7. fejezet: Őszinteség


(Bella szemszöge)


Annyira bosszantott az a kislány, ott az ebédlőben, hogy egyszerűen nem bírtam már, és ha nem mentem volna azonnal el, akkor gyanítom most az egész ebédlő romokban heverne, és Chris meg apró darabokban. Láttam Edwardon hogy még mindig dühös, ezért meg sem próbáltam vele kibékülni. Már magammal is ledumáltam számtalanszor, de sohasem tudom betartani. Adnom kell neki egy esélyt! Csakhogy ez addig nem fog menni, amíg egy kívülállóként tekintek rá és nem családtagként. Közben már haza is értem, és beálltam a garázsba, mivel nagyon esőre állt az idő. Esme nem kérdezett semmit, amikor felmentem átöltözni. Felvettem egy farmert, és egy fekete ujjatlant. Cipőnek találtam egy fekete tornacipőt, így gyorsan belebújtam, és már mentem is. Az ablakon keresztül távoztam, hogy még véletlenül sem találkozzak újból Esmevel. Mondjuk az biztos hogy látta milyen állapotban vagyok, de inkább békén hagyott. Olyan gyorsan futottam, hogy a lábam szinte már alig ért a talajhoz. Már közel járhattam Kanada határához, de úgy döntöttem, hogy az országot mégsem hagyom el. Megálltam, és beszippantottam a levegőbe. Hm... oroszlán... és kettő. Megvan az ebédem. A szag után eredtem, majd az egyiket elcsaltam kicsit arrébb, mivel nem akarok a kettővel együtt végezni. Nem lenne olyan az íze... A lényeg a lényeg hogy szétválasztottam őket, és először a hímet tepertem le, és egy rántással eltörtem a nyakát. Az elsővel is bőven jóllaktam volna, csakhogy tudtam hogy amint Chris közelébe megyek, olyan dühös leszek, hogy a szemem két másodperc alatt átvált ónixba. Úgy hogy úgy voltam vele hogy inkább többet igyak mint kevesebbet. Elkaptam a nőstényt is, majd a tetemeket egymásra tettem és letakartam két hatalmas páfránnyal. Majd ha jön erre valami ragadozó, akkor megtalálja. Miközben eltüntettem a nyomokat a szokásos módon, eleredt az eső. A mobilom nálam volt, és öt nem fogadott hívás díszelgett rajta. Emmett... Hát keresett. Ennek hatására annyi melegség töltött el, ami normál esetben fura lenne, de ő a mackós bátyám, és én az egyik legfontosabb alkalmat teszem tönkre számára, azzal hogy nem vagyok ott. Jazz valami olyasmit mondott, hogy ha Carlisle hazaér, rögtön odaadják neki a nyakláncot. Carlisle ugye meg hatig dolgozik. Mennyi is az idő? Fél hat??? A francba, rohannom kell! Így hát neki indultam. A hajam, és a ruhám csöpögött a víztől. Mindenem teljesen elázott, de most nem érdekelt, semmi más, csak az, hogy Edwardnak és Emmettnek ne okozzak több fájdalmat. Talán még gyorsabban futottam mint idefelé, ennek köszönhető, hogy elég volt 32 perc a hazaérésre. Már mindenki a nappaliban állt, ezt jól láttam, úgyhogy úgy ahogy voltam, vizesen, bementem a nappalaiba.
- Várjatok! Megjöttem, bocsi a késésért. - mondtam nagy vidáman, mire hét döbbent szempár fordult felém.
- Azta, hugi te mit csináltál? - kérdezte Emmett fülig érő szájjal.
- Bocs, de el kellett ugranom vadászni. Na itt vagyok, kezdhetjük? - sétáltam oda Edward mellé, de nem öleltem át, mivel nem akartam hogy csupa víz legyen. Ő nem így gondolta, átkarolta a derekam és magához húzott. Mindenki jót mosolygott rajtunk, mivel lassan Edward is csupa vizes lett.
- Igen kezdhetjük. - vágott bele Carlisle. - Tehát Chris, szeretnék átnyújtani neked valamit az egész család nevében, és mindannyian örülnénk ha elfogadnád. (itt a szeme sarkából rám sandított, de inkább csak Emmett és én összevigyorogtunk.) Tessék. - azzal átadta neki azt a fekete hosszúkás bársony dobozt, és Chris hatalmasra kerekedet szemekkel vette át tőle.


(Chris szemszöge)


Az első döbbenetemben nem is tudtam megszólalni. Carlisle átadott nekem az egész család nevében egy ékszeres dobozt, merthogy ez kilométerekre lerítt róla. Ami a legjobb volt, hogy Bella is eljött, de nem miattam ezt tudom. Csak Emmett és Edward kedvéért tette, de nekem mégis annyira jólesett. Lassan kinyitottam a dobozkát, és amikor megláttam hogy mi van benne nem hittem a szememnek. A legelső amit kiszúrtam, az a címer volt. Egy gyönyörű ezüst nyakláncon a Cullen címer. És ezt én kapom... vagyis én is Cullen leszek ezentúl? Nem tudtam mi mást csinálhatnék, így letöröltem a kicsordult könnycseppjeimet, megöleltem Carlislet és megköszöntem. Ezután mindenkivel ugyan így tettem, egyvalakit leszámítva. Amikor Bellához értem, kicsit hátrébb lépett, egyértelművé tette hogy nem szeretne megölelni, ezért kinyújtottam a kezem, és nagy meglepetésemre elfogadta. Megszorította és megrázta. Majd mikor visszafordultam Emmetthez, már az ő kezében volt a nyakláncom.
- Feltehetem? - kérdezte meg egy hatalmas mosoly kíséretében.
- Nem is kérnék meg rá mást. - mondtam, odaálltam elé, és a nyakamhoz emelete a láncot, majd bekapcsolta. És a fülembe suttogott. - Gyönyörű vagy, és köszönöm hogy itt vagy nekem. - megfordultam hogy belenézhessek arany színű szemeibe, majd a nyakába kapaszkodva, megcsókoltam.
- Szeretlek Emmett Cullen. - leheltem két csók között, majd Jasperék elkezdtek fütyülni meg tapsolni, és Alice ölelését éreztem hátulról, majd mindenkiét. Közben a szemem sarkából láttam hogy Bella elindult felfelé, aztán úgy két perc múlva megengedte a vizet a zuhanyzójukban. Azért az, hogy ma itt volt nagyon jól esett, és nem csak nekem, hanem mindenkinek aki itt volt. Úgy vettem észre, hogy ezt a családot nem Carlisle irányítja. Persze ő a család agya, és vezetője, de ezt a szerepet sokszor veszi át Edward és Bella is. Ha ők nem lennének, bizonyára nem lenne ilyen nagy az összhang közöttük. Esme, ő pedig amilyen odaadó és szeretni való, még jobban összetartja őket, vagyis most már minket. Imádok itt lenni, és nagyon szeretem őket. Mindenkit.


(Edward szemszöge)


A nyaklánc átadása, totális siker volt. Bella közben eloldalazott a szobánkba letusolni, így elköszöntem a többiektől és utána mentem. Nagy beszélgetésnek nézünk elébe, és maximálisan őszinte leszek vele. Emiatt elvárom hogy ő is az legyen. Az utat fel a harmadikra, most emberi tempóban tettem meg, mivel hallottam hogy már öltözködik. Mikor az ajtónk elé értem, kopogtam kettőt rajta majd benyitottam.
- Szia. Beszélhetünk? - tértem rá rögtön a lényegre.
- Szia, persze muszáj is lesz meghallgatnod. - mosolygott rám, és engem ez a hat szó már biztosított afelől, hogy mindent elmond most. Elmosolyodtam, majd leültem a hintaszékbe, amit még olyan régen hoztunk el a szobájából. Felvett egy sötétkék selyem felsőt, majd odaült az ölembe, és átkarolta a nyakam.
- Ne haragudj a maiért. Teljesen hülye voltam, de elmondok neked mindent csak hogy egy kicsit át tudd érezni a helyzetem. Muszáj volt elmennem a suliból, mert már az agyamra ment minden, és mindenki. Nagyon szomjas lettem, és elmentem vadászni.
- Tudom, éreztem rajtad hogy oroszlánt ittál. Ráadásul elég töményen ahogy észrevettem.
- Jah, igen. Találtam egy párt. Sokat és bőségesen kellett innom hogy ne szálljon el az agyam Chris miatt.
- Nocsak! Semmi sértő jelző? Mint például a kislány, vagy liba, vagy egyéb hasonló kedves kis név? Mert ahogy Jazz fejében láttam, elég sok ilyen volt a reggeli beszélgetésetekben.
- Ha-Ha. Utálom amikor turkálsz a fejükben. De igen, nincs sértő jelző. Egészen addig amíg nem kötekszel. Utána lesz. - mondta egy kicsit durcásabban.
- Ne haragudj szerelmem, de muszáj volt. Majd meghaltam, mert nem tudtam hogy mit tehetnék érted. Jasper pedig beszélt veled, ezért kicsit utána néztem a dolgoknak. De szeretném tőled hallani ezt az egészet, és kérlek, mondj el mindent. - szorítottam magamhoz még jobban.
- Hát jó, elmesélek mindent, de nem szólhatsz közbe! - rázta meg felém a mutatóujját, és elvigyorodtam.
- Oké, nem fogok. Ígérem. - mondtam szinte már nevetve. Imádom amikor ilyen kis parancsolgató.
- Rendben. Tehát, amikor Emmett megtalálta a vadászat közben, nekem már akkor sántított ez az egész. Később amikor elvittük Christ és kicsit rendbe raktuk, akkor én beszéltem vele. Na jó, a megfenyítettem helyesebb jelző. Szépen elmagyaráztam neki, hogy kitekerem a nyakát ha megbántja Emmettet. Ezt meg is értette, és azt mondta, hogy ő csak boldoggá szeretné tenni, ha Em is belemegy. Amint látod belement, de már legalább négy napja nem beszéltem egy egészségeset Emmel, és nem is verekedtünk. Tudod hogy ez mennyire hiányzik? El sem tudom mondani hogy mennyire. Aztán ma reggel, amikor kiestek az ablakon, akkor valami elpattant az agyamban. Gyorsan elhívtam Alicet kocsit mosni, csak azért hogy picit lenyugodjak, mert a kocsim közelében úgysem vállaltam volna be egy düh kitörést. De a legnagyobb baj az volt, hogy Alicet hívtam. Elkezdte mondani hogy inkább örülnöm kellene nekik meg ilyenek. Nekem persze nem kellett több, teljesen elszállt az agyam. Felszóltam neked, de amikor beszálltál, már tudtam hogy nem kellett volna velem jönnöd. Ezért amilyen gyorsan csak tudtam, a sulihoz akartam érni, hogy még véletlenül se vesszünk össze az idegbetegségem miatt. De amikor rákérdeztél hogy mi a baj, én csak letámadtalak, mert egyszerűen nem voltam képes bevallani neked hogy féltékeny vagyok Chrisre. Mert az vagyok! Emmett az elmúlt száz évben velem vigasztalódott, mármint persze testvéri szinten ne érts félre. Nekem mondta el minden baját, és azt a kevés örömét is, amit esetleg egy-két vadászat alkalmával szerzett. Most pedig idejött Ő, és elveszi tőlem a bátyámat, mert ezentúl majd nem velem akarja megosztani ezeket. Persze ez színtiszta önzőség a részemről, de nem tehetek róla. Emmett nagyon közel áll hozzám, persze csak utánad. De amikor Rose meghalt, én itt voltam, meg minden, de akkor ő sehol sem volt. És igazából a legidegesítőbb az, hogy Chris alig ismeri még Emmettet, mégis máris átvette a szerepemet. Ez is bizonyítja azt, hogy négy napja a köszönésen kívül semmit nem beszéltünk Emmel. És ma a suliban, késtem az óráról, a tanár belém is kötött, aztán Jasper sem bírt lenyugtatni. Sőt amikor elmondtam neki ennek az egésznek nagyjából a felét, akkor még jobban felhúztam magam mindenen. Amikor pedig a menzán voltunk, annyira szomjas voltam, hogy majd megőrültem a sok ember miatt, aztán leült nem messze mellém Chris, és én meg meghallottam azt ahogy lüktet a szíve. Sajnálom hogy úgy elrohantam, de csupán tíz másodpercen múlott hogy véget vessek az életének. Hazamentem aztán el vadászni. Már szinte átléptem az országhatárt, amikor megéreztem az oroszlánokat. Leszedtem őket, majd eltüntettem a nyomokat, amikor szakadni kezdett az eső, na meg akkor vettem észre hogy Emmett keresett. Alig gondoltam át, tudtam hogy most szeretné ha ott lennék, ezért hazarohantam. Éppen időben érkeztem, és láttam rajta hogy milyen boldog lett ettől a csekély gesztustól. Így már nem is idegesített Chris. Még kezet is fogtam vele szóval nem panaszkodhattok. - hirtelen elhallgatott, és a szemembe nézett. A csillogó aranyszemei olyan bűntudatot és keserűséget mutatott, hogy inkább nem mondtam semmit sem, csak megcsókoltam, és magamhoz szorítottam.
- De van még valami. Mondhatsz amit akarsz, hogy paranoiás vagyok vagy üldözési mániám van, de ezt még el akarom mondani. - nézett komolyan a szemembe.
- Rendben mond csak. - bátorítottam, mire hangosan kifújta a levegőt, hogy egy friss adag kerüljön a helyére.
- Szerintem valami viszont tuti van vele. Valami titok, amit nem akar hogy megtudjunk. Látom rajta, minden percben erőlködik előttetek is, hogy elrejtsen valamit. Amikor a múltjáról beszélt, szépen átugrott egy marha nagy részt, úgy mintha az elmúlt 100 évben alig történt volna vele valami. Ami pedig az apját illeti, azt a bizonyos Davet, amikor beszélt róla, olyan gyűlöletet láttam a szemeiben, mint amilyet még soha senkinél. Valamit eltitkol, de ki fogom deríteni. Mi mindent elmondunk a családban, és így neki is el kell. - magyarázta, majd nekem is beugrott, hogy Chris gondolatai sokszor erőltetettek, és nem gondol semmi másra csak általános dolgokra. Suli, szerelem, barátok, család. Semmire a múlttal kapcsolatban.
- Igazad lehet kicsim, de meg kell várnunk amíg magától rászánja magát. - mondtam amire lehajtotta a fejét, és suttogva megkérdezte.
- Nagyon utálsz? Egy önző dög vagyok. Meg tudsz bocsájtani? - olyan édes volt, hogyha nem lenne már ötszörösen is a feleségem, akkor sem tudnék rá haragudni.
- Nem kicsim, és köszönöm hogy őszinte voltál velem, és tudod hogy ezt bármikor megteheted.
- Igen tudom, köszönöm. - suttogta majd megcsókolt. Hosszan, és szenvedélyesen. Aznap este/éjjel már nem is mentünk le, sőt egész szombat is ágyban voltunk. Ha nem is szeretkeztünk, akkor is csak feküdtünk és élveztük egymás közelségét. Ahogy Rose és Emmett mondták régen, "a békülés mindig édes".

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés