Nem értettem, miért rázkódik alattam az ágyam. Egyáltalán ágy van alattam? Ujjaimmal gyorsan letapogattam az alattam rázkódó területet. Részben meg voltam könnyebbülve, mivel ki tudtam tapintani az említett bútordarabot. De arra is rájöttem, hogy ez nem az enyém. Selyemhuzat. Várjunk csak, honnan ismerem én fel a selyemhuzatot? Még épp időben markoltam meg az ágy szélét, mert egy alattomos lökésnél úgy éreztem, azonnali hatállyal a földön kötök ki. Mikor megnyugtattam magam, hogy még mindig nem estem le, tovább gondolkodtam a mozgó ágy-effektuson. A bútorok nem nagyon szoktak mozogni, kivéve persze, ha mozgatják őket. Ez sem valószínű. Miért tenne bárki is ilyet? Így akarnának felkelteni? Lehet. Akkor most kinyitom a szemem, és elhajtom az illetőt a…

Stop, visszateker! Miért nem tudom kinyitni a szemem? Minden erőmet összeszedve próbáltam felpattintani szemhéjaimat, sikertelenül. Még hevesebben imbolygott az ágy. Kezdtem pánikba esni. Segítsen már valaki! Mi történik velem? A számat sem tudtam megmozdítani, hogy kiabáljak. Hosszú kínszenvedés árán csak egy panaszos nyöszörgést sikerült kipréselnem magamból.

Ekkor hallottam meg a hangjukat először. Többen voltak, mindannyian gyönyörű hangon beszéltek, aggódó hangszínnel. Meg tudtam állapítani, ki hol áll a helyiségben, bár azt sem tudtam, hol vagyok egyáltalán.

-                                 Mindjárt magához tér – suttogta egy aggódó, mégis izgatott női hang.

-                                 Bizonyára. Érzem, mennyire feszült. Teljesen kétségbe van esve, mert már a tudatánál van – felelt halkan rá egy bizonyára fiatal fiú.

-                                 Kíváncsi vagyok, milyen lesz – motyogta egy hihetetlenül csodás hangú ifjú nő.

-                                 Nyilván kicsit vérszomjas, de olyan, mint volt. Illetve nem lesz olyan kétbalkezes – egy vidám, erős férfihez tartozó hang fejtette ki véleményét, az imént hallott csodás hangú nő mellett állva, aki most átkarolta őt.

Na, ezt meg mégis honnan tudom? Be van csukva a szemem, alig vagyok tudatomnál, de biztos vagyok benne, hogy a pár az ajtónál áll, és egymást ölelik. Egyébként rólam beszélnek? Nem, az nem lehet. Én, vérszomjas? Ugyan már. Mi az, hogy nem leszek kétbalkezes? Az lettem volna? Nem is igaz. Mit fecsegnek ezek itt rólam, amikor nem is ismernek?!

-                                 Alice, mikor fog felébredni? – újabb férfihang. A családfő. Határozottsága nyilvánvalóvá tette ezt.

-                                 Alig 2 perc, 27 másodperc múlva – vágta rá a legüdébb lányhang, amit valaha hallottam. Mégis honnan tudja, mikor ébredek fel? Ez érdekes…

-                                 Bella, tarts ki… - mint villámcsapás, úgy hasított belém a felismerés. Hiszen őt ismerem! A hangjánál gyönyörűbbet el sem tudnék képzelni. A közvetlenül felettem hangzó megtört, de mégis reménykedő hang egy fiútól eredt. Ismerem, hogyne ismerném… de ki ő? Nem tudom. Miért nem tudom?

Az ágy egyre hevesebben rázkódott alattam. Nem volt kellemes. Ez már fáj. Fáj! Nagyon fáj! Biztos a gyönyörű hangú ismert-ismeretlen mozgatja. De hát miért? Próbáltam rászólni, de esélyem sem volt. Iszonyatos parazsat éreztem a bőröm minden négyzetcentiméterén, mintha csak ezernyi pióca szívná a véremet. A szívem egyre hevesebben dobogott. Biztos voltam benne, hogy ha nem lenne bebörtönözve a testembe, már rég kiugrott volna onnan. Halk nyögéseket hallottam. Idegen hang. De tőlem jön. Az ágy majdnem összecsuklott alattam, minden erőmet megfeszítve kapaszkodtam a szélébe, miközben az ujjperceim majdnem kiszakadtak a helyükről. Ekkor döbbentem rá: Nem az ágy rázkódik, hanem én.

Mi történik velem?!

A fájdalom elviselhetetlenné vált, ha tudtam volna, könyörögtem volna a megváltó halálért. Ám ebben a pillanatban megszűnt a fájdalom. Mintha elfújták volna. A torkom égett, és kapart, de bíztam benne, hogy ez csak a szomjúság jele. Hiába feküdtem teljesen nyugodtan, baljós volt a csend. Amíg vergődtem, hallottam a gyönyörű hangú fiú és a többi ember lázas, kétségbeesett suttogását, bíztatását. Most semmi.

Vártam.

Ők is vártak.

Ekkor a szívem egy óriásit dobbant. Nem fájt, már rég túljutottam az ilyen „aprócseprő” dolgokon. Mégis tudtam, hogy itt a vég. A szívem már nem vert többé. És soha nem is fog…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés