Ragyogó napsütésre ébredtem, ami Forksban már elve ritka, de december közepén különösen... A másik oldalamra fordultam, hogy ne zavarjon a fény, és pihenhessek még egy kicsit. Ekkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül...
- Jó reggelt, báránykám! - köszöntött Edward szélesen mosolyogva, és könnyed csókot lehelt az ajkamra.
Előbb gondosan közelebb kucorodtam hozzá, aztán márványsima, izmos hasát cirógatva megkérdeztem:
- Hogyhogy itthon vagy?
Elnevette magát, még akkor is kuncogott, amikor válaszolt.
- Szerinted mégis hogyan mehetnék ilyen időben dolgozni? Port Angelesben is jó idő van! Felhívtam a főnökömet, és beteget jelentettem mára - közölte fölényesen mosolyogva. Elégedettnek tűnt. - Meg volt az eredménye a kemény, kitartó munkámnak, mert azonnal kijelentette, hogy maradjak csak itthon egész héten, hogy biztos meggyógyuljak. Majd csak hétfőn kell bemennem, az év végi elszámolásra, meg ilyenekre, és utána úgyis karácsony és újév. Szóval most hosszú ideig nem szabadulsz tőlem...
- Gondolod, hogy zavar? - mosolyogtam.
- Egy kicsit féltem, hogy megunsz, de majd... Kreatív leszek, hogy ne legyen eleged belőlem... - Rám villantott egy imádnivaló féloldalas mosolyt, amitől mindig úgy éreztem, hogy elolvadok. Szerintem ezt Ő is tudta.
- Belőled sosem elég - súgtam, aztán nem bírtam megállni, hogy meg ne csókoljam.

- Hát a kis lurkó hogy van? - kérdezte Edward pár perccel később, két kezét, és az arcát is az egyre gömbölyödő hasamra simítva.
Már-már ijesztő milyen hirtelen változott meg a hangulatom... Emlékszem, hogy összezavart, amikor Ő viselkedett hasonlóan, a kapcsolatunk elején, de az szinte semmi sem volt ehhez képest. Az egyik pillanatban még úgy éreztem, hogy menten... egészen őszintén, hogy leteperem; a következő másodpercben viszont már olvadoztam, és a könnyeimmel küszködtem, annyira meghatott, ahogy halkan susogott Leónak.
Hirtelen valami különöset éreztem, és szempillantással később Edward is felemelte a fejét a hasamról, és rám nézett.
- Lehetséges...? - nézett rám nagy szemekkel.
- Te voltál orvos, honnan tudjam! - vontam vállat. - Szerintem lehetséges, és ő különben is különleges, nem nagyon izgatja, mi hogy szokott menni.
Mindketten a hasamra meredtünk, noha tudtuk, hogy ha az előbb valóban Leo rúgott egyet, vagy mocorgott, szabad szemmel azt valószínűleg még mi sem láthatjuk...
- Amúgy meg nem szülész voltam, és a kisbabás dolgokra ezelőtt sosem figyeltem - motyogta, de szemét le sem vette a hasamról. - Hiszen nekem elvileg nem is lehetett volna gyerekem. Szerencsére, nem így alakult.
Mivel hosszú ideig nem történt semmi azt javasoltam Edwardnak, hogy kezdjen el újra beszélni Leónak, hátha... Már éppen kezdtük azt hinni, hogy csak a képzeletünk játszott velünk, amikor Edward dúdolni kezdte Leo altatóját. Újra éreztem; nagyon gyöngén ugyan, de határozottan ő mozgolódott odabenn.
Üdvözült arccal néztünk egymásra, de megszólalni képtelenek voltunk.
Több volt ez, mint egy hagyományos stádiuma a terhességnek. Éreztem, hogy a kisfiam - aki teljesen biztos vagyok benne, hogy már most nagyon intelligens - nem véletlenül időzítette ezt az eseményt mára. Mintha ő is meg akarta volna ünnepelni, hogy a szülei kibékültek, hogy minden helyre jött, és teljes a boldogság. Külön örültem annak, hogy most történt, mert tudtam, Edwardnak mennyire sokat jelent, hogy Ő is velem együtt érezte a kicsi első rúgását...

Hosszú ideig nem voltunk képesek elmozdulni az ágyból, felváltva gügyögtünk Leónak, ő pedig párszor még bebizonyította, hogy hallja, vagy legalábbis érzi, mert szorgosan mozgolódott.
- Lehet, hogy elaludt? - kérdezte Edward - suttogva, mintha felébreszthetné -, miután hosszú ideje nem kaptunk "választ".
- Nem csodálkoznék, mert végig altatókat dúdoltál neki - mosolyogtam.
Edward könnyedén pattant ki az ágyból, és a szokásos sebességével pillanatok alatt fel is öltözött. Annyi idejébe telt, míg én kikecmeregtem, és a gardróbig sétáltam.
- Már majdnem lassabb vagyok, mint emberként - morogtam.
Edward halkan kuncogott a megjegyzésemen, aztán mögém lépett, és átölelt. Állát a vállamon pihentetve suttogott a fülembe, úgy, hogy az egész testem beleremegett.
- Nem ez az egyetlen dolog, amiben változol a terhességed alatt. Napról-napra gyönyörűbb is leszel, pedig én ezt már az átváltoztatásod előtt sem tudtam elképzelni... Most pedig már a lehetetlenség határát súrolod! Elképesztően, észveszejtően szép és kívánatos vagy. Tudod, rendkívül jól áll neked a terhesség...
Még gyorsan belecsókolt a nyakamba, aztán már ott sem volt.
Percekig csak álltam mozdulatlanul, és próbáltam visszaemlékezni, mit is akartam előzőleg csinálni, de csak Edwardon járt az eszem. Hiába volt a teste még mindig egy kicsit hűvösebb az enyémnél - a különbség azért erősen csökkent, mert már kellemesen langyosnak találtam -, most kifejezetten fázott a hátam, ahol az előbb még hozzám simult.

Miután nagy nehezen rájöttem, hogy fel akartam öltözni, és ezt a tervemet sikerült is teljesíteni leindultam a konyhába. Edward természetesen már ott várt engem, finom reggelivel. Engem is meglepett, milyen könnyedén és gyorsan sikerült elpusztítanom. Leót bizonyára kimerítette a sok mozgolódás...
- Ebéd helyett ma elviszlek vadászni, jó? - javasolta Edward miközben bőszen sikálta a makulátlan konyhapultot. Magam is szerettem a rendet és a tisztaságot, de néha már aggódtam érte...
- Még mindig ragaszkodsz hozzá, hogy te vadász helyettem? - kérdeztem vissza, de nem volt kedvem vitatkozni. Csak tettem egy próbát. - Úgy oda az izgalom.
Elmosolyodott, és végre abbahagyta a takarítást.
- Rengeteg időd lesz majd vadászni, ha Leo megszületett. Addig viszont vigyázok rátok! Ami pedig az izgalmakat illeti, teszek róla, hogy ne szenvedj hiányt semmiben! - Mindezt olyan tekintettel mondta, hogy kedvem lett volna azonnal beráncigálni a hálószobába. Talán el sem jutottam volna odáig...
- Hosszú még nap - kacsintott rám, mikor elsétált mellettem.
Döbbenten néztem utána, csak nem olvasott megint a gondolataimban?

Ezzel a vádammal Őt is szembesítettem, mire egy pimasz vigyor kíséretében, elképesztően elégedett képpel bólintott. Hogy az elégedettség annak szólt-e, hogy újra hallja a gondolataimat, vagy annak, amit meghallott, nem tudtam.
- Mit gondolsz, miért van ez? - kérdeztem, mikor túltettem magam bosszúságomon, hogy megint nyitott könyv vagyok számára. Nem szerettem ezt igazán, habár maximális bíztam Edwardban, attól még kiszolgáltatottnak éreztem magam.
- Nem tudom. Bár nem egy hölgy gondolataiban hallottam már hasonlóakat, szóval lehet, hogy mégis van valami különleges vonzerőm... - kezdte megjátszott magabiztossággal.
Kacagva vágtam hozzá a kanapé egyik díszpárnáját, de persze elkapta.
- Edward, komolyan! - szóltam rá, pedig engem sem lehetett éppen fegyelmezettséggel vádolni. Tizenkilenc évesen párnával dobálózni? Hiszen három-négy hónap múlva anya leszek! - Tudod, hogy arra gondoltam, miért hallod néha a gondolataimat, és máskor miért nem?
- Tényleg nem tudom! - emelte fel a kezét mentegetőzően. - Emlékszel még a frekvenciás hasonlatomra? Talán a te hullámaid, miután vámpírrá váltál egy kicsit érzékelhetőbbek lettek számomra. Mint egy olyan csatorna, amit csak néha lehet fogni... A jelek szerint, ha haragszol rám, akkor újra elérhetetlenné válik, de... Talán most eléggé egymásra voltunk hangolódva, és így könnyedén hallottam a gondolataidat.
Jobb ötletem nem lévén, helyeslően hümmögtem, és bólogattam. Edward közelebb csúszott hozzám a kanapén, és úgy folytatta.
- Engem igazából nem a miértje érdekel a legjobban... Csak kiélvezem minden percét, mert mióta ismerlek, erre vágyom. Megjegyzem a gondolataid ismeretében sem könnyebb eligazodnom rajtad - mosolyodott el. - De attól még érdekes, és hízelgő... Azonkívül pedig meglepően sokszor egyeznek az én gondolataimmal...

A rendhagyó ebédem előtt még átugrottunk a nagy Cullen-házba, hogy köszönetet mondjunk Alice-nek, mivel bőven volt miért. Először is rávett engem, hogy beszéljek Edwarddal, és Jaspert megkérte, hogy a vadászat alatt - ami szintén az ő ötlete volt -, tegyen hasonlóan, vegye rá Edwardot, hogy Ő is meg karja beszélni a dolgokat. Másodszor pedig a balestem észrevétele miatt, és persze az utána való segítségért.
- Ugyan már, igazán nem tettem semmit - szerénykedett, de láttam rajta, hogy jól esik neki. Megérdemelte! - Ennyit mindenki megtenne a családjáért! Tegnap pedig különben is elkéstem, szóval...
- Alice! - szóltam rá élesen. - Egyáltalán nem késtél el! Nem láthattad volna előbb, de tökéletesen időzítettél, mert ha nem ti értek oda elsőnek, és a mentősök találnak rám... Finom szólva adódott volna pár kellemetlenség! Na és persze utána is nagy voltál! Eszedbe se jusson magadat emiatt emészteni, minden tőled telhetőt megtettél, és mi ezért nagyon hálásak vagyunk!
- Köszönöm, ha így gondoljátok! És persze szívesen tettem, tényleg semmiségek voltak! Remélem azért többet nem lesz rám ilyen ügyekben szükség! - mosolygott ránk.
- Ezt csak te tudhatod egyelőre - ölelte át húgát Edward. - Én is nagyon köszönöm, és igyekszünk, hogy ne legyen több gond.
Ezután Jaspernek és Carlisle-éknak is megköszöntük a segítséget, de mind csak legyintgettek.

A garázsba indultunk, a Volvóért, hogy mehessünk vadászni, amikor a sok autó között eszembe jutott egy fontos kérdés, amit tegnap elfelejtettem feltenni.
- Edward, mi lett a furgonommal? - Szemlátomást kínosan érintette a téma, nem akaródzott válaszolnia.
- Ehm... hát... Bella, ne ess kétségbe, de elég rossz állapotban volt. Nem csak az ajtó horpadt be teljesen - amit már eleve nehéz lett volna kicseréltetni, mert már nem is gyártanak ilyet -, de több helyen is megrongálódott, a másik furgon félig az ajtóba, félig a te kocsid orrába ment bele... és... Alice elintézte, hogy elvontassák. Megnéztem, és még ha ki is lehetne cseréltetni, meg megjavíttatni, amire alig van esély, az többe kerülne, mint egy újat venni. Ráadásul már nagyon öreg volt, szóval, ha helyre is pofozzuk, akkor utána is lehettek volna vele gondok. Nem akartam, hogy egy veszélyes járgánnyal közlekedj, amiben minden percben tönkremehet valami... - mentegetőzött végül.
Döbbenten álltam a garázs közepén, bár sejtettem, hogy hasonló hírt kapok, azért rossz volt hallani. Az én furgonom, ami annyi mindent átélt már!
- Akkor most... nincs kocsim? - kérdeztem kétségbeesve.
- De van! Ha szeretnéd, nyugodtan használhatod a Volvót, bár ha őszinte akarok lenni, jobban örülnék, ha legalább a szülésig nem mennél sehova egyedül...
- A Volvo? - néztem rá nagy szemekkel. - Ha az enyém lenne - Edwardnak nem mondtam, de ezt egyébként sem tudtam elképzelni -, akkor te mivel mennél?
Legnagyobb meglepetésemre felnevetett, aztán karon ragadott, és elkezdett vonszolni a garázs sötét csücske felé, ahol még sosem jártam.
- Látszik, hogy nem érdekelnek az autók, mert különben már rég felfedezted volna őt! - bökött egy ezüst, áramvonalas, kétajtós autóra.
Leesett az állam, mert talán nem értek a kocsikhoz, de még az én laikus szemem is látta, hogy egy nagyon drága és gyors darabról van szó.
- Hűha - nyögtem ki nehezen. - Ez aztán nem semmi... Mi is ez?
- Egy Aston Martin V12 Vanquish, az alkalmi autóm - simított végig szeretetteljesen a motorháztetőn. - Mondhatnék neked lóerőket, meg hasonlót, de gondolom, nem igazán izgatna. Sajnálom, de őt nem kaphatod meg cserére... Nem adom - vigyorgott.
Őt. Úgy tűnik, Edwardnak ez a kocsi a kedvence...
- Eszembe sem jutott - ráztam a fejem. Még belegondolni is féltem...
- Akarsz most ezzel menni? - kérdezte és láttam, hogy felcsillan a szeme.
Valójában nem nagyon akartam, de Neki sem szerettem volna csalódást okozni, így rábólintottam. Már nyúlt is a kulcsért. Remélhetőleg nem leszek rosszul száguldozás közben...

- Na, és a Volvo kell? - érdeklődött, mialatt segített beszállni. Az ülés meglehetősen alacsonyan volt...
- Nem - feleltem, mikor már Ő is beült, és izgatottan összedörzsölte a tenyerét. - Nem nekem való, nem akarom összetörni, és ez meg túl feltűnő, hogy mindennap használd.
Edward elfordította a kulcsot, és a motor felbömbölt. Igyekeztem belesimulni a kényelmes bőrülésbe. Nekem a visszapillantóból úgy tűnt, túl kicsi a hely, hogy Carlisle Mercedese mellett kiférjünk, de Ő könnyedén kitolatott, és egy pillanattal később már kint száguldottunk. Ha valaha is gyorsnak mondtam a sebességét, az mind araszolás volt ahhoz képest, ahogy most ment. De egy szót sem szóltam, mert láttam, mennyire élvezi. Azonkívül pedig mióta átváltoztam, magam is jobban kedveltem a sebességet...
- Na és az egyik Mercedes, a szalonból? - kérdezte egy negyedórás néma csendben történő önfeledt száguldás után. Csak megráztam a fejem. - Egy helyes Audi? Egy BMW? Egyáltalán milyen kocsit szeretnél: kicsit, nagyot? És mennyire gyorsat? Mit szólnál egy Porsche-hoz? Netán egy Ferrari?
- Ugyan már, Edward! Nekem elég valami kis egyszerű kocsi - tiltakoztam. Én meg egy Ferrari, jó vicc!
- Egyezzünk meg abban, hogy Leo születéséig nem kapsz semmilyen autót, és ha menni akarsz valahova, megkérsz engem, vagy Esmét, hogy vigyen el! Nyugodtabb leszek így... Aztán utána nagy valószínűséggel az átváltozásod is befejeződik, és teljesen sérthetetlen leszel. Talán még a gyors autókat is megkedveled, és majd akkor választunk neked valamit, jó?
- Rendben... Bár egyelőre nehezen tudom elképzelni, hogy így vezessek - mutattam rá, mert nemhogy fél kézzel fogta a kormányt - a másik kezével engem simogatott -, de még az utat is csak nagy ritkán nézte. Pedig azt gondoltam, egy ilyen autóban azért egy kicsit jobban kell figyelni... Úgy tűnik Edwardot Isten is a volán mögé teremtette, mert így még a családtagjai sem vezettek...

Mindössze fél óra alatt megérkeztünk az egyik vadászati törzshelyünkre, amit a sokszínű választék miatt kedveltük. A Volvóval a leggyorsabb iramnál is bő háromnegyed óra kellett ehhez az úthoz. Kezdtem érteni, miért ez az autó Edward szíve csücske.
Kocogva mentünk beljebb az erdőben, hogy emberektől távoli pontra jussunk. Edward nem engedett gyorsabban menni, így nem volt alkalmam kipróbálni, tudnék-e még úgy futni, mint Ő. Mikor elég messzire mentünk, lelassítottunk majd megálltunk.
- Na, szagolj körbe, és döntsd el, mit kérsz - bíztatott Edward mosolyogva.
- Dehogy is! - tiltakoztam. - Elég az, hogy te fogsz helyettem vadászni, nem fogok még kívánságlistát is írni, hogy mit keress!
- Bella - kezdte, mintha egy óvódáshoz beszélne -, a korábbi tapasztalatokból kiindulva neked nem mindegy, hogy mit hozok. Ebben az esetben pedig sokkal egyszerűbb, ha megmondod, mit kívánsz, mintha próbálgatnám, és csak a negyedik-ötödik elejtett zsákmány után találnám el. Nem szeretnélek ilyen sokáig magadra hagyni, így is elég ideges leszek! Talán jobb lenne, ha visszamennél a kocsihoz.
- Itt fogok várni - szögeztem le. Vettem pár mélyebb lélegzetet, hogy eldönthessem, mire vágyom, közben pedig tovább füstölögtem magamban. - Érzed? A közelben, tíz-húsz méterre egészen friss hegyi oroszlán nyomok vannak... Ha meg tudod állni, hogy ne edd meg... De egy nagyobb szarvas is megteszi!
Edward hosszasan szimatolt, és néhány nagyobb slukk után már Ő is érezte, nyomban szaladni is kezdett. Nehezemre esett nem követni, és elkapni az állatot, de ahogy megmoccantam, visszakiáltott nekem a sűrű bokrok közül:
- Bella, egy tapodtat se mozdulj, értetted?
Így aztán magamat teljesen fölöslegesnek érezve, dühösen motyogva leereszkedtem egy farönkre, és várakoztam.

Talán csak pár percbe telt, míg visszatért, egy hegyi oroszlánt vonszolva maga mögött, de nekem sokkal többnek tűnt. Aztán pár méterre tőlem elengedte a mozdulatlan állatot, és odébb sétált, helyet adva nekem.
- Az illatod alapján akartam visszatalálni hozzád, de ezúttal a sértett gondolataid jobb iránytűnek bizonyultak - jegyezte meg vigyorogva.
Csak vetettem rá egy lesújtónak szánt pillantást, és megindultam a csábító illatú zsákmánya felé. Észre vettem, hogy sehol sem volt rajta Edward harapásának a nyoma, ellenben a nyaka eltört...
- Hogy... Hogyan? - kérdeztem, egy pillanatra teljesen megfeledkezve a szomjúságomról. - Hogyan álltad meg, hogy még csak bele se kóstolj, mikor ez a kedvenced?
- Jasperrel elég nagy vadászatot tartottunk a hétvégén - vont vállat -, és különben nem akartam, hogy csak egy cseppel is kevesebbet ihass! Mindent, amit csak tudok, meg akarok adni nektek. Így sem hálálhatom meg eléggé, hogy vagytok nekem!
Átléptem a tetem felett, és hozzá rohantam, hogy megölelhessem, annyira jólestek a szavai. Egészen biztosan nagy küzdelem volt ez Neki, de értem, értünk kitartott!

- Kérsz még, Édes? - kérdezte, mintha otthon a konyhában ültem volna, egy tál főzelék felett.
- Nem, köszönöm, bőven elég volt - motyogtam, miközben visszaültem a rönkre.
- Akarod, hogy vigyelek a kocsiig? - ajánlkozott.
Megborzongtam az ölében való ringatózás gondolatára, és hevesen ráztam a fejem.
- Egy kicsit még üldögélnék itt, amíg lenyugszik a gyomrom... Nem hiszem, hogy díjaznád, ha a kocsidban lennék rosszul - morogtam.
- Rád semmiért sem haragszom, még ezt is megbocsátanám! - vigyorgott, de letelepedett mellém.
Míg vártuk, hogy jobban legyek, beszélgettünk, főleg arról, hogy vajon az átváltozásom befejeződik-e, ha Leo megszületett, na és persze, hogy Leo milyen is lesz majd... Sajnos semmivel sem jutottunk előrébb.

Miután a gyomrom nem háborgott tovább, és átélhettük Leo egy újabb kis mozdulatát visszatértünk a kocsihoz. Érdekes, de a haza vezető utat sokkal jobban élveztem, mint odafele, talán kezdtem megszokni. Ennek örömére - mert Edward természetesen kihallgatta a gondolataimat - plusz másfél órát autókáztunk még.
Otthon aztán megpróbáltam minden praktikámat bevetni, hogy a vacsorát töltött cukkíniről valami húsételre cserélhessem. Edwardra azonban ezúttal nem sikerült hatnom...
- De a reggeliben sem volt hús, fontos, hogy kiegyensúlyozottan táplálkozzam! - könyörögtem.
Edward ölében ültem - az előző tervem részeként másztam ide, eredménytelenül - és kezeimet a mellkasának támasztottam.
- Kérlek szépen! - A kezeim - természetesen egy önkéntelen mozdulatsor részeként - izmos karjait kezdték simogatni.
- Szó sem lehet róla! Az ebédet úgyis megúsztad, és különben is, a kiegyensúlyozott étkezés nem azt jelenti, hogy mindennap csak húst eszel! - állt ellen. Arcán mindentudó mosoly terült szét.
Nyilván pontosan tudta, mire megy ki a játék; ehhez még a gondolataimban sem kellett olvasnia. Viszont azt, hogy épp mire készülök, könnyedén megtudhatta ilyen módon. Nos, rendben, ha harc, hát legyen harc! Mostantól teljesen ösztönös leszek, azt aztán próbálhatja kiszámítani!
- Edward, kérlek! - siránkoztam tovább, és a finom fortélyokat félretéve, ösztönösen folytattam az elcsábítását. Kigomboltam az inge négy felső gombját, és lassan végig csókoltam a fedetlenné vált hófehér, sima bőrt. Éreztem, ahogy egy pillanatig elakad a lélegzete, ezért belemosolyogtam a csókba.
- Nem, Bella! - ellenkezett tovább kitartóan.
Egyik kezemmel a hajába túrtam, míg a másikkal folytattam az ing kigombolását. Gondolkodás nélkül, élvezettel és vágyakozva simítottam végig izmos hasán.
- Töltött cukkíni lesz és kész! - jelentette ki.
- A terhes feleséged csak egy kis húst kér tőled, és te még azt is sajnálod! - váltottam taktikát, és játszottam meg a sértődöttet, elhúzódva tőle.

Ez végre használt. Nagyjából. Edward megrántott a ruhámnál fogva, miközben próbáltam feltápászkodni, hogy odébb menjek. Mielőtt elvágódtam volna, utánam kapott, és kényelembe helyezett a kanapén, és váratlanul fölém került.
- Tudod, hogy mindig, mindent meg akarok adni neked - dünnyögte, minden szót egy-egy csókkal nyomatékosítva.
Ami nekem kemény munka árán sem sikerült, azt Ő egy pillanat alatt elérte - csak úgy olvadoztam.
- Akkor miért nem ehetek húst? - kérdeztem reménykedve.
- Azért, mert vannak dolgok, amiket az érdeketekben meg kell tagadnom tőled, de ígérem, kárpótollak - mondta komolyan, perzselő tekintetét az enyémbe fúrva. Aztán váratlanul elvigyorodott. - Ó, és mert imádom, ahogy puhítasz! Egészen elkápráztatsz...
- Na persze - morogtam sértődötten, és inkább rá sem néztem.
Nem hagyta magát, és az állam alá nyúlva kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Láttam, hogy hirtelen megint nagyon komoly lett.
- Bella, szerelmem! Ugye nem bántódtál meg? Ne haragudj, nem akartalak megsérteni, és valójában kemény erőfeszítéseimbe került olyan higgadtnak mutatkozni! Elképesztően csábító vagy! De minél tovább akartam élvezni ezt a kényeztetést.
Én sajnos nem vagyok gondolatolvasó, ezért nem lehetek benne biztos, hogy igazat mondott, de elhittem. El akartam hinni, megkímélt a csalódástól.
- Szóval, csábító vagyok? - kérdeztem, hogy enyhítsek a hangulaton, és kigomboltam az utolsó gombot is.
- Elképesztően - A választ már a nyakamba mormolta, mert azt csókolgatta éppen.

A következő pillanatban elfeledkeztem mindenről, és már csak Edwardra és az iránta érzett vágyamra gondoltam, amely reggel óta nőtt, és most a tetőfokára hágott.
Türelmetlenül vettem le róla az inget, és élvezettel simítottam végig izmos hátán. Ő közben a pólómtól igyekezett megszabadítani engem, elsőre sikertelenül, így egy egyszerűbb megoldást választott. Az anyag reccsenve szakadt ketté. Aztán felül már teljesen meztelen voltam, és Ő mohón elkezdte csókolgatni a melleimet. Apró sóhajok törtek elő a torkomból, ezzel akaratlanul is még több kényeztetésre ösztönözve Edwardot. Teljesen elvesztettem az eszem, és már semmire sem tudtam figyelni, minden összefolyt és elhalványult, csak Edwardot láttam, és éreztem. Így fogalmam sem volt, mikor került le rólam az utolsó ruhadarab, de még azt sem tudtam, hogyan vettem le az Ő ruháit. Csak Edward számított és az egyre forróbb, lüktetőbb vágyat keltő érintései. Csókok és simogatások - mindez már nem volt elég, többet akartam. Ezúttal Edwardnak eszében sem volt megtagadni tőlem, amire vágytam... Lábaimmal átkulcsoltam a derekát, és csípőmet az övéhez nyomtam, mindjobban érezni akartam. Újra a hajába túrtam, hogy közelebb húzva magamhoz megcsókolhassam. Edward fél kezével mindezek ellenére a kanapé szélén támaszkodott, hogy vigyázzon a hasamra, és a karja meg sem remegett a nagy erőkifejtéstől. Pedig én minden erőmmel húztam magamhoz közelebb...

Edward mellkasán fekve pihegtem, és azon gondolkoztam, mennyire hasonlított ez a szeretkezés az elsőre. Nem is azért, mert a kanapét nem egészen ilyen célokra tervezték, és a vékony ágyamra emlékeztetett. Sokkal inkább az lehetett az oka, hogy Edward most is annyira vigyázott rám. Kicsit bosszantó volt, hogy alig volt pár hónapom kiélvezni, milyen, amikor cseppet sem kell visszafognia magát. Először az emberi mivoltom, most meg a terhességem miatt volt sokkal óvatosabb...
- Rengeteg időnk lesz még, Édes! És pont ettől izgalmas... - felelte a gondolataimra, és kezét újra meg újra végig húzta az oldalamon. - Így Leo születése után még egy darabig biztosan nem unsz majd meg... Mert akkor aztán nem kell majd senkire sem vigyázni!
Mérgesen fújtattam, kivételesen inkább a válasz, és nem a gondolatolvasás miatt.
- Fejezd már be ezt az úgyis meg fogsz unni témát - intettem le. - Tudod, mennyire megunhatatlan vagy?
- Mennyire? - kérdezett vissza kíváncsian.
- Annyira - kezdtem szélesen mosolyogva -, hogy azt mondom, van még egy óránk vacsoráig.
Hogy a gondolataimban olvasott-e újra, vagy jól ismert már, esetleg Ő is arra gondolt, mint én, nem tudtam, de nem is izgatott, a lényeg, hogy tudta, mivel szeretném eltölteni az időt.

Végső soron győztem, ha a cél Edward elcsábítása volt. Viszont vesztettem, ha a vacsoráról volt szó. Legalábbis ezt bizonyította a tányéromon díszelgő cukkíni.
- Leóért - ismételgette Edward a legbiztosabb érvet, amivel hatni tudott rám. A fiamért bármire képes voltam, még ezt a rémséget is lenyomtam a torkomon.
Szerintem neki sem ízlett, legalábbis erre következtettem abból, hogy meg sem moccant. Bezzeg a hegyi oroszlán vérére, hogy ficánkolt!
Vacsora után aztán elvonultam zuhanyozni. A forró víz zubogott, és én teljesen ellazultam; ezért nem hallottam meg, hogy nyílik az ajtó. Már csak azt vettem észre, hogy Edward belép mellém. Arcát a vizes hajamba temette és éreztem, ahogy mélyeket lélegzik. Átváltoztatásom előtt kicsit féltem, hogy vámpírként nem találja majd olyan vonzónak az illatom, de eddig nem volt változás. Remélem, nem is lesz. Elvégre, ennek köszönhetjük a kapcsolatunkat!
- Hát te meg...? - kérdeztem, amikor sikerült szóhoz jutnom.
Ennyi idő után bőven hozzá kellett volna szoknom lenyűgöző látványához, de képtelen voltam rá. Hogy is vehettem volna le a szemem róla, hiszen olyan gyönyörű volt! Nagyot nyelve követtem az első vízcseppek útját, le a vállától keresztül az egész testén. Nem bírtam megállni, hogy ne simogassam én is végig a testét, a választ már csak fél füllel hallottam.
- Megígértem, hogy kárpótollak a vacsora miatt, nem emlékszel? - kérdezte bársonyos hangon, és finoman a csempének döntött.
- Azt hittem, akkor rögtön meg is tetted - feleltem egy kicsit megkésve. Örülten nehéz volt koncentrálni, miközben a kezei a combomon kalandoztak.
- Az a meggyőzés volt - kacsintott rám. - A kárpótlás ez!
Immár egész testem a csempének préselődött, de nem éreztem hidegnek, semmit sem vettem észre.
- Minek van nekünk ilyen szép ágyunk? - kérdeztem még két csók között.
- Egészen korán van még, ki használjuk majd azt az ágyat, ettől ne félj - kuncogott, és egy újabb csókkal belém fojtotta a választ.

- Legyen mindig cukkíni a vacsora - jelentettem ki, jó egy órával később, lecsukódó szemekkel.
Már az ágyunkban voltunk, és Edward épp engem csavart gondosan bele egy takaróba; lusták voltunk megkeresni a pizsamát. Mikor kész volt ezzel, szorosan mellém feküdt, átölelt, és ránk borította a másik paplant. Reméltem, hogy nem gyulladok majd meg az éjszaka, ennyi réteg alatt. De tudtam, hogy csak jó akar.
- Ez volt az én célom. Bár gondolom, csak úgy szereted a cukkínit, ha kárpótlás is jár hozzá - válaszolta, amikor kész volt.
- Igen - ásítottam nagyot.
Edward halkan nevetett, aztán nyomott egy csókot a fejemre.
- Jó éjt, Bella! Álmodj szépeket!
Elég fáradt voltam, hogy gyorsan elaludjak, de azért jólesett hallani, ahogy halkan dúdolta az altatómat.

Egész héten nagyon jól megvoltunk ketten, a család többi tagját csak egyszer látogattuk meg. Fél óra után aztán kifogytunk a szóból, és kínos csend következett, a legjobban Jasper feszengett, és csak sejtésem volt, mi lehet ennek az oka. A problémát végül Alice oldotta meg, a maga könnyed stílusában.
- Jól van, fiatalok, tessék hazamenni, és vigyétek magatokkal Bella összes felbolydult hormonját - adta parancsba.
Azonnal éreztem a pirulást helyettesítő jól ismert bizsergést, ami szétterjedt az egész arcomon. Kivételesen hálát adtam az égnek, hogy Emmett nincs itt, mert hogy ő ki nem hagyott volna egy ilyen alkalmat, az biztos. Én viszont a kaján megjegyzései nélkül is eléggé zavarban voltam, és úgy láttam, Edward is kerüli a többiek tekintetét. A térdeit bámulta, de láttam, hogy összpontosít. Gyanítottam, hogy most inkább kizárni próbálja a gondolatokat.
- Menjetek csak nyugodtan - mosolygott kedvesen Esme is.
Mindegyikük arca kifejezéstelen volt, és én jobbnak láttam eltűnni, mielőtt ez a maszk lehull. Sem a kitörő kacagáshoz, sem a méltatlankodáshoz nem volt kedvem. Edward oszthatta azt a nézetemet, mert felpattant és búcsúzkodni kezdett.
Esme kísért ki minket az ajtóhoz.
- Természetes az ilyesmi a terhesség alatt, meg a friss házasoknál - mondta megértő kis mosoly kíséretében.
Bólintottam, intettem egyet, és futva megindultam. Edward kivételesen nem szólt, hogy lassítsak, sőt le is előzött.
Mikor beértem a házba, már hangosan szólt a zene.
- A gondolataikat elég nehéz elnyomni, legalább a beszélgetést, és a nevetést ne kelljen hallanom! - magyarázta.

Hétfőn Edward hagyott aludni, így aztán déltájban ébredtem csak fel. A reggelit és az ebédet összevontan fogyasztottam el, de sokat ettem, nehogy Edward nyugtalankodjon. Egyébként úgy tűnt, a rántotta ízlik Leónak...
Mióta Alice felvetette, hogy becézzük így, egyszer sem mondtam Leonardónak... Majd, ha megszületik, meglátjuk, melyik illik hozzá jobban. Boldogan simogattam a hasamat, és arra gondoltam, már csak pár hónap és a karjaim közt tarthatom a fiamat. Eleinte mennyire hadakoztam, hogy lány lesz, mostanra pedig elképzelni sem tudtam volna. Carlisle úgy látta, Leo most egy átlagos babához hasonlóan fejlődik. Úgy számoltuk, valamivel több, mint három hónap múlva születik meg. Egy kicsit még mindig tartottam attól, hogy milyen is lesz, de ez már inkább afféle izgalom volt.
Néha szerettem volna felgyorsítani az időt, hogy végre ne csak az ultrahangon láthassam. Máskor viszont inkább ki akartan élvezni a terhességem minden percét, hiszen többet nem élhetem át. De nem éreztem emiatt csalódottságot, hiszen sosem gondoltam arra, hogy babát szeretnék, beértem volna Edwarddal is. Leo mégis megfogant, ami egy igazi csoda, de kezdettől fogva tudtam, hogy testvére sosem lesz. Fel sem merült bennem a gondolat, örültem annak, amim van.
Éppen elhatároztam, hogy átmegyek a nagy Cullen-házba, amikor Alice megjelent.
- Gondoltam, jobb, ha én jövök hozzád, mint ha te Jasperhez - mondta vigyorogva.
A csipkelődést hamarosan abba hagyta, és inkább hogylétem felől érdeklődött. Sokáig maradt, és figyelmeztetett, hogy Edward nagyon későn ér majd haza.
- Ja, igen! Bella, kérlek, holnap gyertek át egy kicsit segíteni a díszítésben! Másnap már szenteste van, és én egészen el vagyok maradva. Remélem nem baj, hogy meghívtam vacsorára Charlie-t... Huszonötödikén már nem ér rá, mert Billy egyik lánya hazajött, és ők akkorra hívták meg - közölte indulás előtt. Kábán bólintottam, túl sok információ volt ez nekem.

Már négy óra múlt, és Edward még mindig nem ért haza, de mivel Alice előre szólt, nem aggódtam. Igazság szerint teljesen nyugodt voltam, mert Leo éppen újra mozgolódni kezdett. A házban teljes csend volt, szóval a szívdobbanásait is tökéletesen hallottam. Csak ültem a nappaliban, hallgattam a szívverését, és kezeimet a hasamon pihentetve vártam, hogy újra megmozduljon. Egy egészen határozott rúgást éreztem, nyilvánvalóan az apja remek erejét örökölte... És remélhetőleg nem társul ez az én egyensúlyérzékemmel. Vagyis annak hiányával. Bár, mióta átváltoztam, ez a problémám jelentősen csökkent, napokig átvészeltem egyetlen apró baleset nélkül is.
Végre hallottam a közeledő motorzajt, fékezés hangját, majd ajtócsapódás. Két másodperccel később nyílt az ajtó.
- Hazajöttem - kiáltotta fáradt sóhaj kíséretében Edward.
Rajtam kívül persze egy vámpír sem tudott fizikailag elfáradni. Szellemileg viszont igen, és már korábban is tapasztaltam, hogy ez munka után előfordul Edwarddal...
Bejött, adott egy röpke csókot, de nem ült le, hanem fel és alá mászkált.
- Mi történt? - kérdeztem kíváncsian, mert ennyire nem szokott ideges lenni.
- Ma már nem is vártunk vásárlókat, de bejött egy férfi. A főnök persze azonnal küldött engem. Már háromnegyed három volt, de gondoltam, ugyan, semmiség. Csakhogy ilyen idegesítő embert még nem láttam! Folyton variálta, hogy mit akar, a harmadik autó után kezdtem veszíteni a türelmemből, mert persze akkor is mindent fel kellett neki sorolni, ha elsőre megmondta, hogy nem tetszik neki... Na és a gondolatai! Negyed négykor mondtam neki, hogy ott a főnököm, ő segít majd neki a továbbiakban, mert az én munkaidőm lejárt, és a terhes feleségem vár haza. Erre kijelentette, hogy ha elkezdtem vele foglalkozni, akkor ne hagyjam félbe a munkát, mert ő ugyan nem fogja még egyszer elmondani, mit akar. Annyira felbosszantott, hogy már azt sem tudtam, mit mond, és mit gondol. A főnök meg odajött, és kijelentette, hogy nyugodjak meg, fizet majd ezért a túlóráért. Senkit sem érdekelt, hogy nem lusta vagyok, hanem haza akarok jönni, és akkor mutattam neki a...

Szépen lassan kizártam a fejemből Edward morgását. Közbeszólni nem érdemes, hagyom, hadd adja ki magából. Különben sem tudnék érdemben illő választ adni egy ilyen kitörésre. Helyette inkább Leóra koncentráltam.
- Mozdulj meg, picim! Apu hogy örülne, ha neki is megmutatnád, mekkorát tudsz rúgni - mondogattam neki magamban.
Zseni lesz ez a gyerek, mert egy perc múlva éreztem, hogy újra megmozdul. Sőt, elég alaposan beindult, rövid kihagyásokkal szinte folyton éreztem... Nem tudom, ez mennyire normális, ilyen korban, de hát ő úgy is különleges, pár apróság már mit számít!
- Edward! - szóltam, de csak mondta tovább, és kitartóan sétált oda-vissza.
- Edward! - ismételtem, aztán még egyszer. Végre megtorpant, és rám nézett. Megpaskoltam magam mellett a kanapét. - Ülj le!
Szó nélkül engedelmeskedett, miközben kérdőn nézett rám. Megfogtam a két kezét, és a hasamra helyeztem, amiben Leo még mindig kitartóan mozgolódott. Egy darabig elbűvölten nézte a hasamat, aztán arcát a nyakam tövébe temette, éreztem minden mély légvételét.
Nagyon sokáig ültünk így, azután is, hogy Leo már nem mozdult nagyon. Biztos elfáradt szegényke, de nagyon hálás voltam neki, sikerült Edward figyelmét elterelni az idegesítő vásárlóról.
- Köszönöm! - suttogta Ő végül. - Nem is tudom, mihez kezdenék nélkületek!

Mivel másnap megint elég későn keltem, csak ebéd után mentünk át Esméékhez. Persze, nem volt semmi gond, mert Alice úgyis így készült...
Földbe gyökerezett lábbal néztem körül a házban, annyira szép volt! Akár egy téli mesekastély! Tavaly nem minden igyekezetem ellenére Jacksonville-ben ünnepeltem Anyával és Phillel, szóval ez volt az első karácsonyom a Cullen családdal. Elég nagyszabásúnak ígérkezett...
Az összes asztalt és polcot gyönyörűen hímzett karácsonyi terítők fedték, és a legtöbbön váza állt, fenyőágakkal és gömbdíszekkel. A sarkokban és a nagy állóvázák körül műhó kupacok álltak; az ilyesmit én mindig feleslegesnek, nevetségesnek találtam, de Alice olyan művészien rendezte el, hogy minden ellenszenvem elszállt. Amerre csak néztem, ragyogó kis díszeket láttam, különféle karácsonyi motívumokban. Leginkább azonban az üvegfal előtt álló hatalmas, impozáns fenyőfa vonzotta figyelmemet. Még nem volt feldíszítve, de még így elképesztően festett.
- Szép fogás, Jazz - gratulált Edward testvérének, és a fára mutatott.
- Kösz - vigyorodott el Jasper, aztán körül sandított, és halkan hozzá tette: - Próbáltam volna egy kevésbé jót hozni... Alice nem elégszik meg akármivel, szóval meg kellett találnom a megfelelő fát, ha nem akartam hetekig a kanapén aludni...
- Mintha annyit aludnál - bökte oldalba Ő, majd sokatmondó pillantást váltottak.

- Mindent hallottam - jelentette ki szélesen mosolyogva Alice, aki a lépcső mögül bújt elő. Karjai közt legalább öt feltornyozott dobozt tartott, amiket kecsesen letett a fenyő mellé.
- Szia, Alice! - üdvözöltem. - Miben segíthetünk?
Barátnőm előbb egy-egy öleléssel üdvözült mindkettőnket, aztán válaszolt csak.
- Itt már nincs sok dolog, csak pár apróság, amit nem tudok egyedül megcsinálni, Jaspernek meg nincs hozzá türelme. Esme pár perce ment el bevásárolni, ha visszajött inkább neki kéne segítenetek a főzésben, mert elég nagy vacsorát tervezett holnapra Charlie-nak. Mi persze ma a kóstolgatással annyira jól lakunk, hogy holnap alig bírunk majd pár falatot enni - kuncogott, és mind vele nevettünk.
- Edward, míg én Bellával a lépcsőt díszítem, addig a csillárokra felaggathatnád ezeket - nyomott egy nagy halom hópihét formáló csillogó díszt bátyja kezébe.
- Szívesen, de Bellának ne adj sok munkát, és nem mászhat létrára, nem cipelhet... - kezdte sorolni Edward aggodalmasan, de Alice-szel egyszerre vágtunk közbe.
Sikerült megnyugtatnia Edwardot, aki neki is állt a lámpák díszítésének, aztán Jaspert megbízta a több száz gyertya kihelyezésével. Ezután nekiláttunk a mi feladatunknak, ami abból állt, hogy a jégcsap formájú izzósort felfűzzük a lépcső korlátjára.

- Hát, ez kész volna - porolta le a kezét Edward, ugyanabban a pillanatban, amikor mi is végeztünk.
Leszaladtam a lépcsőn, hogy onnan csodáljam meg a művünket - igazán jól sikerült. Edward átölelt, és együtt figyeltük, ahogy Alice a konnektorhoz szaladt, hogy bekapcsolja a világítást. Keze hirtelen megállt a levegőben és a szeme a távolba meredt. Jasper azonnal mellette termett, de még mielőtt kezéből kivehette volna a kábeleket, Alice magához tért. Jól láttam, hogy ijedtség suhant át az arcán, ám gyorsan rendezte vonásait.
- Alice, mit történt? Mit láttál? - kérdeztük négyen egyszerre, mert Esme is éppen hazaért.
Furcsálltam, hogy Edward sem tudta, Ő általában Alice-szel együtt látja a jövőt, hiszen a gondolatain keresztül a látomásait is ismeri. Alice csak tiltakozott, hogy semmi különös, de mivel nem hagytuk békén végül elárulta.
- Nagyon különös... Nem igazán látok semmit, csak alak körvonalait, aki lassan sétál... De minden sötét és homályos, semmi mást nem látok - révedt újra a távolba, de aztán gyorsan megrázta a fejét, bűbájos mosolyt varázsolt az arcára, és igyekezett mielőbb lezárni a témát. - Nem érdekes, majd kiderül... Nagyon szép munkát végeztünk, már tényleg csak a sütés van hátra! Meg a karácsonyfa díszítése, ami viszont családi feladat, együtt kell megcsinálnunk!
Nem árult el többet, és ha volt is más, a gondolatait elzárta Edward elől, úgyhogy nem lettünk okosabbak. Végül Jasper kivételével mind megindultunk a konyhába.

Esme a pulykát készítette - remekül dolgozott a nyers hússal, ami ellenben nekem nagy kísértést jelentett -, Alice pudingot gyártott, én pedig mézeskalács figurákat szaggattam. Eredetileg Edwardnak is ez lett volna a feladata, de ő egy adag tésztával félrevonult, és meg sem hallotta, ha szóltunk hozzá. Alice valószínűleg tudta, mert rejtélyesen csak annyit mondott, hagyjuk Őt dolgozni. Tíz perccel később a sütőbe tette a munkáját, és egészen addig ott állt, amíg meg nem sült. Gondolom, azért, hogy meg ne lássuk, mit készít. Mikor kivette a tepsit újra elvonult. Esmével egymásra néztünk, aztán tanácstalanul folytattuk tovább a magunk munkáját.
- Na, mit szóltok? - kérdezte egyszer csak, olyan hirtelen, hogy majd elejtettem a kezemben tartott csillag-formát.
Edward kezében egy nagy tálca volt, rajta a legszebb mézeskalács-házikóval, amit életemben láttam. A ház önmaga is lenyűgöző volt, díszítésével és a valódi hónak látszó porcukorral a tetején, de Edward fenyőfákat, és hóembereket is készített mellé.
- Ez gyönyörű, Edward - nyögtem ki nagy nehezen.
Alice elvette Tőle a tálcát, és elszáguldott. Kíváncsian siettünk utána.

Késő este indultunk haza, a vacsorámat az előkóstolás tette ki, tekintve, hogy én voltam az egyetlen a házban, aki valamennyire érezte az ízeket. Az ajtóban megfordultam, és még egyszer visszapillantottam. A karácsonyfát nem díszítettük fel, mert Carlisle-nak bent kellett maradnia a kórházban, nélküle pedig nem kezdhettünk neki, így ez az egy feladat másnap délelőttre tolódott. Alice azt mondta az ajándékainkat is akkor tegyük a fa alá.
Most azonban valami még a fánál is jobban tetszett. A zongora helyén, egy asztalon, ami szintén műhóval volt körülvéve, ott állt Edward mézeskalácsháza. Körülötte díszgömbök és gyertyák sorakoztak, utóbbiak persze kellő távolságban, nehogy a cukor megolvadjon...
Éreztem, hogy ez lesz életem legszebb karácsonya. Talán ezért aludtam el olyan nehezen, noha eléggé elfáradtam.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés