25. fejezet (3. A nagy nap)

Alice figyelmeztetett. „Tűnj el a házból, nem láthatod őt!” – visszhangzott bennem, de én látni akartam. Egy szék lett az áldozata idegességemnek. Összeroppant kezemben, ahogy megpróbáltam fegyelmezni magam.
Ideges voltam, mert féltem, megfullad majd csókomtól, amit ezerszer levetítettem magamnak. „Akarom”- halottam magamban hol remegő, hol túlcsorduló hangját, és láttam magamat, ahogy végeláthatatlan csókkal pecsételem meg szavait.
Hallottam az autó hangját, és a garázs ajtaja elé álltam.
- Nem pazarolunk, nem szabad. Élvezd ki ezt, mert te nem fogod látni a belső díszítést, amíg nem jön el az idő – mondta Alice, és a mondat vége fagyosra sikeredett, amint megpillantott engem.
Grimaszoltam, s Bella elé álltam, akinek szemeit Alice kezeivel takart el.
- Mióta nem láthatja a menyasszony a díszítést? – durcáskodott kedvesem. Arcához emeltem kezemet, de nem érintettem meg. Csak érezni akartam testének melegét. Óvatosan vettem mély levegőt, és ahogy illata elárasztott, megnyugodtam, igaz a sok virág erősen elnyomta az ő aromáját. Mindjárt hazaérek.
- Amióta én szervezem, akarom látni a hatást, amikor lejössz a lépcsőn – felelete a féligazságot, mert leginkább csak félt, hogy Bella túlzásnak találja a díszítést. Nem csodálkoztam volna. Rávigyorogtam Alice-re, ő pedig válaszul rám öltötte nyelvét. Bella összeráncolta orrát.
- Mi az?
- Túl sok? – riadt meg húgom, és én némán nevettem. – Te vagy itt az első ember, remélem, jól csináltam.
- Csodálatos illata van. Majdnem megrészegít, de egyáltalán nem émelyítő, egybeolvadása a különböző illatoknak és tökéletes – hajolt előbbre önkéntelen Bella, s alig harminc centire volt mellkasomtól orra hegye. – Narancsvirág, orgona, és még valami. Igaz? – sorolta lassan Bella, és csodálkoztam, hogy nem ismeri fel az én illatomat. Milyen könnyen megfeledkeztem mindenről, ha ott volt velem! Hiszen én is gyengébben érzékeltem az ő illatát. Inkább azon kellett volna csodálkoznom, hogy ennyire felismerte a virágokat.
- Nagyon jó, Bella ! Te csak a fréziát és a rózsát nem találtad el – dicsérte Bellát, de kicsit csalódott volt, hogy nem lesz minden meglepetés Bellának. Nem akartam tovább dühíteni Alice-t, így a lépcső alján megálltam. Figyeltem, ahogy elvezeti kedvesemet.
- Ez valóban szükséges? Mindegy, hogy mi van rajtam, amikor hozzá megyek – halottam meg Bella ellenkező hangját, a ház távoli zugából. Teljes mértékben igaza volt.

Dél körül járt az idő, és Emmett elégedetten gondolt a három óra alatt begyűjtött harapásaira – és el sem tudtam képzelni, mivel érte el Rose-nál ezt; el kellett ismernem, csak Emmett tudott hatásosan bánni nővéremmel-, így hajnaltájt nem szólt Rosalie-nek, hogy már réges régen visszaértünk. Rose amúgy is szépítkezett, feleslegesen, hisz mindig a tökéletességre törekedett, csak azt felejtette el, hogy ez a tökéletesség – külcsínire tekintve, mert a belsőjével kellett volna inkább törődnie -, már akkor bekövetkezett, mikor vámpír lett. Legalábbis az emberek és Emmett szemében.
Ezért most Em inkább engem próbált bosszantani, nem volt ínyére, hogy csak most nyugodtam meg.
- Ha pár órával hamarabb sikerült volna lenyugodnod, az én verzióm szerint búcsúztál volna el legszebb éveidtől - és ez a Bella előtti időszakra vonatkozik – fűzte hozzá a Bellára vonatkozó sértegetést.
- Nem fogsz ma felbosszantani, Em – heherésztem. Rose száguldott le a lépcsőn, Emmett nyakába harapva. Fintorogtam – talán csak irigységből, hogy nekik szabad mindent a szerelemben -, ahogy Em perverz fantáziája meglódult.
- Végre itthon vagy – mondta, s én ismét felnevettem. Úgy tűnt, a szőkesége is felerősödött vámpírrá válásakor, mert csak a süket nem hallotta Emmett folyamatos piszkálódását irányomba. Még Esme is megrótta egy alkalommal, előrohanva a konyhából, és hihetetlenül csúnyán nézett fivéremre.
- Ismét van három óránk – indultak el Em kezei alsóbb fertályok felé Rose testén. Elkaptam a tekintetem, és egy szalaggal kezdtem babrálni.
- Alice biztosan örülne egy kis segítségnek – mondta önzetlenül, s én gyanakvóan sandítottam rá. Bár ne tettem volna. Az ő kezei is alsóbb tájak felé kalandoztak, csak épp Em elülső felén. Viszolyogva fordultam el tőlük. Kicsit utáltam magam, ahogy Emmett helyére magamat, Rose helyére pedig Bellát képzeltem. „Idióta, fogd vissza magad” – korholtam magamat. Szerencsémre a következő pillanatokban ismét elbódulhattam a boldogságtól.
- Visszajöttek – halottam meg Rose-t, ahogy Alice-t és Bellát tájékoztatja. Bella azonnal szaggatottan vett levegőt, és a szíve eszeveszettül dübörgött. Alice fürdőszobájának ajtajára szorítottam fülemet, hogy ezt a számomra különlegesen nyugtató hatású szimfóniát még erősebben halhassam.
- Tartsd őt kinn! – akadt el Bella lélegzete. Úgy szerettem volna nevetve átölelni.
- Nem fog idejönni – nyugtatta meg Rosalie. - Igen sok teendője van. Esme befejezteti velük a dolgokat. Akarod, hogy segítsek? – kérdezte Alice-t, és meghökkentem. Tudom a haját – ajánlotta. Nem vártam meg, hogy Alice részletezze ötleteit, már így is épp elég mértékben kereszteztem terveit.

„Edward, öltözz át! És próbálj meg nem hallgatózni!” - száguldott felém Alice parancsoló gondolata.
Valamivel több, mint egy óra múlva megérkezett az összes vendég, és én a boltív alá álltam, s az egyik lábam megrándult, a várakozás izgalmától. Jasper tudni akarta, segítsen-e megnyugodni, de csak nemet intettem. Mindent érezni akartam, amit a lényem diktált.
Rose játszani kezdett, és ekkor már nem bírtam visszatartani magam, hallgatózni kezdtem.
- Gyerünk Bella! – mondta Charlie. - Kicsit rosszul néz ki. Gondolod, hogy rendben van?
- Jól van – erősködött Alice. – Koncentrálj, Bella! Edward lent vár rád! – biztatta Alice, és Bella mély levegőt vett.
- Bells, itt az idő – mondta Charlie. Túl ideges volt Charlie is, ahhoz képest, hogy nem ő játszott ma főszerepet.
- Bella? – kezdett pánikolni Alice.
- Igen – nyögte Bella. –Edward. Jól vagyok – szólt erősebb hangon, s mintha nekem üzent volna.
Ha Alice nem jelent volna meg a lépcsősoron pár másodpercen belül, nem érdekelt volna semmi, felmentem volna hozzá. Bármit kérhetett volna: halasztást, Vegast, engem, ott rögtön, mindenki füle hallatára. Bármit, ami segít neki.
- Ne hagyd, hogy elessek, apa – suttogta Bella.
A suttogások felerősödtek, és a gondolatok is cikázni kezdtek, csak az én agyam és fülem volt a befogadásukra képtelen.
Lassan lépkedett, lesütött szemekkel, halványpirossággal lázas arcán, de a vér folyamatosan zubogott felfelé arcába, s mire a lépcső aljára ért, már tulipán vörössé vált orcája. Szerettem volna, ha rám néz, de Alice akarata érvényesült. Egy rövid pillanatra elkápráztatva nézett körül. Aztán végre tekintete kutatóvá vált, s valamiért még inkább elpirult, féltem, lángra lobban papírvékony bőre.
Néztem őt, csakis őt, s nem tudtam volna megmondani, mit üzen neki az arcom. Annyit tudtam biztosan, hogy a szemeim viszketnek. Sírtam. Minden pillanat, ami megrendített, mikor vele voltam, rá gondoltam, elárasztotta elmém. Visszavonhatatlanul és örökre az övé voltam. Még akarata ellenére is az lettem volna, még ha el is hagyott volna valamikor. S mikor Charlie egy gyengéd érintéssel megállította, hogy ne rohanjon felém, ujjongó mosollyal keveredett lázas izgalma. Nem tudtam rajta végignézni, a szemei, az arca, a mosolya rabul ejtettek, s az elkövetkezendő éjjelre gondoltam egy végtelen, mégis rövid pillanatra. Ez a pillanat elég volt, hogy a próbálkozásaink végigpöröghessenek bennem, hogy a vágyaim a lelke és teste, maga Bella iránt tökéletesen megszilárdulhassanak.
Gyönge, remegő kezei után nyúltam, s Charlie belecsúsztatta a forró, kecses ujjakat tenyerembe. Apró kezeit fagyos kezembe zártam, elektromosság cikázott végig rajtam, átjárt egy ősi érzés, ami megmagyarázhatatlanul diadalittassá tett.
Az eskü egyszerű volt, és hagyományos, de nem ragadta meg a lényeget. Felszínes volt, s magamban megesküdtem, egyszer a saját szavaimmal fogom elvenni őt. Többet érdemelt ezeknél a bájolgó, elcsépelt szavaknál.
Küzdött a könnyeivel, sokkal erősebb volt, mint én, aki elsírta magát, mikor megpillantotta, habár könnyek nélkül.
- Akarom – suttogta, a könnyei folyni kezdtek, a szíve nagyot dobbant, s görcsösen kapaszkodott kezembe.
- Akarom – szerettem volna kiabálni, de visszafogtam magam, hogy a diadalom és a sosem érzett boldogságmámor ne rengesse meg a földet.
Mr. Weber távoli szavaival tudatta a világgal, hogy Bella a feleségem lett.
Minden az enyém volt a világon: a feltétlen rajongása irántam, és az én imádatom iránta, amiről biztosan tudtam, hogy örökké fog tartani; a lénye, a jövője, az akaratunk egymásért.
Kábultan csúsztattam kezeimet arcára, úgy, mint mikor először érinthettem arcát. Lehajoltam, és ő mindenestül körém fonta karjait. Talán sose voltam még vele olyan gyöngéd, mint abban a pillanatban, ahogy ajkaink összeforrtak, s hátborzongató összhangban mozogtak.
Valakik tapsoltak, valakik ujjongtak, s azt hittem, egy távoli rádió szól. Ki akartam kapcsolni a zavaró rádiószót, és hogy ezt megtegyem, el akartam húzódni tőle, de ő nem eresztett. A tapsot, az ujjongást kuncogások és torokköszörülések váltották fel. Hagynom kellett levegőhöz jutni, kezeim visszatartották arcát, és az ő testét is a rádiószó felé fordították. Szórakozott mosollyal hallgattam szívének vágtató száguldását. Ismét tapsoltak, s a hangok mellé arcok, szavak csatlakoztak. Nevetni szerettem volna az elmúlt pillanatokon.
Ölelő karok találtak ránk, haloványan fogtam fel a gratulációkat, a kedves szavakat.
Az utolsók között ott állt Seth Clearwater. A falka egyetlen tagja, aki elégedett volt sorsával, s nem feltétlenül ellenséget látott bennünk. A barátunk volt.