- Oh – lehelte csalódottan, mikor odaértem vele karjaimban a lepedőhöz és a párnák hadához.
- Mi a baj? – kapkodtam a tekintetem ide-oda, de nem értettem, mi a csalódottsága oka.
- Én… én csak hiányolok valamit, de nem fontos, igazán nem az.
- Ó, ne haragudj, éhes vagy, igaz? – kérdeztem bűntudatosan.
- Éhes? – nevetett fel. - Miért gondolnék az evésre? Rossz a látásod? – kérdezte. Meghökkentem.
- De akkor… nem értelek. Nekem épp megfelelő a látásom.
- Nem úgy tűnik. Itt vagyok a karjaidban ruhátlanul, szóval ebben a szituációban azt sem tudom, mit jelent éhesnek lenni. Ha csak nem te vagy az, akit fel kell falni.
- És ha velejéig romlott vagyok? – vigyorogtam rá kajánul.
- Olyan ínycsiklandónak nézel ki. A legnagyobb bűnöm lenne, ha kihagynám a főfogást ma este.
- Az asztaltól való távozás után reklamációt nem fogadok el. Ugye tudod? – kérdeztem, és lábra állítottam. Dühössé vált arca, és tarkón ragadott.
- Ki érdekel?! Csak fogd be, és csókolj már meg végre!
Idegesen felnevettem és hiába akartam teljesíteni aktuális kitörésének tárgyát, nem tudtam nem nevetni. Aztán ugyanolyan hirtelen, mint ahogy nevetni kezdtem, már alattam feküdt, és halálosan komollyá váltam.
- El kell mondanod, mi az, amit hiányolsz! – mondtam.
- Nem számít – mocorgott. Át akarta ölelni a nyakamat, de elkaptam karjait, és a feje fölé szorítottam.
- Nem tudok… nekem… megőrjítesz… mondd el! – néztem szemeibe. Lehunyta szemeit, és szégyenkezve megrázta a fejét. – Kérlek, Bella, kérlek…
- Se fejtámla, se szúnyogháló – motyogta elvörösödve. És akkor ott nekem minden világossá vált. Azonnal eleresztettem, és a lepedő legszélére térdeltem.
- Félsz tőlem. Sajnálom. Nem akarlak sosem bántani. Megértem, hogy most tartasz tőlem. Bármiféle biztosíték nélkül – hadartam gyűlölködve. Gyűlöltem magam, hogy erre nem gondoltam.
- Uhm, Edward! Te semmit nem értesz! Ha eltépsz néhány párnát, minden rendben lesz – nézett rám, de nem mozdult meg.
- Hogy ne érteném?! – morogtam. – Bella, ennek semmi értelme, ha továbbra is félni fogsz tőlem. A párna csak a kezdet volt. Tegnap majdnem az asztal is…
- És mennyire bánom, hogy még mindig áll az az asztal!
- Hogy mi? – nyíltak tágra szemeim. – Nem elég, hogy a fejtámla és a szúnyogháló már használhatatlan?
- Nem! Nem elég! – kúszott felém, és megragadott egy párnát, majd hozzám vágta. – Ezt senki nem sajnálná, olyan csúnya színe van. Tépd majd szét, kérlek! – villantak meg szemei. Feltérdelt, és hozzám simult.
- Talán napszúrást kaptál? – toltam el magamtól rosszat sejtve. Lehajtotta fejét, lemondóan sóhajtva.
- Ki fogod belőlem úgyis kényszeríteni, így vagy úgy, de ki – nézett újra rám, és még jobban elvörösödött, ám a hangja határozott volt. – Én szeretem, ha egy kicsit nem bírsz magaddal. Nem akarom, hogy félreértsd, de ez engem… - hallgatott el. „Persze, megnyugtatja. De miért szereti, ha nem bírok magammal?”
- Igen? – vontam fel szemöldököm. Hang nélkül mondta ki a szót. – Tessék? – nyögtem teljesen letaglózva.
- Mondom, ez engem még jobban felizgat – suttogta.
- De… én azt hittem, te ezeket abban a pillanatban nem is veszed észre – dadogtam zavart vigyorral.
- Az első két alkalommal valóban így volt, de utána a gondolat és máskor már ahogy megtetted… vagy ez nem azért van, mert annyira kívánsz engem? – rezzent össze, és összefonta karjait mellkasa előtt. Odahajoltam füléhez.
- Ha fele ennyire lennél kívánatos, még akkor is nehéz lenne megálljt parancsolnom magamnak – suttogtam, majd gyorsan hozzáfűztem: - és nem a véred miatt. Tehát helyes a köveztetésed. Az pontosan azért van, mert nehéz egy napot is kibírni nélküled. És meg kell valljam, tegnap óta sajog a karom.
- Egyáltalán megérezted? – simított végig bal karomon.
- Alig pár órája múltak el a nyomok róla – motyogtam vállának.
- Nyomok?
- Öt csinos csík virított rajta. Jobb emlékeztető, mint egy tetoválás – kuncogtam.
- Ennyire rossz a látásom? – csodálkozott.
- Én inkább azon lepődök meg, hogy a körmeid túlélték – tapasztottam ajkaimat a nyaka tövére.
- Valószínűleg ilyenkor nem csak az irántad érzett vágyaim erősödnek fel – lehelte, ismét hozzám simulva. – Sajog még valamid? – húzta végig ajkait bal karomon. Elöntöttek a tegnapi emlékek. Tulajdonképpen nem bántam volna, ha mindenem sajogna. Megfogtam egyik csuklóját, és kezét végighúztam a sajgó útvonalon.
- Itt… és itt… itt még inkább, de itt különösképp – motyogtam végül ajkaimhoz érintve ujjait. Az ajkai hosszasan elidőztek a vállamon, a nyakamon, a mellkasomon, de az ajkaimon csak egy pillanatra enyhítették a fájdalmat.
- És itt? – kéjelgett, és lassan elérte ujjaival a legintimebb helyet a testemen.
- Kibírhatatlan fájdalmaim vannak ott – nyögtem elfúló hangon.
- Talán ha megszabadulnál ettől az irritáló nadrágtól… tudnék valamit adni a fájdalmaidra – húzott magával a lepedő közepére.
- Ott maradt a párna – hörögtem, miközben megragadta kezeimet, és a nadrág derekára tette őket.
- Segíts ettől megszabadulni – rebegte, és én készségesen segítettem neki szétszaggatni a ruhadarabot. – Van itt is elég párna – dőlt végig a fehér anyagon. Jobb alkaromon támaszkodtam, míg a másik kezem végigjárt testén.
- Nem lehetne a holnapi terveidet az enyémekkel vegyíteni? – kérdeztem hasát kényeztetve nyelvemmel.
- Félig már vegyítve van – kapkodott levegő után, és kezei vállamba kapaszkodtak.
- A másik felét is megvalósíthatjuk most. Majd álmodban újat találsz ki…
- Sajnos az egy bizonyos időponthoz van kötve… És lehet, hogy most is álmodok…
- És miről álmodsz?
- Hogy teljesen elveszel bennem… és tollpihék, sok-sok tollpihe – zihálta.
- Igyekszem valóra váltani az álmodat.
- Tudsz ébren álmodni? – karolta át hátamat, amint kicsit feljebb jutottam testén.
- Tudok… és képtelen vagyok elfelejteni őket – simítottam végig combjain, majd megragadtam vádlijait.
- Válassz egyet közülük – húzta fel lábait.
- Szeretném, ha holnap több sérülésemet kellene ellátnod – bukott ki belőlem, és ösztönösen hasítottam szét egy párnát.
És míg ő derekamon végigszántott ujjaival, én elvesztem benne. Nagy előnyei voltak ennek a szigetnek. Az első, hogy senki nem hallott és látott meg minket. A második, hogy a meleg, párás levegőtől Bella illata mindig felerősödött. A torkom égett, de ahogy lecsapott ajkival enyéimre, ez az apró, lényegtelen érzés megszűnt, mert újra megjelent az a megmagyarázhatatlan illat is, ami emberi részemet elképesztő dolgokra sarkallta. Visszacsókoltam, és ő belemosolygott ajkaink játékába. Felhörögtem, mikor az oldalamat határozott kézmozdulatokkal „tetoválta” ki.
Bebizonyosodott, hogy igazat mondott, mert minél több tollpihe kavargott körülöttünk a felhevült levegőben, ő annál hevesebb volt.
És mikor már csak két párna sejlődött ki a pihetakaróból – és az én testem vérezni akart a milliónyi kisebb-nagyobb „emlékeztetőtől”-, vállaimnál fogva átfordított a hátamra, de egy másodpercre sem hagyott fel mozdulataival. Mintha megfeszítettek volna, karjaim úgy nyúltak el vízszintesen, és a tollkupacokat markolták kezeim.
Nem tudtam magam visszafogni, sem restelleni, mikor megbolydult az erdő kiáltásom hallatán.
Alig negyed perc múlva Bella sem tudta kontrolálni magát.
Tudtam, ha akkor nem eresztem el, nem fog aludni aznap éjjel. De én annyira akartam, hogy álmodjon. Így magam mellé fektettem. Felém fordult, és pihegve túrt hajamba, hogy megszabadítson a tollaktól.
Óvatosan emeltem fel, és nem tudtam elszakadni a tekintetétől, miközben az óceánba sétáltam. Megrázta a haját, majd derekamra fonta lábait, míg hátradőlt, hogy a csendesen hullámzó víz kimossa hajából a fehérséget.
Beharapta alsó ajkát, ahogy gyengéden lenyomott a víz alá, és felborzolta a hajamat.
Együtt néztük, ahogy a sodrás magával ragadja a pihéket. Aztán az égboltra emelte tekintetét, aminek szegélyét még lángvörösre festette a Nap. Az est felhői még lilásnak hatottak, ahogy hadakoztak a vörös lángokkal. Elmosolyodott, és felemelte karjait, hogy hátranyúlva nyakamba kapaszkodjanak.
- Holnap minden ragyogni fog – suttogta. Nem teljesen fogtam fel szavait, és különben sem akartam ma megfejteni őt.
- Előtte azonban nem ártana álmodnod néhány órát… - fordítottam magam felé.
- Szeretnék ma idekint aludni – mosolygott töretlenül.
- Várj meg itt – csókoltam homlokon, és elrohantam egy pokrócért és egy ép párnáért a kék szobába. Az ajtóban visszafordultam egy törülközőért.
Visszaérve megint rabul ejtett tekintete, és finoman leitattam a testéről a vízcseppeket…
- Már várom a holnapot – mormoltam, miután eldúdoltam az altatódalát. Egy huncut vigyorral az arcán aludt el.
AJÁNLOM AZ OLDALT
