-Remélem nem azt gondoltad,hogy itt maradunk a Államokba - incselkedett Edward.

-Nem.De...mégis melyik városba megyünk? - Engedtem le kezem dereka körül.

-Zaragoza.Ismerős?Spanyolország ötödik legnépesebb városa,és...
-Oké elég,Edward!Tudom,hogy mindent tudsz róla.De miért kell ennyire messzire menni? - Estem kétségbe.

-Nyugodj meg,szerelmem.Nem lesz olyan rossz,mint hinnéd.A legjobb az egészben az lesz,hogy csak mi ketten leszünk - Húzott közelebb magához. - Vagy már nem szeretnél velem lenni? - súgta.

-Nincs olyan szerencséd - mosolyogtam,aztán pedig megcsókoltam. - Mikor készülünk elmenni? - kérdeztem.

-Most azonnal.

-Dehát még össze sem pakoltam! - Kibújtam karjai közül,és azonnal a bőrönd felé vettem az irányt.Meglepően vettem észre,hogy minden induláshoz készen áll.

-Ezt hogy csináltad? - szóltam hozzá háttal állva.

-Alice tudta,hogy fogok dönteni.És mindent elrendezett.Ugye nem baj? - Kezét felemelte,és őrjítően beletúrt a hajába.

-Akkor azt is tudta,hogy én veled fogok tartani? - Léptem hozzá közelebb.
-Igen - Húzta fel szemöldökét,és próbálta visszatartani a nevetést.
-Csak élvezted,hogy könyörgök neked,ugye? - Ráztam meg a fejem,és ráharaptam ajkamra.
-Megtudsz nekem bocsájtani? - Nézett rám boci szemekkel.

-Edward!Ezt még egyszer vissza fogod kapni! - Nem igazán bírtam rá haragudni,ezért felugrottam rá,és lábamat dereka köré fontam. - Szeretlek.

-Örökkön-örökké - lehelte,aztán finom csókot ejtett a számra. - Indulhatunk?
-Persze.Ki visz ki a repülőtérre?
-Emmett felajánlotta segítségét,ígyhát ő.Nah gyere,mennyünk le a többiekhez - Kézenfogva mentünk le hozzájuk,és mindenkinek a szája szélén ott bújkált a mosoly.
-Alice... - dörmögtem.
-Sajnálom,Bells - vigyorgott.A búcsúzás mint mindig,szomorúan telt.Esme nagyon elkeseredett volt,hogy most nem csak a fiát,de még engem is el fog veszíteni újra egy kis időre.Alice megígérte,hogy mindig figyelni fog minket,és jelezni fog,ha veszély közeledik.Emmett szokásához híven,megint poént csinált az egészből.Rosalie nagyon kedves volt.Az egész család meglepetten figyelte végig az eseményt.Jasper mindenki felé nyugalmat árasztott,talán túl sokat is.Carlisle pedig jó tanácsokkal látott el minket.Az autóban ülve visszapillantottam még arra a nagy házra.Lehet,hogy utoljára láttam.Nem hittem abban,hogy ezt túl fogom élni.De Edwardért bármit megtennék.
-Biztos,hogy nem gondoltad meg magad? - szólt hozzám az utazás közben.
-Nem.És nem is fogom - A reptér felé csak ennyit beszélgettünk egymással.Nem volt mondanivalónk,és talán ez jelen pillanatban így volt rendjén.Emmett hamar ott hagyott minket.A repülő pedig késett fél órát.Addig csak figyeltem a gépek le- és felszállását.Kicsit féltem tőle,bevallom.Mégha tudtam is,hogy a zuhanásba én nem tudok belehalni.Ahogy elképzeltem az emberek kétségbeesett tekintetét,én pedig nem tudom megmenteni őket,szívszorító volt.De aztán Edward odaült mellém,és magához karolt.
-Jól vagy?
-Igen.Minden rendben - Nyeltem egy nagyot.
-Ohh,kedvesem.Te félsz? - nevetett.
-Nem!Illetve...de - szégyenkeztem.

-Nincs mitől félned.Itt vagyok veled.Addig semmi bajod nem eshet - Kezével fejemet maga felé fordította,és mélyen a szemembe nézett. - Ugye tudod,hogy nálad semmi és senki nem fontosabb számomra?
-Edward - Nyitottam ki résnyire ajkam.
-Igen?
-Szoríts magadhoz - kérleltem.Ő azonnal intézkedett és gyengéden magához ölelt.Többször is megpuszilta fejem búbját,amitől úgy éreztem,hogy a vér ereimben újra elkezd keringeni.Sokáig ölelkezve ültünk,amíg meg nem szólalt a hangos bemondó.
-Az 525-ös járat utasai,készüljenek a beszállásra.A gép,tizenöt perc múlva felszáll.
-Ez a miénk - mondta Edward. - Gyere.Elhagyjuk ezt az országot - Felállt,és magával húzott.Mikor beléptem a repülőgépbe,beremegett a lábam.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés