Újra visszaállt szívének ritmusa a normális ütembe, és bár rossz volt, mégis óvatosan felkönyököltem. Kezei lejjebb csúsztak a hátamról, és gyengén kapaszkodtak a karomba. Az arca kisimult volt, a szemei lehunyva. Egyetlen gondolatom volt abban a pillanatban, és azt meg kellett vele osztanom.
-Olyan gyönyörű vagy – mondtam, s a hangom sosem csengett tisztábban.
Képes volt újra elpirulni, és a szíve ismét hevesebben dobogott. Hitetlenkedve csóváltam meg a fejem, amiért még mindig ilyen hatással voltam rá. Epekedtem utána, de nem lehettem mohó. Csak annyit engedtem meg magamnak, hogy a kezem végigjárja testének minden apró pontját, s végül arcán megállapodjanak. Nem tudtam, hogy elaludt-e már, vagy csak nyugtatólag hatottak rá az érintéseim, mert mélyeket lélegzett, és ajkai elnyíltak. Hogy érezte-e a csókomat, ismételten nem tudhattam, mert annyira próbáltam gyengéd lenni vele, hogy szinte alig mertem megérinteni.
Szerettem volna egész éjjel érezni testének melegét és illatát, így mellé feküdtem, s vékony karjaira fontam ujjaimat, hogy magamra húzhassam őt.
Letöröltem homlokáról és tarkójáról az apró izzadságcseppeket. Eldúdoltam altatódalát, hogy biztosan el tudjon elaludni, hogy biztosan szépeket álmodjon.
Én örültem, hogy nem tudok aludni, mert csak így maradhattam józan. Józanul vártam a holnapot, a holnaputánt, amikor ismét az enyém lehet. Amikor ismét minden forró és nedves lehet, amikor újra megtiporhatom az eddig oly félelmetesnek hitt határt.
A szemközti falat bámultam elbódulva, és esküdni mertem volna, hogy egy vetítőgép van a fejem felett. A film képei a szemközti falon apró részletességgel mutatták be az elmúlt hosszú, gyönyörteljes percek pillanatait. Az első pár vetítés alkalmával önfeledten szorítottam magamhoz Bellát.
Vetítésről vetítésre magam előtt láttam az elmulasztott mozdulatait, amit először fel sem fogtam. Csak így, utólag eszméltem rá, hogy nem egyszer nem is én borultam rá, hogy ő is ugyanolyan elragadtatottsággal markolt derekamba és hátamba, mint én az övébe. A kép szikrázott, ahogy ismét magam alá gyűrtem, és erőszakosan magamhoz rántottam csípőjét, és ő még nagyobb hévvel engedte ezt.
A nyakamhoz kaptam, mert nem hittem, hogy igaz, amit az új filmkockán látok. Nem csak, hogy beleharapott, de tovább haladt vállamra, és eközben egyre gyorsabb tempót követelt tőlem teste.
Az ujjai elhagyták hajamat, és egy hosszas, zihálós sikoly közepette egyik kezének ujjai végigszántottak combomon, másik keze ujjai belemélyedtek a karomba.Nem tudtam tovább a falra nézni, meg kellett bizonyosodnom, hogy a képzeletem csal. Felrántottam a lábamat, és azon öt hosszú, halványpiros csík zúzta össze a reményemet. A karomon öt félhold alakú mélyedés jelezte Bella szenvedélyét. Zaklatottan kapkodtam levegő után, ahogy egyesével végignéztem ujjait, és végigtapogattam őket, törés után kutatva, de azok épek voltak. A körmei mind a helyükön voltak, egyetlen repedés nélkül.
Félelem teljes várakozással néztem vissza a falra, és a film újraindult. Ami akkor néhány pillanatnak tűnt, most végtelen óráknak hatott.
Láttam, ahogy egyik kezemmel átkarolom hátát, és a karom körül elfehéredik teste, és én mégsem engedem el őt, és ő sem húzódik el, hanem felveszi eszelősen gyors ritmusomat. A nyakamba kapaszkodik, és újra az eddig ismeretlen területet izgatja ujjaival tarkómon. A másik kezem, ami csak annyit érzékelt ott és akkor, hogy valami puhába mar, az most görcsösen szorongatott egy párnát, és mikor becsapódtam a határ falába, körmeim felhasították a párnát, szétszaggatták.
Azt hittem, ennél rosszabbat nem tehettem Bellával. Csakhogy én elnyúltam rajta, mint egy lusta óriás, és engedtem, hogy átkaroljon. Törékeny teste az ágy szivacsába süppedt testem súlya alatt, és a levegő is sípolva áramlott tüdejébe, ahogy fülemet mellkasára szorítottam. A bőre ruganyosan tűrte, hogy simogatásnak hitt mozdulataim vörösre változtassák bőrét.
Elég! Elég! Kiugrottam törékeny teste alól, és az üvegfalig hátráltam. Mindene piros volt, teli horzsolásokkal, a haja összegubancolódva a párna tollpihéivel.
Ezerszeres gyorsasággal árasztottak el ismét az emlékek, és undorodtam magamtól. Egyetlen gondolatom sem tudott befejeződni, máris követte a másik, és végül egybefolyt maszlaggá vált.
„ Megölted… meggyaláztad… élvezted… miért akarod újra… miért élvezted annyira… ő nem élvezte, nem azért sikoltott… fájt neki… itt fog hagyni… nem fog megbocsájtani… szeret téged… a feleséged… nézz rá… nézz rá utoljára és fuss el… nem tudod elhagyni…”
Tántorogva hátráltam ki a szobából, bele az óceánba, és hagytam magam elmerülni. A sötétség nem jött, hiába sodródtam egyre bentebb, és egyre mélyebbre, mindent élénken láttam.
Még mindig kívántam őt. Ennyi nem volt nekem elég. Elkeseredett rándultam össze, és mint egy ágyúgolyó, nekiütköztem valami alaktalan dolognak, porrá zúzva azt. Dühösen csapkodtam öklömmel a korall csonkjait, és az apró, színes halak pánikolva rebbentek szét körülöttem.
Az üvöltéseim bugyborékolva rebegtek tova, és a víz beleremegett hangtalan gyötrelmembe.
Mintha hányingerem támadt volna, és az esküvői torta darabjai nyálkás, vastag gombócokban hagyták el testemet.
Megragadtam egy újabb korallt, és ahogy mindenestül kitéptem helyéből, a homokos talaj felbolydult, és egy kisebb polip próbálta megragadni lábamat. Rá akartam morogni, de a hangom ismét csak buborékká változott. Megragadtam egyik karját, a felszín felé száguldva, s mikor a felszínre értünk, hörögve kutattam egy szikla után. Hatszáz méterre tornyosult egy ki a vízből, és én nem haboztam a vergődő polipot annak irányába hajítani, miközben testem félig elhagyta a víz felszínét. Fogsorom elővillant, ahogy végre sikerült felmorognom, és a szörny bennem örömtáncot járt, hogy kiolthatott egy életet.
Belemarkoltam a hajamba, és összeszorítottam az állkapcsom. Bella illatát teljesen lemosta rólam a víz, és ez fájt. Nem csak a szörnynek – amit igyekeztem újra lecsillapítani-, hanem emberi felemnek is.
Fel nem foghattam, miért nem tudtam megbánni, hogy élveztem. Mert bármennyire igyekeztem tagadni, hogy semmiféle szívfacsaróan különleges és élvezetes nem volt benne, azzal csak még inkább kínoztam magam.
Még most is, hogy láttam vörös foltokkal teli testét, amik nemsoká kékké és lilává változnak, hogy minden mozdulatánál a színtiszta fájdalomra emlékeztessék majd, amit féktelen testi mámorommal okoztam neki, nem, még most sem tudtam tagadni és bánni.
Soha nem éreztem ahhoz foghatót. Az nem boldogság volt, s nem gyönyör, se nem öröm, az valami egészen másfajta, önálló fogalommal és jelentéssel bíró érzés, amit nem csak a testem élvezett. Ha ember lettem volna, akkor a lelkem jobban tudta volna értékelni azt az érzést, mint a testem. De így lelketlenül csak az iránta érzett szerelemnek volt sokkal szebb, mint a testemnek.
Összetörten sodródtam a partra, mint valami öngyilkos nagyhal, s a tudósok nem tudják megmagyarázni, miért hagyta el magát. Én tudtam a választ. Az a fájdalom, amit most éreztem, a halálba akart hajszolni, azon belül is a nihilbe. Hogy ne érezzek semmit. És ahogy erre vágytam, a testem és a szívem hevesen kezdett ellenkezni, de még az eszem is: mind Bella után sóvárogtak.
Egy apró hullám lemosta rólam a parton rám ragadt homokot, és nem emlékeztem hogyan, de a ruháimhoz mentem, és magamhoz szorítottam Bella törülközőjét.
A padlóra ejtettem a ruháimat és a törülközőt, miközben megkerültem az ágyat. Megálltam, és végignéztem testén, ami lágy s alakot formált, ahogy a hasán feküdt, kezei feje alatt, egyik térde felhúzva.
Ha az egész testét foltok és horzsolások is borították el, nekem akkor is káprázatos volt. Ujjaim ösztönszerűen tapogatták végig gerincét és derekát, a legrosszabbról tartva. A sóhajom megkönnyebbült volt, de a bűntudat fojtogató nyögéssé változtatta.
Amint visszakuporodtam mellé, és a hideg karom óvatlanul hozzáért, ő egyből mellkasomra fektette fejét, kezeivel – amik remegtek az erőlködéstől -, magához húzva.
Egyenesen a Napba néztem, mikor felkelt, millió színben pompázva, és gyengén érzékeltem, ahogy néha megcsillogtatja bőröm.
Nem gondolkodtam. Nem csináltam semmit azon kívül, hogy a karomat teste köré helyeztem, bár inkább a levegőt öleltem.
Majdnem dél volt, mikor lélegzete kicsit gyorsabb lett. Végighúztam ujjaimat gerince mentén, a szinte egyetlen ép bőrfelületen. Válaszul nyakam köré font karjait szorosabbra zárta, és közelebb húzódott. Leheletfinoman körberajzoltam a foltok környékét hátán. Ujjaim megdermedtek a másodperc töredékéig, ahogy felnevetett.
-Mi ilyen vicces? – mormoltam komolyan, és rekedten a sok éjszakai morgásomtól, üvöltésemtől, s tovább mozogtak az ujjaim. Ismét felnevetett, mielőtt válaszolt volna.
-Nem lehet hosszú időre megszabadulni az emberléttől.
És milyen igaza volt! Arra a néhány percre sem, míg magamévá tettem. Lehetetlen volt, hogy ne érezze a fájdalmat. Megfeszítettem az állkapcsom, és a plafont kezdtem el bámulni. Bármit, csak ne őt.
Felkönyökölt, de a fájdalmas nyögés nem jött, ahogy vártam.
-Edward? – kérdezte a pánik egy szívszaggató élével a hangjában. – Mi az? Mi a baj?
-Még kérdezed? – vágtam rá keményen és cinikusan. Utáltam, mikor eljátszotta, hogy nincs semmi baj. A tekintetem szigorúvá és hideggé vált, ha egyszer ez kellett neki, hogy beismerje, mindene sajog. De a homloka csak aggódó ráncokba szaladt. Most gyűlölt meg. Végigsimítottam homlokán.
-Mire gondolsz? – suttogtam. Tudni akartam, amilyen gyorsan csak lehetett, hogy mennyi időm van csomagolni, és elhagyni a szigetet.
-Feldúlt vagy. Nem értem. Tettem...? – akarta kérdezni, de én közbevágtam. Ostoba volt most az egyszer, hogy menteni akarta az elfuserált helyzetet. Összeszűkült a szemem. Nem teheti ezt velem! Nem hazudhat!
-Mi bánt? Az igazat - ne próbáld lekicsinyíteni!
-Bántani ? – ismételte magas hangon. Felhúztam a szemöldököm, összepréseltem az ajkaimat, és szerettem volna őt megrázni, hogy térjen észhez, és ne érdekelje, hogy a hazugságával mindent megmenthet. Kinyújtózkodott, s egy pillanatra szerettem volna lefogni, mert nem akartam, hogy megérezze a fájdalmat. De nem szisszent fel, az arca sem rándult meg. Semmi normális reakció.
-Miért jutottál erre a következtetésre?Sosem éreztem magam jobban, mint most – erősködött, enyhe haraggal a hangjában. Lehunytam a szemeimet. Miért nem képes őszinte lenni? Miért nem küldd el, vagy kiabál velem? Feladtam abban a pillanatban. Lesz, ami lesz.
-Hagyd ezt…
-Mit hagyjak?
-Ne tégy úgy, mintha nem lennék egy szörnyeteg, mint akinek semmiért nem kell aggódnia! – csattantam fel. De nem néztem rá. Nem mertem azonnal szembesülni azzal, hogy végre ő is feladja, s lehull minden álcája.
-Edward! – sziszegte mérgesen. Argh, ezt nem teheti! Miért? Miért akar meggyőzni? – Soha többet ne mondd ezt!
-Nézz magadra Bella! És mondd, hogy nem vagyok egy szörnyeteg – könyörögtem, bár nem hittem, hogy még nem látta magát.
Zihálni kezdett, s rémülten rákaptam a tekintetem. Pár pillanat, és el kell hagynom. Megérdemlem, ha ő kér. Mert magamtól nem tudtam volna elmenni.
A hajába túrt, s néhány pihe hullott ki belőle. Bárcsak ennyi történt volna! De nem, a párna volt a legkevesebb…
- Miért borít be a toll? – lepődött meg, és én kezdtem elveszíteni a türelmem. Hangosan kifújtam a levegőt.
- Széttéptem egy párnát, vagy kettőt. De nem erről beszéltem – próbáltam a lényegre terelni a figyelmét.
- Te széttépted? Miért?
- Nézd, Bella! – néztem óvatos pillantással kezére, de a hangom bosszús maradt. Kinyújtottam a kezét, gyengéden érintve. – Nézd meg ezt!
Ahogy ujjaim követték a torz mintákat testén, végignézett magán: a karján, a vállain, a bordáin, és végül megnyomott egy vörös foltot.
-Au – nyögte.
-Sajnálom… annyira sajnálom, Bella - suttogtam, amíg a horzsolásokat szemléltem. - Ennél jobban kellett volna tudnom. Nem szabadott volna – szakadt fel belőlem gyöngén és lázasan a fájdalmam. - Sokkal jobban sajnálom, mint ahogy el tudnám azt mondani – mondtam, és reményvesztetten dobtam magam hátra, a kezeim a fejem fölé hullottak.
-Edward – szólt, de nem reagáltam. Ugyan minek? Hogy megetethessen a hazugságaival? Mert tudtam, hogy ez fog következni. Igyekszik majd meggyőzni. És én hinni akartam neki, mint mindig, de nem szóltam semmit, ahogy ismét megszólított. Aztán beszélni kezdett, és nem tudtam ellenállni szavainak.
-Én nem kérek bocsánatot, Edward. Én… Nem tudom, hogyan mondjam el neked. Én annyira boldog vagyok. Ezzel nem védeni akarom a dolgot. Ne legyél mérges. Ne! Tényleg jó…
-Csak ne mondd, hogy jól vagy – vágtam közbe jegesen, hisz ez már klinikai esetnek számított volna. - Ha a józan eszemre akarsz hatni, ne mondd, hogy jól vagy!
-Pedig az vagyok – suttogta. Miért? Miért kínoz? Hát nem látja, hogy az lenne a legjobb, ha kiabálna, ha felelősségre vonna, végül pedig elküldene, örök szenvedésre ítélve? Mert ezt érdemelném…
-Bella – nyögtem. – Ne tedd!
-Nem! Te ne tedd, Edward! – heveskedett. Tényleg ennyire szeret? Szerettem volna megérinteni őt, de a kezem önkéntelenül állt meg, nehogy még jobban bántsák őt. Csak a szememmel lehettem vele gyengéd. És azok minden beteges szerelmet kimutattak most felé.
-Ne rombold ez le – mondta békülékenyen. – Én boldog vagyok – tagolta a szavakat, mintha elmebajos lettem volna. Tulajdonképpen, az voltam.
-Már leromboltam – suttogtam. Mindent tönkretettem. Hogy mi a helyes, azt sosem tudtam. A helytelen és a rombolás ment csak.
-Fejezd be! – csattant fel ismételten. A fogaim összekoccantak, mielőtt meggondolatlanul rámorogtam volna. Hagynia kellett volna engem szenvedni.
-Ó – morogta. - Miért is nem tudsz olvasni a gondolataimban ezúttal? Annyira nehéz, hogy némák a gondolataim! – mondta. Zaklatottá váltam. Az első alkalom, hogy erre vágyott. Én mindennap küzdöttem ez ellen.
-Ez újdonság. Mindig szeretted, hogy nem tudok olvasni a fejedben.
-De nem ma!
-Miért? – néztem rá. Tudni akartam, mindent. Felkönyökölt, s a tenyerét mellkasomra csúsztatta.
-Mivel mindez a félelmed felesleges, ha láthatnád, hogy pontosan hogyan is érzem most magamat! Vagy öt perccel korábban. Tökéletesen boldog voltam. Teljesen és tökéletesen boldog. Most – nos, egy kicsit megrészegülten – magyarázta, s az enyhe pír alátámasztotta minden szavát. Ha hazudott volna, éreztem volna.
-Okkal lehetnél rám mérges…
-Nos, az vagyok. Ez most boldoggá tesz téged? – kérdezte élesen. Tudtam, hogy nem a horzsolások és foltok miatt mérges. Felsóhajtottam, és bár ebben a pillanatban billiomodjára adtam fel, hogy megfejtsem őt, tudtam, később úgyis megint megpróbálom.
-Nem. Nem hiszem, hogy bármi is jobb kedvre tudna most deríteni…
-Ez az! – csattant fel megint. - Pontosan ezért vagyok mérges. Megölted a kellemes élményemet, Edward !
Fel kellett volna nevetnem, megalázva őt, hogy végre megérts, hogy mennyire emberi, és hogy mennyire naiv. Hiába volt kellemes, ha én eközben egyfolytában meggyaláztam. Ingattam a fejem, összeszűkült szemekkel, de nem tudtam megszólalni, elmagyarázni neki, hogy mindez nem számít.
Nyugodtan fogott bele mondandójába:
-Tudtuk, hogy így lesz. Feltételezhető volt. És most – sokkal könnyebb volt annál, mint ahogy én gondoltam. Ez tényleg semmiség. Eleinte azt hittem, nem tudva mi történhet, hogy nem tudjuk majd megtenni. Egy kis praktikával- akart valami sületlenséget mondani, de én elvesztettem a maradék türelmemet. Elképzelte… szép, és nem tudtuk megtenni… Mégis mit hitt? Hogy nem akarom mindenáron teljesíteni majd, amit megígértem? Nekem eszembe se jutott, hogy nem tudjuk megtenni. Csak attól féltem, hogy többé nem kel fel utána. Meg akartam tenni, mert félelmetesen szerettem őt. Azt kért tőlem, amit csak akart, de ezzel nyilvánvalóan nem volt száz százalékig tisztában.
-Feltételezted? Elképzelted az egészet Bella? Az sem érdekelt? Hogy megsebezhetlek? Nem gondoltad, hogy rosszabb is lehet? Nem képzelted el, hogy megtörténhet, hogy többé nem tudsz elmenni? Nem törött el semmid, ez már győzelem?- ziháltam. Szerettem volna a szememmel megölni valakit. Bárkit, csak ne őt. Ő mindent megérdemelt, ami feltétlenül szép volt. És én ezek közül semmit nem adhattam meg neki.
-Nem tudtam mi történhet, - de azt sem hittem volna, hogy ennyire gyönyörű és tökéletes lesz – suttogta, s zavarában kezét kezdte el bámulni. - Ezzel, azt gondolom, hogy nem tudom, hogy számodra milyen volt, de számomra ilyen volt – motyogta, és minden világossá vált. Felemeltem állát.
-Ez az amiért aggódsz? – szűrtem fogaim közt. Engem nem érdekelt soha, hogy élvezni fogom –e. Miért lett volna fontos? Ki vagyok én, hogy megérdemeljem? És mégis megkaptam… - Hogy én élveztem-e?
-Tudom, hogy nem ugyanaz, hisz nem vagy ember. Ez csak egy példa volt, hogy egy ember számára, nos, nem hiszem, hogy az életben bármi jobb is történhetne… - sütötte le szemeit. Mekkora egy őstulok voltam! Hogy a fenébe hihettem azt, hogy majd magáért aggódik. Hisz egész éjjel, sőt még most is szerettem volna újra átérezni azt a csodát, de nem tehettem. Azonban az igazsággal tartoztam neki, s hogy érvényesé, hivatalossá tegyem az érzéseimet, az ő engedélyét kell rá kérnem. Hallgatásom hosszasra sikeredett, mert túlzott reményeket sem akartam bene ébreszteni. Rám nézett, várva a válaszom.
-Úgy néz ki, hogy több dologért kell elnézést kérnem – húztam össze szemöldököm. - Soha nem álmodtam arról, hogy mit érzek majd, ha számodra a múlt éjszaka nem… nos, ez volt életem legjobb pillanata. De nem akarok így gondolni rá, ha te…
-Igazán? A legjobb valaha? – suttogta halkan, halovány mosollyal az arcán. Kezeim közé fogtam arcát, s minden elhatározás nélkül mondtam el minden aggodalmamat, és megoldáskereséseimet az elmúlt hónapokban.
-Az alkunk után beszéltem Carlisle-lal, bízván abban, hogy tud majd segíteni nekem. Figyelmeztetett, hogy ez számodra nagyon veszélyes lehet – emlékeztem vissza. És milyen igaza volt! Bárcsak ne bízott volna annyira bennem. - Bízott bennem, noha – nem érdemeltem ki a bizalmat - mondtam ki hangosan. Ellenkezni akart, de két ujjamat ajkára tettem.
-Tehát megkérdeztem, hogy mi történhet. Nem tudtam mi állt előttem... így vámpírként – szépítettem a dolgon, mert emberként sem tudtam volna.- Carlisle azt mondta, hogy ez egy nagyon energikus dolog, mint semmi más. Azt mondta, hogy a testi szerelem valami olyan, amit nem tudnék könnyen kezelni. Nálatok a hirtelen hőmérsékletváltozás, az erős érzelmek tudják ezt kezelni. De azt is mondta,hogy ne aggódjak emiatt – te már megváltoztattál engem – mosolyodtam el, mert ez igaz volt. Végre egy ténya, ami jó értelemben vonatkozik rám.
-A bátyáimmal is beszéltem. Azt mondták, hogy nagyon kellemes élmény volt. Még a vér is csak második helyre szorul mellette – ráncoltam össze ismét szemöldököm. - De megízleltem a véredet, és soha még vér nem ízlett a tiednél jobban … Nem hiszem, hogy ők tényleg rosszak voltak. Csak nekünk más volt. Valahogy több… - gondoltam a két legédesebb dologra, amit Bellától valaha kaptam. A vérére és a testére.
-Sokkal több volt. Ez volt minden – mondta szenvedélyesen. Igen, ez volt minden. És ennyi volt.
-De ez nem változtat a tényen, hogy rossz volt. Akárhányszor megpróbáljuk, te mindig ezt fogod érezni – figyelmeztettem.
-Mit jelentsen ez? Azt hiszed, feladom? Miért? – háborodott fel.
-Túl könnyű a bűnöm. Nem hagyhatom figyelmen kívül a következményeket, Bella. Vagy a történeteddel megpróbálsz engem szögre akasztani, ha hibázom – igyekeztem meggyőzni, habár én tudtam, hogy amíg ember lesz, addig semmivel nem tud rávenni majd egy újbóli aktusra. Megragadta az államat, néhány centire arcomtól erőszakosan magyarázni kezdett. Végtére azonban, fenyegetésnek kellett volna vennem.
-Hallgass csak jól rám Edward Cullen. Nem fogok színlelni, még rád való tekintettel sem, rendben?Nem tudtam, hogy lehet téged jobb kedvre bírni, amíg nem beszéltél ennyi szánalmas dolgot össze. Soha életemben nem voltam ilyen boldog! Az nem boldogított volna, ha közlöd, hogy jobban szeretsz, semmint meg akarnál ölni,vagy első reggel, amikor felkeltem és te ott voltál velem várva rám…Akkor sem, amikor a hangodat hallottam a balett iskolában – mondta, s ismét eszembe jutatott egy bűnömet.- Vagy mikor azt mondtad, akarom, és nekem akkor ott bevillant, hogy örökre hozzám tartozol. Ezek az én legszebb emlékeim, de ez mindent megelőz. Csak fogadd el – kérlelt, s a gondterhelt redők megjelentek homlokán. Megérintettem őket, hátha ez segít nekik eltűnni. Újabb bűn a részemről. Megbántottam őt.
-Most boldogtalanná tettelek, ezt nem akartam…
-Akkor ne legyél szomorú. Ez az egyetlen hiba itt – világított rá örökös gyengeségemre. Meg kell tanulnom bízni magamban, abban, hogy a szerelmem iránta elég neki. Mély levegőt vettem, és összeszedtem magam.
-Igazad van. A múlt az a múlt, és nem tehetek semmit, hogy változtassak rajta. Ezek után nem hagyja el hasonló mondat a számat. Megteszem, amit tudok, hogy boldog legyél – feleltem kis ravaszsággal. Egyből tudta, mi a hiba a mondatomban. Az a tudok, inkább akarok volt, és ezt ő is jól tudta. Szélesen elmosolyodtam, de a figyelme most nagyon koncentrált volt.
-Bármi, ami boldoggá tesz? – gyanakodott, de a gyomra megmentett engem, ahogy megkordult.
-Éhes vagy – hadartam, és kiugrottam az ágyból. Felkaptam az alsónadrágom.
-Nos, valójában miért bántottad Esme párnáit? – érdeklődött, s felült, hogy néhány pihét kiszedjen a hajából. Felvettem a nadrágomat is, és az ajtóban toporogtam, hajamba túrva próbáltam meg magyarázatot adni. Én magam sem tudtam pontosan.
-Nem gondolkodtam, hogy akartam-e vele bármit is csinálni – motyogta. - Szerencsére a párna volt és nem te – hajtottam le fejem, és egy pillanatra az ágy mögötti falra pillantottam, hogy biztosan eltűnt-e a vetítőgép. De ott volt, hogy bármikor emlékeztessem engem, ellen kell állnom, bármennyire is nehéz lesz majd. Egy nagyon finom mosoly jelent meg az arcomon, nagy erőfeszítések árán. Feljebb csúszott az ágyon és megérezte fájó pontjait, mire én zihálni kezdtem. Távolabb ment mellőlem, kezeim ökölbe szorultak, hogy ujjaim bele fehéredetek a szorításba. Fájt neki, és én mégsem tudtam eléggé felfogni ezt. Miért nem tudta maga köré tekerni azt az átkozott takarót? Miért kísért?
-Ennyire borzalmasan nézek ki? - kérdezte tetetett könnyedséggel a hangjában. Mindent félreért, bár ez egy jó ütőkártya lehet, még akkor is, ha ezzel ismételten hazudok és megbántom. Halottam, ahogy megduzzadt ajkait lemondó sóhaj hagyja el, és minden ígéretem ellenére máris kész voltam, hogy bármivel megvigasztaljam, vagy enyhítsek fájdalmán. A lábaim alig érintették a padlót, ahogy utánamentem a fürdőszobába.
-Bella?
-Sosem tudom ezeket kiszedni a hajamból! - Mutatott a fejére, ami pont úgy nézett ki, mintha egy csirke odafészkelt volna. Elkezdte kiszedegetni a tollakat.
-A hajadért aggódsz? - Mormogtam mögüle, és jóval gyorsabban szedegettem a tollakat.
-Hogy bírod ki nevetés nélkül? Nevetségesen festek – heccelt. Nem válaszoltam. Nevetségesen? Maga sem hihette ezt komolyan…
-Felesleges ezt csinálnunk - sóhajtotta egy perc múlva. - Így nem fog kijönni, megpróbálom kimosni – fordult felém, átölelve derekam. - Szeretnél segíteni?
-Inkább csinálok neked valami ennivalót - mondtam és gyengéden kibontakoztam az öleléséből.
Lerohantam a konyhába, mielőtt meggondolatlanul cselekedtem volna. Sokkal nehezebb lesz, mint amire számítottam. Nem fogja feladni. De én sem. El fogom terelni valahogy a figyelmét.
AJÁNLOM AZ OLDALT
