- Vérzem! – kiáltottam már jó előre a vámpíroknak, hogy legyen idejük felkészülni és eltömíteni az orrukat, vagy fogalmam sincs, hogyan állják meg, hogy nekem támadjanak.
Pechemre már mellettem is voltak. Gyorsan rászorítottam a kezem a már csak macskakarmolásnak tűnő sebre.
- Mi történt? – kérdezte anya, egy időben Jacob, hosszú, panaszos vonyításával, ami az erdőből hangzott fel.
- Jacob…
- Ilyen közel hozzád?! – suttogta Edward megrettent hangon. Ezt most a csókra, vagy az átváltozásra értette? – Közvetlenül Nessie mellett változott át – hadarta Edward, mire a többiek is a döbbenet és az elszörnyedés egyezményes hangjait hallatták, úgy, mint felszisszenés, apró kis sikoly, meglepett kiáltás.
- Ez semmi! – legyintettem volna, ha a tenyerem nem szorítom a sebre. – Nem zavar titeket a vér?
Mindenki Jasperre nézett, aki állta a pillantásokat.
- Az már tíz éve volt! – morogta.

Így hát engedtem, hogy behurcoljanak a házba, mint egy háborús sebesültet. Carlisle hatalmas orvosi táskát szedett elő egy kisebb műtéthez megfelelő műszerekkel. Rájöttem, hogy mennyire megijedtek attól, hogy meg is sebesülhetek, így megnyugtatásként elmeséltem, hogy igen, lehetnek sérüléseim, de tök gyorsan gyógyulok. Elmondtam, milyen volt, mikor eltört a karom. Fájt, de alig két óra alatt teljesen rendbe jött és mikor apa ejtett rajtam egy sebet a körmeivel, az is seperc alatt begyógyult.
- Megsebzett téged?
Nem tetszett nekik, mikor kifejtettem, hogy én kértem, mert tudni akartam, hogyan zajlik az ilyesmi.

A történetek végére a sebemre, már csak bőrpír emlékeztetett és a többiek, főleg Edward csúnya mondatai, hogy mit érdemelne Jacob. Akárhányszor elmondtam nekik, hogy semmi vészes nem történt, mintha nem is figyeltek volna rám és valami Emilyvel példálóztak, aki Sam felesége.
Én is gondolkodtam a dolgon, főleg azon a csókon és Jacob utána következő pár mondatán. Még most sem értettem, hogy tudott így kiakadni attól, hogy volt két másik csókom is. Nem is olyanok voltak, mint a mai. Ez valami más volt, különleges, izgalmas és felejthetetlen.

Próbáltam rakosgatni a kockákat, hogy úgy alakuljon, Jacobnak joga volt dühöngeni, de csak egyetlen értelmes magyarázatra gondoltam. Cullenék már kislányként odaígértek neki, mint ahogy azt a középkorban szokták. Azért is ez a nagy ragaszkodás, valami gyermek jegyese voltam, aztán most…
- Nessie, ne legyél nevetséges! – mondta Edward. – Természetesen senkinek nem ígértük oda a kezedet!
Nem mondtam semmit, de ez akkor is gyanús volt. Utáltam a titkolózást.
- Gyere! – ragadott karon Alice. – Át kell öltöznöd és kicsit felfrissítem a külsődet.
Hagytam magam, így megint ott voltunk a fürdőben és Alice leültetett egy székbe.
- Kérlek, mondd el, mi folyik itt! – mondtam halkan. – Mi van velem és Jacobbal? Nem igazság, hogy eltitkoljátok előlem!

Csak egy apró légáramlat jelezte, hogy Rosalie is bejött, a kezében egy újabb összeállítással. Most barna, rojtos szélű szoknyát és mintás felsőt kaptam egy magas sarkú papuccsal.
- Kérlek, Rosie! Alice, mondjátok el! Mi folyik itt?
Váltottak egy pillantást, majd Rosalie sóhajtott.
- Úgyis meg kell tudnia, előbb vagy utóbb.
- Inkább előbb! – könyörögtem.
Alice ünnepélyesen bólintott egyet, majd Rosalie mesélni kezdte a sztorit. A születésem történetét, aminek nagyjából semmi köze nem volt az általam érdekelt témához, kivéve a legvégét.
- És akkor Jacob rád nézett és bumm! – fejezte be Alice drámaian.
Bumm, mi? Felrobbant a fejem?

- Pontosan mit takar ez a bumm? – kérdeztem tétován. Rosalie mögöttem állt és egy hajkefével ügyködött a fejemen.
- A falka bevésődésnek nevezi – mondta. – Mint valami radar, beméri a legtökéletesebb társat. Szerelem első látásra, csak meglátott téged és…
- Bumm! – hangzott Alice-től.
Kérdések milliói kavarogtak a fejemben, de csak a legfontosabbakra tértem ki.
- De hát csak egy baba voltam, nem? Hogy lehet beleszeretni egy babába?

Erre elmesélték, hogy a falka egy másik tagja, Quil, hogyan esett bele Claire-be, megemlítették, az Emily, Sam ügyet és Jared és Kim románcát. A lényeg, hogy mindegyik, még a Quil-Claire kapcsolat is tökéletes, harmonikus és boldog. A kor nem akadály, legfeljebb várnak, ahogy Quil is teszi.
- Szóval Jacob szerelmes belém? – kérdeztem elhűlve.
- Technikailag – bólintott Alice. Nyeltem egyet.
- És ez visszafelé is működik? Én is szerelmes vagyok belé?
Persze erre hülyeség volt rákérdezni.
- Az vagy? – kérdezte Rosalie.

Elgondolkodtató kérdés. Szerelmes? Én? Ahogy arra a csókra gondoltam elöntött a bizsergető forróság. Igen, vonzódtam hozzá, vágytam rá, valahogy kötődtem hozzá, már az első perctől fogva, de ez nem jelenti a szerelmet. Vagy igen? Sosem hittem a szerelem első látásra dologban, hiszen hogy lehetne az ilyesmi tartós?
- Nem értem, pontosan mi történt – mondta Alice, kiszakítva a gondolatmenetemből. – Mi késztette Jacobot alakváltásra? Mindig is jól kezelte az ilyesmit, nagyon dühösnek kellett lennie, ha ennyire nem tudott uralkodni magán.
Sóhajtottam és kinyújtottam a kezem Alice és Rosalie felé. Megérintettem mindkettejük hideg arcát és megmutattam az egészet. Nyilván felfogták milyen intenzitású érzelmek kavarogtak bennem, mert mindketten olyan mindent tudó képet vágtak.
- Na? – kérdeztem izgatottan. – Ez a szerelem? Az igazat mondjátok!

Rám néztek, majd egymásra és megint rám.
- Ez nagyon hasonló ahhoz, amit én érzek Jaz iránt. Ha nem szerelem, akkor nem tudom, hogy mi.
- Valami ostoba varázslat – vágta rá Rosalie. – De ne aggódj emiatt, Nessie! Ez nem kötelez téged semmire. A közeledbe sem jöhet, ha te nem akarod.
Azt volt a baj, hogy nagyon is akartam a közelemben tudni. Vagyis mégsem. Vagy igen? Össze voltam zavarodva. Egyrészt mellette lenni azt jelentette, hogy csodálni, érezni és talán tapintani is, míg a távol maradni az ép eszem megőrzését jelentette. Megtartani az önmérsékletemet.

A következő nap kiakasztottam szegény Edwardot, ugyanis folyamatosan Jacob járt az eszemben és neki hallania kellett a csapongó gondolataim millióit. Beszélni akartam Jacobbal, tisztázni ezt a helyzetet, a saját szájából hallani az ő verzióját mindenre, de nem volt sehol. Illetve csak neszek és illatfoszlányok jelezték, hogy jelen van, csak én nem látom. Például, mikor anya és Edward elvittek a saját házukhoz, egy pillanatig karmos mancsok dobbanását véltem hallani, aztán semmi. És a rá következő nap, mikor Rosalie-val mentünk vadászni, megütötte az orrom az ő illatának, oly vágyott aromája.

Hiányzott nekem és ez ellen nem tehettem semmit. Hiányzott, mert szerettem. Persze hagyott itt nekem őrzőfarkasokat. Leah és Seth felváltva ólálkodtak a ház körül. Nem kellett zseninek lennem ahhoz, hogy kitaláljam, engem tartanak szemmel.
Így hát a csókunk utáni második nap, amikor Seth leváltotta Leah-t kirohantam hozzá. Leah-hoz mégsem fordulhattam, mert volt egy olyan halvány sejtelmem, hogy utál.
- Szia! – köszöntem vidáman Seth-nek. Farkas alakjában volt, így nem válaszolhatott, de azért kicsit felhúzta az ínyét a hatalmas fogairól, amit én mosolynak értelmeztem.
- Beszélni akarok Jacobbal – jelentettem. – Nem tudod, merre találom? A közelben van? Vagy a rezervátumban?

A családom mesélte a szerződést is a La Push rezervátummal, és a fejemben ezerszer feltett kérdésre: Hol lehet most? Edward azt felelte, biztos ott. Tehát ebből indultam ki, mikor megkértem Seth-et, hogy vigyen el oda.
Így hát futottunk. Seth vidám fickó volt könnyedén ugrándozott előttem, kiválasztva a legakadálymentesebb ösvényeket, míg végül meg nem érkeztünk a tengerparthoz.
Egyetlen pillantással megállapítottam, hogy Jacob nincs ott, csak két nő. Kérdőn néztem a bozótosban toporgó farkasra.
- Megvárjalak itt? – kérdeztem. – Előkeríted nekem?

Bólintott és hamar eltűnt, én pedig lesétáltam, hogy közelebb legyek a vízhez. Megéreztem a két nő szagát és jobban megbámultam őket. Az egyik tízéves forma kislány volt, a másik egy fiatal nő a húszas évei környékén.
- Nézd, Kim, nézd! – mutogatott rám a kislány. – Milyen szép lány!
- Nem illik mutogatni, Claire – mondta neki halkabban a Kim nevű nő.
Claire? Vajon ő az a Claire, akiről hallottam? Az életkora stimmel.
Közelebb somfordáltam hozzájuk és úgy döntöttem rákérdezek.
- Sziasztok! – mosolyogtam. – Ne haragudjatok, hogy így rákérdezek, de te…– hirtelen azt sem tudtam, hogy fogalmazzak. – Ismersz egy Quil nevű… hm, srácot?
- Igen – mondta lelkesen Claire. – Quil az én…
Ő is abbahagyta a mondatot. Elég vicces helyzet volt, egyikünk sem akart olyasmit elárulni, amit nem kellene.
- Te ki vagy? – kérdezte Kim, kicsit gyanakodva.
- Öhm, én Fai… illetve Renesmee Cullen vagyok. Igazából Jacobot keresem, de hallottam, hogy beszélgettek és…

Bennem rekedt a szó, ugyanis Kim egyszerűen felkapta Claire és ijedt arccal elhátrált tőlem. Ide-oda tekingetett, mintha menekülési útvonalat keresne. Rájöttem, hogy fél tőlem, talán elterjedt a híre, hogy mennyi embert megöltem. Fájdalmasan rádöbbentem, hogy igazuk van. Én is félnék magamtól. Visszatekintve undorodom attól, amit tettem.
- Ne féljetek! – mondtam halkan és széttártam a kezem. – Nem bántalak benneteket. Én… én már vegetáriánus vagyok.
Amivel szerintem nem győztem meg. Tök hülye voltam és szégyelltem magam. Mire számítottam? Lassan én is hátrálni kezdtem.
- Sajnálom, hogy megijesztettelek titeket. Elmegyek, oké?

Választ sem várva megfordultam és rohanni kezdtem az ellenkező irányba, amíg bele nem futottam egy piknikes kosarat cipelő nagydarab fickóba. Egyetlen szippantás elég volt, hogy tudjam, ő is alakváltó.
- Szia! – mondtam óvatosan. – Én…
- Nessie! – mondta terrorral a hangjában. Ő is megijedt volna?
- Igen, és te? Örülök, hogy megismerhett…
- Hol van, Claire? – kérdezte, majd választ sem várva, kilőtt nyílként elrohant mellettem. A piknikes kosár a földre puffant, a tartalma, pedig szanaszét ömlött. Gyümölcsök voltak benne, meg néhány szendvics. Megkövülten bámultam.
Nem kellett nagyokosnak lennem, hogy kitaláljam, ő volt Quil és azt hitte, hogy megettem a kislányt. Összeszorult szívvel gondoltam arra, hogy milyen mesék keringhetnek rólam Jacob baráti körében. A legrosszabb az egészben, hogy nem is mesék, hanem a színtiszta igazság. Nessie, a gyilkos vérszívó! Akivel riogatják az olyan kislányokat, mint Claire (nem alaptalanul).

Tovább futottam egy elhagyatottabb részre, majd leültem a part szélén és próbáltam nem sírni. Jóvátételről gondolkodtam, de ilyesmit lehetetlen jóvátenni. Az áldozataim arca járt a fejemben, kivétel nélkül az összesre emlékeztem. Korábban is megkísértett már a bűntudat, de soha ilyen erősen azelőtt. Ráadásul az én esetemben mindez szükségtelen volt. Eléltem volna állati véren és emberi táplálékon egyaránt. Még igazán nehezemre sem esett volna, hiszen most sem került semmibe váltanom. Ha nem lennék ilyen szörnyeteg rég rájöhettem volna erre, de nem, én kíméletlenül, hidegvérrel öldöstem az embereket.
A könnyeim forró patakként ömlöttek a szememből. Szuper, most meg önsajnálom magam.

- Faith?
Döbbenten hátrafordultam. Maga teljes vámpír valójában az apám állt ott.
- Apa? – egy félelmetes pillanatig azt hittem, hogy meg fog támadni, de a következőben észleltem, hogy csak magához ölelt.
Még soha nem ölelt meg, így csak meglepődve kapkodtam levegő után. Furán könnyűnek éreztem a fejem, miközben lassan visszaöleltem.
- Nincs semmi bajod, kislányom? – kérdezte.
- Semmi – húzódtam el egy kicsit. Kábának éreztem magam, majdnem mintha félálomban lennék. – A Cullenék a családom. Miért nem mondtad el? Ők – ásítottam egyet –, kedvesek voltak velem. Azt mondták… – lassan lecsukódott a szemem és a szám is felmondta a szolgálatot.
- Semmi baj! – mormolta apa, miközben a karjába omlottam.

Különös módon eltűnt a bűntudatom, a lelkem is megkönnyebbült, ahogy minden problémám felszívódott. Utolsó gondolatom Jacob volt, ha ideér és meglátja apát, akkor valamelyiküknek baja eshet…
- Jacob – motyogtam, apa a homlokomra tette a kezét.
- Ki az a Jacob?
- Nem tudom – mondtam és magával ragadott az álom.

Megjegyzés: Innentől kezdve Jake szemszögéből fogjuk látni a dolgokat.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés