Ha valaki kíváncsi lett volna arra – bárhol a világegyetemben -, mit érez egy vámpír, ha elektrosokkolják, nos, csak rám kellett volna néznie. Azonnal látta volna, hogy édes cukorkamámorban olvadozok, miután Bella megbüntetett majd’ egyhetes cölibátusomért. A kétszeres elektrosokk volt életem második és harmadik legelbódítóbb élménye. A kótyagosság legyengített, halk vihogásra késztetett.
De leginkább az emlékek hatására lebegtem.
Egyetlen momentumra nem emlékeztem, mégpedig arra, hogy mikor kerekedett felül rajtam véglegesen Bella. Talán akkor, mikor néhány pillanatra elszakadt egymástól testünk, és én végigcsókoltam mellkasán, karjain, de a csípőjénél megtorpantam, hezitáltam. Túl korai lett volna, várnom kellett még. A hezitálásomból arra ébredtem, hogy a párnák közé süppedek, és ismét erősen kapaszkodok a fejtámlába.
Mindvégig egy ritmusra mozogtunk, ami engem kissé az őrületbe kergetett, mert bár vágytam a beteljesülésre, ugyanakkor azt éreztem, hogy örökké így tudnék maradni: testünk folytonosan váltakozó, de összetartó ütemében.
Mindene libabőrös volt, és ez engem ismét meg akart rontani, de tekintettel voltam kedvesem emberi mivoltára is.
Szabályosan epekedett tüdeje oxigén után, miután elhagyta az elektrosokk irányítópultját, s rám borult, mellkasomra fektetve arcát.
Elaludt, mire elbírtam engedni a fejtámlát és levegőt tudtam venni. A karjaim a fejem fölé hulltak, rendellenesen gyengének éreztem őket.
A vetítőgép kilencven fokkal felfelé fordult, és a sötét plafonon egy új film kezdődött. Elidőztem bizonyos részleteken, de mindközül azok voltak a legszebbek, mikor ő mosolygott. Sajnáltam, hogy nincs távirányító a vetítőgéphez, hogy megállíthassam azokat a pillanatokat, és egy lézerre is szükségem lett volna, ami ezeket a mennyezetre égeti freskóként…
Fél napom volt rá, hogy részletesen kielemezzem a filmünket. Azért kíváncsi lettem volna, hogy mit álmodott, ami ezt váltotta ki belőle. Talán többször álmodhatott volna ilyet.
Meg kellett állítanom a szalagot, és szenvtelen arcot ölteni magamra, mikor felkönyökölt, és fürkészni kezdte az arcomat. Ennek oka igen egyszerű volt, egy kicsit restelltem a szemébe nézni, azonnal látta volna az önelégültségemet.
-Mekkora bajban vagyok? – kérdezte halkan.
-Nagyban - mondtam, és mégiscsak ránéztem, és az önelégültségem vigyor formájában jelentkezett. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Nevetve kellett volna átölelnem, de valamiért féltem felbátorítani őt.
-Sajnálom – mondta. - Én nem tudom mit jelent…Nos, nem tudom pontosan, mi volt a múlt éjszaka – rázta a fejét. Én pontosan tudtam – a magam részéről biztosan -, színtiszta eufória volt.
-Nem mondtad el nekem, miről szólt az álmod – emlékeztettem.
-Felteszem, nem tettem - de valamit mutattam neked, mi volt körülbelül – nevetett fel idegesen.
-Ó – mondtam, és a szemeim tágra nyíltak, aztán hunyorítottam. Nem tudtam volna eldönteni, hogy az első alkalmat álmodta újra, vagy egy új fantázia hatotta meg könnyekig. Szerettem volna, ha mindkettő igaz lett volna. – Érdekes.
-Ez egy nagyon jó álom volt – mormolta. Nem válaszoltam, próbáltam rájönni, vagy inkább reménykedni, hogy nem csak az álom volt jó neki. Mindenképpen újra kell játszanom majd a szalagot. - Megbocsájtasz nekem? – törte meg a csendet.
-Gondolkodom rajta
Felült, de szinte azonnal megingott, és visszazuhant a párnákra.
-Wow… szédülés – motyogta. Körbeöleltem őt, ez volt az automatikus reakciója a karjaimnak, ha bármilyen módon zuhanni kezdett Bella.
-Sokáig aludtál. Tizenkét órát!
-Tizenkettőt? – lepődött meg.
Kissé én is furcsálltam, de végtére ő ember volt, természetes lehetett, hogy kifáradt. Újra elmosolyodtam egy pillanatra, bár ez egy szomorkásabb mosoly volt, mert tudtam, csak akkor lehetünk újra egymáséi, ha ő akarja. Nekem nem szabadott elindítanom azt, én sokkal könnyebben elveszíthettem a fejemet. Nyújtózkodott, és sehol nem volt rajta friss sérülés, és nem is nyögött fel fájdalmasan. Újabb büszkeséginjekció a hiúságomnak.
-Teljes a leltár? – pillantott körbe zavartan. - Úgy tűnik, a párnák túlélték.
-Sajnálatos módon, nem mondhatnám ugyanezt, hmm, a hálóingedről – kezdtem a legelső áldozat gyászjelentésével, és az ágy lába felé bólintottam, ahol szerte szétterült a fekete fűző több maradványa.
-Ez nagyon rossz – mondta. - Ezt az egyet szerettem.
-Én is – méláztam. Ez a csipkecsoda jobb volt, mint egy bálvány, jobb, mint egy amulett. Ez valóban szerencsét, mi több, boldogságot és nyugalmat hozott nekem.
-Voltak bármilyen más áldozatok? – Kérdezte szégyenlősen.
-Vennem kell Esmének egy új ágykeretet - vallottam be, elpillantva a vállam felett. Döbbenet ült ki arcára, ahogy meglátta a megrongált fejtámlát.
-Hmm – nézett rosszallóan. - Nem gondolod, hogy ezt hallottam volna?
-Úgy tűnik, rendkívül figyelmetlen vagy, miközben a figyelmed másképpen összpontosul – magyaráztam, és átsuhant az agyamon, hogy akár egy csatatér kellős közepén is képes lett volna megfeledkezni mindenről, ha eléggé van oka velem foglalkozni. Hízelgő volt ez az eshetőség.
-Egy kicsit elfoglalt voltam - ismerte be, miközben mélyvörösbe pirult. Megérintettem a tűzpiros arcát, és sóhajtottam. - Ezt igazán hiányolni fogom – mondtam, és kicsit elkámpicsorodtam.
Rendkívüli fantáziákra adott okot mindig is ez a fajta elpirulása.
Rám bámult, fürkészve, de nekem csak sima maradt az arcom. Megfékeztem a kirobbanó jókedvem, mielőtt tényleg elbízza magát. Elég volt, hogy én reménykedtem túlságosan a jövővel kapcsoltban, ahol nem szerepelt egyetlen kirándulás sem…
-Hogy érzed magad? – bukott ki belőle, és mintha bűntudat csendült volna hangjában. Muszáj volt felnevetnem. - Mi az?
-Olyan bűnösnek nézel ki - mint aki egy bűncselekményt követett el.
-Bűnösnek érzem magam – motyogta. Ennyi volt, fel kellett adnom a színjátékot. Képes lett volna elkeseredni, ha nekem nem lett volna egy kicsit is elképesztő a múlt éjjel. Pedig ez valójában most sem számított, hogy nekem milyen lesz, csakis a beteges vágyam és az ő többnapos kitartása hajszolt az újbóli ellenállás képtelenségébe.
-Tehát elcsábítottad a szintén-akaró férjedet. Vagyis ez nem egy főben járó bűn – mondtam, és erre még jobban elpirult.
-A szó elcsábított, beleértve egy bizonyos előre megfontolt összeget – sütötte le szemeit. Talán a sírás nem volt a csábítás része. De a többi este, és akaratlanul a fürdőruhás bemutatói… bőséges csábításlecke volt.
-Talán ez nem a megfelelő szó volt – hagytam rá.
-Nem vagy dühös? – kérdezte, és én bánatosan mosolyodtam el. Hát ennyire nem nyilvánvaló, hogy agymosás kellene, hogy ismét tiszta legyen az elmém? Mentes a meztelen képeitől, süket a sóhajaitól, és immunis a pirulásaira?
-Nem vagyok mérges.
-Miért nem?
-Nos… - tétováztam, mit is mondjak el neki. Nyilvánvalóan nem szabadott áradoznom az érzéseimről. Ismertem eléggé ahhoz, hogy halálra szerettetné magát velem, ha elmondanám a valós gondolataimat. - Nem bántottalak téged, egyrészt. Ezúttal könnyebb volt irányítani magam, elterelni a túlzásokat – pillantottam a támlára. - Talán mert ezúttal több elképzelésem volt, hogy mire számítsak – feleltem végül, ami kissé torzított verzió volt. Inkább azt tudtam, hogy mi történt az első alkalommal, és hogy hogyan tudom szabályozni az irányításomat, hogy mikor engedhetem át neki a gyönyörteljes uralmat. Egy bizakodó mosoly kezdett szétterjedni az arcán. Nem akartam megtudni, mi lett volna a reakciója a valódi válaszomra.
-Mondtam neked, hogy csak gyakorlat kérdése – kezdett lelkendezni. Valóban elég neki ez a kis hazugság ahhoz, hogy megint megpróbáljon elcsábítani Összeszűkítettem a szemeit. Megmordult a gyomra, és felnevettem.Pont, mint az első alkalom után. Boldog voltam, hogy a szomjúságom nem növekedett meg minden alkalom után.
-Reggeli idő az embernek?
-Kérlek - mondta, miközben kiugrott az ágyból. Riadtan kaptam utána, mielőtt lefejelte volna a komódot.
-Minden rendben van? – hadartam.
-Ha nem lesz jobb egyensúlyérzékem a következő életemben, visszatérítést kérek – horkant fel, majd eltámogattam a fürdőszobáig. Nem tudom, miért voltam csalódott, amiért nem kérte a segítségem a fürdésben. De jobb volt ez így, kisebb a kísértés.
Tükörtojást készített magának ezen a reggelen, s a kíváncsiságom felülkerekedett rajtam:
-Mióta eszel tükörtojást?
-Most óta.
-Tudod te hány tojást ettél az utóbbi hét alatt? – húztam ki a mosogató alól a szemetest, ami teli volt tojástartókkal. Egy falat müzlit nem evett, mióta itt voltunk, pedig Forksban sosem evett mást reggelire.
-Furcsa – mondta, miután lenyelte egy falatot. - Ez a hely összekuszálja az étvágyamat… De szeretek itt lenni. Valószínűleg hamarosan mégis távoznunk kell, nem? Ezt csinálni a Dartmouth-i időben? Wow, gondolom, találni kell egy helyet, ahol éljünk és ki is párnázunk – tűnődött. Nem vettem komolyan a főiskolai terveit. Leültem mellé.
-Most már feladhatnád a főiskolai ürügyet – megkaptad, amit akartál. És annyira nem értettünk egyet, így ez nincs feszesen hozzákötve – mondtam, és ő felhorkant.
-Ez nem egy ürügy volt, Edward. Nem töltöm a szabadidőmet cselszövéssel, mint ahogy a többi ember teszi. Mit tudunk tenni, amit viseljen Bella a mából? – kérdezte. Felszabadultan nevettem. Úgyse hittem el neki, hogy a testiségen kívül bármilyen más tapasztalatot hiányolt volna az emberi létéből.
-Tényleg szeretnék egy kis ideig még ember lenni – hajolt fölém, és a keze végigjárt mellkasomon. -Ez nem elég.
-Ezért? - kérdeztem, megfogva a kezét, ami a hasam felé mozgott.Szerettem volna, ha hangosan kimondja gyengeségét. Egyrészt, hogy szembesítsem saját kompromisszumának hibájával, másrészt mert jólesett volna hallani, hogy van valami, amivel rábírhatom az emberi létre. - Mindvégig a szex volt a kulcs? – szurkálódtam, és láttam, hogy rosszulesnek neki szavaim, mégis összeszűkítettem a szemeimet.- Miért nem gondoltam erre? - motyogtam gúnyosan. - Sok vitától kímélhettem volna meg magam.
-Igen, valószínűleg – nevetett.
-Annyira emberi vagy – csóváltam meg fejem alig láthatóan.
-Tudom – értett egyet. Hát jó, akkor játszunk tovább addig, míg ember maradna. Egy gyenge mosollyal próbáltam tettetni hiszékenységemet.
-Megyünk Dartmouth-ba? Tényleg?
-Valószínűleg ki fogok bukni egy szemeszter alatt – mondta, s ekkor kicsit már gyanakodtam, hogy erre építette a kompromisszumát. Azt hitte, hagyom megbukni? Nem tudta még, kit próbál átverni.
-Gondolod, találni fogunk ilyen későn lakást?- kérdezte. Erről sikerült megfeledkeznem, de kénytelen voltam most elmondani neki.
-Nos, mi valamelyest már rendelkezünk ott egy házzal. Tudod, csak tartalékban – fintorogtam.
-Vettetek egy házat? – kerekedtek el szemei.
-Valójában az ingatlan egy jó befektetés – világosítottam fel. Felvonta a szemöldökét, de nem firtatta tovább az ügyet.
-Tehát, készen állunk, akkor. Úgy látom, nekünk kicsit hosszabb ideig kell megtartanunk az „előtte” kocsit.
-Igen, a mennyország tiltja a védelmet a tankoktól – vigyorodtam el, hogy még mindig nem jött rá a turpisságomra. Eszem ágában nem volt visszaküldeni azt az autót. Igaz, azt füllentettem neki, hogy kölcsönben van, de akkor ott, abban a helyzetben kénytelen voltam elferdíteni az igazságot. Ez nem egy megbocsájthatatlan bűn volt.
-Mennyi ideig maradhatunk? - Kérdezte.
-Időben vagyunk. Néhány héttel többet, ha akarod. Aztán meglátogathatjuk Charlie-t mielőtt New Hampshire-be mennénk. A karácsonyt Renee-vel tölthetnénk… - ajánlottam fel.
-Néhány hét – értette egyet hosszas hallgatás után. - Tehát azon gondolkodtam… tudod, mit mondtam a gyakorlásról ezelőtt? – pillantott rám huncutul. Nevettem zavaromban, de egy motorcsónak halkuló hangja megmentett egy kis időre.
-Tudnád tartani ezt a gondolatot? Hallom a hajót. A tisztító legénységnek itt kell lennie… Engedd meg, hogy elmagyarázzam Gustavónak a fehér szobában lévő rendetlenséget, aztán elmehetünk. Van egy hely délen a dzsungelben – változtattam meg szavaimat. Majdnem engedélyt adtam neki egy újabb csábításra. „ Légy észnél, Edward!”
-Nem akarok elmenni. Ma nem túrázok az egész szigeten. Itt akarok maradni és nézni egy filmet – zsémbelt fogcsikorgatva. Elfojtottam a nevetésemet. Ma igazán nem tudtam neki nemet mondani.
-Rendben, ahogy akarod. Miért nem választasz ki egyet, amíg én kinyitom az ajtót?
-Nem hallottam kopogást – szűkültek össze szemei. Oldalra fordítottam a fejem és hallgattam. Fél másodperccel később egy gyenge, félénk kopogtatás hallatszott az ajtón. Vigyorogva indultam az előszoba felé.
Kaure és Gustavo bólogatva fogadták utasításaimat, miközben visszatértem velük az előszobába. Bella pirulva konstatálta, hogy vigyorogva mutatom be nekik őt. Mindig elégedett voltam, ha közölhettem valakivel, hogy ő a feleségem. Én voltam az egyetlen, akit valaha szeremmel szeretett, és bármi áron kitartott mellettem. Agyturkászhoz kellett volna járnom, ha erre nem lettem volna büszke.
Vissza kellett fojtanom Kaure gondolataira nevetésem. Habár babona volt, amit gondolt, kivételesen igaz volt. Tényleg Bella volt a földkerekség legszebbje. Gustavo udvariasan biccentett, és intettem nekik, hogy kövessenek.
Összenéztek, ahogy a tollak beborították az ágyat, és csak Gustavo tippelt helyesen. Kaure kereste volna a madártetemet. Csak azt nem értette, minek öltem volna le egy madarat, mikor itt volt Bella.
Ha ezt elmesélem Bellának… de nem! Akkor megint ihletet fog kapni!
Mikor visszamentem hozzá, gyorsan mellé sétáltam és köré fontam a karjaimat. Zavartnak tűnt, még mindig egy helyben álldogálva.
- Mi van vele? - suttogta sürgetően. Higgadtan vállat vontam, azt hittem, nagyobb baj van.
-Kaure részben Ticuna indián. Arra nevelték, hogy babonásabb legyen – vagy ahogy te neveznéd, körültekintőbb – mint a modern világban élők. Gyanítja, hogy mi vagyok, vagy legalábbis közel jár hozzá – feleltem nyugodtan. - Nekik saját legendáik vannak itt. A Libishomen – olyan vérivó démon, aki kizárólag szép nőket ejt zsákmányul – néztem rá várakozóan.
-Rémültnek tűnt – mondta.
-Az is – de főleg miattad aggódik.
-Miattam?
-Amiatt aggódik, hogy miért vagyok itt veled teljesen egyedül – kuncogtam sötéten. Majd megkérem Gustavót, magyarázza el neki, miért is vagyok egyedül Bellával, csak előtte hívjon szegény asszonynak mentőt. - Nos, miért nem választasz valamit, hogy megnézzük? Ezt tenni elfogadhatóan emberi – igyekeztem elfoglalni valamivel, ami elfeledteti vele kérésemet, miszerint tartsa a gondolatait.
-Igen, biztos vagyok benne, hogy ez meggyőzi arról, hogy ember vagy - Nevetett és erősen a nyakam köré szorította a karjaimat, miközben lábujjhegyre állt. Mit tehettem volna? Hisz ember voltam a kedvéért. Egy gyenge ember. Lehajoltam, hogy megcsókolhassam, aztán a karjaim összeszorultak körülötte és felemeltem a padlóról, annyira, hogy már nem kellett lehajolnom. Ajkaim elkalandoztak nyakán, ő pedig beletúrt hajamba, érintve a tarkómon azt a bizonyos pontot. Egy zihálás szakított félbe minket. Letettem őt, ahogy Kaure megvilágosodott gondolatai elérték tudatomat. Mindene tollas volt, a kezében lévő zsákkal egyetemben. Bámulta Bellát, és azért esedezett, hogy tévedjen. Elmosolyodtam, ahogy viszolyogva bocsánatot kért a zavarásért. Biztosítottam, hogy nem történt semmi, és hagytam, hogy ezt úgy értelmezze, ahogy akarja.
-Arra gondolt, amire gondolok, hogy gondolt, ugye? – motyogta Bella. Nevetnem kellett ezen a mondaton.
-Igen.
Találomra megfogott egy filmet.
-Kapcsoljuk be és úgy tehetünk, mintha néznénk.
-Nagyon nászutas - ismertem el, ahogy a régi musical elindult.
Szorosan öleltem magamhoz a kanapén eldőlve, miközben a képernyőt bámulta. Tényleg megéri aggodalmaskodnom? Sokkal jobban sült el a múlt éjjel, mint azt valaha is remélhettem. Mindig azt hittem, idáig még képzeletben sem juthatok el, és most, hogy itt a lehetőség, elszalasztanám? Nem bízhattam magamban teljesen, az ösztöneim e téren még labilisak voltak.
-Vissza fogunk költözni a fehér szobába? - tűnődött mereven a képernyőre fókuszálva.
-Nem tudom… már helyrehozhatatlanul szétroncsoltam a fejtámlát a másik szobában – talán ha a ház egyetlen részére korlátozzuk a rombolást, lehet, hogy Esme újra meghív minket egyszer – csúszott ki a számon. „Lazíts, Edward! Meg tudsz majd állni, ha szükséges!” De nem akartam megállni. Akartam őt, éjjel-nappal, akárhol, bárhogy.
-Szóval lesz még rombolás? – mosolygott szélesen. Nem tehettem mást, nevetnem kellett. Mindkettőnk ugyanazt akarta, csakhogy ő ki is mondta. Inkább ő, mint én, jobb, ha tudom előre, mit szeretne.
-Azt hiszem, biztonságosabb, ha eltervezett, mintha arra várok, hogy megint megtámadsz.
-Csak idő kérdése lenne – bólintott, és a szíve meglódult.
-Valami baj van a szíveddel? – viccelődtem. Ennyire nem lehettek imponálók a szavaim.
-Nem. Egészséges, mint egy ló… Most akartál menni ellenőrizni a rombolási zónát?
-Talán udvariasabb lenne megvárni, amíg egyedül leszünk. Te nem vennéd észre, ha kettészakítom a bútort, de őket valószínűleg megijesztené – somolyogtam.
-Igaz. A francba! – morogta.
Furcsa volt mindezt megbeszélni. Ez nem hasonlított a házasságunk előtti egyezségünkre. Kétségbeejtő volt, hogy nem tudtam ellazulni. Aggódtam Belláért, aggódtam az esetleges hibáimért. Hiába csillapodott a libidóm az éjjel, fél nap elég volt, hogy még inkább sóvárogjak. És ezzel tényleg csak az volt a baj, hogy nem kérhettem Bellától bármikor az azonnali fájdalomcsillapítómat.
Kezeit tenyerembe fektette, és ujjai ujjaimmal játszadoztak. Reméltem, hogy nem érzi a rándulást a hasamban. Elkaptam kezeit, és összefontam karjainkat. Állát mellkasomra támasztotta, és onnantól kezdve egymást néztük. Sóhajtva merültem el tekintetében, és engedtem meggyőzni magam. Amikor neki szüksége lesz rá. Be kell érnem annyival, és hálát adni, ha nem bántom.
Merengésemből Gustavo hangja rángatott ki, és én felültem Bellával a karjaimban. Megköszöntem nekik a munkájukat, és megkértem őket, tíz nap múlva jöjjenek vissza.
-Végeztek – mondtam Bellának.
-Tehát, ez azt jelenti, hogy egyedül vagyunk? –csillantak meg szemei.
-Mi lenne, ha először ebédelnél? – hadartam.
Nem tudtam volna megmondani, mitől kezdetem félni. Nem attól, hogy bántom. Sokkal inkább attól, hogy a tegnap éjjeli hezitálásom ismét felszínre törhet. Viszont azt semmi esetre sem szabadott megengednem magamnak, amíg ember volt.
Beharapta az ajkát. Elmosolyodtam, hogy nyertem még egy kis időt, rendezni a gondolataimat. Felhúztam őt a kanapéról, és a konyhába vezettem.
- Ez kezd kicsúszni a kezemből – nézett az üres tányérjára. Újabb tervet eszeltem
AJÁNLOM AZ OLDALT
