A Seattle-i repülőtér parkolójában ismét visszatért a felhőtlen boldogságom, és ezt csakis neki köszönhettem. Mikor elindultam volna a csomagokkal, ő az autónak dőlt, és kacéran rám mosolygott. Felvontam a szemöldököm, ő pedig mutatóujjával maga felé csalogatott. Odaléptem hozzá, s nagyon reméltem, hogy nem zakkant meg Jacob sértegetéseitől.
- Tedd le a csomagokat, Edward – mondta, s amint szabaddá váltak kezeim, megragadta őket, és a kocsira helyezte, a feje két oldalán. Megrándultak az ajkaim, de szerettem az értetlent adni.
- Félek, hogy lezuhanunk – suttogta. Lehajoltam, és gyöngéden megérintettem a gödröcskét nyaka tövénél.
- Még most is félsz? – mormoltam bele bőrébe.
- Igen. Lezuhanunk, és meghalok – szólt keményen. Úgy tűnt, ennyi nem elég, hogy ellazítsam. Orrom hegyével végigsúroltam a bőrét a nyakától az álla hegyéig.
- És most? – csókoltam végig állát.
- Zuhanok…
- Elkaplak majd – biztosítottam, s nem tudtam tovább várni. Az ajkaink elnyíltak, pedig sosem engedtük meg ezt egyből. Nagyon óvatosan megengedtem, hogy nyelveink találkozzanak, ha csak rövid időre is. Kezei végigsimítottak arcomon, hogy végül ujjai beleszántsanak hajamba. Megragadtam csípőjét, és magamhoz rántottam. „ El fogtok késni” – halottam Alice hangján saját figyelmeztetésem, és csalódottan engedtem el Bellát.
- El fogunk késni – fintorogtam, mire ő vállat vont, s lábujjhegyre állt. Készségesen fordítottam el a nyakam, ahogy nyelvével apró köröket rajzolt rá. Ravasz módon nyomott egy puszit a számra, majd elengedett.
- Indulunk? – kérdezte derűs vigyorral az arcán. Felnevettem, bólogatva.
- Houston? – értetlenkedett. Utálta a meglepetéseket. De most örülni fog neki, ebben biztos voltam.
- Csak egyszer állunk meg út közben – vigyorogtam.
- Aludnod kéne, édes – mondtam, amikor felszálltunk. Fejét karomnak döntötte, és pár perc múlva elnyomta az álom. Nem sokáig aludhatott, s kábán tántorgott tovább a következő kapuhoz. Ha nem kellett volna takargatnom az erőmet, fel sem ébresztettem volna, hanem egyik kezembe őt, a másikban a csomagokat vittem volna.
- Rio de Janeiro? – kérdezte izgatottabban. Nyertem, mégiscsak lehet neki örömet szerezni, ha titkolózol.
- Még egy megálló – feleltem.
Az első osztályon sokkal kényelmesebb és nagyobb ülések voltak, így aztán az ölembe húztam és elringattam.
- Hozhatok valamit Önnek? – zavart meg egy illedelmes hang Bella bámulásában.
- Nem, köszönöm – suttogtam ránézve a stewardessre.
- Esetleg a barátnőjének? – kedveskedett tovább. Elmosolyodtam.
- Ha felébred a feleségem, szólok Önnek, talán inna majd valami élénkítőt – feleltem szelíden. „Házasok. Házasok. És milyen kedves ez a fiú…” – ámult el magában.
- Rendben – bólintott, és csillogó szemekkel fordult el.
Mindeddig Bellán és Esmén kívül nem igazán találkoztam olyannal, aki ennyire tudott örülni mások boldogságának.
Az ajkaim az út hátralévő részében Bella homlokán pihentek. Ám még mielőtt leszálltunk volna, felébredt, és kuncogott, ahogy megérezte ajkaimat homlokán. Az ablakon besütő Nap fénye vörösesre festette haját, és tincseivel játszottam. Szerette ujjaival körberajzolni az arcom minden pici részét, és most sem tett másképp. A szemei melegséget árasztottak, amik elfeledtetek velem minden feleslegesen bosszantó emléket.
A taxis csak lassan tudott haladni a városon keresztül, óriási tömegek zsongtak az utcákon. Bella folyamatosan az épületeket szuggerálta, pedig nem volt bennük semmi különös. Az okot akkor értettem meg, mikor egy hotel előtt meg kellett állnunk, a zebrán áthaladó csoport miatt. A szíve nagyokat dobbant, és a kezei görcsös ökölbe rándultak. Nem tettem szóvá neki ezt, féltem, kihallatszódna a hangomból az izgalom. Ez nem az a rossz és pánikolós izgalom volt. Persze féltem és aggódtam, hogy szerencsétlenkedni fogok, és megsebzem őt, de ez az izgalom hajszolt az ismeretlen felé. Végignéztem rajta, ahogy mellettem ült, oldalamhoz bújva, és elárasztott egy soha nem érzett érzés. Hazaértem. Otthon voltam.
Nem tudom, hogy észrevette-e a kezem remegését, amikor felsegítettem a jachtra. Nem szólt egy szót sem, csak töprengett, erősen koncentrált valamire.
A sebesség mámorossá tett, majdnem olyan jó volt, min futni.
- Messzire megyünk? – szólt hirtelen. Kíváncsi volt, pedig soha semmit nem kérdezett meg, ami a meglepetésekre vonatkozott. Az „utána” autóját sem szándékozott meglesni, pedig senki nem tiltotta meg, hisz ott állt a garázsban letakarva.
- Még úgy fél óra – feleltem, és elvigyorodtam, amint kezeire pillantottam. A kapaszkodástól elfehéredő ujjai jelezték aggodalmait. Húsz perccel később úgy gondoltam, már ő is látja a szigetet.
- Bella, oda nézz – mutattam előre, túlharsogva a motor és az óceán zúgását. Percekig csak meresztgette a szemeit, kutatva, mit kellene látnia. Árnyalatnyi gázt adtam a jachtnak, és amint felfogta, mit lát, csodálkozva mormolta:
- Hol vagyunk? – hangzott a kérdés, miközben a sziget északi partja felé irányítottam a jachtot.
- Ez az Esme sziget.
Hagytam, hogy a jacht csendesen sodródjon a part felé, leállítottam a motort és hallgattam az óceán végtelen morajlását, engedtem, hogy a szokatlan meleg, és a megszokott nedvesség elárassza testemet.
- Esme sziget? – suttogta, s halk hangot elragadta a langyos szél. A pálmafák levelei zizegve tiltakoztak a szél ellen.
- Egy ajándék Carlisle-től - Esme felajánlotta, hogy kölcsönadja nekünk – világosítottam fel. A bőröndöket a dokkra dobtam, és féloldalas mosolyra húzódott a szám, ahogy elképedve felhúzta a szemöldökét. Ebben az egyben hasonlítottunk Carlisle-lal: mindketten szerettük elárasztani ajándékokkal kedvesünket. Vagyis én csak próbálkoztam, hisz Bellától sokszor engedélyt kellett kérnem, vagy kikönyörögnöm, hogy megajándékozhassam.
Ha már a parkolóban és a reptéren nem mozoghattam saját természetes erőmet használva, most ki akartam használni, hogy magamat adhatom. Karjaimba kaptam, és kiugrottam a hajóból.
- Nem tudtad, hogy várni kell a küszöbnél? – hadarta izgalommal a hangjában. Elvigyorodtam.
- Nem vagyok tökéletes – ellenkeztem gyengéden, a sokszori tévedései ellen – ott volt például a főzés, ha látta volna, mikor először főztem, még most is azon nevetne. Egy szerencsém volt, hogy Esme kiváló tanár volt, három nap alatt megtanított a legegyszerűbb fogásokra, mert én nem akartam, hogy Bellának a főzéssel kelljen törődnie.
Felkaptam egyik kezembe a bőröndöket, a másikkal pedig szorosan tartottam őt. Miközben elindultam a ház felé, néztem arcát, ami újbóli meglepettséget tükrözött a ház láttán. Akadozó lélegzete és dobogó szíve engem is feszültebbé tettek.
A tornácra hajítottam a bőröndöket, és lassan kinyitottam az ajtót. Szerettem volna, ha a szemembe néz, bármennyire is zavarban érezte magát. Nálam jobban úgysem lehetett zavarban. Egy pillanatra lesütötte szemeit, és a szíve sürgetően próbálta helyes ütembe vérét pumpálni, ahogy a tekintete találkozott az enyémmel. Nem tudott nem elámulni a házon, de nekem semmi nem volt új benne, és sötétségben is láttam volna mindent, ám miatta felkapcsoltam a lámpákat. A legnagyobb és utolsó szobában aztán haboztam, nem akartam elengedni őt, de az okát nem tudtam. A tekintete megállapodott a méretes ágyon, ami körül szúnyogháló csüngött. Az ágy emlékeztetett a kompromisszumunkra, amit agyam szeretett volna még egy kicsit elodázni. Csak a szívem és a testem ellenezte a halasztást. Letettem lábaira, és akadozva mondtam:
- Én… elmegyek a poggyászokért…
Már bántam, hogy otthagytam, a sok ellentét, ami ezen a napon kiéleződött bennem, kezdett fárasztani. Nem akartam ezeket a hullámvölgyeket érezni, mégsem tudtam ellenük mit tenni. Annyira szerettem volna neki ezt a napot tökéletessé tenni, ezt az éjszakát jó értelemben felejthetetlenné varázsolni, hogy minden érzésem és gondolatom összezavarodott. Jacobot nem hibáztathattam, jogosan féltette tőlem Bellát, de ha arról volt szó, hogy igaza van valamivel kapcsolatban, vagy a múlhatatlan plátói szerelme Bella iránt volt a téma, az én féltékenységem és elborult agyam megkérdőjelezhetetlenül felszínre tört.
A szúnyoghálóba kapaszkodva állt, és copfba kötött haja alatt a tarkóján egyetlen izzadtságcsepp gyöngyözött. Finoman letöröltem. Sokkal melegebb volt, mint vártam, de ez csak nyugodtabbá tett, talán nem fogja tönkretenni az éjszakánkat a hideg bőröm. Sokáig kerestem a módját, hogyan tehetném melegebbé a testemet, s mikor időnként kénytelen voltam lezuhanyozni, kísérleteztem a víz hőmérsékletével. Az óceán vize elég melegnek tűnt a kísérlet sikerességéhez.
- Egy kicsit meleg van itt – szóltam enyhe bűntudattal a hangomban. Biztosan kényelmetlen volt neki ez a rég nem tapasztalt meleg. – Gondoltam… az lenne a legjobb.
- Alapos… - motyogta sóhajtva. Felkuncogtam, és az idegesség most kihallatszódott belőle. A szavaim is ugyanolyan idegesen csengtek.
- Megpróbáltam mindenre gondolni, ami... könnyebbé tehetné – vontam vállat félszegen. Hangosan nyelt szavaimra. Itt voltunk, és én megígértem neki.
- Azon gondolkodtam – és sikerült lággyá tenni hangomat, de az idegesség nem múlt el -, hogy… talán szeretnél egy éjféli úszást velem?
Mélyet lélegeztem, s a lélegzetem hullámzott, szerettem volna, ha nem hallja fokozódó idegességem.
- A víz nagyon meleg lesz. Ez az a fajta strand lesz, amit elfogadsz...
- Jól hangzik – csuklott el hangja. Gondolnom kellett emberi szükségleteire, ami kivételesen nekem is jól jött, talán ha egyedül vagyok néhány percet, az segíthet józanabbá tenni magam. Vállaira simítottam kezeimet.
- Biztos vagyok benne, hogy szeretnél egy-két emberi percet. Hosszú volt az út – mire csak bólintott egyet.
Ameddig kicsit is észben tartottam vámpírságomat, addig semmi veszély nem volt abban, hogy a nyakára tapasszam ajkaimat. Ismét kuncogtam, és azt kívántam, bár meg tudnám határozni a miértjét. A legjobb tézis az lett volna: nevetségesen ideges. De az én esetemben halálosan komolyan kellett volna venni a helyzet valódi mélységét.
- Ne tartson sokáig, Mrs. Cullen – leheltem bőrére, és ezt nem az agyam kényszerítette ki ajkaimból. Hosszú órák óta fojtottam vissza a vágyamat iránta. És azok az órák már napokká, hónapokká, majdhogynem évekké folytak össze. És ahogy ajkaimat végighúztam, egészen a válláig, megugrott picit. Azt hittem a sürgetésem majd imponál neki, de csak megijesztettem.
- A vízben várlak – sétáltam el mellette az erkélyajtóhoz, ami egyenesen a parti homokra nyílt.
Még mielőtt kiléptem volna a holdsütötte éjszakába, a padlóra ejtettem ingemet.
Átadtam magam a gondolataimnak, az erőlködéseimnek, hogy meggyőzzem magam, hogy elűzzek magamtól minden kétséget. Egy fa tövébe dobáltam minden ruhámat, és a lábaimon elhatalmasodott a félelem érzése.
Belegázoltam a vízbe, a hullámok, amiket gyorsaságommal és erősségemmel indítottam el, visszazúgtak felém, időnként ellepve teljesen. A vízcseppek milliónyi részre szakadtak, ahogy becsapódtak testembe. Az óceán hosszasan viszonozta a háborgatásomat. Lehunytam a szemem. Az első percekben a feketeségen kívül semmit nem láttam magamban. Minden leblokkolt bennem, csak az emlékképek zavarták meg a blokkolást, mint a rossz televízió képzavara.
A kezem felemelkedett, és ismét átéreztem, ahogy először értem ujjammal Bella arcához. Üveg volt, szappanbuborék. Az akkori akaratom nehézsége semmi nem volt ahhoz képest, mint amiért nemsoká küzdeni fogok.
Belezuhantam a vízbe, és sodródtam, és a hullámok élessé tették a zavaros képeket.
Újra pokolian égett a torkom: először csókoltam őt gondolatban.
Szívének szimfóniája fülemben lüktetett, a legandalítóbb és legmegnyugtatóbb zene volt mindig is.
Elnyíltak ajkaim, és a simogató víz durvának hatott nyelve érintéséhez képest.
A kiszáradt ér a nyakamon lüktetni akart, ahogy Bella ajkai megállapodtak nyakam legérzékenyebb pontján.
A bőre, ami mindig forrónak hatott, bizsergették tenyeremet, s az óceán érintése érdes volt bőrének puhasága mellett.
A gerincem el akart olvadni, amint halottam sóhajait, valahányszor tökéletes volt érintésem.
Próbáltam folyamatosan magam előtt tartani ezeket a képeket, hogy minden örömet megadhassak neki ma éjjel. Emlékeztettem magam, hogyan érintettem meg, amitől mindig meglódult a szíve, ami bíborrá változtatta arcát, ami nem engedte levegőhöz jutni.
Azt „ígértem” Jacobnak, hogy én mindennél jobban fogom élvezni Bellával a szeretkezést. Nem tehettem. Az ösztöneim közül csak az emberinek engedhettem, és egyáltalán nem lehettem biztos abban, hogy maximálisan beteljesedik számomra a testi szerelmünk. Tudtam, hogy mindennél jobban kívánom majd, sokkal jobban, mint eddig bármikor, azonban egyetlen dolog számított csak: az ő beteljesedése.
Nem volt mérvadó az én vágyakozásom, sem az, hogy vele együtt átérezzem az ismeretlen megismerését. Én csak addig mehettem, míg megláttuk a célt, és csak segítenem szabadott neki elérni azt.
Már nem vártam, hogy megnyugodjak, csak szigorú szabályokat akartam magamnak diktálni.
Visszaúsztam a part közelébe, és a háznak háttal megálltam. Kezeim remegését akartam elmulasztani azzal, hogy engedtem a vizet ujjaim közt átáramlani.
A holdat bámultam, ami most kerek volt. A sok ezer kráter mellett – amik olyan mélyek és sötétek voltak, mint az én bűneim -, időnként hosszas távolságra egymástól – amely távolságok pár év vegetáriánus éveimet tükrözték -, emberi szemnek láthatatlanul derengett a Nap egy hosszú sugara. Olyan tiszta és ragyogó volt, mint Bella.
Megértettem volna –sőt talán ez lett volna a leghelyesebb döntés a részéről -, ha meggondolta magát. Adtam még neki időt. Ha nem halottam volna meg a homokszemek súrlódását lábai alatt, visszamentem volna hozzá, és megnyugtattam volna, hogy ennél jobban nem határozhatott volna, hogy visszautasítja egyetlen megmaradt erényemet, és én ugyanolyan szerelemmel öleltem volna át, mint eddig bármikor.
Nem tudtam felé fordulni, amikor belépett a vízbe. A szigorú szabályok alappillérei megremegtek volna, ha meglátom meztelen testét. Tökéletesen biztos voltam abban, hogy nincs rajta semmi, hisz nem halottam a ruha susogását bőrén.
Mellém érve kezét az enyémre helyezte. Felnézett a holdra, és gyönyörűnek látta.
- Nem rossz – gondoltam a kráterekre, a távolságokra. Szembefordultam vele, kezeinket összekulcsolva. Az egyetlen, hosszú, tiszta és ragyogó Napsugár most itt tündöklött előttem. - De nem használnám azt a szót, hogy gyönyörű.
Mosolyogva tette egyik kezét mellkasomra, és a szigorú szabályok végéről lezuhantak a felkiáltójelek. A légzésem gyorsabb, nehézkesebb lett.
- Megígértem, hogy megpróbáljuk – suttogtam, és feszült lettem, a szabályok legfontosabb szavai repedeztek, a képek ismét zavarossá váltak, anélkül, hogy végignéztem volna mezítelen alakján. - Ha... ha valamit rosszul csinálok, ha megsebezlek, azonnal szólnod kell! – figyelmeztettem. Azt ígérte jó lesz. Szemeimbe nézve bólintott, és reméltem, hogy ezzel a bólintással a hirtelen nagyon is fontossá váló ígéretét is igazolja.
- Ne félj – motyogta, fejét mellkasomra hajtva -, együtt vagyunk.
- Örökké – ígértem, ahogy magamhoz öleltem. Menekülni akartam a hirtelen érzéstől, ami finom bőrének érintése nyomán felőrölte a szabályaimat. A vetített képek megszűntek bennem, ahogy gyengéden magammal húztam a mélyebb víz felé.
Nem mertem elindítani a lavinát. És csak hosszú, végtelen percek múlva mertem végignézni rajta. A víz nem torzította el alakját, mint ahogy egy ember látta volna. Káprázatos volt, és nem menekülhettem. A testének be kellett majd fogadnia testemet. Mindenképp.
Az illata erősebbé vált a vízben, de volt ott még valami más illat is, ami hozzá tartozott. Az emberi részemet ez az illat elkábította. Fogalmam sem volt, honnan az illat, csak azt tudtam, nem szabad neki ellenállnom.
Puhatolózva csókoltam meg, amolyan szájra puszi félével. Mintha csak erre várt volna, egyik kezét nyakam köré fonta, másikkal hajamba túrt. A tarkómon olyan pontot érintett, amitől még inkább érezni akartam testét testemen. Az ajkai gyengéden mozogtak, s el kellett szakadnom időnként tőlük, hogy levegőhöz jusson, hogy az agyam visszarángasson legalább leheletnyire a valóságba.
Tétován, nehézkesen teltek a percek, és nem voltam képes vállainál tovább haladni ajkaimmal. A kezeim viszont önkéntelenül ragadták meg lábait.
Az első vesztemet azzal okozta Bella, hogy kihasználta kezeim parancsát, vállaimra támaszkodva finoman meglökte magát, és a lábait összetekerte a hátam körül. A lélegzetem súrolta kebleit, és libabőrössé váltak a nyomán. Lehunytam a szemem, s lázassá váltam, ahogy ajkaim végre elérték domborulatait. Egy erőteljes sóhaj arra sarkallt, hogy ne állajk meg még, folytassam, amit elkezdtem. Tudtam, hogy össze kellene szorítani a fogaimat, nehogy megsebezzem őt, de a nyelvem utat tört magának.
Ahogy kezeim mindenfelé kalandoztak testén, megállapodtak fenekén, erősen tartva őt, és minél gyorsabban, minél elakadóbban sóhajtott, én annál gyorsabban közeledtem a szoba felé.
A méreg bevonta fogaimat, szétterjedt számban, és ahogy lehajolt, felemelve államat, kicsókolta azt.
Megálltam a ház előtt, mielőtt belépem volna vele, és hagytam, hogy lejjebb csússzon csípőmig. Felnyögött, ahogy érzékelte, mennyire kívánom őt, de egy percre sem hagyták el ajkai testemet.
Egy pillanatra eluralkodott vámpírösztönöm, végtelen gyorsasággal terültünk el az ágyon.
Az én lélegzésem csak ellenem dolgozott, ismét elárasztott az az illat, ami emberi felemet izgatta.
Valahol, valaki azt üzente, várjak még egy kicsit, legyek vele gyengéd. Minden apró rezdülése, ami ajkaim nyomán megremegtette testét, csak még vágyakozóbbá tett. A lélegzete sokszor kihagyott, és a sóhajok elfulladtak, halk, ám annál erősebb nyögéseivel keveredve.
Sokáig nem tudtam, mire van még szükségem, de ahogy a nevem felém szállt édes leheletével, vágyakozásom alakot öltött.
- Nyisd ki a szemed, Bella – fuldoklottam, és kissé megemeltem tarkóját. Rám nézett, a szemei fényesek voltak, teli fájdalommal. Láttam az arcomat visszatükröződni tekintetében, és ugyanazt tükrözte, mint Bella arca. A gyötrelmes, sóvárgó fájdalom, amit oly sokáig tartottunk vissza, most érezte, kitörhet, szétrombolhatja az utolsó határt is.
Emberi részem tudta, mit kell tennem. Továbbra is tartottam tarkóját, és ahogy megcsókoltam, csípőjébe mélyesztettem másik kezem ujjait. A lábai súrolták oldalamat, ahogy felhúzódtak, és eltávolodtak egymástól.
Azt hittem, ha most egybeolvad testünk, a legnagyobb vesztemet fogja okozni.
Lassan forrt össze testünk, és minden nedves és forró volt. Elakadó, mégis elégedett nyögés jelezte, ez most mindennél több, amit valaha éreztem. Az ő lélegzete elakadt, és én nem mertem megmozdulni. Kevésen múlott, hogy ne pánikoljak be, hogy ne kiabáljam, hogy jól van-e, hogy mit tettem, és hogy bocsásson meg.
Egész testében reszketve, mély lélegzettekkel mosolyodott el, és finoman megmozdította csípőjét.
Lassú, apró mozdulatokat tettem, valami különösen lágy ritmussal kiegészülve. Le kellett hunynom a szemem, hátravetni a fejem, hogy józan maradjak. A sóhajai folyamatossá, ütemessé váltak, és a vállamba kapaszkodott. Nagyon ritkán találkoztak ajkaink, és egy alkalommal eleresztettem tarkóját, és a kezem mellén állapodott meg néhány pillanatra. Az ujjaim végigtáncoltak rajta, ami hiba volt, mert ekkor következett be a valódi vesztem.
Hirtelen emelte meg csípőjét. Tévedtem, mikor azt hittem, ennél jobban nem veszhetek el benne. Egy morgás nyomta el halk sikkantását, ahogy tökéletesen összekapcsolódott testünk. Nem engedte, hogy lassú és megfontolt legyek, az ő teste gyorsabb iramot diktált, ami valóban szebb volt, és sürgetőbb. Végigsimítottam karján, oldalára helyeztem egyik kezem, másikkal alacsony ívbe feszült hátát tartottam. A levegő érdessé tette végtelen hosszú sóhaját és nyögését, és a teste ellazult, de a csípője nem állt meg, csakis miattam.
Éreztem, hogy baj lesz, de nem akartam felfogni. Átkaroltam hátát, magamhoz szorítva. Az másik kezem ujjai belemartak valami puhába, és tovább kellett markolnom, hogy ne haljak bele a gyönyörbe.
A torkom égett, ahogy zihálva csapódtam a határ falába. Aztán nem kaptam levegőt, görcsösen remegtem, soha nem tapasztalt intenzitásként robbant bennem valami.
Valami, ami mindent elfelejtetett velem. Hogy hol vagyok, hogy ki ez a tünemény, aki sosem látott magasságokba repített.
A lélegzetem nem akart csitulni, és egybeolvadt testünk sem akart szétválni. Egyetlen okom volt rá, hogy eleresszem őt: fülemet mellkasára fektettem, és hallgattam az „altatódalomat”. Teljes súlyommal nehezedtem rá, és ő átkarolt engem, remegő ujjaival simogatva.
Életemben először éreztem magam egésznek, és szeretetreméltónak. Soha nem volt bennem ilyen nyugalom, soha nem lebegtem még ilyen könnyedén. Mindenem izzott, mindenem ujjongott. Hazaértem. Boldog voltam.
AJÁNLOM AZ OLDALT
