(Alice szemszöge)

- Bella – kezdtem –, én ezt nem tartom helyesnek – suttogtam és láttam Bellán, hogy nagy erőfeszítést igényel, hogy egyáltalán meghallja, amit mondok.
- Én viszont igen. Ha Edward már nem szeret, akkor higgye csak azt, hogy már én se szeretem őt és így legalább nem fog majd lesajnálni. Szóval, akkor mondd meg neki, hogy nem bocsájtottam volna meg a hazugságért, és hogy már egyébként sem szeretem.
- De… Bella… Én nem akarok hazudni Edwardnak – mondtam akadozva, majd láttam, hogy amint meghallja a bátyám nevét, Bella furcsán megvonaglott, majd a padló felé vette az irányt, de mielőtt lehullott volna a szobája padlójára, elkaptam és megtartottam.
- Ez nem a te hazugságod, hanem az enyém – mondta, mikor már kissé összeszedte magát.
- Bella, én… nem is tudom – mondtam bizonytalanul.
- Kérlek, tedd meg értem, Alice! Elhagyott, mert nem szeretett, és így nekem is könnyebb lesz ezzel a hazugsággal élni, hogy már én sem szeretem őt és Neki is – mondta és láttam rajta, hogy most már szándékosan kerüli a nevét.
- Bella, Edward nem… - azért hagyott el, mert nem szeretett – folytattam gondolatban, de ezt hangosan nem mondtam ki, két dolog miatt. Az egyik az volt, hogy láttam Bella arcán, hogy amint kimondom Edward nevét, az arcán fájdalom suhan át, de a másik pedig az volt, hogy eszembe jutottak Carlisle szavai: „…ne mondj el mindent Bellának, hátha úgy könnyebb lesz neki elfelejteni ezt az egészet…” Úgy gondoltam, hogy igaza van, így végül nem mondtam el, amit szándékoztam.
- Nem micsoda? – kérdezte Bella, kirántva engem a gondolataimból.
- Nem… hiszem, hogy el fogja nekem hinni – feleltem végül.
- Ez már az ő gondja. Te csak próbáld meg minél hitelesebben elmondani a dolgot és lehetőleg soha, de soha ne gondolj az itt elhangzottakra – mondta határozottan.
- Rendben. – Bólintottam, bár nagyon nem értettem egyet Bella döntésével, de megteszem, amire kért, hiszen a legjobb barátnőm, bár ezzel azt hiszem, Edward szívét össze fogom törni szilánkosra, pedig már így is darabokban van. De, ahogy így elnéztem, Bella szíve se működött már rendesen. Persze nem fizikailag. Rendben volt, de érzelmileg nagyon nem. Valószínűleg az ő szíve már szilánkos, hiszen ő tényleg azt hiszi, hogy Edward már nem szereti.
- Megígéred? – kérdezte.
- Megígérem. – Sóhajtottam.
Ekkor azonban üveges lett a tekintetem és látomásom volt.
Láttam, ahogy Carlisle már a csomagokat viszi a kocsihoz, hamarosan indulni akarnak. És nekem még be is kell pakolnom – jutott eszembe.
Bár fájó szívvel ugyan, de el kell köszönnöm Bellától.
Felé fordultam, majd mivel láttam, hogy a padlót nézi, felemeltem a fejét, hogy rám figyeljen.
- Sajnálom, Bella, de most már mennem kell, mert nemsokára indulunk. Mindig te maradsz a legjobb barátnőm – mondtam s ekkor, ha tudtam volna, már biztosan sírok, de Bella sírt helyettem is. A szemében megjelentek a könnycseppek, amik csak úgy záporoztak ki belőle, majd végiggördültek az arcán.
- Nagyon fogsz hiányozni – suttogta rekedt hangon, ami valószínűleg a sírás miatt volt.
- Te is nekem – válaszoltam, majd megöleltem. Így álltunk vagy fél percig, de tudtam, hogy most már mennem kell, így kibújtam az ölelésből.
- Akkor szia, Bella! És vigyázz magadra! – Bár azt mondhatnám, hogy „Viszlát.”, de sajnos a viszontlátásra nem igazán számíthattam.
- Szia, Alice! – köszönt ő is, majd intett a kezével felém és ezután távoztam az ajtón, majd lesiettem a lépcsőn. Szerencsére Charlie épp meccset nézett, így csak gyorsan köszöntem neki és kiviharzottam a bejárati ajtón.
Hazafelé futottam, és még szerencsém volt, mert így időközben összetörhettem néhány fát. Méghozzá azért, mert miután elmúlt egy kicsit a szomorúságom, azután egyből visszajött a dühöm Edward iránt. És most még tetszett is az ötlet, hogy hazudok neki, de ez csak egy hirtelen felindulás volt, mert beláttam, hogy nem akarok neki fájdalmat okozni, de megígértem Bellának és be is tartom. Ráadásul Edward még csak meg se hallgatott a telefonban. Pedig, ha tudná… ha tudná, hogy igazából Bella hogyan érez, akkor biztosan nem csinálna ilyen őrültségeket.
Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy mért nem hallgat rám senki – gondoltam szomorúan, majd hirtelen azt vettem észre, hogy megérkeztem a házhoz és, hogy már mindenki a kocsinál várakozik.
- Bepakoltam a te cuccaidat is, mert gondoltam, hogy egy jó ideig Bellánál leszel – mondta Jasper, mire szeretetteljes pillantást lövelltem felé, de tudtam, hogy a képessége által egyébként is tudja, hogy milyen hálás vagyok neki és mennyire szeretem.
- Tudom, Carlisle, azt mondtad, hogy siessek vissza, de mégiscsak nagyon közel állt hozzám Bella – mondtam, amikor megéreztem apám pillantását magamon.
- Én nem akarom ezt felróni neked. Megértelek, Bella mindnyájunknak fontos volt – mondta, mire Rosalie felhorkant, de erre Carlisle dorgáló pillantásával találta magát szembe.
- Rose, ne csináld már megint ezt – mondta Emmett.
- Inkább induljunk! – mormogta Rosalie.
- Rendben, induljunk – egyezett bele Carlisle. – Akkor, Esme és én a kocsival megyünk és elvisszük a csomagokat Alice, Rosalie és Emmett pedig futva. Nektek jó lesz a futás. Illetve főként Rosalie-nak és Alice-nek, de jobb lesz, ha te is velük mész Emmett, nehogy még egymásnak essenek – utasított minket Carlisle, mire Emmett bólintott, Esme pedig beszállt a kocsiba, majd Carlisle is követte és ők elindultak. Mi még kicsit álltunk ott, majd Rosalie fújtatva futásnak eredt, Emmett követte, én pedig a bátyám mögött jöttem, mert nem bírtam hallgatni, ahogy Rosalie mérgesen suttogva szidalmazza Bellát, így inkább hagytam, hogy ők egy kicsit előre menjenek.

(Bella szemszöge)

Miután Alice elment, a könnyeim csak még jobban folyni kezdtek. Tudtam, hogy hiába álltatom magam, hogy azzal könnyebb lesz nekem, hogy megpróbálom bemesélni magamnak, hogy már nem szeretem Edwardot – megremegtem, pedig csak magamban mondtam ki a nevét –, mert nagyon is szeretem, de legalább Alice-nek azt kellett hinnie, hogy nekem is jobb lesz ezzel a hazugsággal.
Mindig is tudtam, hogy nem vagyok Neki elég jó. – Úgy gondoltam, hogy jobb, ha még magamban se mondom ki a nevét. – Mélyen, éreztem, hogy én nem érhetek fel az Ő tökéletességével. Mindig is szerettem volna a családjához, de legfőképpen Hozzá tartozni, de ezek szerint Ő nem akarta ezt. Tudtam, hogy nem akar átváltoztatni, de eddig azt hittem, hogy csak a lelkemet félti, de most jöttem rá igazán, hogy csak azért nem akarta, hogy én is vámpír legyek, mert akkor velem kellett volna lennie örökre. De, mivel már a tudtomra adta az érzelmeit, ezért nem várhatom el tőle, hogy szerelem nélkül velem maradjon. Persze nem teljesen nyíltan mondta, hogy nem szeret, de nem akar többé hallani rólam, így mi mást feltételezhetnék?!
De ami szöget ütött a fejemben az egy furcsaság volt. Mért hazudott? Mért akart egyáltalán velem lenni, ha tudta, hogy elhagy? És mikor nem emlékeztem Rá, akkor mért volt velem? Tulajdonképpen nem értettem ezt az egészet. Ha nem szeretett, akkor nem is lettünk volna együtt. Vagy igen?
Áh, én már teljesen összezavarodtam – gondoltam, majd dühösen rá akartam csapni a párnámra, de erőtlen voltam és az ütés olyan volt, mintha csak rátettem volna a kezem a párnára. Persze igazából nem Rá voltam dühös, hanem saját magamra, amiért nem vettem észre előbb, hogy Ő nem úgy érez irántam, ahogy én Iránta.
Ekkor vettem észre, hogy már az ágyamra dőltem és ott zokogok tovább, majd egy idő után – pontosan nem tudom, hogy mennyi idő, mert nem arra figyeltem –, megjelent Charlie a szobám ajtajában, majd mikor meglátta, hogy sírok, odajött és megölelt.
- Mi történt? – kérdezte. – Jól vagy, Bella?
- Igen, jól. – Legalábbis fizikailag, de a szívem már millió darabban van – folytattam magamban, mert nem akartam, hogy Charlie aggódjon.
- Akkor meg miért sírsz? – kérdezett tovább.
Egy kicsit próbáltam megnyugodni és abbahagyni a sírást.
Tudtam, hogy valamilyen magyarázatot muszáj mondanom neki és mivel előbb, vagy utóbb úgyis megtudja, így inkább arra jutottam, hogy elmondom az igazat. Persze nem teljes mértékben.
- A Cullenek elmentek. Ma költöztek el.
- Elköltöztek? De azt hittem, hogy te velük akarsz menni. – Húzta fel kérdőn a szemét.
- Így volt, de megváltoztak a dolgok. – Azt nem akartam elmondani, hogy csak azért nem mentem velük, mert Ő már nem szeret.
Valószínűleg Charlie látta rajtam, hogy nem szeretnék nagyon belefolyni abba, hogy mégis mi változott, így nem kérdezett erről.
- És mért éppen most? – váltott témát Charlie.
- Azt nem tudom. – Ez végül is igaz volt.
- Alice? Ő mért jött ma ide? – kérdezett tovább.
- Mert elköszönt – mondtam, majd lehajtottam a fejem és az ágyam kezdtem fixírozni, hogy az apám ne lássa a szemeimben, hogy egyre jobban szúrják a könnyek… ismét.
- És Edward nem jön ide elköszönni? – kérdezte, mire megrázkódtam, de úgy láttam, hogy Charlie nem vette észre.
- Nem, Ő nem fog idejönni azt hiszem, mert… - Valami indok után kutattam, mert nem akartam Charlie-t beavatni a valódi okba. – mert már elköszönt tőlem telefonon és nem tud idejönni, mert nagyon messze van. Egy rokonához kellett mennie és utána pedig csatlakozik a többi Cullenhez – hazudtam.
- Rokonához? De hiszen ő nem is ismeri a családját?!
- De a rokonának az egyik ismerőse felkutatta… Edwardot. – A neve kimondása olyan fájdalmakkal járt mintha az amúgy is darabokra tört szívemet kezdenék el, még kisebb darabokra szaggatni.
- És Edward vissza fog jönni? Vagy te mész utána?
- Nem, egyik sem. – Charlie láthatóan meglepődött a válaszomon, de nem érdekelt, nem akartam többet mondani róla, így inkább felpattantam az ágyról.
- Megyek vacsorát készíteni – mondtam Charlie-nak, mivel ekkor megláttam, hogy már sötétedik, majd kiléptem a szobámból, de amint átléptem a küszöböt, éreztem, hogy a könnyek elárasztanak és valahogy rám tört a déjá vu érzés. Legutóbb, amikor Ő el akart menni, akkor ugyanitt álltam, a lépcsőnél, könnyekkel a szememben, csak annyi a különbség, hogy akkor nem ment el, de most… már rég messze van, és azt sem tudom, hogy hol. A másik különbség pedig az, hogy most nem akarom megállítani, hiszen úgyis felesleges. Ha nem szeret, akkor nem tudok mit csinálni.
Próbáltam eltűntetni a fejemből az összes gondolatot, amelyek Körülötte forogtak, majd megráztam a fejem, mintha azzal az összes ilyen gondolatot kiűzném és elindultam lefelé a lépcsőn, miközben letöröltem az arcomról a könnyeket és minden energiámmal arra koncentráltam, hogy ne keletkezzenek újabb sós cseppecskék. Mikor már a konyhába értem, akkor hallottam meg, ahogy Charlie becsukja – de elég hangosan ahhoz, hogy meghalljam – a szobám ajtaját. Elég furcsa volt, hogy csak most jött ki onnan, de inkább csak megrándítottam a vállam és próbáltam a főzésre koncentrálni.
Charlie miatt nem törhetek össze, legalább előtte ne – döntöttem el magamban.
Miután kész voltam a vacsorával és már meg is terítettem, szóltam Charlie-nak, hogy jöhet enni, majd elültünk az asztalhoz. A vacsora hangtalanul telt és én igyekeztem legfőképpen az asztalt vagy a tányért nézni – bár enni nem valami sokat ettem –, de éreztem magamon Charlie vizslató tekintetét, bár egyszer sem néztem fel rá a vacsora alatt és nem is mondta meg, de tudtam, hogy azt próbálja meg leolvasni az arcomról, hogy vajon mit is értettem a „megváltoztak a dolgok” kifejezésemen. Amint mindketten végeztünk a vacsorával, felálltam, de még mindig nem néztem az apámra, majd a tányérokat készültem elmosogatni. Miután meghallottam egy igen erőteljes sóhajt a hátam mögül, a szemem sarkából hátrapillantottam Charlie-ra, aki ekkor már a padlót bámulta. Úgy látszik feladta, hogy kiderítse a szomorúságom és a megváltozott helyzet okát. Persze a szomorúságom okának egy részét tudta, hiszen ő is látta, hogy milyen jól kijövök Cullenékkel és hiányoznak most, hogy elköltöztek. Jó, azért Rosalie-val nem voltunk puszipajtások, de most még ő is hiányzik.
Viszont a szomorúságomnak volt még egy… egy súlyosabb oka… Az Ő szerelmének hiánya. Nem szeretett.
- Nem szeretett és már nem is érdeklem egy kicsit se – suttogtam megsemmisültem és hálát adtam az égnek, hogy Charlie már nem volt a konyhában. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon, pedig már azt hittem, hogy a könnycsatornáim – legalább mára – kiapadtak. De sajnos tudatosítanom kellett magamban, hogy még egy jó ideig kell küzdenem a könnyeimmel – ha nem tovább.
Miután kész voltam a mosogatással, elmentem zuhanyozni, reméltem, hogy legalább egy kicsit megnyugszok tőle.
A forró víz tényleg megtette a hatását, néhány percig nem gondoltam semmire. Főleg nem Rá és ez abban a néhány percben jó volt.
Ezek után, megtörölköztem és felöltöztem, majd a szobám felé vettem az irányt. Lefeküdtem az ágyamra és vártam a boldog öntudatlanságot – ahol nincs ez a nyomasztó érzés, hogy Ő nem szeret és nincs Charlie, akinek nem mondhatom el a teljes igazat. Azonban csak forgolódtam és az alvás nem könyörült meg rajtam. Hajnal lehetett, amikor végre sikerült aludnom. De akkor minden reményem a nyugodt alvásra szertefoszlott, amikor megláttam az álmom. Egy olyan álmot, amit azt hittem, hogy már többé nem látok, de ezek szerint… tévedtem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés