5. rész

Zengeni kezdett az ég, és villámlott. Hajnali négy körül járhatott az idő, és a felforrósodott levegő hirtelen kezdett lehűlni, a monszunszerű esőtől. Meg sem moccant. Betakartam a takaróval, s kedvetlenül húzódtam el tőle.  Mintha csak Forksban lettünk volna, s nem ölelhetem át a testem és a levegő hidegsége miatt. Egyik keze tapogatózni kezdett, míg hasamhoz nem ért.

-         Ébren vagy, Bella? – hajoltam hozzá, de nem reagált.

Elmosolyodtam, megcsókoltam a kezét, majd hirtelen ötlettől vezérelve kimentem a viharba. Felemeltem a fejem, az arcomat az ég felé fordítva, hogy az esőcseppek elárasszanak. Töretlenül mosolyogtam, mindenre tökéletesen emlékeztem. Ő is ugyanígy tett, miután a vércsoportelemzés miatt kénytelen voltam elkérni őt az iskolából. Legalább a testnevelést is megúszta. Sápadtabbnak hatott a bőre akkor, mint az enyém.

Láttam a felhőkön keresztülhasító villám szikrázó kiindulópontját. Pontosan olyan energiával robbant elő a semmiből, mint az én ma esti élvezetem. Soha olyan intenzív még nem volt. Tenyerembe simítottam arcom, és sóhajtva küzdöttem az érzéseimmel. Tökéletes volt, pontosan az a beteljesülés, ami után folyton epekedtem. Csak Bella… Ő „csak” elvégezte, amit kellett, de semmi más. Hogy tudnám ezt viszonozni? Megadni azt, amit én kaptam ma. Most nem lobbantam újra lángra, mint eddig, most mindenem könnyed volt, maximálisan kielégült.

Ki kell faggatnom, hogy mi a tökéletes számára. Azt az egyet tudtam, hogy szereti, ha vadabb vagyok a gyengédség mellett. Felnevettem, a csodaszép pírt magam elé képzelve, ami elöntötte arcát, mikor bevallotta ezt.

Vonzottak a villámok, ahogy az óceánba csapódtak, néhány mérföldre tőlem. Belevetettem magam a vízbe, és míg le nem csitult a tombolása, addig kergettem a villámokat. Néhányszor közvetlenül mellém csaptak le, és mintha pár másodpercre minden gondolatom, észlelésem megszűnt volna. Majdnem olyan jó volt ez, mint Bella kéjelgésétől hosszú pillanatokig nem látni, nem gondolkodni, csak zuhanni, zuhanni.

Hajnalhasadáskor visszaúsztam a partra. Lenéztem enyhén ragyogó testemre, és rájöttem, hogy talán Bella nem is látott engem teljesen ragyogni, mikor elcsábított abban a nihilnyi anyagú fehérneműben. Folyton folyvást a szemembe nézett – a második alkalomkor, csak végszóra hunyta le szemeit. Nos, ebben biztos voltam, és abban is, hogy tartozom neki ezzel még.

Ahogy visszafutottam hozzá, a vízcseppek lesodródtak rólam, nem tudtak ellenállni a gyorsaságom okozta légáramlatnak. A talpam alatt halkan súrlódtak a homokszemek. Lemostam a talpamat, a Bellára való tekintettel. Valahogy igazán nem zavart a félig felforgatott fürdőszoba látványa.

Még mindig ugyanabban a pózban aludt. Hasra feküdtem, kezemet kezébe simítva, amit azon nyomban meg is szorított egy pillanatra.

Tudtam, mire számít majd tőlem: bocsánatkérésre. De nem fogok gyenge lenni, egyetlen célom van a létemben: őt boldoggá és elégedetté tenni. Addig fogom faggatni, vagy addig fogunk kísérletezni, míg ugyanazt át nem éli, mint én. Tényleg nem számított, ha ez azzal járt, hogy akkor én leszek az, aki „csak” teszi a dolgát.

Hiába volt már délelőtt fél tíz, a levegő kivételesen kellemesen hűs maradt. Örültem, hogy ilyen jól alszik, mióta újra nyeregbe pattantunk. Azóta nem emlegette a rémálmait, de nem is szólt semmit.

Lementem a konyhába, összeütni neki valamit. Gondoltam, majd felébresztem, hogy egyen, aztán tőlem alhat, ameddig akar. Sok kedves időtöltésem volt Bellával, és hogy éjszakánként bámulhattam alvás közben, nos, az az élvonal közelében állt.

Dúdolgattam magamban, és egy pillanatra kétségbevontam épelméjűségemet. Mióta tudom a zubogó víz hangját utánozni? Tusolt. Ha tudta volna, hogy nincs olyan momentum az életemben, hogy ne rágondoljak, ráadásul úgy, hogy hiába volt folyton mellettem, még akkor is róla merengtem, és ez az ábrándozás az összes képességemet képes volt zárlatossá tenni. Hezitáltam, bemenjek-e hozzá, és hagyjam az ételt, ám végül a Renée-nek tett ígéretem a gondoskodásról győzött. Vajon zavarná, ha a szobában enne? Mondjuk… nem, biztos csak viccelt, mikor azt mondta, hogy rólam szívesen falatozna. A tálca nyögdécselt az ételek alatt, ahogy a szobánkba vittem. Sem a szobában nem volt, sem a fürdőben. Tessék, újra és újra. Annyit agyalok rajta, hogy a végén kicsúszik a kezeim közül. A fuvallat, ami kicsit már langyosabb volt, magával hozta illatát.

Egy pálmafának dőlt, kezeit hátra rejtve. Egy fehér ruha volt rajta, ami fodrozódott az enyhe szélben.

Rámosolyogtam, amit nem viszonzott, de a szemei csillogtak. Emberi tempóban mentem felé, és mikor alig két méter választott el minket, kezei egymás után előrelendültek. Az első, vizes homokgombóc homlokon talált, a második a mellkasomba ütközött. Letérdelt, és kacarászva hajigált engem. Mire felocsúdtam, már az egész felsőtestem iszapszerű maszattal lett teli. Ha nem kapom el a fejem, a következő bomba a tátott számba zuhant volna. Összehúztam a szemeimet, legörnyedtem, halkan morogva, csak a mosolyomból tudhatta, hogy nem fogom bántani. Ráugortam, és egészen az óceán széléig gurultam vele, ügyelve rá, hogy ne ütközzön bele a földbe. Végül magam alá gyűrtem, felrántottam a ruháját, és két kezemmel belemertem a jéghideg homokiszapba. Végigcsorgattam hasán, majd lábain. Remegett az izgalomtól, szíve szélsebesen verdesett. Csupa libabőrős volt mindene, és ahogy a víz ismét megvadult, egy hullám beterített minket. Melleire tapadó fehér ruhája már nem takart semmit. Elvigyorodtam.

-         Halottam már erről. Emmett említett nekem valamit a vizes póló versenyről – legeltettem szemeimet rajta.

-         Én viszont nem halottam a pucér-vámpírférfi-versenyről, bár sejtem mi a versengés tárgya – pillantott zavartan ágyékomra, majd torok köszörülve átkarolta mellkasát.

-         És mit gondolsz, én nyernék valamilyen díjat? – támaszkodtam meg vállai felett.

-         Az összes kategóriában első és különdíjas lennél – pirult el.

-         Nocsak, és miféle kategóriák vannak? – töröltem le hasáról a maradék foltokat.

-         Lényegtelen, örülj, hogy győzöl – hebegte, még inkább elvörösödve.

-         Örülök, de ha valaki megkérdezi, hány kategóriában nyertem, mit fogok mondani? – tisztogattam ujjaimmal combjait.

-         Körülbelül tízet válaszolhatnál – motyogta az óceánt bámulva.

-         És ha kérik, hogy soroljam fel? – hajoltam arca elé, hogy szemébe nézhessek. Átölelte a nyakamat, vállamba temetve arcát. Elsuttogta a válaszokat.

-         De mindez azért mindaddig nem biztos, ameddig nem bizonyítasz – húzta végig nyelve hegyét torkom mentén.

-         Írásos elismervényt kérek majd – kaptam ölembe.

A fürdőszobában lehúztam róla a vizes ruhát, és behúztam a tusoló alá, hogy a homokszemeket lemossam róla. Ahogy a forró víz eltűntette azokat, az ajkaim máris feltérképezték megüresedett helyüket. A tusoló falának támaszkodott, remegősen kapkodott levegő után.

-         Éhes vagy, igaz? – csókoltam végig karjait. – Készítettem neked reggelit.

-         A főfogással kezdeném – húzott ajkaihoz.

-         És mi lesz az előétellel? – szakadtam el tőle.

-         Az már megvolt. Te épp az előbb gondoskodtál róla…

-         Ó, és a desszert mi legyen majd? – emeltem fel térdhajlatánál fogva, mire karjai erősen vállaimba martak.

-         Pucér-vámpírférfi-verseny – mormolta tenyerembe.

-         Mondjuk ragyogva? – indultam kifelé.

-         Vakítóan ragyogva – harapott fülcimpámba.

-         Bele fogsz vakulni. Így is akarod? – illesztettem össze testünket, mint egy puzzle utolsó két darabját, s a pálmafának dőltem.

-         De a kilences kategóriát akkor is érezném. A márvány sima bőrödet… ragyogj nekem, ma is… - lehelte, s a Nap egyre erősebben sütött ránk, olyan erősen, mint egymás iránt érzett beteges szerelmünk…