13. fejezet

(Bella szemszöge)

A következő napok nyugalomban teltek, és egyre inkább éreztem, hogy a Cullen családhoz tartozhatok. Alice és én elválaszthatatlan barátnők lettünk újra, vagyis hát egyszer már elválasztottak, de mindegy. Többet nem fordul elő.

Rosaliera alig ismertem rá, kedves volt velem, még ha nem is éppen bőbeszédű volt, de egyre többet beszélgettünk. Rájöttem, hogy semmi sem lehetetlen, hiszen korábban álmodni sem mertem volna, hogy Rosalie normálisan hozzám szól, nemhogy még beszélget velem.

Jasper sem volt már velem olyan feszélyezett, mint régen, de ő nem igazán barátkozott velem. Nem értettem az okát. Nem volt velem ellenséges, sem bunkó, de magától nem is beszélt hozzám. Ha én ott voltak alig lehetett a szavát hallani. Egyre többet gondolkoztam azon, hogy miért utálhat. Edwarddal nem beszéltem erről, és Alicenek sem említettem, pedig ők biztosan tudnak valamit. Hiszen Edward gondolatolvasó, de ha Jasper megutált, akkor miért nem mondja nekem el senki sem?

- Mi a baj, Bella? – aggodalmaskodott az említett agyturkász, és rám mosolygott. Megráztam a fejem, mert nem akartam erről beszélni, és viszonoztam a gesztust.

- Semmi, csak elgondolkoztam. Mi a terved mára?

- A többiek tovább keresik Emmát, mi pedig kirándulni megyünk. Benne vagy? – nézett rám, és a szemébe néztem. Talán nem kellett volna, ugyanis elvesztem aranybarna szemeiben. Hirtelen mintha megnyílt volna a világ alattam, zuhanni kezdtem a feledés és a szerelem világába. Mert hogy olyan intenzív érzelmek öntöttek el, hogy csak nehezen bírtam talpon maradni. Most döbbentem csak rá, hogy mióta elhagyott nem néztem igazán a szemeibe, és most érzem csak igazán, hogy mennyire hiányzott ez a tekintet. Mert nekem ő volt a mindenem. Éveken át vágytam erre a szempárra, vágytam, hogy engem nézzenek így, ahogy most. Hiába kértem időt, tudom, hogy az érzelmeim nem fognak változni soha sem. A világ összes bűnét meg tudnám bocsátani ezért az arcért. Csak egyszer nézzen így rám, és mindent megbocsátok. Istenem, szeretem…

Jasper nevetése térített észhez, és mindketten ránéztünk. Edward semmit sem értett. Jasper az ajtónak támaszkodva állt és nevetett. Most döbbentem csak rá, hogy soha nem láttam őt még ennyire nyitottnak, mint most. Mikor találkozott a tekintetünk és ő rám kacsintott. Egyből tudtam, hogy mi történt és elvörösödtem. Jazz átérezte az érzelmeim.

- Mi az? – értetlenkedett Edward, mire Jasper még jobban rákezdett. Aztán Edward hosszan figyelni kezdte Jaspert, és most már biztosan tudtam, hogy elsüllyedek. Most már Edward is tudja, hogy miféle érzelmek dúltak bennem az előbb. Lehet valami ennél is égőbb?

A szerelmem arcát figyeltem, ami hirtelen megrándult és fülig érő vigyor jelent meg a helyén, ezzel kaján hatást keltve. Hirtelen fordult felém, majd kezeivel lágyan az állam alá nyúlt, felemelve azt, és megcsókolt.

Az érzelmeim most már tényleg vad táncba kezdtek, és úgy éreztem, hogy fel tudnék repülni akár az égig is.  Akkor sem éreztem volna jobban magam, hogyha szárnyaim nőttek volna és görög istenek között repülhetnék. Ott voltam a legjobb helyen, ahol voltam. A szerelmem karjaiban. Érzéki odaadással viszonoztam a csókot és kezeimmel végig simítottam a háta vonalán. Ajkai felől vad morgás tört fel, majd még több szenvedélyt nyújtott nekem. A nyakamat sem kímélte, érzéki lassúsággal csókolta végig és a térdeim megremegtek. Még jó, hogy Edward szorosan tartott a karjaiban, így nem estem össze.

Vad nevetés zavart meg minket újból, azt hittem Jasper maradt is, de tévedtem. Emmett állt az ajtóban Rosalie-t ölelve. Mindketten nevettek.

- Szobára gyerekek – nyögte ki Emmett két nevetőgörcs között és most már mi sem bírtuk tovább. Nevetésünk hosszú percekig visszhangzott a villa csendjében.

(Victoria szemszöge)

Ma végre eljött az én időm, olyan segítőtársam akadt, akinek segítségével végre megbosszulhatom a szerelmem halálát. Talán küldök egy hamis látomást a kis koboldlány felé majd, de egyelőre nem szükséges ilyesmi. Csak én és a tervem, és az, hogy ma két emberrel is elbánok. De ha Zoey megint rendetlenkedik, akkor három. Elegem van már abból a fattyúból, csak az idegeimre megy. Mintha szimpatizálna a kicsi Montez lánnyal, a múltkor mikor azt hitte, hogy nem figyelem, rámosolygott. Persze tagadta, de engem nem tudott átverni. Átlátok én rajta, bár nem vagyok régóta vámpír. De az nem is számít.

- Drágám? Minden készen áll? – néztem a mellettem álló jóképű férfire, akinek vörös szemei az enyéimen csillantak, és ugyanazokat az érzéseket láttam bennük, mint a sajátjaimban.

- Hát persze, Victoria.

- Hozd a farkast is, láttam, hogy a környéken ólálkodik. Hah… azt hitte a szentem, hogy nem veszem észre és hagyom magam megölni.

(Zoey szemszöge)

Éreztem, hogy Victoria készül valamire, de nem bízott meg bennem annyira, hogy megossza velem a tervét. Féltem, hogy valami olyasmi fog történni, ami megváltoztat mindent. Emmát komolyan megkedveltem, és úgy érzem, hogy ő is engem. Nekem köszönhette, hogy még él, hiszen az én segítségem nélkül nem élné túl a fogságot, amit az a szörnyeteg nyújt. Tiszta szívből gyűlöltem attól a pillanattól kezdve, hogy megismertem. Én soha nem érdekeltem egy percig sem, de nem hagyta, hogy lelépjek, mindig is ügyelt arra, hogy ne legyen senkim, akitől segítséget kérhetnék. Szinte mindig sikerrel járt.

A búvóhelyünk közelében sétálgattam, mikor egy idegen illatát éreztem meg, és futásnak eredtem. Furcsán ismerős volt, de nem tudtam nevet azonosítani hozzá. De mikor megláttam azonnal földbe gyökerezett a lábam, ugyanis a legjóképűbb férfit pillantottam meg.

- Te? – döbbentem meg és láttam, ahogy felnéz és elkerekednek a szemei.

- Mit csinálsz itt? – kérdezte ő.

- Én? Miért te? – kérdeztem, és egyszerre nevettünk fel. – Mellesleg most jutott eszembe, hogy mi már egyszer találkoztunk még évekkel ezelőtt.

- Tényleg? Én nem emlékszem rád.

- Hát persze, hogy nem – nevettem fel. Tegnap este hosszú töprengés után végre rájöttem, hogy honnan ismerős nekem az a farkas srác. Egyszer még nagyon régen én mentettem meg az életét, mikor Victoria megtámadta. Igen, ezt nem bírta nekem sohasem megbocsátani. De muszájnak éreztem megmenteni tőle a fiút. Négyéves kisfiú volt, hogyan is emlékezne rám? Azóta se mertem elárulni senkinek, hogy minden jel szerint egy négyéves vérfarkas belém vésődött. Igen, felismertem a jeleit. – Jacob a neved, igaz?

- Igen, és a tiéd?

- Zoey, Zoey Rivertoni. Szóval, mi járatban?

- Egy vérszopót keresek – felelte őszintén, de egyből meg is bánta, hiszen félig én is az voltam. Aztán még sem kért elnézést, hanem inkább folytatta. – Meg akarja ölni az egyik barátomat.

- Kit keresel? – kérdeztem rosszat sejtve.

- A neve Victoria, de szerintem jobb, ha óvatos vagy, veszélyes.

Olyan hangosan nevettem fel, hogy a madarak tízméteres körzetből ijedten repültek el. Keserűen kacagtam. Én ne tudnám? Én ne tudnám, hogy veszélyes?

- Inkább te vigyázz, kisfiú – mosolyogtam rá. – Te nagyobb veszélyben vagy tőle, mint én. És egyébként is… úgy tudom, hogy Bellának épp elég nagy a testőrsége… miért téged küldött? – kérdeztem, és ő olyan mélységes döbbenettel nézett rám, hogy azt hittem, hogy menten összeesik, még ha erősnek is tűnt. Oh, igen… ilyen káprázatos izomzatot…

- Ki vagy te? – kérdezte gyanakodva. Láttam, hogy az előbb látott bizalom, amit irántam tanúsított nyomtalanul eltűnik, és most döbben csak rá, hogy nem is tud rólam semmit. Akárki lehetek, akár ellenség is.

- Már mondtam. Zoey Rivertoni, félvér. Egyéb?

- Honnan tudod mindezt?

- Ja hogy az… Miért nem ezzel kezdted? Az említett Victoria egyetlen lánya vagyok, és nem hiszem, hogy engem megölne, de felőled nem vagyok biztos. Úgyhogy jobb, ha eltűnsz.

- Hogy mi? Victoria lánya?

- Aha, mondtam, hogy félvér vagyok. Drága anyám még ember volt, mikor teherbe esett az apámtól, aki vámpír. De megszült, aztán ő is vámpír lett. Ennyi a történet.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés