(Nos, ez egy bónusz, tőlem nektek, ha már Steph nem írt semmit nekünk Edward „kalóriaégetős – delfines” javaslata után, pedig Bellának jobb ötletei voltak/ lehettek! Szigorúan 18 éven felülieknek! U.I.: Még nem tudom, hány részes lesz…majd kivárom, hogy kell-e még nektek több… )
A kalóriaégetés olyannyira jól sült el, hogy miután aludt egy keveset – és meglepő módon még forgolódott is álmában kicsit, amit én rendes férjként torelálltam, és fontoskodva követte testem az övét, nehogy túl melege legyen -, szükségét éreztem vacsorát készíteni neki.
Igyekeztem a főzésre koncentrálni, és nem arra gondolni, hogy vajon elég nagy-e a tusoló mindkettőnknek. Ahogy precíz szeletekre szeleteltem a paradicsomokat, még meg is róttam magam gondolatban: „Edward, ez már túlzás! Egy nap kétszer vagy háromszor, nem várhatod el tőle! Pihennie kell, és bőségesen vacsoráznia, mielőtt ebben a nagy melegben elpilledne. Fogd vissza magad, és fékezd a fantáziád!”
Egy ideges, remegős nevetés hagyta el a számat erre a gondolatra. Vettem egy nagy levegőt, és abban a pillanatban éreztem a frézia illatot.
-Mindjárt kész a vacsorád, édesem – mondtam, de alig egy másodpercre rá mozdulatlanná dermedtem.
-Tudod, arra gondoltam – ölelt át hátulról, és az ajkai zavarba ejtően mozogtak hátamon -, hogy holnap is ráérek enni.
„Légy észnél, Edward! Muszáj ennie!”
-Muszáj valamit enned – nyeltem nagyot, ahogy a méreg kissé felhalmozódott az illata hatására. Tudtam, hogy nem a vére miatt kellene aggódnom, de most valahogy könnyebb volt meggyőzni magamat, hogy amiatt kell leginkább aggódnom. Biztos voltam benne, hogy valamilyen selyemanyag súrolja időnként derekamat. Kuncogott, és végigsimított karomon, egészen a kézfejemig, ami görcsösen szorongatta a kés nyelét. Ujjai amennyire csak tudtak, megragadták a kést tartó kezemet, felemelték, és a vágódeszkába vágták a kést.
-Bella? – suttogtam döbbenten, de ő ismételten csak kuncogott, és mintha a nyelve elindult volna a gerincemen felfelé. Lehunytam a szemem, és valami ragacsosba tapadt szabad kezem.
-Ejnye, Edward – suttogta -, belepancsoltál a vacsorámba? Mit gondoltál, attól hogy piros leve folyik, az máris vér? – kezei lassan mozogtak hasamon, hol fel, hol le. Kényszerítettem magam, hogy lenézzek a pultra. A paradicsomszeletek csöpögve hulltak a padlóra, ahogy kezem szorításában péppé váltak.
-Ne aggódj, gondoskodom rólad – furakodott elém háttal, és hagytam, hogy a kés nyelét fojtogató ujjaimat lefejtse. Abban a pillanatban, hogy megszűnt a görcs, a kezemet mágnesként vonzotta dereka.
-Épp kérni akartam – motyogta, miközben másik kezem ujjbegyeiről nyelvével elcsente a paradicsomcseppeket. Előredőlt, megnyitotta a csapot, és mindkét kezemet lemosta a paradicsomlétől.
-Enned kéne valamit – leheltem, és a szemeim valósággal szikráztak az erőlködéstől.
-Nos, akkor vigyél az asztalhoz – fordult felém. Lenéztem rá, és a pimasz vigyor – kiegészülve orcáján az enyhe pírral – vad dolgokra késztett. Felkaptam, és negyed másodperc múlva – épp miután a teríték hangos csörömpöléssel hullt darabjaira a szemközti fallal összetalálkozva – az asztalon döntöttem hanyatt.
-Most már az asztal is? Abból csak egy van… sajnos – lehelte forrón.
-Igaz… Hol is ennél akkor? – mormoltam. Mindenem megfeszült, mintha csak vadásztam volna.
-Vannak kényelmesebb helyek is, mint ez az asztal evéskor… itt van például a mellkasod – csókolta végig az ajánlott testrészt. – Vagy a hasad… vagy a hátad…
-Eh – nyögtem, ami valami igen akart volna lenni.
Az útvonalat és a menetidő hosszát – ami a fehér szobáig vezetett, hisz az volt a legközelebb – még megsaccolni sem tudtam volna…
-Vajon Esme visszahív még minket ide? – intett a szétszaggatott szúnyogháló felé sok-sok idő múlva.
-Eh…
-Mit szólnál, ha hogy is mondtad… ah, igen, szóval, ha ma a delfinekkel úszkálnék kalóriaégetés gyanánt?- kérdezte másnap, mikor a reggelijét lapátoltam a szájába. Extra adag járt neki az előző este miatt.
-Hiányzik a szeretőd? – szúrtam a villára egy hatalmas falatot. Csak azzal nem számoltam, hogy fogja magát, és annyit harap belőle, amennyi jól esik neki, így képes lesz válaszolni.
-Tudod, ma kímélni szeretnélek…
-Nocsak! Ez eddig az én stratégiám volt. Miattad – vontam fel a szemöldököm.
-Én átlátok magán, vén kujon – kortyolt bele a gyümölcslébe.
-Hogyan? – csaptam le játékosan a villát.
-Tudja, őszinte elismerésem az elmúlt napokért. Nem rossz olyasvalakitől, aki már a tizedik ikszen is túl van.
-Még csak tizenhét vagyok – morogtam. – Ellenben maga. Feljelenthetném…
-Miért is? – tátotta ki száját a reggelit szuggerálva.
-Mert magácska már elmúlt tizennyolc.
-Még mindig nem értem – nyammogta.
-Megront egy tizenhét évest. Ez igazán… - keresetem a megfelelő jelzőt.
-Igazán? Mi?
-Igazán… szóval olyan… ez igazán magára vall – böktem ki végül.
-Ez a hobbim – vont vállat. – Mindenkit megrontani, aki fiatalabb nálam.
-El kell mondjam – hajoltam hozzá, mintha sokan lettek volna körülöttünk, és én valami bizalmasat szeretnék megosztani vele -, profi a hobbijában.
-És páratlan is? – hajolt még közelebb hozzám.
-Minden bizonnyal…- hunytam le szemeimet, hogy megcsókoljam.
-Megyek úszni – nyomott egy puszit az arcomra. Résnyire nyitottam a szemem, de csak a szék vigyorgott rám, „Az orrodnál fogva vezet!” kiáltással. Emmett nem az orromat hangsúlyozta volna ki, még Bella életére is megesküdtem volna. Nevetni kezdtem, és az arcomat a tenyerembe temettem.
-Min nevetsz ennyire?- kérdezte, mikor visszatért bikiniben.
-Semmi különös. Van egy tervem… - motyogtam, és már alig vártam az estét.
-Bella! – kiáltottam naplementekor. Még mindig a szeretőivel játszadozott. – Magadra hagyhatlak pár percre?
-Minden rendbe? – kezdett visszafelé úszni.
-Maradj csak nyugodtan. El kell intéznem egy telefont! – mosolyogtam, de a mosoly eltűnt, amint az az álnok delfin féltékenykedve nem követte Bellát.
Az egyik szekrényből kirángattam egy hatalmas lepedőt, és a sziget nyugati része felé indultam. A szél nem fújt, csak fülledt meleg volt. Reméltem, hogy így marad még néhány óráig. Leterítettem a lepedőt, de rá kellett jöjjek, hogy ez így nagyon sivár. Két tucat párnával a kezemben rohantam vissza a lepedőhöz. „Mit csinálsz? Edward, komolyan, ezt nem teheted! Megígérted, csak ha ő akarja. Ma reggel nyilvánvalóan kijelentette a nemleges szándékát!” Kétség sem fért hozzá, Bella veszélyimádata kórossá vált. Játszadoztam az életével. Sőt, ezáltal az enyémmel is. Már éppen összeszedtem volna mindent, maximális utálattal magam iránt, amiért egyáltalán ilyesmi jutott az eszembe, mikor Bella aggódva szólongatni kezdett.
-Fél órába telt egy telefon? – kérdezte. A fürdőszobában állt, a tükör előtt. Éreztem a sampon és a tusfürdő illatát.
-Ne haragudj – köszörültem meg a torkom. – Csak vitába keveredtem valakivel – hebegtem. Képes voltam fél órát vitázni magammal. Szabad, nem szabad. Akarja, nem akarja. Akarom, akarom, akarom. – Erre nem lesz szükséged – ragadtam meg a törölköző szélét, és letekertem róla. Elpirult, de tartotta magát.
-Már nincs. De a hálóruhámra igen – került ki, és elindult a komód felé.
-Nem, nincs – kaptam el karját. Szorosan átöleltem hátulról. – Tudod, említettem neked, hogy jobb, ha előre eltervezett…
-Gondolom, most nem volt kedved megvárni, hogy rád támadjak.
-Ó, ha te nem akartál ma este… - dadogtam.
-Szeretnéd megvárni, míg felveszek valami szebbet? – kérdezte halkan. Magam felé fordítottam, és végignéztem rajta. A szíve egészségesebb volt, mint egy lóé.
-Nem, igazán nem szükséges – emeltem fel. Lesütötte szemeit. – Van egy tervem – suttogtam nyakába.
-Akkor az enyém holnapra marad…
-Ez egy jó hír nekem – motyogtam, és nyugat felé vettem az irányt.
AJÁNLOM AZ OLDALT
