29. fejezet ( 6. Figyelemelterelések II/I)

Hála a memóriámnak, tökéletesen emlékeztem, mennyire vágyott sok helyre eljutni. Így én készségesen ajánlottam fel rögtön a második napon – mivel az elsőn hangtalanul bár, de grimaszokkal jelezte arca testének fájdalmait -, hogy járjuk be a sziget összes zugát.

A fürdőszobából egy megvető kacaj hallatszódott, ahogy másnap az első túránkra készülődtünk. Tudhattam volna, hogy hiba leskelődni utána.

A résnyire nyitott ajtón lestem be. Már bántam, hogy kértem, vegyen fel fürdőruhát is. Bárcsak zároltam volna a bankkártyáját, vagy inkább ne került volna Alice kezei közé a pénzem. Az átkozott tükör sem volt hajlandó torzítani a képen: a parányi bikini erősen igyekezett a „semmivel” takarni Bella intim testrészeit. A padlón több tucat bikini árválkodott, s a legtöbb még kevesebb anyagból készült, mint ami Bellán volt. Csukott szemmel száguldottam ki a házból.

Mikor mit sem sejtve kijött hozzám a partra, hálát adtam az égnek a hosszú pólóért, és a laza vászonnadrágért, amit viselt.

-         Szóval hová megyünk?

-         Arra gondoltam, körbesétálhatnák a szigetet, vagy van egy kis őserdő…

-         Az őserdő jónak hangzik – vigyorodott el. Nem volt ínyemre ez a vigyor.

Sem neki, sem nekem nem jutott eszembe, hogy a hátamon cipeljem. Titkon arra vágytam, hogy késő este érjünk csak vissza, és hogy minél hamarabb elaludjon.

Két óra menetelés után – és mégiscsak úgy tűnt, hogy végül körbesétáljuk a szigetet - megállt, s minden szó nélkül ledobálta ruháit. Kézen ragadott, s bár vonakodva, követtem őt a vízbe. Elengedtem a kezét, hagytam, hogy messzire ússzon tőlem. A passzivitásom hallgatásra kényszerített minket.

Elfordultam tőle, nem akartam tovább nézni, ahogy felfekszik a vízre, és a hullámok végignyalnak majdhogynem csupasz testén.

Kívántam a halálom, mikor elhatároztam, nem hozok magammal csak vizet. Ha éhes, akkor hamarabb fárad. Kegyetlenül bántam vele, az elmúlt egy napban még a kezét sem fogtam meg. Csak az éjjel hagytam, hogy hozzám bújjon, a nagy meleg miatt. Persze mi mással telt volna az éjjel, mint hogy minden apró részlet kiéleződve, vakító fényességgel és fülsiketítő hangerővel sanyargasson engem.

Kisétáltam a partra, várva, hogy kiélvezze az úszkálást. Erősen bámultam el a feje fölött, épp csak annyira látva őt, hogy ha baj van, észlelhessem. Csakhogy ez a merev bámulás valójában arra kellett, hogy ne legyen rosszabb nekem. Tegnap éjjel – ahogy ezredjére is lepörgött előttem a nászéjszakánk -, minden világossá vált számomra. Csak azért tudtam mindig megállni, amikor feszegettük a határainkat, mert kötött a kompromisszum. De aznap éjjel engedélyt kaptam Bellától, sőt inkább parancsot, hogy az egyességünk kiteljesedjen.

Lemondó sóhajjal mentem utána, hogy átöleljem. Hagyta magát sodródni az áramlattal, lehunyt szemekkel lebegett, s vészesen messzire került a parttól. Elkaptam a térdhajlatát, magamhoz húzva őt.

-         Hol az aranyérmem? – kérdezte még mindig csukott szemmel. – Új rekordot állítottam fel, megelőztem a semmittevésemmel egy vámpírt.

-         Sajnálom – suttogtam, szorosan magamhoz ölelve.

-         Tudod, hogy nem haragszom – felelte. Nagyon jól tudta, miért kérek bocsánatot.

-         De nem fogok beletörődni. Nem adom fel, és tudod, miért nem – simította hátra vizes hajamat.

-         Mert makacs vagy – döntöttem fejemet vállára.

-         Nem éppen ezért. Megmutatom, miért – kutatott keze kezem után. – Érzed? – tette nyakához kezemet, és éreztem, ahogy a vére száguldozik. – Nem könnyű úgy tenni, hogy nem szédítesz el, valahányszor hozzámérsz. Vagy amikor rám nézel. Ez egyáltalán nem könnyű.

-         Mégis viccelődtél az előbb is…

-         Tudhatnád, miért. Talán nem tudod, de mindennap küzdök. Küzdök, hogy boldoggá tegyelek. És mikor szomorú vagy, én azt a saját hibámnak könyvelem el. De ha én nem állok talpra, akkor te meg pláne nem. Szóval ma is felálltam, és én talpon maradok. Várva, hogy elfogadd a kezem, és felhúzhassalak a mélyből.

-         És ha én nem akarom?

-         Tudom, hogy akarod. Csak félsz. Mindkettőnk eltervezett valamit – nézett a szemembe komolyan, majd ravasz mosollyal az arcán a fülembe suttogott. – De én fogok nyerni.

-         Mert makacs vagy – ismételtem.

-         Az vagyok, csak mert szeretlek – nyomott egy futó csókot számra, s visszaúszott a partra.

Végül az őserdő feléiig jutottunk, s terelés képpen teletömtem mindenféle gyümölccsel, amiről biztosan tudtam, hogy nem mérgezőek.  Habár csak a nadrágját vette vissza –azt is csak az én kérésemre -, még mindig jobban jártam, mert sikerült majdnem hasra vágódnia, és legalább a lábán nem szerzett több sebet. Elégedett mosoly ült ki arcára, ahogy derekánál fogva elkaptam, s onnantól kezdve nem engedtem el, nehogy összepuszilkodjon a földdel.

Bűntudatom lévén bőséges vacsorát raktam le elé, és ő mindet be is falta.

Egy tollpihét lökdöstem a levegőben. „Talán másik szobába kéne mennünk. Ez mindkettőnket csak emlékeztet…”

-         Átköltözünk másik szobába – mondtam, ahogy hallottam bejönni.

Sarkon fordult, és amint utána néztem, egy furcsa rándulást éreztem a köldököm tájékán. „Szóval ez lesz a terve. Csábos fehérnemű. Csak képzeld a helyére a régi gönceit. Nem lesz semmi, Edward. Vagy tégy úgy, mintha eddig is ilyeneket hordott volna…”

A harmadik napon búvárkodni mentünk, és élvezettel figyeltem, hogy öt perc után mindig a nevemet mondogatta, s persze én nem mentem fel a felszínre. Kagylók tucatját találtam meg aznap, és kettesével törtem fel őket. A gyöngyök egy része még alaktalan volt, s azokat lent hagytam a mélyben, sorsukra engedve. A többit viszont egy kőtömb alá, a homokba rejtettem. Éjszakára terveztem, hogy visszajövök értük. Egyszer, ha a második kompromisszumunk is valóra válik, el kell vennem őt újra – az ígéretemhez híven egy tisztességes fogadalomtétellel. Esmét szerettem volna megkérni, hogy tervezzen ékszereket a gyöngyökből.

Mikor a felszínre értem, megkönnyebbülve ernyedtek el vállai. Nem fűzött kommentárt a hosszas távollétemre, de ezek után bármit mondtam vagy kérdeztem, arra mind zsémbelve reagált.

-         Mássz fel a hátamra – álltam elé háttal.

-         Tudok én a saját lábamon is menni – morogta.

-         Ahogy gondolja, Mrs. Cullen – vontam vállat, s délnek indultam. Fél óra múlva elértük a fákat, ahol a papagájok színes kavalkádja volt megtalálható, és hátrapillantottam. – Fent találkozunk – kapaszkodtam fel a fa törzsére.

-         Nem nézem végig, ahogy kiszívod a vérüket! – horkant fel. – Otthon találkozunk – azzal el akart menni.

-         Isabella – mondtam lágyan, ahogy elé ugrottam. – Megkérhetlek, hogy több hajlandóságot mutass? Onnan fentről – mutattam egy lomkorona tetejére – egészen más élmény a szigetet látni.

-         De nem fogod őket bántani, ugye? – kérdezte, és karomnál fogva megfordított, hogy a hátamra másszon.

-         Nem szeretem a madárvért…

-         Akkor ezt igennek veszem…

-         Ma nem megyek sehová – jelentette ki a negyedik napon. – Filmet fogunk nézni, és hagyod, hogy henyéljek.

-         Jártál már vizi barlangban? – kérdeztem, s eljátszottam, hogy mennyire csábító tud lenni ez a gondolat a számomra. – Teli van tengeri teknősökkel! Sőt fogadjunk, hogy nem láttál még korallszirteket!

-         Vizi barlang? – szűkültek össze szemei.

-         Igen, és este elmehetnénk a nyugati öbölbe, nézhetnénk a naplementét a sziklákról.

-         Nagyon romantikus – hümmögött. – Viszlát, filmek, ma megint csak megyek és megyek – biggyesztette le ajkait. Feszülten felnevettem. Egy pillanatra sem engedhettem el magam, újabb és újabb kirándulást találtam ki.

Az első nap volt, hogy felszabadultabban viselkedett, úgy tűnt, a vizi barlang és a naplemente megtette a hatását.

-         Ennyi tojás elég lesz? – fordultam felé öt tojással a kezemben este, de ő az asztalra borulva elaludt.

Aznap este is felvett egy rövid, csipkés hálóingszerűséget. Visszapakoltam a tartóba a tojásokat, majd felvittem őt a szobába. Vissza kellett volna mennem már a gyöngyökért előző este, de túl meleg volt, és nem mertem magára hagyni, nehogy felébredjen. Ma azonban, ahogy végignéztem rajta, kicsit megőrültem. Félig meddig fölé hajoltam, s megcsókoltam. Három napig bírtam ki bármiféle szerelmi gesztus nélkül. Egyből felébredt, s végigsimított keze külső felével arcomon.

-         Tudom, hogy úgysem mész majd ennél tovább. De ez már hiányzott. Ne aggódj, túl fáradt vagyok – motyogta, s visszahúzott ajkaihoz. Pár perc múlva valóban ellazult.

-         Szeretlek - suttogtam, s elmentem a gyöngyökért.

Sokáig úsztam árral szemben, kezemben a gyöngyökkel. Világosodott, amikor visszamentem hozzá. Vigyorra húzódott a szám, ahogy halk horkolására lettem figyelmes. Az elmúlt éjjeleken nem beszélt, néha horkolt, de megmozdulni nem mozdult meg.

-         Tudod arra gondoltam – szólt másnap délután, miután eleget játszott a barna delfinekkel a sekély vízben -, hogy tanulhatnál ezektől a delfinektől…

-         Mégis mit? – nevettem fel. Én nem mehettem a vízbe, a delfineknek nem tetszett a hideg bőröm. Ellenben Bella! Valósággal imádták.

-         Hát hogy hogy kell megcsókolni egy nőt!

-         Beszélj értelmesen, kérlek! – forgattam meg szemeimet.

-         Ezt figyeld! – mondta, s visszagázolt a vízbe.

A delfinek visszaúsztak hozzá, és az egyik Bella arcához nyomta orrát. Bella felemelte a hüvelykujját, és nevetve odatartotta a száját a delfinnek, ami készségesen tűrte, hogy Bella megpuszilja fejét. Úgy úszkáltak ott ketten, mintha nem is lenne más nekik fontos. A büdös halak! Felpattantam, és ahogy beértem a vízbe, halkan morogni kezdtem. Bella csúnyán nézett rám, ahogy az újonnan szerzett szeretője eltűnt mellőle.

-         Biztosan rosszul halottam, hogy nekem kéne tőlük tanulni. Gyere csak ide, ha tudni akarod, mi az igazi csók, amit egy nő kaphat – morogtam. Megvillanta a szeme. Felnevettem, saját magamon nevettem.

-         Ezt nem hiszem el! Meddig tartott, míg kitervelted? Vagy a véredben van?

-         Tessék? – lepődött meg, de azért a karjait nyakam köré fonta.

-         Hogy vagy képes engem féltékennyé tenni egy delfinnel?

-         Ó, szóval féltékeny vagy? – heherészett.

-         Hm… jó éjszakát, kedvesem – hajoltam ajkaihoz.

Azt reméltem, elájul, de csak egyre éberebbé vált. Meggyőztem magam, hogy semmi veszélyes sincs abban, amit tenni akarok. Túl sok nap telt el ahhoz, hogy megálljak. Annyira kívántam őt, főleg azután, hogy egyszer már megízlelhettem a tiltott gyümölcsöt. Legalábbis annak kellett volna lennie. Megborzongtam, és nem akartam tovább megtartóztatásban élni. A feleségem volt, elvileg szabadon szerethettem. Míg levegőért kapkodott, én az ölembe kaptam, kulcscsontján jártatva ajkaimat és nyelvemet. A hatalmas, fehér törülköző összecsavarodott alattunk, ahogy végigdőltünk rajta.  A kezeim már a bikini pántjait húzták lefelé, az ő kezei pedig mellkasomról lefelé vándoroltak, egészen a hasamig, ahol aztán tétovázva ragadták meg a fürdőnadrágom szélét. Riadtan fogtam le kezeit, és aztán finoman visszacsúsztattam a pántokat helyükre. Mintha először csókoltam volna meg, ajkaira tapasztottam számat, majd elhúzódtam tőle.

-         Hát… valami ilyesmire gondoltam – motyogtam összeszorított szemhéjakkal.

-         Majd legközelebb szólok nekik, hogy figyeljenek – suttogta.

-         Köszönöm – emeltem fel állát, hogy a szemébe nézhessek. Hálás voltam, hogy nem erőszakoskodott tovább. Elmosolyodott, de a fásult legyintése mindent elárult.

-         Ígérem, többet nem lesz ilyen – ráztam meg a fejem, hátha az segít kijózanodni valamelyest.

-         Persze, persze… menjünk inkább a sziklákhoz… szeretem a naplementét nézni – állt fel, és kicsit szégyenkezve vett fel egy rövidnadrágot. Aztán rám nézett, majd magára, és végül rákerült egy rövid ujjú ing is.

Nem akartam, hogy teljesen pocsék hangulatban folytatódjon a napunk, így átkaroltam vállait. Ahogy a parton haladtunk, sokszor lehunytam a szememet, mert nem akartam a napok óta kínzó képet látni, azt, ahogy Bellával a tengerparton szeretkezünk. Volt valami izgató a lehetetlen lehetőségben, hogy a szabad ég alatt, teljes magányban hempereghettünk volna.

A horzsolásai és a foltjai kezdtek fakulni, és ez majdnem azt üzente nekem, hogy nincs mitől félnem. Nem fájna neki –annyira-, ha újra próbálkoznánk. Annyi izgató, fantáziált képkocka próbálta ezt a feltételezést alátámasztani, hogy ahogy a sziklaszirten ültünk, és ő befészkelte magát karjaimba, még a valóságosnak is hittem a fantáziálásomat. Láttam magam, ahogy kezeimmel puhává vájom a sziklát, és gyengéden ellököm rajta. Szerettem volna letépni róla a ruhákat, és a felesleges bikinit, hogy ajkaim olyan helyekre is eljussanak, ahová még nem mertek. Szerettem volna egyszerre lassan, kedveskedve szeretni, és egyszerre hevesen, nyersen magamévá tenni. Mereven bámultam őt, és csak egy szerencsém volt: ő nem nézett rám.

- Késő van, vissza kell mennünk – hadartam durva hangot megütve, és a hátamra kaptam.

Odaégettem a rántottát, amit vacsorára készítettem neki, de nem foglalkoztam vele. Nem ette meg mindet, s egy szóval sem említette, hogy nem ízlik neki.

És ha a délutáni partizánakcióm és a saját mazochista fantáziálásom nem lett volna elég, ő a szobába érve piruettezett, egy, a testére simuló fekete csipkecsodában hízelegve férfiúi hiúságomnak, ami épp csak feneke alá ért, a keblein eszeveszettül feszült, s a sejtetés rossz szó lett volna, túl kevés, hogy a valóságot visszaadja. Mindenét tökéletesen láttam, minden izgató testrészével borzolta idegeimet. Egy pillanatra nem tudtam rendezni vonásaimat, ami tökéletesen elégedetté tette őt.

-         Mit gondolsz? – kérdezte, s nekem meg kellett köszörülnöm a torkom, hogy a hazugság tisztán csengjen.

-         Gyönyörű vagy. Mint mindig – hazudtam. Mert ez kevés volt. Nem tudtam róla, hogy a fantáziám olyan perverz tud lenni, hogy azt kívántam, bárcsak a fogaimmal téphetném le róla ezt a pokol szülte anyagot.

-         Köszönöm – mondta sértetten. Teljes joggal, de mégis mit tehettem volna?

Bemászott az ágyba, és mellkasomra vontam. Túl meleg volt itt, ha tudtam volna, hogy az az éjszaka csak bajt hoz, inkább valami átlagos éghajlatú helyre vittem volna. De így itt voltunk, és kénytelen voltam a testemmel hűteni őt.

-         Alkut akarok veled kötni – szólt lassan. „Még mit nem! Mit hisz? Hogy majd megegyezünk, hogy mozdulatlan maradok, míg ő…” De nem, ez is csak egy újabb beteges mentőöv lett volna a részemről.

-         Nem fogok semmilyen alkut kötni veled – feleltem.

-         Még nem is hallottad, hogy mit ajánlok fel!

-         Nem számít – mondtam, válaszul egy fáradt sóhajt kaptam.

-         Dang. És én igazán akartam. Ó, szóval… - morogta, és én csak megforgattam a szemem. „Nem tud engem megpuhítani, nem szabad neki engednem. Egész héten jó volt, és nekem is szinte sikerült észben tartanom a bűnömet. Nem is olyan nehéz ellenállni neki, hogy megadjam, amit akar. Csak nem reagálok, egyszerűen hagyom elaludni. Remek, ásít. Túl álmos, el fog aludni… és én cserbenhagyom…”

-         Rendben. Mi az, amit akarsz? – csúszott ki a számon, és volt egy olyan érzésem, hogy fel szeretne nevetni gyengeségemen.

-         Szóval , gondolkodtam ...Tudom , hogy az egész Dartmouth-t dolog csak látszólagos, hogy legyen egy címlap sztori ,de őszintén a főiskola egy szemesztere valószínűleg nem ölne meg engem. Charlie felvillanyozódna a  Dartmouth-i történetektől , fogadok. Persze, lehet,hogy kínos, ha nem tudok lépést tartani mindegyik agytröszttel .Még ... tizennyolc , tizenkilenc. Tényleg nem olyan nagy különbség. Nem olyan ez, hogy szarkalábakat fogok kapni jövőre – mondta. Mindenre számítottam, ami a szexszel kapcsolatos, de ez a kijelentés valahogy nem nem tűnt úgy, mintha azért küzdene. Végül leesett. Le akart fizetni. Ember marad, ha újra lefekszem vele.  Mindig a gyengepontjaimat támadta. Te kis szégyentelen –akartam mondani neki, csakhogy ismertem őt, túl komolyan gondolta a szavait.

-         Várnál. Ember maradnál – mondtam halkan. Nem felelt, talán most kicsit elszégyellte magát. Pedig ha tudta volna, hogy nekem is ugyanolyan szörnyű megállni, hogy már majdnem az is megfordult a fejemben, hogy pár nap múlva átváltoztatom. Könnyebb lett volna kibírni, ha ő a vérszomjával küzd, és eszébe sem jut velem szerelmeskedni.

-         Miért csinálod ezt velem? – tört ki belőlem, a fogaim szorításán keresztül. - Nem elég nehéz mindez nélkül? - markoltam meg egy darabot a csipkéből. „Neked kell nemet mondanod. Menni fog” – biztattam magam, és a kezem ellazult. – Ez nem számít. Nem fogok alkut kötni veled!

-         Főiskolára akarok menni !

-         Nem ,nem akarsz. És nincs semmi, ami megéri újra kockáztatni az életedet – jelentettem ki.

-         De menni akarok . Szóval, nem a főiskola az ,amit annyira akarok - egy kicsivel tovább akarok ember lenni – bonyolította a helyzetet. Lehunytam a szemem, és mélyet lélegeztem. Teljesen összezavart. Miért fontos neki embernek maradni, ha nem a szex miatt ? Mi más miatt akar várni ?

-         Megőrjítesz engem, Bella. Nem ezen vitatkoztunk egy milliószor, hogy mindig azt kérdted, hogy haladéktalanul vámpír legyél?

-         Igen, de... nos, van egy okom, hogy ember legyek, ami korábban nem volt – válaszolta.

-         Mi az? – követeltem.

-         Találd ki – mondta, s közelebb húzódott, hogy megcsókoljon. Ez a meggondolatlan kompromisszumkérése rávilágított a lényegre: itt csak én tudok felelősségteljesen viselkedni. Így hát felelősségteljesen viszonoztam csókját. Gyengéden toltam el magamtól, hogy a mellkasomon ringathassam.

-         Annyira ember vagy, Bella .A hormonjaid által  uralt – nevettem. Fogalmam sem volt, hogy engem mi uralt, ami a szexualitásra ösztönzött, de hogy nem hormonok, az is biztos. A folytonos hazugságaim, ami emberi gyengeségeit támadták, csak ezek menthettek még őt tőlem. Elhitettem magammal és vele is, hogy az emberi érzések, vágyak és akaratok gyengék, és hogy a vámpíroké sokkal erősebbek, ugyanakkor nagyobb önuralmunk is van. Bizonyos esetekben ez igaz volt, de a testiségnél ez maga volt a várbörtön, ahol a saját fantáziád minden pillanatban gyötör. És kacag rajtad, hogy mennyire szenvedsz. Egy ember nehezen lett volna képes egész napokat szeretkezéssel tölteni – legalábbis tekintve a szükségleteiket -, bezzeg a vámpírok. Ha egyszer rákapnak, rosszabbak lesznek a vágyaik, mint a vérszomjuk… És ezt nem csak abból gondoltam, hogy mindenkinek a családban volt egy elviselhetetlen időszaka e téren. Most már én is éreztem ezt a démont.

-         Ez a lényeg, Edward. Szeretem ezt a részét az emberi létnek. Nem akarok még lemondani erről. Nem akarok éveken keresztül várni arra, hogy a vér-őrült újszülöttek egy része visszajöjjön ide – ásított, és én elmosolyodtam.

-         Álmos vagy. Aludj, szerelmem – susogtam, és elkezdtem dúdolni az altatódalát.

-         Azon töprengek, hogy miért vagyok annyira fáradt- motyogta szarkasztikusan. –Ez nem tartozhat a terved részéhez vagy semmihez.

Felkuncogtam, hisz az is nagyon fontos volt: hogy fáradt legyen. Folytattam a dúdolást.

-         Azt gondolnád, hogy jobban alszok, amilyen fáradt vagyok – mondta. Abbahagytam a dalt.

-         Úgy alszol, mint a halottak, Bella. Nem mondtál egy szót se alvás közben, amióta idekerültünk. Ha nem lenne a horkolás, aggódnék, hogy kómába estél – vigyorodtam el. Vicces volt hallani, ahogy horkol éjszakánként. Tüneményes volt.

-         Nem hánykolódok és beszélek? Ez furcsa. Általában ágyban vagyok, am