( Nos, ezután sajnos elhagyjuk Esme csodás szigetét…)
Kora estére ismét hűvösebb lett, mintha csak a forksi nyár jött volna utánunk, és akart volna minket valamire figyelmeztetni. Talán igaza lett volna, lassan veszélyesen sok volt a jóból. Becsuktam az ablakokat és az üvegajtót is behúztam. Kissé lehangolt voltam, nem szabadott kitennem Bellát ma este a hideg testemnek ebben a cudar időben. Biztosan nem lett volna neki szép élmény, ha a hideg időben is megpróbáltam volna elbűvölni. Aztán ott volt a tény, hogy még hozzám sem bújhat az éjjel. A takarót igazgattam, és azon gondolkodtam, nekem miért nincs melegítő csomagolva. Több esély lett volna rá, hogy elviselje a testhőmérsékletem.
Megálltam az üvegajtó előtt, elbambultam. Éreztem a remény egy halvány szikráját a halott szívemben. Izgatottá váltam, besurrantam a fürdőszobába. Megvártam, míg megmossa a haját, s amint kilépett a tusoló alól, ráadtam egy fürdőköpenyt. Rám mosolygott, s csak sejteni sejtettem, hogy a forró víztől kipirult arca próbálja takarni zavarát.
Mostanában annyira lekötött minket egyetlen tevékenység, hogy balga módon nem sokat beszéltem az érzéseimről.
-Szeretlek! Ne haragudj, hogy ritkán mondtam mostanában – öleltem át.
-Nem tudom, mi van veled, de hogy nem tesz jót neked az időjárás változás, az nyilvánvaló – mondta és kuncogott.
-Igaz, nem örülök a rossz időnek. De ez akkor sem mentség, hogy nem mondom neked eleget, mit érzek irántad – feleltem, miközben elengedtem, hogy keressek neki törölközőt és hajszárítót. Nem szerettem volna, ha megfázik.
-Hát jó, ha így gondolod – vont vállat. – Örülök, hogy mégsem tökéletes a memóriád.
-De az! Néha bosszantó, de hasznos – válaszoltam, könyékig egy szekrénybe matatva, ahonnan a műanyag és fém szaga áradt.
-Nem, nem az – mondta, s halottam, ahogy a haját kezdi el fésülni. – Ne, aggódj, szerintem is hasznos. Ez azt jelenti, hogy sokkal többször vallasz nekem szerelmet, mint egyébként tennéd – magyarázta. Beletúrtam a hajamba, a hajszárító nyekergett kezem szorításában, így inkább leraktam a szekrény tetejére. Ellazítottam magam.
-Szeretlek, imádlak, meghalok érted – álltam mögé, mire felnevetett. – Bella, kérlek, ne nevess ki! Nem hallom a gondolataidat, ki kell mondanod őket! – kérleltem, és megdörzsöltem a törölközővel a vizes haját, hogy aztán kifésüljem. Elvettem a kezéből a hajkefét, és imádkoztam, hogy ne húzzam nagyon a haját.
-Kimondtam – hunyta le szemét. – Nem tökéletes a memóriád.
-Akkor magyarázd meg, miért nem az – szűrtem a fogaim közt.
-Végül csak igazad lesz, és önző leszel – csóválta fejét. Sóhajtott. – Ha ennyire akarod hallani, akkor tessék: azt hiszed, nem mondod, hogy szeretsz. Pedig ez nem így van – és ezt te is pontosan tudod -, hisz valahányszor…. – köszörülte meg torkát – tehát valahányszor szeretkezünk, te mindannyiszor a tudtomra adod, hogy szeretsz – rándult meg ajka.
„Legalább kezdi elismerni, hogy önző vagyok, csak tudnám, miért nem örülök ennek? Hogy érti, hogy a tudtára adom? A tetteimmel, a mozdulataimmal? De mi van azzal az egy alkalommal, mikor ő semmit nem érzett?”
-Te komolyan nem emlékszel? – kérdezte, de nem várta meg a választ. – Minden egyes alkalommal, miközben végül magadhoz ölelsz, azt mondod, szeretsz. Nem mintha nem bizonyítanád a tested rezdüléseivel, de akkor is… - ölelt át – szeretem hallani.
Megdermedtem, és a tükörből egy döbbent szempár meredt rám. „Nem, ez nem történhetett meg. Ennyire nem lehetek emberi. Képtelenség, hogy erre nem emlékeszem. Hallucinált volna? Vagy válaszolt egyáltalán? Mondta, hogy ő is szeret?”
-Edward? – kérdezte, és én átöleltem, hogy ne adjak több okot arra, hogy őrültnek gondoljon. De nem akartam neki hazudni se.
-Sajnálom – motyogtam. – Én tényleg nem emlékszem. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem mondtam olyankor igazat. Ugye, tudod? – toltam el magamtól, hogy a szemébe nézhessek.
-Nem baj, ha nem fogsz rá máskor se emlékezni, csak mondd ki mindig – tette kezét arcomra, s én lehunytam a szemem. Emlékezni akartam mindenre. Hisz ha erre nem emlékeztem, ki tudja, mire nem emlékeztem még.
-Bella? – suttogtam, s elhatároztam, most nem hagyom, hogy köntörfalazzon.
-Tessék?
-Ígérd meg, hogy őszinte leszel – pillantottam rá.
-Ígérem! Csak ne vágj ennyire aggodalmas arcot – állt lábujjhegyre. Engedtem, hogy megcsókoljon. Felemeltem, s egy műanyag székre ültem, hogy az ölembe ülhessen.
-Nem kényelmetlen neked az ölemben? – kérdetem, s nagy erőfeszítések árán sikerült lazább testtartást felvennem. Abnormálisan kezdtem el aggódni. Hogy nem fázik-e? Hogy meddig bírja elviselni, hogy hideg és sziklaszilárd vagyok? Hogy nem néz-e hibbantnak?
Felcsillantak a szemei.
-És neked nem szokott kényelmetlen lenni az én ölemben? – kérdezte. Mosolyogva harapta be alsó ajkát. Mire felfogtam kérdését, már rázkódott a visszafojtott nevetéstől. Megpróbáltam rá csúnyán nézni, amiért nem válaszolt. Vállára döntöttem a fejem.
-Nem, nem éppen – morogtam. „Majd akkor én válaszolok neki, ha ő nem hajlandó sose nyíltan megtenni.” – Ha az emlékezetem nem csal ebben is, akkor meg kell mondjam, sehol sem olyan kényelmes, mint a te öledben.
-Akkor esetleg jobban tennénk, ha helyet cserélnénk. Hm?
-Ma nem, Bella – fogtam két kezem közé arcát. – Túl hideg van ma.
-Nem probléma – hajolt volna felém, de nem engedtem neki.
-Bella! Muszáj tudnom valamit. Addig nem tehetem…
-Megígértem, hogy őszinte leszek. Mit akarsz tudni? – állt fel, s elvette tőlem a hajkefét.
Beszélnem kellett volna, de ő olyan zavartalanul tudott viselkedni. Néha várakozóan rám nézett, s közben átöltözött, engem figyelt a tükörből, ahogy megszárította a haját, majd ismét kifésülte. Próbáltam becsomagolni a kérdésem, nem akartam csak annyit kibökni, hogy” Mondd meg, mi a jó neked az ágyban.” Ez annyira nyers lett volna, mintha egy szolgáltatásról beszélnék vele. Ad valamit, cserébe én is adok valamit, ha megmondja, mit vár el tőlem, aztán továbblépünk. Tudtam, hogy szégyellős, hogy zavarban van, ha el kell mondania, mi az, amit kíván. Azt is tudtam, utálja, ha bocsánatot kérek, és kivételesen nekem se lett volna elég, szerettem volna boldoggá tenni őt. Igazság szerint, féltem. Végignéztem a félig romokban heverő fürdőszobán, aztán gondolatban sajnálni kezdtem az ágyakat és a párnákat. Sőt, egy szék is oda volt már. Mikor az asztalt dühömben fellöktem, megrepedt. Még a pálmafából is kitéptem egy darabot. Hiába akartam, hogy azért féljek jobban, hogy lassan nincs mibe „kapaszkodnom”, ha együtt vagyunk, de egy másik félelem erősebb volt. Mi van, ha nem vagyok neki elég széttéphető áldozatok nélkül? Vagy félni fog emiatt tőlem? Vagy megun, ha semmi újjal nem tudok neki szolgálni?
Nem bírtam elviselni a kedves, szinte már megértő tekintetét. Lehajtottam a fejem, s néztem a csempepadlót, ahogy türkizesen csillog a neonlámpa fényétől. A türkizes csillogás sötétebbé vált, ahogy Bella árnyéka bevonta. Letérdelt elém, arcom elé behajolva.
-Edward – mosolygott rám. Lesütöttem a szemem. – Nem kell rám nézned. Nem kell kérdezned. Nem fontos. Csak mondd meg, mivel tehetlek boldoggá! Nem akarlak így látni – fogta meg kezeimet. -Nem kell megmondanod, mi a baj. Nem kell, ha van valami, amivel elűzhetem a hirtelen rossz kedved. Vagy hiányzik valaki? Hazamenjünk? – kérdezte. „Haza? Hogy hiányzik-e bárki is? Ó, igen, hogyne! Ezért szeretném felajánlani neki, hogy hagyjuk a fenébe az egyetemet, az egész világot, és költözzünk oda, ahová csak akar.” – Kérlek, Edward. Mit szeretnél?
-Én tudom, mi a feladatom. Szeretem a „házi feladatainkat”. De tudni akarom, nem, meg akarom valósítani a szorgalmi feladatokat is. El kell nekem mondanod, Bella – rimánkodtam.
-Nem értelek…
-Tudom, hogy nem éreztél semmit, mikor azt hitted, elegem lett belőled. Azt akarom, hogy te is érezd azt, amit te adtál nekem utána. Azt akarom, hogy ugyanolyan tökéletes legyen neked, mint amilyen nekem volt. Ne érts félre, minden egyes alkalommal csodálatos érzés volt veled lenni és átélni a gyönyört. De ahogy teljesen átadtad magad, és mindent azért tettél, hogy nekem jó legyen... Bárcsak olyan eszményi lett volna minden a létezésem során… Áruld el nekem, mit tegyek? Mit tegyek, hogy biztosan örökké velem maradj? Mit tegyek, hogy tökéletes szerető legyek számodra?
Hosszasan hallgatott, és én nem mertem kinyitni a szemem. Nem tudtam neki pontosan átadni az érzéseimet. Nem tudtam neki elmondani, miért akarom tudni, mit kell tennem ahhoz, hogy soha ne akarjon engem elhagyni, hogy soha ne kívánjon senki mást helyettem. Én képes lettem volna örökké szeretkezni vele, ha ezt kéri. Bármit megadtam volna neki, csak engedje meg, hogy szeressem.
-És még én szégyelltem magam, hogy akkor este csak egyszer sikerült érezned a szerelmem irántad. Neked akkor kétszeresen sikerült ezt éreztetned velem, s harmadszorra a lelkem és a szívem érezte ugyanazt, mikor tudtodon kívül, fojtott hangon elmondtad – suttogta.
-Mit mondtam el, Bella? – néztem rá sóvárgóan.
-Bárcsak tudnád, mennyire szeretlek. Tudod, te vagy a világon az egyetlen kincsem. Látom, fáradt vagy, te csak menj, én majd virrasztok, menj, aludj…* - ezt mondtad – lehelte. Magamhoz húztam. – Miért hiszed, hogy bármi vagy bárki mást kívánnék rajtad kívül? Ezt inkább nekem kellene kérdeznem, ha tényleg ennyire nem látod – csóválta meg fejét. – Te bármit tehetsz. Ne félj attól, hogy nem jó nekem. Nem számít, ha te boldog vagy. Értesz engem, Edward?
-Nem – ráztam meg a fejem, de mosolyogtam. – Nem értelek, de nem számít, igaz? Boldog vagyok – emeltem fel állát. – De nem engedted, hogy bocsánatot kérjek…
-Mert semmi értelme nem lett volna – csúsztatta tenyerét számra. – S most sem teheted…
-Nem teszem – dünnyögtem tenyerébe, mire szabaddá tette ajkaimat.. – Légy egy kicsit most jó – csókoltam homlokon. Mire az ajkaink összeértek, vére már sebesen áramlott. – Légy jó – motyogtam. Gyorsan és mohón csókoltam, minél többet akartam neki adni, de kénytelen voltam felpörgetni ezt a csókot, mielőtt lett volna ideje viszonozni. – Vegyél… levegőt – szakadtam el tőle. Számoltam a másodperceket, vártam, hogy kijózanodjon. Visszahúzott magához.
-Még… - tátogta.
Csak egy tized másodperc volt, míg fontolgattam a kérését. Nem tudott jó lenni, törékeny karjai nem engedték el nyakamat, ajkai az enyéim után kapkodtak. Égett a torkom, és folyton felnyögtem. Ha ő nem zihált volna annyira hangosan, nem tudtam volna megállni. Valójában nem álltam meg, csak a nyakán haladtam tovább, és hallgattam, ahogy a nevemet nyöszörgi.
-Ott tényleg nincs hideg. De akkor ott kell maradnunk egész éjjel – húztam magammal. – Ez az a fajta strand lesz, amit elfogadsz – torpantam meg az üvegajtó előtt, több mint két hete elhangzott mondatomat ismételve.
-Remélem, nincs messze – mászott hátamra.
Nem feleltem, futni kezdtem. Félúton megálltam.
-Bella, légy türelmes – nevettem fel. Kelletlenül húzta el száját vállamról.
-Megpróbálok addig másra koncentrálni – köszörülte meg torkát.
A kicsi öböl a sziget egy nehezen megközelíthető sziklaszirtje előtt húzódott. A sziklaszirt egyik barlangrendszeréből forró víz áramlott az óceán felé.
-Figyelj rám, Bella! Kapaszkodj erősen! – harsogtam túl a hullámok morajlását.
-Milyen magasan vagyunk? – kérdezte, és éreztem, hogy előrehajol lenézni.
-Észre sem fogod venni, és lent leszünk! – ígértem. Az alig nyolc métert egy szempillantásnyi idő alatt tettem meg. – Jól vagy? – húztam magam elé. Válaszul tarkón ragadott. – Mindjárt, Bella, mindjárt…
Belegázoltunk a vízbe, hátat fordítottam neki, és a karjait nyakam köré fontam.
A homokos part a barlang mélyén meleg volt és puha. A vizes ruháinkat magával sodorta a forró áramlat az óceánba.
-Most már ’ mindjárt ’ van – ragadott ismét tarkón, és kierőszakolt egy ugyanolyan csókot, mint amit a fürdőben adtam neki.
Figyelmesebbnek kellett volna lennem vele, nem pedig egyből belevetni magam a kényelmes helyembe. Csak belemosolygott esztelen csókomba, kapkodó és éhes mozdulataimmal összjátékba engedte testét. A párás, gőzölgő levegő körülölelte szinkronban szárnyaló testünket, a torkom erősebben égett, de nem érdekelt azokban a pillanatokban semmi és senki más.
Nem volt mibe kapaszkodnom. Szerettem volna megcsókolni vagy legalább simogatni testét, ám tudtam, az fájna most neki, az erőszakos vámpír felem nem tudta hol levezetni a tiltott vágyait. Lehunytam szemeimet, ívbe feszítettem hátamat, és azt hajtogattam magamban, hogy ha őt elönti a bizsergető forróság, akkor meg kell álljak. Lassú rezdüléseimmel próbáltam kijózanítani magamat. Nem kérhettem arra, hogy egyszerűen kerekedjen felül rajtam, és élje ki a vágyait. Nekem kellett teljesíteni azokat.
Rettegtem, hogy kudarcot vallok, hogy most tényleg úgy fog elaludni, hogy szenved a szerencsétlen igyekezetem bukása miatt.
Finoman eltolt magától, és mérhetetlenül restelltem magam. Elfordultam tőle, összekuporodva, szenvedve attól, hogy megaláztam őt.
-Nincs veszve minden – rángatta meg karom. – Gyere!
Gyenge kezei a barlang egyik falához vonszoltak, majd letoltak a földre.
-Ne félj, bízom benned – mosolygott rám, és két kezemet a sziklafal egy kiálló részére tette.– Hunyd le a szemed – kérte csendesen.
Amint engedelmeskedtem neki, elfeledtetett velem minden bánatot, mintha az előbbi esetlenségem meg sem történt volna. Szükségem volt arra, hogy érezzem teste puhaságát. Derekára helyeztem egyik kezemet, a másikkal pánikszerűen markoltam a sziklafalat. Bízott bennem, és ez elég volt ahhoz, hogy ismét átvegyem az irányítást. A sziklafal repedezni kezdett, ahogy ököllel belecsaptam, és az apró, lemálló darabkáktól védve, fölé hajoltam, homlokomat homlokának támasztva. Kezei összekócolták hajamat, és a tarkómon elkalandozva elérték gerincemet és derekamat. Ujjai görcsösen belemélyedtek oldalamba, hogy aztán ellazulva visszatérjenek arcomra.
-Kényelmes most neked? – fuldoklotta.
-Bella… - hörögtem.
Kénytelen voltam ismét teljesen fölé hajolni, újabb kődarabkák záporoztak ránk. Megtámaszkodott egyik kezén, a másikkal átkarolta nyakamat, és ajkai egyetlen pontra tapadtak nyakamon. Precízen végezték feladatukat, és az ökölbe szorult kezem remegve, egyre sűrűbben sújtott le a sziklafalra.
Vonaglani kezdett teste, de az ajkai még mindig nyakamra tapadtak. Néhány pillanat erejéig hátravetette fejét, és a barlang visszhangozva ismételte azt a pillanatot, mikor a bizsergető forróságot sikerült megadnom neki. Teljesen elárasztott az a hang.
-Szeretlek – krákogtam az utolsó tiszta pillanatomban, aztán már csak arra emlékeztem, hogy az ujjaim végigszántanak a sziklafalon.
-Edward? – kérdezte egy távoli hang. – Edward, minden rendben? – éreztem egy kezet a mellkasomon. Egy másik kéz erősen megpaskolta az arcomat. – Edward, kérlek – pánikolt egy közelebbi hang. Valaki el akart tőlem szakadni. Karjaim köré fonódtak, ellenkeztek a távolság miatt. – Edward! Nyisd ki a szemed – könyörgött a hang. Gyönyörű, ugyanakkor szomorú hang volt. Meg akartam vigasztalni a tulajdonosát. Kinyitottam a szemeimet. Sötét, vizes haja körbetakarta felsőtestét, ami vizes és homokos volt. Körbepillantottam a narancssárga fénnyel bélelt barlangban. Aztán rámosolyogtam. Megkönnyebbülten lazult el.
-Meséket mondhatnál, amikből megtudnám, ki vagy - te, aki mindig itt vagy, de valahogy mégis folyton hiányzol, mint a légszomj – fojtón hiányzol. Csak most, most ne aludj el…* - suttogtam. A hangom gyenge és ujjongó volt. Sóhajtva csóválta meg fejét, széles mosolyra húzva ajkait.
-Nem alszom el…
Ringatva vittem a vízbe, s ígérete ellenére kis idő múlva laposakat kezdett pislogni. És én kérésem ellenére dúdolni kezdtem az altatódalát, ahogy vállamra döntötte fejét.Kiültünk a partra. A meleg barlangban gyorsan megszáradt.
-Holnap éjjel ébren maradok, ígérem… Edward?
-Csss, aludj, egyetlenem… - dőltem el, magamra vonva őt.
-Ébren maradok… holnap… szeretem ezt a barlangot…
Egész éjjel dúdoltam. Nem akartam soha elmenni erről a szigetről. Nem akartam senki mást az életemben. Végre éltem. Évtizedekig csak léteztem a világban. Egyáltalán nem bántam már, hogy az vagyok, ami.
AJÁNLOM AZ OLDALT
