy kicsit, igaz? – kérdeztem egy bevillanó emlék hatására. – Másnap, mikor Racheléktől mentünk hazafelé, te olyan furcsa dolgokat mondtál. Valamit Quillről és Claire-ről, ami akár ránk is vonatkozhatott volna.

Jacob restelkedve nyögött egyet.

- Igen, mert haragudtam rájuk. Ők kezdték hamarabb, mégis nekünk kellett korábban átesnünk ezen a zűrzavaros szakaszon.

- Ezért alighanem csak engem lehetne okolni – mutattam rá becsületesen. – Ha én nem nőttem volna olyan ütemben…

- Igen, persze, de… – Jacob elhúzta a száját – bárkit korábban okolnék, mint téged. Ez megint csak így működik. És Quillék épp kapóra jöttek. Hogyan merészeltek lemaradni mögöttünk!? Miért nem jártak elő jó példával, hogy én már tudhassam, hogyan kell kezelni a helyzetet? Jó, tudom, nem sok ráció volt benne, de akkor is így éreztem. Pluszban jött még ehhez Leah folytonos zsörtölődése. Mindig fújta a magáét, de én most először kezdtem el érteni is, amit mond. Megérteni persze nem, de valami új szemszög azért kinyílt előttem. Ami kettőnk közt kialakult, azt én mindvégig jótéteményként fogtam fel, és soha nem kerestem az okát. De azután…

Jacob olyan hosszan hallgatott, s meredt maga elé tűnődő csendben, hogy kénytelen voltam torokköszörüléssel figyelmeztetni rá, hogy még mindig itt vagyok, s hogy épp egy olyan résznél hagyta abba, amit illene folytatni.

Jacob a hangra felserkent ugyan tűnődéséből, de megszólalni továbbra sem szólalt meg. Csak nézett rám kitartóan és kedvtelve, mintha olyasmit látna rajtam, amit eddig nem vett észre.

- De azután? – sürgettem finoman, miközben erősen próbáltam arcomon tartani a színlelt nyugalmat. – Mit gondoltál kettőnkről azután?

- Hogy minden ezért volt – felelte még mindig mélán. A tompa, aranyló fény, mely a tekintete mélyén ült, egy pillanatra élesen, öröm-ragyogón felcsillant, aztán Jacob megrázta magát, leengedte kezét a mellkasa elől, és a karfára támaszkodva, derűs hangon így folytatta: – Hogy egész idő alatt ez volt a lényeg: te és én… és persze az, ami kettőnkkel együtt járt: a béke a fajtáink között.

- Nem értelek – vallottam be bocsánatkérően. – Hogy jön ez Leah-hoz, és mire akarsz vele kilyukadni?

- Hogy mi köze volt Leah-hoz? – Jacob tanácstalanul széttárta a karját. – Tulajdonképpen nem sok, ő egyszerűen csak kiprovokálta belőlem, hogy elgondolkodjam a dolgon.

- És arra jutottál, hogy mi kettőnket egy „nagyobb jó” érdekében rendelt egymásnak az élet? – Nagyon igyekeztem elfojtani a szkeptikus felhangot, de egy kis kétkedés így is kicsendülhetett a kérdésemből, mert Jacob álla megrándult, s az izmok keményen megfeszültek a mellkasán, ahogy belemarkolt a karfába.

- Igen! – vágta rá hevesen; a szeme újból lángolt a meggyőződés aranyától. – Annyi a véletlen, hogy az már nem lehet… véletlen. – Egy picit megmosolyogta a suta mondatot, aztán újult lendülettel folytatta tovább: – Én hiszem, hogy ez mindannyiunk érdekében történt, hogy a mi kettőnk sorsa már az előtt összefonódott, hogy te megszülettél volna. Minden, ami ez előtt, kettőnk előtt történt – a szüleid találkozása, a megharcolt csaták és mindannyiunk túlélése – csak előkészítés volt, felvezetés, szükségszerű próba, és színfalak mögötti várakozás, hogy a fő attrakció létrejöhessen. A lényeg mi ketten vagyunk, Nessie, és a fegyverszünet, ami velünk kötetett.

Halványan elmosolyodtam. Jacob szenvedélyes kirohanása jólesett a bennem élő idealistának – igaz szívvel és józanésszel mégsem tudtam átérezni a lelkesedését. Ez is csak egy dolog, amit a varázslat láttat vele.

- Hogyan hihetsz ebben ilyen megfellebbezhetetlenül? – szólt belőlem a makacs szkeptikus. – S ha hiszel is, miért nem zavar ez az elrendeltetettség? Hogy a sors úgy tologat, mintha sakkbábu lennél?

- Mert nem érzem magam annak! – vágta rá nagy hévvel. A mellkasán és a hasán acélsodronyként merevedtek meg az izmok, ahogy előredőlt a karfán. – Mert egy sakkbábu nem lenne boldog attól, hogy beteljesedett a végzete. Egy sakkbábunak nem lett volna egyszeriben kerek a világ, amikor belenézett a szemedbe. Egy sakkbábú nem érezné úgy, hogy a szívén keresztül vesz levegőt az óta, amióta ismer téged. A francba, Nessie, mit kell még mondanom, hogy megértsd végre!?

Jacob még előrébb dőlt, a mellkasa szinte a combját érintette. Két sötét szeme örvénylő feketeségként szegeződött rám, hogy lényem egy része szinte beleveszett a hipnotizáló mélységbe.

Szaporán pislogni kezdtem, s megpróbáltam agyam legjózanabb, leghidegebb feléből előhúzni a választ.

- Még mindig nem tudom, Jacob. Én az érzés oka vagyok, vagy a tünete? Nem lehet, hogy amit érzel, az egyszerűen csak besorolódott azon dolgok közé, amit magyarázat nélkül elfogadsz? Hogy tudnád ezek után megítélni, hogy akkor valódi-e és őszinte?

Összeszoruló gyomorral láttam, hogy a szavaim fájó nyomokat hagynak az arcán.

- Őszinte szerelem? Nessie, tényleg be kell bizonyítanom neked, hogy az enyém ilyen? Hát jó… Közjegyzőileg hitelesített igazolást ugyan nem tudok adni, de… azt elmondhatom, én hogyan érzek. Akarod tudni? – A mélységesen sötét szemek kérlelhetetlen erővel és hosszan tartották fogva a pillantásomat. Aztán Jacob nagy levegőt vett, és belevágott. – Az őszinte szerelem azt jelenti, hogy van valakim, akinek a puszta létezése is értelmet ad az életemnek; aki gravitációként tartja egyben emberi mivoltomat. Az őszinte szerelem azt az embert jelenti nekem, akinek a legapróbb titkát és a legszemélyesebb ábrándját is oly mohón vágyom, hogy azért nem restellek túlmenni egy határon; azt az embert, aki mélységesen megbántott, mert azt hitte rólam, képes lennék más nőnél keresni a testi kielégülést, amíg ő ugyanerre nem áll készen. Az őszinte szerelem számomra abban az emberben testesül meg, akiről képes lennék lemondani más javára, ha tudnám, hogy azzal boldogabb és teljesebb élete lehetne; akinek a kedvéért egy életen át holtsúlyként cipelném a beteljesületlen szerelem terhét. Az őszinte szerelem egy olyan dolog, ami miatt még az ékesszólástól sem rettenek vissza; ami miatt könnyedén akár bohócot is csinálnék magamból. Ez így elég?

A forrón pulzáló érzés a mellkasomban hosszú időre elvette a hangomat. Mintha a szívem a százszorosára dagadt volna; ujjongott, repdesett és dalolt bennem az érzelem ügyesen megpendített húrja – de már túl messzire mentünk az elemző beszélgetésben. Felpörgetett hűvös racionalitásom nem szállhatott alá kielégületlenül, most már megdönthetetlen bizonyítékot akart.

- Csak még egyet mondj meg, kérlek! – Erőszakkal rákényszerítettem magam, hogy Jacobra nézzek, egyenesen bele a sötéten örvénylő szemekbe. – Hogyan bízhatsz meg egy olyan szerelemben, ami a semmiből jött, és képes fennmaradni minden tudatos erőfeszítés nélkül? Hisz te magad mondtad, hogy mi ketten nem ugyanúgy érzünk. Az enyém kifejlődött, míg a tiéd csak úgy… lett.

- Te azt hiszed, hogy ennek nem volt folyamata? – Jacob felpattant, s ezzel engem is azonnali felállásra késztetett. A következő pillanatban már farkasszemet nézve cirkáltunk a kanapé körül. – Azt hiszed, ujjcsettintésre történt az egész, s én közben nem éreztem semmi változást? Hát, tévedsz! Én ez alatt az öt hét alatt ezer és egy alkalommal gondoltam, éltem és éreztem át valami újat és mást. Amikor először kóstoltál a véremből, és olyasmi történt veled, amire egyikünk sem számított. Amikor feltűnt Nahuel, és én egy borzalmas pillanatig meggyőződéssel hittem, hogy ő való neked, hogy mellette teljesebb és sikeresebb életed lehet. Amikor ma idehoztalak, és egész úton úgy tettem, mintha nem fájna, amire készülök, mintha nem számítana, hogy kockára teszem mindenünket, csakhogy utána megint teljes lehessen az, amit te még mindig nem tudsz felfogni. Te vagy a lelkem tükre és a szívem visszhangja, mi mást mondhatnék még?

- Ez akkor sem válasz a kérdésemre – makacsoltam meg magam. – Azt mondd meg, mit látsz bennem?

- Szeretlek téged! Még látnom sem kell hozzá.

- Nem így értettem! – fakadtam ki türelmetlenül. Mindeközben rendületlenül tovább cirkáltunk a kanapé körül, egyre gyorsabban és gyorsabban, de hogy ki akar utolérni kit, azt szemlátomást egyikünk sem tudta. – Nem azért hoztál ide három napra, hogy bebizonyítsd a „feloldás” utáni elfogulatlan szerelmedet? Hát akkor rajta! Nem a hatásvadász retorika kell, mondtam már neked, hogy az ékesszóló udvarlásra nem tartok igényt. Én azt akarom, hogy egyszerű emberi szavakkal győzz meg róla. Újból kérdezem: Mit látsz bennem? Belátsz egyáltalán a külső mögé? Van bennem valami belső érték, ami mindenképp felkeltené az érdeklődésedet? Ha egy nyilvános helyen most találkoznánk először, megakadna rajtam a tekinteted, akarnál beszélgetést kezdeményezni velem? S ha az megvolt, lenne még benned késztetés, hogy viszontláss? Látnál bennem fantáziát? Mint egy másik élő, gondolkodó és szuverén lény megmozdítanék benned valamit? Kíváncsi lennél a gondolataimra, a jellememre, arra a részemre, aki igazán vagyok, s ami még formálódhat, gyorsabban és teljesebben is, mint a külsőm? Tudnál szeretni a nyilvánvaló gyengeségeimmel és hibáimmal együtt is?

Jacob megtorpant; arca a végtelen hitetlenkedés döbbent-zavaros kifejezését öltötte.

- Te azt hiszed, nem látok a külcsín mögé? Hogy nem vagy több számomra, mint egy vágykeltő test és valami eszmei gondolat, amivel hízeleghetek magamnak? – Hevesen megcsóválta a fejét, öklével a kanapé támlájára ütött. – A pokolba, Nessie, hogy érthettél így félre?

Újra megindultunk kör alakú pályánkon. A lábunk gépiesen vitt előre, mintha nem is az izmaink, hanem egymásnak feszülő pillantásunk forgatna valami láthatatlan középpont körül, ahol feszültség, vágy és türelmetlenség olvad-sűrűsödik össze gravitációs forróságban. Jacob minden porcikája elfojtott energiától vibrált, az izmai vastag, tömött kötegekben rándultak meg és elernyedtek el bőrének rézszín bársonya alatt, miközben ő egy cserkésző fenevad ruganyos eleganciájával kerülgette a kanapét, s a pillantása szigonyát egy pislogásnyi időre sem húzta ki foglyul ejtett tekintetemből.

- Látlak téged – szögezte le megkérdőjelezhetetlen eréllyel. – Ó, Nessie, bizonyos szempontból talán többet is látok belőled, mint te magad. Látom a becsvágyadat és a versengő hajlamodat, amit minden igyekezettel próbálsz titkolni, és háttérbe szorítani, talán még önmagad előtt is, de ami benned van, mióta csak megszülettél. Talán már nem emlékszel a kislány sértett büszkeségére, amiért az ő bőre nem csillog annyira, mint az anyjáé; amiért nem olyan gyors, mint az apja, és nem olyan erős, mint két nagybátyja? Én mögé látok a diétádnak is, Nessie. Ki merem mondani, mi húzódik igazából a döntésed hátterében, hogy mi rejlik pontosan az identitáskeresésed mögött. A kitűnni vágyásod! Igazam van? Ebben a különös, varázslényekkel teli világban nem lehetsz a legjobb, hát fogod magad, versenypályát váltasz, és leszel kivételes a halandó emberek között. Ez éltet és mozgat, ha a közeljövőre gondolsz: letenni a névjegyedet, valami maradandót alkotni, amivel elismerést arathatsz, amivel kielégítheted a becsvágyadat. A régimódi asszonyszerep az utolsó dolog, amire vágynál, te nem fogsz ábrándos szemekkel csüngeni rajtam, nem szorongatod majd a kezem, és nem hagyod, hogy a szerelem bármi mást is kiszorítson az életedből. Nálam te vagy az első és egyetlen, neked ez mégsem elég – és soha nem is lesz az. Hát ezek után mondd, hogy nem látlak téged elfogulatlan szemekkel!

A szavak széjjelszóródó tükördarabokként villantak felém. Bármennyire is hunyorogtam bántóan éles fényüktől, némelyikben felfedezni véltem önmagamat.

- Na és ha így van? – vetettem fel az állam dacosan, miközben lépteim szigorúan hajtottak tovább a kitaposott szőnyeg-ösvényen. – Ez elriaszt tőlem?

- Elriasztani? – Jacob úgy kapta hátra a fejét, mintha egy ütést védene ki. – Pont ez!? Ami a legjobban tetszik benned!? – Öblös nevetést hallatott. – Jaj, Nessie! Az elhivatottságod megijeszt, kiborít, összezavar, igen, mégis olyasvalami, ami végtelenül lenyűgöz benned. Még akkor is, ha tudom, emiatt osztoznom kell rajtad másokkal is. De hogy ez eltántorítana? Ugyan! Épp ellenkezőleg! Már bizsergek a vágytól, hogy próbára tegyél; hogy megharcolhassak érted, hogy küzdhessek az első helyért – annak a képzeletbeli dobogónak a felső fokáért, amit soha nem vehetek biztosra a szívedben. Örök kihívás leszel nekem, s én ezért duplán hálás vagyok. Amíg te ilyen maradsz, unalomnak köztünk nem lesz helye.

Az aranyló tűz ismét felcsapott az örvénylő sötétség mélyén – Jacob szeme roppant erejű feketelyukként készült beszippantani magába. És egy részem akarta a felolvadást: bele akart szédülni, fel kívánt oldódni a mindent feledtető, mindent kizáró végtelen forróságban. Csak a konok ellenkezés tartott egyben, az az óraműként kattogó részvétlen realitás, amit már töréspontig hajlítottam, mégis egyben maradt.

- Szóval valami trófea lennék? – dobtam vissza a párbeszéd labdáját. – Egy jól megérdemelt díja állhatatos kitartásodnak? Egy kis plusz izgalom cserébe szörnyűségesen karrierista hajlamaimért?

- Ó, te csodálatosan kacifántos lelkű, konok, becsvágyó teremtés! – Jacob, mintha valamilyen gyönyörteljes dühben tobzódna, szabályszerűen remegett a visszafojtott vad energiáktól. – Hát bármit mondok, te mindent kifordítasz és félremagyarázol? Hát jó… ha a szavaim nem elég meggyőzőek neked, higgy a látomásomnak! Tudod, én mit láttam azon a különös estén, mikor körbeültük a tüzet? Téged persze, ki mást… De nem a mostani önmagadat, hanem azt a valakit, aki majd leszel. Egy hatalmas, falra akasztott tábla előtt álltál, és eszeveszetten körmöltél rajta valamit. A hajad lehetetlen szögben meredezett mindenfelé, a szemedben a megszállottság vad tüze lobogott. Látszott rajtad, mennyire élvezed, amit csinálsz, hogy mennyire a pillanatnak élsz, hogy tőből rántanád ki a kezét annak, aki most megzavarna, aki lenne olyan botor, hogy közéd és az ihletettség közé álljon. A hosszú, megfejthetetlenül bonyolult egyenletek egyre csak kunkorodtak a táblán, s te mind eszelősebb folytattad a munkát. Aztán egyszeriben megakadt a lendületed, a lélegzet beléd szorult, megmerevedtél. Az utolsó sorodat háromszor bekarikáztad, csikorgó, kemény filctoll-zajjal, két karod aztán a magasba csapott, és abban a pillanatban kifakadt belőled a sírás is. De ami az arcodon pergett, az a diadal könnye volt. Valamit felfedeztél, valamit megoldottál, egy hatalmas, nagy jelentőségű dolgot – amit én nem érthettem, még csak körvonalaiban sem foghattam fel. De nem volt ott senki más, s te nem tudtad érdemben megosztani a felfedezés örömét; az én zavaros értetlenségem csak idegesített volna… A következő képen már társaságban voltál. Csupa irtó komoly kinézetű, fehér köpenyes muki vett körül, s te azzal a tolószékes fazonnal tárgyaltál, aki… jaj, mondd már a nevét! Ki az a roppant agyú tudós fickó, aki a számítógépén keresztül kommunikál?

- Stephen Hawking? – meresztettem nagy szemeket, s közben automatikusan ezt gondoltam: Hűha! Akkor még rá kell gyúrnom az asztrofizikára.

- Igen, ő – bólintott rá nagy lendülettel Jacob. – Az elismert szuperagy, és te vele vitattad meg a legújabb nézeteidet. Érted már? Nekem ebben a világban semmi keresnivalóm nem volt. Laikus lévén úgysem vetted volna hasznomat. És akkor tűnt fel Nahuel. A látomásban és az életben is. Úgy tört be közénk, mint a nyilvánvaló megoldás tökélybe oltott szobra. Te szeretted, és ő is téged. Nem úgy, mint mi egymást, de ez a titeket körbelengő, szinte tapinthatóan érzékletes harmónia mellett részletkérdésnek tűnt. Ha van valaki, gondoltam, aki a helyembe léphet, és értő támogatója lehet a nagyra törő terveidnek, akkor az épp ő. Egy borzasztó pillanatig ez a meggyőződés minden személyes vágyamon felülkerekedett, s ha akkor kell döntenem, én talán el is engedlek. Hát, mondd, Nessie, az önfeláldozásom sem hat meg téged?

Nem voltak szavak a méltó válaszhoz. A lelkem túlnyomó többsége már így is kéjesen nyújtózkodott és folyamatosan dorombolt örömében – csak egy kitartó két-három százalék maradt rendületlen, s rágódott továbbra is a kétségein.

- Mi más tehettél volna? – vontam meg hidegvérrel a vállam. – Mindig azt kell szem előtt tartanod, ami a legjobb nekem – pár órával ezelőtt legalábbis még ezzel az érvvel ültettél le a tűz mellé. Nincs más választásod, Jacob, nem is lehet. Ez a kegyetlen, mindent alárendelő, „csakis a te érdekedben”-kényszer groteszk módon köt téged.

- Azt mondod!? – Jacob kihívóan felvonta a szemöldökét. A lábai felgyorsultak alatta, s a köztünk lévő távolság, mely eddig kényelmesen állandó volt, ingerlő szűkülésbe kezdett. – Úgy hiszed, nekem nem lehet más választásom? Csak a mindent vagy semmit? Nem, Nessie, ez így nem fedi a valóságot. A legenda szerint, ha akarom, lehetnék a barátod, s már az is boldoggá tenne. Ha úgy gondolnám, az szolgálja az érdekeidet, hogy más férfival kötöd össze az életed, még násznagynak is felajánlkoznék. Ha próbából mást akarsz megcsókolni, hát én ahhoz is jó képet vágok, a lényeg, hogy te biztos legyél magadban. Igen, ez a „te érdekedben”-kényszer, ahogy magad is mondtad az előbb, elhitetné velem, hogy ez így helyénvaló… Csakhogy velem nem ez történt! Mert még abban a borzasztó pillanatban is, amikor a kényszer minden erejével arról győzködött, hogy engedjelek át Nahuelnek, hadd teljesedjen ki mellette életednek az a része, amit én nem tudok biztosítani neked, akkor sem tudtam elhallgattatni a vágyaimat. A Sors elmehet a fenébe, gondoltam magamban, nem fogom hagyni, hogy szótlan sugallatok vezessenek! Az elmúlt hét évben akkor esett meg velem először, hogy a saját érdekeim még a tiédnél is fontosabbak voltak – az önző vágy felülírt mindent! S ha a csókotokat nem a fejedben az üres érzéssel együtt, hanem az utcán és csak a szememmel látom, hát nem leszek ilyen megértő, hanem minden szabályról megfeledkezve egyenesen közétek rontok, és hirtelen felindulásból leválasztom a nyomorult kis Maugli fejét arról a giliszta nyakáról! Látod? Ha az önzőségem nem bizonyíték az őszinte szerelemre, akkor nem tudom, mi lehetne az!

Jacob tüdejéből most már görcsös zihálással szakadtak fel a szavak. A mellkasa eszeveszett ütemben emelkedett és süllyedt; a bőrén vékony filmrétegben verejtékpára ütközött ki. A felőle áradó férfias illat akár egy sűrű szövésű selyemháló tekeredett körém, s szinte lehetetlenné tette a továbbhaladást. Én mégis mentem előre, tudattalan gépiességgel folytattam körbe-körbetartó utamat, miközben az utolsó zsibbadt ellenkezés is kiürült belőlem.

- Ez csak egyszerű féltés – mondtam elbicsakló hangon. – Még egy barát is érezhet ilyet.

- Ó, eredj már, kölyök! – fakadt ki Jacob. Egy utolsó lendületes lépést tett, aztán keményen megvetette mindkét lábát, előredőlt, kezével szorosan rámarkolt a kanapé támlájára, hogy az hangosan recsegve tiltakozott, és valósággal belém döfte a pillantását. A szemében a végletekig felingerelt harciasság és a szenvedélyes meggyőződés aranyszín szikrái táncoltak. – Jól figyelj rám, Nessie, mert nem mondom el még egyszer… Én nem akarok a barátod lenni. A szívem nem akar a barátod lenni. A testem nem akar a barátod lenni. Minden porcikám többre vágyik ennél!

Nem mozdultunk. Remegős némaságban néztünk-meredtünk egymásra; lélegzet-visszafojtott dermedtségünk függve maradt egy idő nélküli, örvénylő pillanatban.

- Ne mondd, hogy te nem érzed! – szólt Jacob rekedt-kásás hangon. – Ha mi ketten együtt vagyunk, valami formálódni kezd körülöttünk. Mintha elektromos feszültség halmozódna fel a bőrünk alatt… minden idegszálunk fájdalmasan meredezik tőle… s csak a másik érintése enyhíthet rajta. Ugye?

Nem ment a nyelés, pedig égető szükségem lett volna rá. A torkom forrón lüktetett, mintha a szívem benne dobogna; a fülemben kitartott, mély hangon zúgott száguldó vérem.

- Neked… neked nem ilyen? Nessie… – Jacob néma könyörgéssel nézett rám. – Muszáj hallanom. Muszáj tudnom, hogy hiszel-e nekem végre…!

- Hiszek – feleltem zsibbadt ajkakkal. – És igen, nekem is ilyen. Néha szinte fáj… annyira hiányzik, hogy te… hogy mi megérintsük egymást.

Jacobon finom remegéshullám futott végig, s a kanapé támlája újból megreccsent markának erősödő szorítása alatt.

- Nem kell, hogy tovább fájjon. Egy pillanattal sem. Ha… – de ajkán elnémult a szó, s csak a sötét szemek üzenték meg a folytatást: Ha te is akarod.

A szoba meglódult körülöttem: Jacob vérének áradó illata vad-bódító keringőre csábította minden érzékemet. Igen, újból táncolni készültem, már másodszor ezen az estén. Akarom, akarom, akarom – ez volt az egyetlen válasz, amit a szívem ezúttal ismételgetett, ám a gombóc a torkomban útját állta a hívogató szavaknak. De nem bántam; a beszéd most a lényegétől fosztotta volna meg a közelgő pillanatot. Mosolyt illesztettem hát az arcomra, és tettem egy rövid, jelzésértékű lépést előre. Jacob megértette a szándékomat, és incselkedő, kis mosollyal az arcán azon nyomban leutánozta a mozdulatot. Ismét keringeni kezdtünk a láthatatlan körvonal mentén, pillantásunk egybefonódó sugarának két végpontján. Egy szívdobbanásnyi tétovázás az egyik oldalon, egy centivel hosszabb lépés a másikon – s a közeledés félköríve apránként zsugorodni kezdett kettőnk tétova vággyal kísért útján.

Nem siettettük a találkozást. Két teljes napunk volt még rá, hogy lángra kapott csókjainkkal felperzseljük a világot.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés