26. fejezet (4. A gesztus)
Alkonyodott, és a Nap utolsó sugaraival borította be a folyót és a házat, amikor Bellát a hátsó üvegajtón keresztül kivezettem a táncparkettre, ami felett ezernyi fehér virág illatozott. A két ősi cédrusfa alatt sátorként hatottak a virágok végtelen összefűződései.
Szorosan tartottam magam mellett Bellát, aki mindenkivel illedelmesen és udvariasan váltott néhány szót. Időnként én is bekapcsolódtam, de javarészt arcát néztem. Szerettem volna néhány percet kettesben vele. Csak a vendégek iránti tiszteletem akadályozott meg abban, hogy elhúzódjunk valahová, csakhogy megcsókolhassam, és váltsunk néhány szót.
- Gratulálunk srácok – mondta Seth, és kuncogva lökdösött egy virágfűzért, ami számára túl alacsonyan volt.
Sue és Billy is mellette voltak.
Sue rettentő kényelmetlenül érezte magát, alig ismert bárkit is, és mindenkinek feltűnő volt, hogy túl sok gyönyörű, sápadt vendég van itt. Sue-nak ez csak azért volt rosszabb, mert pontosan tudta, kik a „hidegek”.
Billy titkolni próbált valamit, gondolatai össze-vissza cikáztak, értelmetlen maszlaggá összefolyva. Egyedül szemei árulkodtak valamicskét lelki állapotáról, és a tekintete határozottan pozitív volt. Ez megnyugtatott engem, nem szerettem volna, ha Bella egy szomorú Billyt lát az esküvőn, mert akkor az őt is lehangolta volna. Jacob nem jelenléte egyformán volt megfelelő, és egyszerre volt túlontúl kényelmetlen. Megfelelő volt, mert elkerülhettük az esetleges jelenteket, ugyanakkor kényelmetlen volt, mert Billynek és Bellának, és tulajdonképpen Seth-nek is azt kellett játszania, hogy minden rendben. Ez persze Billy miatt volt így, de nem azért mert összetört volna, sőt ellenkezőleg, ő szentül hitte –amióta Jacob elment-, hogy vissza fog jönni. Egyetlen egy alkalommal sem halottam a gondolataiban, hogy bármit tudna a fiáról, pedig sokat kószáltam a határvonalon, kutatva a gondolatai után, hogyha elcsípek bármilyen információt, azt azonnal megoszthassam Bellával.
Eszmefuttatásomból Seth ölelésre tárt karjai rángattak ki, amit én fél karommal viszonoztam, mert Bella karcsú testéhez ragaszkodott másik karom. Sue megborzongott a képtelennek hitt jelenettől.
- Jó látni, hogy jól mennek a dolgok nálatok, ember- mondta Seth. - Boldog vagyok, ha látlak titeket.
- Köszi, Seth. Ez nagyon sokat jelent számomra – feleltem őszintén. És a további szavaim is ugyanilyen őszinték voltak, miután elhúzódtam Sethtől, majd Sue-ra és Billyre pillantottam. - Nektek szintén köszönetet kell mondani, hogy támogatjátok ma Bellát!
- Semmiség – válaszolta könnyedén Billy. Meg akartam fejteni az elégedettséget a hangjában.
Seth intett, eltolva Billyt kerekesszékén. Angela és Ben volt a következő a sorban, majd a szüleik, végül Jessica és Mike.
A Denali klán tagjai le sem tagadhatták örömüket, de Tanya egészen másképp volt örömteli. Hiányoztam neki, és bár beletörődött, hogy nekem Bella kell, mégsem tudott feltétel nélkül megbékélni a tudattal.
Bella szorosabban bújt hozzám, félő volt, hogy kék-zöld foltjai lesznek, és a szíve is katapultálni készült. Kénytelen voltam elengedni őt.
Tanya hosszan megölelt.
- Ah, Edward! Hiányoztál! – mondta, amit már gondolataiban is vagy ötvenszer elmondott. Felkuncogtam, kissé kibontakozva az ölelésből.
- Túl hosszú idő telt el. Tanya, jól nézel ki – bókoltam neki. Egy gyors pillantást vetettem Bellára, de semmi jelét nem láttam féltékenységnek.
- Engedd meg, hogy bemutassalak a feleségemnek – karoltam át újra Bellát, és ahogy kimondtam a jelzőt, Billyéhez hasonló elégedettség hangzott hangomban. Tanyaék elnéző mosollyal konstatálták hangnemem. Nem zavartattam magam, ugyanolyan elégedettséggel folytattam. – Tanya, ő itt az én Bellám.
- Isten hozott a családban, Bella – mosolygott kedvesen, egy csepp fanyarsággal. – Tudod, mi itt Carlisle rokonainak tartjuk magunkat, és nagyon sajnáljuk a legutóbbi incidenst, amikor nem úgy viselkedtünk, ahogy illendő lenne. Előbb vagy utóbb találkoznunk kellett volna veled. Meg tudsz bocsájtani? – kérdezte Tanya. Hálás voltam neki ezért a gesztusért.
- Persze – vágta rá Bella. – Annyira örülök, hogy találkoztunk.
- Talán ez egy jó fordulat lehet számunkra, eh, Kate? – pillantott nővérére.
- Elevenen tartja az álmot - mondta aranyszemeinek forgatásával Kate. Elvette Tanyatól Bella kezét, majd finoman megszorította azt. - Isten hozott, Bella!
Majd Carmen is odalépett Bellához.
- Én Carmen vagyok, ő pedig Eleazar. És mind nagyon örvendünk, hogy találkozhattunk veled, Bella.
- É-é-én szintén – hebegte Bella.
- Találkozhatunk még később. Lesz még rá időnk - és Tanya nevetni kezdett, mikor a családjával helyet váltottak.

Mindent a hagyományos szellemben szerettünk volna lebonyolítani, és ennek sajnos volt egy hátulütője, amit minden vámpír elképedve figyelt. Óvatosan fontam ujjaimat Bella kezeire, ahogy felszeltük a hatalmas tortát. Bella is elképedve figyelte, ahogy a pár falatot, amit ő tartott számhoz, minden grimasz nélkül lenyelek. Tudtam, később alkalmat kell rá kerítenem, hogy visszaadjam a természetnek. Legutóbb is Bella kedvéért ettem emberi ételt, és fel kellett kuncognom. „Tulajdonképpen ettem már földet” – halottam kedvesem szavait.
Bella Angela kezeibe dobta a csokrát, aki igencsak meglepődött. Ben első döbbenete után, aprót rántott vállain, és a gondolatai nem akartak most azzal törődni, tulajdonítson-e jelentőséget az incidensnek, vagy sem.
Elérkezett az idő, hogy bosszút állajak valamelyest Mike-on. Egyáltalán nem az bosszantott az évek során, hogy szépnek és csinosnak találta Bellát, hanem a hangnem, ahogy beszélt vele, a szégyentelen gondolatai, és az, hogy úgy gondolt rá időnként, mint egy árucikkre. Ha túl drágának érezte, beérte a Jessica-féle olcsóbb termékkel is.
Fivéreim hangosan nevettek, ahogy a harisnyakötőt emberi viszonylatban is lassúnak számító tempóval húztam le fogaimmal, egészen Bella bokájáig. Ránéztem Bellára, olyan lágyan, amilyen lágyan csak tudtam. Mike-ot elfogta a sárga irigység, ahogy kezeim Bella lábán lassan végigsimították. Végső döfésként Mike arcába kacsintottam. „Te soha nem fogsz vele ilyet csinálni!” – gondoltam önelégülten.
A zene felcsendült, s Bella hagyta, hogy vezessem a táncban. A fényképezőgépek kattogásai ütemtelenül csengtek fülemben, de pillanatnyilag semmi sem érdekelt. Lassítottam tempókon, és engedtem, hogy végre teljes testével hozzám simuljon. Lehajtottam fejemet, hogy a fülébe suttoghassak, lebegve a boldogságtól:
- Élvezi a partyt, Mrs. Cullen?
- Ezt fogom használni egy ideig – nevetett.
- Egy ideig – ismételtem kirobbanó győzelemtudattal, s én lehajoltam, hogy végre újra megcsókolhassam.
Tovább táncoltunk, de ajkaink összetapadtak, és csak azért váltunk el néha, hogy csillogó szemeiben elmerülhessek, hogy ragyogó mosolya elárasszon a szerelem különös forróságával. Nem akartam zokon venni Charlie sürgető kopogtatását vállamon, mégis nehézkesen eresztettem el Bellát, egy gyors, lágy puszit nyomva ajkaira.
Esmét szinte szétvetette az ujjongás. Majd száz évet várt az én boldogságomra.
Nem hallgattam ki Bella és Charlie párbeszédét, nem lett volna illő, tekintve, hogy nagy esély volt rá, hogy most beszélnek egymással utoljára. Bűntudatod akartam érezni, de nem ment. Néztem Bellát, ahogy tétován lépeget apjával a parkett szélén. Most volt először lehetőségem rá, hogy tetőtől talpig megcsodálhassam. A ruha valóban megérte az öt órás próbákat, Alice állandó zsémbességét. Rose bonyolult kontyba rendezte Bella barna haját. Mindennap gyönyörűnek tartottam, és azt vett fel, amit akart, akkor is megkívántam őt, ha egy kinyúlt pólóban, és szakadt nadrágban flangált odahaza. De ez a ruha felfoghatatlanul gyönyörűvé tette.
Esme finoman Bella irányába taszított.
- Mike soha nem nyugszik le, eh? – kérdezte kedvesem, észrevéve Mike állandó bámulását. - Nem, nekem kell hallgatnom a gondolatait – jegyezte meg.
- Szerencsés, hogy még nem rúgtam ki, vagy rosszabb – mondtam, ezzel igazolva Bella gyanúját.
- Igen, az – bólintott Bella, elhanyagolható hangnemet megütve.
- Volt már alkalmad, hogy megnézd magad? – kérdeztem élesen. Rá kellett vennem, hogy tisztában legyen földöntúli szépségével
- Öö, hát nem miért?
- Akkor gondolom, nem is tudod, hogy milyen szívszorítóan gyönyörű vagy ma este. Nem lepődök meg azon, hogy Mike milyen véleménnyel van erről a férjezett nőről. Abban viszont csalódtam, hogy Alice nem kényszerített, hogy állj a tükör elé és nézd meg magad – háborogtam nővérem gondatlanságán.
- Tudod, még mindig túlságosan elfogult vagy!
Sóhajtva fordítottam az üvegfal felé, hogy lássa magát. Az üveg felé böktem.
- Én elfogult? – kérdeztem élesen, és hagytam, hogy elképedjen saját tökéletességén.
Alig két pillanatig élvezhettem arcán szétterülő döbbenetét, amikor egy régen hallott hangon, gondolatok tolakodtak elmémbe. Megdermedtem, erre igazán nem számítottam. Jacob Black. Hátrafordultam, s a sötétségbe burkolódzó fák között megláttam csapzott alakját. „Szeretnék vele beszélni. Engedd meg, kérlek, Edward. Nem fogok jelenetet rendezni. Azt akarom, hogy boldog legyen.”
- Oh – leheltem, és a ráncok elmélyültek homlokomon. Ám ahogy átgondoltam a hirtelen eseményeket, Jacob higgadt gondolatait, bevillant: ez az igazi ajándéka ma Bellának, így gyorsan magam után vonszoltam. Mosolyogtam, hogy végül mégis békét köthetünk a farkasokkal, és Bellának is tökéletes lesz ez a nap.
- Mi az? – kérdezte értetlenkedve.
- Ez egy nászajándék – magyaráztam.
- Huh? – nyögte.
Körbenéztem, túl sokan figyeltek minket. Újra karjaimba zártam derekát, és hosszú lépésekkel táncoltam vele, ki, az éjszaka sötétségébe, ahol Jacob várakozott. Rég nem érzett émelyítő illata automatikusan hatott rám, az izmaim megfeszültek; idegessé váltam, ahogy eszembe jutottak a legutóbbi szörnyű események, és hogy miért tűnt el Jacob. Összeszedtem magam, köszönetet kellett mondanom neki azért a gesztusért, hogy visszajött hozzá.
- Köszönöm – mondtam, szemébe nézve. – Ez nagyon kedves tőled.
- A kedves a második nevem – szólt ironikusan Jacob.
- Közbe vághatok? – gyanakodott Bella, s a felismerés azon nyomban elérte. Jacob nevét fuldokolta, és szorosan kellett tartanom a könyökénél fogva sokkolt állapotban lévő testét, ahogy Jacob felé lépett.
- Hé, Bells – szólt Jacob óvatosan, és elkapta az újra megbotló kedvesemet.
Mellkasára szorította Bella arcát, az ő arca pedig rásimult Bella feje tetejére. Bármennyire tudtam, hogy Bella mindig is hozzám tartozott, mégis ökölbe szorítottam kezeimet. „ Nem fogom bántani, hidd el. Szeretem őt, de nem fogom elvenni tőled. Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neki az elmúlt hónapokban. Inkább éljen örökké, csak legyen boldog!” – üzente nekem Jacob, és a kezem ismét ellazult. Már nem akarta inkább halottnak látni őt. Csak boldognak.
- Rosalie nem fog megbocsájtani nekem, ha nem kapja meg a táncot, amit ígértem neki – mormoltam, és visszamentem a táncparkettre.
Minden vámpír engem bámult, aggodalmas gondolatok közepette. Mosolyt erőltettem magamra, hogy megnyugodjanak, de a családom tagjai nem hittek nekem. Túl jól ismertek. Ahogy Rose már velem suhant a lágy zenére, nem mosolyogtam. Egyetlen pillanatra sem távolodtam el a táncparkett szélétől, aminek egy-egy végén Emmett és Jasper tetetett könnyedséggel álltak.
Halottam, ahogy kedvesem felzokog, és láttam, ahogy egész testében remeg. Összeszorítottam az állkapcsomat. Próbáltam higgadtan lélegezni, és nem megzavarni Jacob majdhogynem idilli visszatérését.
- Köszönöm – suttogta Bella.
- Hagyd abba a sírást Bella, tönkre fogod tenni a ruhádat. Ez csak én vagyok – vont vállat Jacob, lazaságot színlelve. Csak ő? Szerettem volna tarkón ragadni, és a fába nyomni a fejét, hogy észheztérjen. Hónapokig sóvárgott utána Bella, időnként rosszul lett az aggodalomtól, s egyszer még álomba is sírta magát ringató karjaimban. Bárcsak felképelte volna magát Jacob, mikor ilyen mondat hagyta el a száját.
- Csak? Oh, Jake! Most minden tökéletes – szipogta Bella. Egy kósza mosoly futott át arcomon. Ám Jacob megint goromba volt. Rengeteg fa szeretett volna megismerkedni a fejével…
- Oh, ez az kezdődhet a party. A tanú végig csinálta – horkantott. Jobb vagy bal oldali fa nézett sóvárgóbban? Nem tudtam eldönteni. Rose felszisszent, ahogy ujjai még inkább elfehéredtek kezeim szorításában.
- Most mindenki itt van, akit szeretek – krákogta kedvesem, és erre Jacob már nem tudott tovább mogorván reagálni.
- Sajnálom, hogy elkéstem, kedvesem – szólt lágyan, s megcsókolta Bella haját. Egyáltalán nem értettem magamat, de Jacobbal együtt én is megnyugodtam.
- Annyira boldog vagyok, hogy eljöttél – szólt Bella, s én nem akartam tovább hallani semmit sem. Nem lett volna illő, ez az ő pillanatuk volt.
Felkértem Renée-t, s igyekeztem megnyerő oldalamat mutatni neki, ha már ellopom a lányát.
- Edward? Lehetne egy kérésem? – kérdezte. Ünnepélyesen bólintottam. – Kérlek, ne engedd, hogy elutasítsa a gondoskodásodat. Tudom, hogy kiismerted, és én láttam, amikor nálam voltatok, hogy mennyire szinkronban tudtok egymás mellett lenni. De azt is láttam, hogy Bella zavarban van, mint egy kislány, ha te gondoskodni próbálsz róla. Nem azért kérem ezt tőled, mert ő a lányom, és elfogult vagyok vele szemben. Azért kérem, mert én rontottam el azzal, hogy nem voltam képes két lábon állni a földön.
- Renée, ő minden bizonnyal nem lenne ennyire tökéletes, ha nem te és Charlie lettetek volna a szülei. Nem a te hibád. Ő egyszerűen ilyen, és én csak igyekszem viszonozni az ő feltétlen odaadását. De ígérem, megpuhítom őt valahogy, csak egy kicsit, hogy önelégült lehessek, amikor elmeséli neked, hogy mennyit próbálkozok széppé tenni az életét, és remélhetőleg élvezni fogja – mondtam, és hazudtam.
Bella soha többé nem keresheti fel az édesanyját, hogy közölje vele, elárasztom a bolond szeretettemmel. Egy pillanatig összeakadt a tekintetem Jacobéval, s Bella is a táncparkett felé pillantott. Tétovázva nézett le Bellára, ahogy elhallgatott a zene. Végül Bella megszorította kezét, és tovább lépkedtek. Akaratlanul vettem fel újra beszélgetésük fonalát.
- Megpróbálok, majd így emlékezni rád. És tettetni…- harapta el a mondatot Jacob. Megígérte, megígérte, hogy nem akarja a halálát! Rossz érzés kígyózott gyomromból felfelé, egészen a mellkasomig, ami erősebben kezdett emelkedni a mély lélegzetektől.
- Mit? Hogy meg fogok halni? – Bella elhaló hangja fájdalmat okozott nekem is, és Jacobnak is.
- Nem. De, látni foglak a fejemben. Rózsaszín orca, szívverés, két bal láb. Ezek együtt – mondta ki Jacob tömören Bella személyiségének alappilléreit. De ennél sokkal több volt Bella. Hát senki nem tudja értékelni őt, a helyes és gyönyörű valóságában látni? Minden, amit az emberek valaha szépnek gondoltak a világon, az mind megvolt benne, a kicsi, gyönge testébe préselve, és a végtelenül tiszta lelkébe beleágyazva, és szívének összes verésébe beleolvasztva.
- Renée – szóltam bocsánatkérően -, bocsáss meg. Szeretném megkeresni Bellát. Tudod, hogy kicsit gondoskodhassam róla… - pici mosolyra húztam a szám. Renée megölelt, amit viszonoztam, és csak bólogatott. Ez a kevés közjátékom elég volt, hogy lemaradjak egy lényeges beszélgetés feléről.
- Kérdezd meg! – kérlelte Bella.
- Ez nem kell, nem számít – motyogta Jacob, és hiába tudtam mindent kiolvasni a fejéből, nem tudtam közbeavatkozni, mert ma este vagy tizedjére is sikerült a boldogságomat porrá zúznia úgy, hogy mindennek tetejében még igaza is volt.
- Engem csak a morbid kíváncsiság furdal – hadarta halkan. Kíváncsiság? Hazugság volt. Jogosan féltette Bellát saját magától, és tőlem. Jacob ismerte annyira Bellát és engem, hogy tudja, bármit kérhet tőlem Bella, s a végén én mindig elgyengülök. Így volt ez a vámpírsággal, és a szeretkezéssel is. Feltételekkel ugyan, de belementem mindkettőbe. Gyötrelmes érzések kínoztak, beletúrtam hajamba, meghúzódtam egy fa takarásában. Ha Bella nem szerette volna Jacobot ennyire, elrángattam volna őt onnan. Nem tehettem. Elvből és tiszteletből nem. Nem foszthattam meg az ajándéktól.
- Nem ma este, Jacob – felelte Bella, a ki nem mondott kérdés egyik valóságtartalmára válaszolva. Jacob izmai ellazultak, s megkönnyebbülését sóhajok jelezték. De a kíváncsisága erősebb volt.
- Mikor? – suttogta Jacob.
- Nem tudom biztosan, egy vagy két hét, talán – vont vállat Bella, mintha egy esetleges Disneyland utazásról csevegtek volna. Jacob iróniája visszatért, hogy elrejtse hangjában a fájdalmat.
- Mi a fenének ?
- Mert nem akartam a nászutamat fájdalommal tölteni – csattant fel Bella jogosan. Én sem így képzeltem a mézesheteket.
- Inkább töltenéd azt, hogyan is? Sakkozva? Ha ha – gúnyolódott Jacob, és elégedett volt, ahogy tévesen azt hitte, nem fogok szeretkezni Bellával. "De igen, fogok, kutya ! Megadok minden gyönyört neki, amit te sohasem adhatsz meg neki, és én olyan kielégült leszek, hogy arról te még a legvadabb álmaidban sem ábrándoztál. Egész éjjel őt fogom szeretni. Egész éjjel engem fog szeretni ! A feleségem." – őrjöngtem, és kimartam egy darabot a fából.
- Roppant vicces – engedte el a füle mellett Bella a megjegyzést.
- Vicceltem, Bells. De őszintén, nem értem a dolgot. Neked nem lehet egy valódi nászutad a vámpíroddal. Nevezzük az ásót ásónak. Ez nem az első alkalom, amikor elhalasztottátok ezt. Ez egy jó dolog, bár... - mondta, miközben hirtelen határozottá vált, mert Bella elvörösödött. - Ne légy ettől zavarban – mondta biztatólag, félreértve Bella reakcióját. Nem zavarban volt, hanem dühös.
- Nem halasztok el még egyszer semmit - csattant fel. "Miért nem küldöd el, szerelmem ? Nem az ő joga ítélkezni felettünk. Mi akarjuk azt, ő nem döntheti el, mi a jó nekünk." – fortyantam fel magamban, és azt akartam, hogy Bella meghallja a gondolataimat. - És igenis nekem lehet igazi nászutam! Bármit megtudok tenni, amit akarok! Kiváglak innen! – sziszegte, és egy gonosz ujjongás robbant bennem. Jacob ezzel ellentétben összeomlott, a reménytelenség váltotta fel naiv gondolatit.
- Micsoda? Mit mondtál? – zihálta, s a lábai finoman remegni kezdtek.
- Hogy mit mondtam? Jake? Mi a baj? – riadt meg kedvesem, és ujjai belemélyedtek Jacob karjába.
- Mit gondolsz? Lehet igazi nászutad? Míg emberi lény vagy? Viccelsz? Ez egy ízléstelen vicc, Bella!
- A fenéket, Jake. Ez nagyon nem a te dolgod. Én kellek hozzá nem…nekünk meg nem is kellene erről beszélgetnünk. Ez magán…- dühöngött Bella, és azt hittem, ez a hangnem kijózanítja Jacobot, és beletörődik a hallottakba. – O, Jake, gyerünk! – könyörgött Bella. Jacob lapátkezeit Bella vékony karjaira fonta, és megrázta. Támadóállásba lendültem, figyelmeztetően morogva, de Jacob nem reagált. Elborította az agyát az őrület.
- Bella! Elvesztetted az elmédet? Te nem lehetsz ennyire hülye! Mond, hogy csak vicceltél! – rázta meg még egyszer, és sokkal erőszakosabban Bellát.
- Jake, állj! – dörrentem Bella mögé állva. Higgadtan kellett kezelnem a helyzetet a vendégek miatt is, de főleg Bella miatt. Nem haraphattam át a torkát. - Vedd le a kezeidet róla! – szóltam fagyosan, fenyegetően. Seth azonnal megindult felénk, ahogy felfogta a helyzet komolyságát.
- Jake, tesó, hátrálj! – morogta, majd hozzátette: - Elvesztetted! Engedd el, meg fogod sebezni! – suttogta ijedten Seth. – Engedd, hogy elmenjen!
A pánik kezdett rajtam eluralkodni. A vendégek hallják a morgásokat, egy óvatlan ütésemmel Bellát döntöm le a földre. Tűz ég a ház körül, cafatok repülnek bele. Jacob lecsap Bellára mancsaival. Én szét vagyok szaggatva, a szüleim, a testvéreim hiába küzdenek, elvesznek.
- Most! – tértem vissza a valóságba.
Jacob kezei leestek oldalához, és Bella után kaptam, magamhoz rántva, de abban a pillanatban el is engedtem, ahogy a pokoli forróság elérte mellkasomat. Mindkettőnket lefogták. Jacob remegett, és csak Seth szorítása akadályozta meg a kitörését.
- Menjünk Jake, gyere – rángatta meg Seth Jacob labilis testét.
- Meg foglal ölni téged - mondta Jacob, hangja olyan mértékű haraggal volt tele, hogy suttogása hullámzó hangmagasságokkal hagyták el torkát. A szemei, amiket rám szegezett, égtek a dühtől. – Meg foglak ölni téged! Most rögtön! – morgott vadul. Ha kell, megteszem. Megsebzem legalább annyira, hogy hosszú ideig meg se tudjon mozdulni.
- Seth, tűnj el az útból! – sziszegtem. Ez csak a mi harcunk volt. Seth vonszolni kezdte Jacobot, könyörögve neki.
- Ne tedd, Jake! Sétálj el, gyerünk!
Volt egy pillanat, amikor Jake lemondott mindenről. Hagyta magát az erdőbe vonszolni, és Sam pedig tolta. Quil várt, hátha Jacob mégsem bírna magával, és kitörne. Ez tiszteletreméltó volt tőle, még ha a tekintete barátságtalan volt is. Bella magát hibáztatva kért bocsánatot, Quil-re pislogva.
- Ez most már felesleges, Bella - mormogtam. Quil menni akart, és én hagytam, hadd menjen. Pillanatnyilag Bella érdekelt csak, nem érdekelt, hogy Jacob kínok között változott át, és hogy testvérei összemardosták, hogy ne tudjon se visszajönni, se elszökni.
- Rendben – motyogtam, próbálva elrendezni vonásaimat, és zavart gondolataimat. – Menjünk vissza…
- De Jake…
- Sam segít neki. Elment.
- Edward, nagyon sajnálom, hülye voltam – lehelte Bella. Miért hiszi, hogy Jacob önfegyelemhiánya, és az én ostobaságom az ő hibája?
- Nem tettél semmi rosszat – biztosítottam őszintén.
- Olyan nagy szám van. Miért én… nem kellett volna megengednem neki, hogy úgy érjen hozzám… Mit csináltam miközben gondolkodtam? – remegett hangja. Nem engedhettem, hogy összetörjön. Ha ő elesik, én is elveszítem a csatát. Tenyeremet arcára helyeztem.
- Ne aggódj! Vissza kell mennünk a fogadásra, mielőtt bárki észrevenné a távollétünket – mondtam, hisz tudtam, hogy ez meggyőzi őt.
- Csak adj két másodpercet nekem – esedezett. Sosem volt jó színésznő, csak ha engem akart féltékennyé tenni, vagy elcsábítani. Megrándult a szám, de a mosoly még képtelen volt kiteljesedni. Küzdött az érzéseivel, s ezt látni majdnem olyan gyötrelmes volt nekem, mint Jacob durvaságától leblokkolni.
- A ruhám? – kérdezte hirtelen, s ahogy végignéztem rajta, elmúlt a zavartságom. Kívántam őt. Szükségem volt rá, hogy megnyugtasson. Várnom kellett még ezzel.
- Jónak tűnsz. Nem, az egyik tincsed ide való – mondtam, és átkaroltam, koncentrálva a maradék kötelességekre a vendégek felé.
Az emberek közül senki nem gyanakodott, csak Charlie, aki mellől hirtelen eltűnt Billy. Mindenki más, aki „természetfeletti” volt, udvarias volt, és akik képesek voltak rá, nem engedték gondolataikat elszökni irányomba.
- Meg vagy? – kérdeztem, mikor már újra táncoltunk. Emmett és Jasper fürkészték egy kis ideig a környéket, majd elvonultak.
- Jól vagyok - bizonygatta. - Nem tudom elhinni, hogy tehettem ezt. Mi lehet a baj velem?
- Nincs veled semmi baj – ringattam. Csakis velem volt baj, hogy nem tudtam magamnak parancsolni, hogy titkon vágytam vele az öröklétet, hogy abnormális mértékben kívántam őt. Bárcsak megölt volna Jacob. Elvette volna Bellát, s normális életük lehetett volna.
- Vége van – jött felém valahonnan Bella hangja. - Ne gondoljunk rá többet ma este.
És mit számít, ha ma este nem gondolunk rá ? Mi lesz holnap, holnapután, és később ? Figyelmen kívül hagyok minden jelet és figyelmeztetést, hogy tönkreteszem őt ? Hogy meggyalázom a testét, mikor szeretkezünk, és mikor megharapom, hogy végül aztán örök kárhozatban keljen élnie ?
- Edward ? – szólongatott, és ennek hatására gondolataim hangosan folytatták útjukat a szenvedéseim halmai felé.
- Jacobnak igaza van – suttogtam erőtlenül. - Mi vagyok én, amikor gondolkodom?
- Neki nincs… - habozott Bella. Tudta, hogy igazam van.
- Jacob túl elfogult, hogy tisztán lásson bármit is – motyogtam, de a végét nem engedtem, hogy meghallja, gyorsan és halkan hadartam: „ A plátói szerelme nem egyenlő az én érzéseimmel irántad. Ő sem bírná ki, hogy ne akarjon mindenféleképp téged.” - Lehet, hogy engednem kellene, hogy megöljön engem, amikor gondolkodom… - csuktam be szemem. Nem akartam látni, sem érezni. Valaki vegye el minden érzékszervemet! Szabadítson meg az érzésektől!
- Állj le! – heveskedett, és az arcom kezei satuszorításába kerültek. Erőlködtem, hogy kinyíljon a szemem. - Te és én. Ez az egyetlen dolog számít most. Ez az egyetlen, amire engedélyed van, hogy gondolkodj. Hallasz engem? – keményedett meg pillantása. „Ő és én. Rendben, szedd össze magad! Ez az, amit akartál. Minden a tiéd. Az akadályok csak megtanítanak, hogy mindennap küzdened kell érte. Mentsd meg őt! Ne hagyd elkeseredni!”
- Igen – sóhajtottam nehezen.
- Felejtsd el, hogy Jacob egyáltalán itt volt – kérte. Mintha az olyan könnyű lett volna. Ha nem lett volna igaza… - Ígérd meg nekem, hogy most megy tovább az egész party!
- Ígérem – pillantottam rá. Nem bírtam elviselni a küzdő tekintetét. A csatahajó megy tovább, és ő felszáll, csak én maradok a parton. Vajon utána tudok úszni? Utolérem valaha?
- Köszönöm, Edward. Én nem félek – mondta forrón.
- Én igen – suttogtam. Szánalmas voltam, egy senki, aki a házassága első napján tönkretesz mindent.
- Nem kell – vett nagy levegőt, és mosolygott. Mosolyog. Hogy képes rá? Neki sokkal jobban kellene félnie, gyötrődnie, mint nekem. Az ő legjobb barátja bántotta meg, és mégis nekem fáj ez jobban. Miért? Miért nem tud helyesen ítélni, gondolkodni? És miért nem haragszom rá ezért? Miért szeretem őt? Az angyalbőrbe bújt démont? – Mellesleg, szeretlek – jött felém egy hűs szellő, ami a szégyenletes gondolatokat, miérteket magával sodorta. Így volt képes mosolyogni. Mert szeretett. Szerettem őt, tehát mosolyogtam.
- Ez az, amiért itt vagyunk.
- Kisajátítod a menyasszonyt – szólt Emmett, neki az este történése csak újabb lehetőség lett volna egy kis dulifuli dirrdurra. - Táncolhatok a kis húgommal? Ez lehet az utolsó esélyem, hogy elérjem, hogy elpiruljon - nevetett.
Nem tudtam sokáig Bella nélkül maradni, visszaköveteltem magamnak. Fél személyiségként nem voltam képes létezni, de ahogy karjai magához öleltek, és az én karjaim finom vonalú testét magamhoz szorították, újra képes voltam a világban lenni. Szerettem volna vele leülni a hintaszékbe, hogy az ölemben összekuporodjon, és én suttogva énekelnék neki. Elringatnám, sohasem volt országomba járna álmában, ahol nem bántanak minket, ahol nem bántom őt.
- Hozzászokhatnék ehhez – és sajnáltam, hogy nem látja a képzelgésem, mert biztosan hozzászokna ahhoz a világhoz.
- Nem mondod, hogy átjutottál a tánccal való kérdéseiden? – ítéltem magam józan gondolkodásra, hogy nehogy bolondságokat kezdjek el fecsegni.
- A tánc nem is annyira szörnyű – veled – szólt, s erősen szorított magához. – Soha ne engedj el – kérte, s nem is tudhatta, mit váltott ez ki belőlem.
- Soha – ígértem, és meg kellett csókolnom.
Azt akartam, tudja, érezze, hogyha még akarnám is, akkor sem tudnám elhagyni. Én az övé voltam, és ez jobb volt, minden másnál. Szebb volt a szerelemnél, szebb volt önmagánál. Az, hogy én az övé voltam, nem ijesztő volt, nem féltem a tudattól, az érzéstől. Nekem ez volt a sorsom, ezt rendelte el Isten, hogy megtaláljon engem, hogy egyfolytában megmentsen önmagamtól.
- Bella, idő van – hazudta Alice, hisz sosem jött el annak az ideje, hogy most innen továbbmenjünk. Egyre erőteljesebben, gyorsabban csókoltam, amit hevesen viszonzott is. Miért ne maradhatnánk itt? Ki tiltja meg, hogy abbahagyjam a csókot? Alice? Mit tehetett a pöttöm méreglabda? Alice hadovált valami repülőről, és szép nászútról, de nem foglalkoztam vele. Olyan gyorsan mozogtak ajkaim, mint Bella féktelen szívdobbanásai.
- Menj el, Alice – morogtam, s felvettem az új tempót Bella ajkain, ami minden eddiginél sürgetőbb volt.
- Bella, ezt a ruhát akarod viselni a repülőn? El fogom mondani neki Edward, hogy hová is viszed. Ha ennyire segítesz nekem, én el! – sziszegett nővérem. Megdermedtem, mielőtt elrohantam volna Bellával.
- Rettenetesen kicsi vagy és mérhetetlenül bosszantó – dühöngtem, amiért tönkre tette a tökéletes csókunkat. Nem érdekelt, miről hadovál Alice, hogy tönkremenne a ruha. Bella visszarántotta Alice-t, de nem érhetett el hozzám, mert a vendégek kuncogni kezdtek, s ezt ő nem tudta elviselni, engedett Alice-nek. Kuncogjanak, ha az a jó nekik…
Felvettem valami más ruhát, amit Alice kikészített nekem a szobába, de fel sem fogtam, hogy mik azok, amik rám kerültek. A színét se láttam, mert csak el akartam innen menni. Messzi mindentől és mindenkitől, hogy végre enyém legyen, ami után mindig is vágyakoztam.
A lépcső aljánál vártam rá, és mikor Charlie-t kereste, én készségesen, és minden türelmetlenséggel a testemben odavezettem a kisírt szemű Charlie-hoz. Nem tudtam abban a pillanatban senkit sem sajnálni, nem akartam foglalkozni Bellán kívül senki mással.
És mikor végre oldalamhoz lépett, kivezettem a küszöbhöz, és győztes voltam. Megcsókoltam, és a tompa tapsvihar csak erősebbé tette mámoros diadalomat. A rizsszemek felénk szóródtak, s Bellát a hátam mögé löktem, hogy minél kevesebb hulljon rá.
- Szeretlek titeket – kiáltott vissza Bella, és én alig vártam, hogy rátaposhassak a gázpedálra. El innen, el kell mennünk. Nem néztem vissza, csak boldog hangokat halottam, de egyik sem múlhatta fel az én boldogságomat. Megszorítottam apró kezeit.
- Szeretlek – mondtam, és ő fejét kezeimre hajtotta, engem idézve.
- Ez az, amiért itt vagyunk – és én odahajoltam, megcsókolva immár kiengedett haját.
Jacob valahol messze felüvöltött, de nem akartam hallani, mert elég volt, hogy Bella hallotta.
- Vége lesz, ha elmegyünk innét – ígértem neki, és nem voltam hajlandó szomorú lenni.