– Cssh, cssh, nyugalom, Bella!
Bella zihálva felnézett az őt fogó alakra, mire megnyugvással töltötte el a tudat, hogy Edward az.
– Edward! – kiáltotta ijedten, majd olyan szorosan hozzábújt, ahogy csak tudott. – Én… megijedtem… nagyon!
Edward védelmezőn vonta magához, érzékelve félelmét.
Bella kikukkantott a fiú válla fölött, az árny után kutatva, de az sehol sem volt.
– Miért szaladtál el?
Bella elhúzódott szerelmétől, megragadta annak könyöke fölött mindkét karját, míg Edward a lány könyökénél tartotta őt.
– Sajnálom… nagyon sajnálom! Már az első alkalommal el kellett volna mondanom, tudom! De akkor még azt hittem, csak képzelődtem… de most… most már tudom, hogy nem. Sajnálom.
– De mit, Bella? Mi történt, édesem? – nézett aggódva szerelmére Edward.
– Az árny…
– Árny? Miféle árny? Miről beszélsz?
– Ma láttam harmadjára. Mindig az erdő körül vettem őt észre. Pontosabban, annak a szélén. Először akkor, mikor Alice visszavágott neked, mire te az ablakon keresztül másztál be a szobádba. Még meg is kérdezted, mi történt, hogy ilyen zaklatott vagyok.
– Igen, emlékszem. De még mindig nem értem…
– Tudom, hogy hibáztam, hogy nem árultam el neked már akkor, de azt hittem, őrültség és csak képzelődöm. De aztán jött a második eset… akkor éjjel történt, mikor Tanya a konyhában beszélgetett velem. Még azelőtt megláttam, mielőtt Tanya megjelent ott. A harmadik eset pedig ez volt… Edward, ha tudnád mennyire bánom már, hogy nem mondtam el… sajnálom! Nem voltam biztos magamban, és nem akartalak felzaklatni holmi árnyakkal. Számtalan alkalmam lett volna rá, hogy megosszam legalább veled, de én mindet elszalasztottam. Ne haragudj, kérlek!
Edward magához ölelte Bellát, akinek halk sóhaj tört fel mellkasából.
– Nem haragszom. Ugyan kissé rosszul esett, hogy nem osztottad meg velem, de ugyanakkor megértelek. Én se szeretlek téged felzaklatni.
– Sajnálom – motyogta Bella.
– Tényleg nem haragszom, nem kell bocsánatot kérned, már úgyis megtetted.
– De akkor is bánt, hogy ezt tettem.
– Hát akkor felejtsd el! Most már mindent elmondtál, nemde? – nézett a lány szemeibe.
– Igen, így van. Megígérem, ezentúl mindent megosztok veled. Még azt is, amiről úgy képzelem, őrültség, akárcsak ez. Hol vannak a többiek? – nézett körül Bella a tisztáson, ahol rajtuk kívül senki más nem volt.
Edward arca hirtelen megtelt feszültséggel.
– Megérezték egy vámpír szagát, így a nyomába eredtek, míg én utánad jöttem.
– Egy idegen vámpír?
– Nem egészen. Carlisle-nak nagyon ismerős az illata, ahogy a többieknek is, akik közelebb voltak az erdőhöz, és a szél feléjük sodorta az illatot. De egyikük sem bír rájönni, kit is éreztek meg, mert csak egy fél másodperc volt az egész.
– Akkor most az erdőben keresik?
– Igen. Erről jut eszembe… Hova is indultál pontosan? Láttam, hogy az erdő fele… Bella, csak azt ne mond, kérlek, hogy azután az árny után!
Bella bűnösen lehajtotta fejét.
– Pedig így történt. Kíváncsi voltam rá, hogy ki lehet, és kihasználtam az alkalmat, hogy annyira nem figyeltek…
– Bella, ez veszélyes és felelőtlen dolog volt részedről! – rótta meg. – Bajod is eshetett volna… – vált hirtelen gyöngéddé.
– De nem esett.
– Nem. Most szerencsére nem – simította meg arcát.
– Edward. Mi van akkor, ha az a vámpír és az árny egy és ugyanaz a személy? – kérdezte a fiú véleményét a szörnyű gyanújáról Bella.
Edward elgondolkozva meredt rá, kezeit levette arcáról.
– Végülis lehetséges… lehet, hogy igazad van. Ez megmagyarázza, miért nem ismertük fel hamarabb. Hisz’ mindig akkor láttad, mikor egyedül voltál, kivéve most. Hmm…
– Edward!
Bella összerándult Alice hangjától, mire Edward közelebb vonta magához.
Alice mögött ott voltak a többiek is, akiknek arca mind nyugodt volt. Túlságosan nyugodt… Ráadásul szinte mindannyian az erdőt fürkészték.
Bella érezte, hogy Edward megdermed mellette, és karjaival szorosabban öleli magát, tekintetével pedig már ő is a sötétségbe borult erdőt kémleli.
– Nem, az nem lehet.
Bella felnézett a fiú arcába, mely most aggódó és dühös volt leginkább.
– Mi történt? – kérdezte idegesen.
– Majd otthon mindent elmesélünk, Bella – szólalt meg Carlisle. – Most inkább hazamegyünk. Gyerünk! – adta ki az utasítást.
Edward felkapta Bellát, és szélsebesen elkezdett rohanni vele. Most nem bírt arra koncentrálni, hogy a lány netán rosszul lesz ettől a gyors iramtól. Ő csak minél hamarabb biztonságban akarta tudni őt. A Cullen család többi tagja mögöttük futottak, mindannyian az erdőt kémlelve. Bellának egyre rosszabb érzése lett, és most kivételesen nem a futás rémisztette meg…

Mikor már a Cullen házban voltak, Edward továbbra sem engedte el Bellát egy másodpercre sem; egyenest a kanapé fele indult el vele. Leült rá, ölébe húzva szerelmét.
Alice Jasper mellett maradt; az egyik ablak mellé sétálva fürkészték a kinti tájat.
Rosalie Esmével együtt leültek Belláék két oldalára, közrefogva őket.
Emmett hatalmas vigyorral arcán ült le a szőke lány mellé.
Carlisle Belláékkal szemben foglalt helyet, kezeit összekulcsolta, miközben térdére támaszkodott könyökével.
Bella nem bírta tovább azt a feszültséget, ami az egész helyiséget belengte, így ijedt hangon szólalt meg. Számára túlságosan is ismerős volt a kialakult helyzet…
– Mi történt?
Carlisle Bellára emelte tekintetét, de helyette Edward szólalt meg. A feszült idegesség a hangjában is érződött, nem csupán a mozdulataiban.
– Emlékszel az árnyra? – Bella felé fordulva bólintott. – Most már biztos, hogy az az árny egyenlő azzal a vámpírral, akire Carlisle felfigyelt.
– Felismertétek, hogy ki az, ugye? – fordult az említett felé.
– Igen.
– És, ki az? – sürgette Bella.
– Victoria.
Bella ledermedt, szemei a döbbenettől elkerekedtek. Nem akart hinni füleinek, miszerint James párja, Victoria visszatért Forksba. Hogy többször látta őt az erdőben ácsorogni, miközben őt figyelte. Vajon csak arra várt, hogy egyedül legyen és megtámadhassa? Hiszen mikor a konyhában volt egyedül, akkor megindult felé, igaz, lassan. Vajon tényleg ezt akarja? Megtámadni őt?
– Azért jött, ugye? – kérdezte kiszáradt torokkal, mire mindenki rámeredt. – Értem jött, igaz?
– Nem tudhatjuk biztosan, de… ez a legvalószínűbb, amire gondolhatunk. Meg akarja bosszulni James halálát… – ejtette ki Carlisle a száján azokat a szavakat, amiket Bella a leginkább nem akart hallani.
Edward idegesen figyelte Bellát, várva, miként fog reagálni a hallottakra. Látszólag ugyanolyan nyugodt volt, mint előtte, de ezt a látszatot merőben ellenezte zihálása és őrült ütemben dobogó szíve.
– Ne aggódj, Bella, minden rendben lesz! Nem engedem, hogy akár egy ujjal is hozzád érjen. Ne félj, vigyázok rád! – próbálta megnyugtatni kedvesét.
Bella alig láthatóan megrázta fejét.
– Most mihez kezdünk? – kérdezte aztán, mintegy figyelemelterelésképp.
Edward azt hitte, rosszul hall, mikor a lány többes szám első személyben tette fel kérdését.
– Te természetesen semmit sem fogsz csinálni. Nyugton maradsz, nem követsz el semmiféle őrültséget. Ha pedig újból meglátod, szólsz nekünk. Bármelyikünknek. Annak, aki a legközelebb van – mondta ellent mondást nem tűrően Edward. – Készülj fel arra is, hogy ezentúl egy percre sem foglak szem elől veszteni. Huszonnégy órás megfigyelésem alatt leszel; egy percig sem lehetsz egyedül ezentúl – tette hozzá komolyan.
– Oh, közös fürdések. Szuper – nyögte Bella.
Emmett felröhögött; Edward egy szigorú pillantással „jutalmazta”.
– Ez a beszéd, Bella! – nevetett Emmett. – Nem is kell félned, elbánunk mi vele – mondta magabiztosan, ököllel csapkodva tenyerébe.
– Természetesen akkor majd Alice vigyáz rád – szűrte Edward a fogai közt.
Bella ismét felnyögött, kétségbeesetten.
– Nem hiszem, hogy Victoriának az lenne a terve, hogy fürdés közben belefojtson a vízbe.
– Nem érdekel, mit hiszel és mit nem. Akkor se fogsz egyedül maradni, érted? – lett egyre idegesebb Edward.
– Edward, nyugalom – szólt közbe Jasper.
– De hát…
– Nincs de, Bella! – üvöltött fel Edward, mire Bella összerezzent.
Azelőtt még soha, egyszer sem üvöltött vele a fiú, és most ijesztően hasonlított a kilétére: egy vámpírra. Szemei hirtelen elsötétültek, arckifejezése a lány számára most kifejezetten rémisztő volt. Teste megfeszült, karjai vasmarkokként szorították magához a lányt.
Bella ismerte már annyira Edwardot, hogy tudja, nem kifejezetten üvölteni akart vele. Sőt, nem is akart volna. Csupán az idegesség és féltés kihozta belőle ezt az énjét. Tudta, hogy nem szerette volna őt megbántani, csupán csak megóvni, de ő makacskodott. Próbálta rábeszélni, hogy legalább az emberi szükségleteinek elvégzésekor hadd legyen egyedül…
– Edward, hogy beszélhetsz így Bellával? Ebben a hangnemben? – adott hangot nemtetszésének Esme.
Edward lehunyta szemeit, felemelte egyik karját, hogy megmasszírozhassa orrnyergét.
– Semmi baj, Esme, én hadakoztam – hajtotta le fejét Bella, és kezdte el a kezeit bámulni, mire hajzuhataga eltakarta arcát.
– Esmének igaza van, jogos a felháborodása. Még ha hadakoztál is, akkor sem lett volna szabad ilyen hangnemet megütnöm veled szemben. Sajnálom. Kérlek, ne haragudj!
– Mondtam már, hogy semmi baj – ismételte halkan Bella. – Alice – emelte rá tekintetét –, akkor felkísérsz?
– Persze – szökkent mellé azonnal a lány.
Bella felállt Edward öléből, mire annak a hátát karoló karja az övé után kapott, és visszafordította maga felé. A lány nem nézett a szemeibe, a földet kezdte el bámulni.
– Tudom, hogy megbántottalak. Nem kell, hogy bárki is ott legyen veled, valahányszor is a fürdőbe mész. Nem kérhetem ezt tőled, főleg nem ezek után…
– Ki fogom bírni. Ha ez megnyugtat téged, hogy nem vagyok egyedül – rántotta meg vállát.
– Tényleg nem muszáj.
– Kibírom.
Edward még várt egy pillanatig, Bella hátha ránéz, de mivel ez nem valósult meg, így lassan ölébe ejtette kezét. Bella ezután Alice-szal ment fel a lépcsőn, szótlanul.
Edward fájdalmasan nézett Bella után.
– Haragszik, igaz? – nézett Jasperre.
– Nem.
– Hát akkor?
– Megijedt tőled, de csak egy egészen kicsit. Majd ezt felváltotta a megértés és önmarcangolás. Azért viselkedik így – bökött fejével a lépcső felé.
– Azt hiszem, kiszellőztetem a fejem – állt fel Edward.
– Menj csak, fiam.
– Nem sokára visszajövök. Addig is vigyázzatok Bellára, kérlek – suttogta, majd azon nyomban távozott.
– Nem kellett volna ráüvöltenie Bellára – csóválta meg fejét Esme. – Mindannyian idegesek vagyunk, hogy újból feltűnt, és valószínűleg Bella miatt, de azért nem ordibálunk…
– Ne ítéld el őt emiatt, Esme – mondta Carlisle.
– Edwardban hirtelen túl nagy lett a feszültség, az idegesség, ezért emelte fel a hangját Bellával szemben. Nem direkt volt – védte Jasper.
– Persze, megértem. Nem lehet neki könnyű. És nem is ítélem el őt. De akkor sem engedhet meg magának ilyen hangnemet vele szemben. Pont vele, aki már annyi mindent kiállt érte.
– Bella tényleg nem haragszik rá. Megérti.
– Mindenesetre most legalább kicsit kiereszti a gőzt – mondta Rosalie.
– A forksi erdő megint megritkul – nevetett Emmett.
– Remélhetőleg már lecsillapodva fog visszatérni… – sóhajtott Carlisle.

Bella már az Edward szobájában levő ágyban feküdt, pizsamában. Jobb karját a párna alá rakta, míg balját teste mellett pihentette. Jobb oldalra fordulva bámulta az esőcseppeket, amik a hatalmas üvegfalon szánkóztak lefele. Hiába tudta, hogy hajnali egy körül jár az idő, nem bírt elaludni. Hiányzott neki Edward.
Alice-tól meg is kérdezte, a fiú merre van, mire azt felelte, vadászni ment. Ráadásul a lány legalább annyira támogatta Edward huszonnégy órás felügyeletét, mint maga az ötletgazda.
Most is Edward kanapéján ült, kibámulva az erdőbe, percenkénti pillantást vetve Bellára.
Halkan kinyílt az ajtó, mire Alice odakapta fejét. Az ajtón át Edward lépett be, a ruhái testével együtt csuromvizesek voltak, csapzott, elázott hajának egy-egy tincse a szemébe lógott.
– Köszönöm, Alice – suttogta Bella számára nem hallhatóan.
Alice biccentett felé, majd Edwardhoz hasonló hangtalansággal hagyta el a szobát.
Edward ránézett Bellára, aki továbbra is az üvegfalat bámulta. Közelebb lépett hozzá, majd leguggolt arca elé, mire az ijedten összerezzent. Edward aggódva nézett bele a barna szempárba, miközben mindkét kezét az ágyra fektette.
Bella viszont csak felemelte bal kezét, és kisimította a fiú egyik tincsét a szeméből.
Edward lehunyta szemeit, ajkát egy sóhaj hagyta el. Bella beletúrt a fiú kócos, szélfútta hajába. Kezét végighúzta arcán, majd leejtette annak ágyon pihenő kezére.
– Bánom, ahogy az imént viselkedtem veled. Nem lett volna szabad ilyen hangnemet megütnöm veled szemben. Főleg veled szemben! Sajnálom, ígérem, többet nem fog előfordulni.
– Én pedig azt bánom, hogy nem szóltam neked már a legelején az árnyról. De legközelebb ígérem, már az első gyanús kis jelt is szóvá fogom tenni.
– Neked nem kell bocsánatot kérned, szerelmem – csókolta meg a lány kezét.
– Akkor te se bánkódj az előbbi semmiségért.
– Az nem semmiség volt, de rendben. Ha te így akarod… akkor megegyeztünk – mosolyodott el féloldalasan Edward.
Bella is rámosolygott.
– Idefekszel mellém?
– Azonnal, csak előtte átöltözöm valami szárazabb ruhába.
– Engem nem érdekel, hogy vizes vagy.
– Az lehet, de én nem akarom, hogy megfázz – érintette meg játékosan az orrát.
Majd felállt, megkerülte az ágyat, kinyitotta a szekrényt, és sebesen átöltözött. Elővett még egy törülközőt is, amibe gyorsan megtörölte haját, majd mikor úgy érezte, eléggé száraz, a szoba egyik részébe hanyagul elhajította, és befeküdt Bella mögé.
A lány elmosolyodott, mikor Edward a vállától egyre feljebb haladva csókolta meg. A fiú felé fordult, a takaró alatt átkarolta derekát.
Edward a lány nyakát cirógatva szólalt meg.
– Ideje lenne aludnod, egyetlen szerelmem. Későre jár…
– Eddig a hiányod miatt nem tudtam aludni, most pedig azért, mert végre itt vagy – suttogta Bella, közelebb csusszanva a fiúhoz.
– Hmm – mormolta Edward a nyakába. – És hogyan tudnék neked segíteni elaludni?
Edward ajkai pár centire voltak a lányétól.
– Nem tudom – susogta Bella, majd megcsókolta a fiút.
Ez a csók amolyan „kibékülős-csók” volt. Habár egyikük sem haragudott a másikra, mégis úgy érezték, ezzel a csókkal végleg elfelejtették egymással a korábban történteket.
Nem volt hosszú csók, mégis mindkettejük számára kielégítő volt.
Edward - amint elszakadt Bella ajkaitól - elkezdte dúdolni a lány altatódalát. Bella mosolyogva vette ezt tudomásul, majd lehunyta szemeit, hogy a mindkettőjükre nyugtató hatással bíró altatódal mély alomba ringassa őt.



***



Bella teljes értékűen csupán másnap reggeltől bizonyosodott meg afelől, hogy Edward koránt sem tréfált a huszonnégy órás felügyelet felől.
Mikor reggel felébredt, Edward behívta Alice-t, hogy kísérje el a lányt a fürdőbe, míg az felöltözik és elvégzi a többi reggeli dolgát.
Mikor pedig Alice mellett lesétált a konyhába, hogy reggelizzen, Esme váltotta fel a fekete hajú lányt. Míg Bella evett, a nő ott maradt vele, hol őt, hol a kinti tájat fürkészve. A reggeli befejeztével Bella megköszönte azt, utána pedig Edward átkísérte őt a nappaliba, ahol rajtuk kívül csupán Rosalie ücsörgött.

Bellának feltűnt, hogy Jaspert, Emmettet és Carlisle-t nem látta egész délelőtt, így rákérdezett. Azt a választ kapta, hogy Carlisle dolgozik, Jasper és Emmett pedig az erdőt vizsgálják, hátha rábukkannak Victoriára, vagy legalább valami nyomra, amin aztán elindulhatnak.
– Sajnálom, hogy megint ennek teszlek ki titeket – mondta bűntudatosan Bella, észrevéve Rosalie ideges és feszült arcát.
– Rose valóban ideges, de ő most inkább Emmettért aggódik. Nem kell bocsánatot kérned, nem te tehetsz róla – válaszolt Edward, követve Bella pillantását.
– Jól mondja Edward – bólintott Rosalie, majd pillantását újból a TV-re emelte.

A nappaliba később csatlakozott Esme és Alice is, és együtt nézték a TV-t.
Délután öt órakor mindannyian hallották lefékezni a ház előtt Carlisle autóját, és azon kívül még egyet. Esme állt fel, hogy megnézze, kik jöttek még.
Döbbenten fordult vissza a kanapén ülők felé.
– A rendőrség.
Mindenki értetlenül, kíváncsian várta az érkezetteket. Edward megpróbálta a képessége segítségével a gondolataikból kideríteni látogatásuk okát, de mind a két rendőr a házban gyönyörködött, és Carlisle-nak sem árultak el semmit sem.
Carlisle kinyitotta a két rendőr előtt az ajtót, betessékelve őket.
– Mark? – ismerte fel Bella az egyik rendőrben apja helyettesét.
– Szervusz, Bella! Jó napot! – köszöntötte őket a Marknak nevezett férfi.
A szobában mindenki köszönt, majd Carlisle szólalt meg.
– Nos, akkor itt volnánk. Megosztanák velünk, miért is szerettek volna idejönni? – érdeklődött udvariasan.
– Bellához jöttünk.
– Hozzám? – lepődött meg a szóban forgó.
Mark társa hátrakulcsolta kezeit, fejét lehajtva kezdte vizsgálgatni a cipője orrát. Kettejük közül azonban Mark volt beszédesebb, így ő szólalt meg.
– Igen. Roppant kellemetlen, hogy tőlünk kell megtudniuk, főleg terád nézve, Bella.
– Ezt… nem igazán értem – zavarodott össze Bella.
– Apád mondta neked, hogy hosszabb bevetésekre jár?
– Igen, de többet sose árult el.
Mark bólintott.
– Nos, ez alkalommal egy többszörös gyilkost üldöztünk. Charlie volt a vezetőnk; mióta Renée meghalt, minden veszélyt vállalt, így ezt is. Csakhogy többször észrevettük, hogy a gondolataiba merül, nem figyel a munkára száz százalékosan. Gyakorlatilag az életével játszadozott ezzel a viselkedéssel. Talán ez volt most is, nem igazán tudom... Szóval, a gyilkos futásnak eredt, mikor édesapádat észrevette. Charlie egymaga utána eredt, közben a rádiója be volt kapcsolva, amin keresztül mindent hallhattunk. Mi is egyből utána mentünk, hiszen tudtuk, hogy most nem olyan, mint régebben. Nem akartuk, hogy ez történjen…
– Mégis micsoda? – fakadt ki Bella, aki már egész testében remegett, mire Edward közelebb húzta magához.
– Charlie meghallotta, hogy jövünk, és hátrafordult, hogy parancsot adhasson ki nekünk, amit a gyilkos is észrevett, mire rálőtt Charlie-ra. Pontosan Charlie szíve fölé lőtt…
– Ne! – sikította Bella.
– Charlie összeesett, én pedig segítséget hívtam hozzá, és vele maradtam, míg a többiek a gyilkost intézték el. Tanúja voltam Charlie haláltusájának, így kötelességemnek éreztem, hogy én osszam meg veled. Édesapád az utolsó szavaival is rád gondolt, és megkért, hogy adjam át neked az üzenetét, mely így szólt: „Légy nagyon boldog Edward és a Cullenek oldalán; felejtsd el a múltat, csakis az új életednek élj!” Mire a mentősök kiértek, Charlie már meghalt. Részvétem, Bella, és őszintén sajnálom, hogy nem bírtam segíteni rajta…
– Részvétem – motyogta Mark társa is.
– Ne, ne, ne, ne! Ezt nem hiszem el… nem… ilyen nincs…
Bella zokogva borult le a földre a kanapéról, mire érezte, hogy többen is utána nyúlnak. Ellökte a segítő kezeket magától, és teljes testével lefeküdt a földre. Zokogása egyre csak erősödött, miközben magzat pózba húzta össze magát.
– Ne… ne… – zokogta egyfolytában.
Ne! Ez nem lehet igaz! Ilyen nincs! Ne… anyu után nem halhat meg rögtön Charlie is… Nem, ilyen nincs… Hiszen apu erős ember! Túlélte, hogy anya elhagyta őt, évekig bírt remeteként élni, magányosan, még anyu halálát is elviselte, pedig még akkor is szerelemmel szerette őt. Mindhalálig szerette… Ne! Nem! Charlie… az apám… Miért kellett neki is meghalnia? Miért kellett ilyen rövid időn belül meghalnia a szüleimnek? Miért? Miért nem engedte, hogy vele legyek, miután kitudódott anya halála? Miért nem hívtam őt föl minden nap? Vagy miért nem mentem át hozzá? Persze, Carlisle azt mondta, bevetésre ment, nincs otthon… De attól még felhívhattam volna! Fel kellett volna hívnom, ahogy mindenki más tette volna a helyemben. Istenem! Miért?! Minden okkal történik, állítólag… Ennek mi oka lenne? Miért kellett apunak is ennyire fájdalmas halált halnia? Ráadásul miért kellett ennyire fiatalon meghalnia mindkettejüknek? Charlie éppen, hogy negyven múlt, Renée pedig még nála is fiatalabb volt. Még legalább ugyanennyi évük lett volna. Renée-nek még születhetett volna Philtől is gyermeke… Charlie még túl tudta volna tenni magát anyun. Még ő is megtalálhatta volna a társát… de nem… A sors kegyetlen és nem ismer kivételt, ha a halálról van szó… Talán az én sorsomnak én vethetek véget…
Bella zokogva állt fel a földről és rohant át a konyhába. Hallotta, amint a szobában levők hozzábeszélnek, de nem értette, hogy mit, és nem is figyelt rájuk.
Mikor beért a konyhába, kirántotta a konyhafiókot, ahol az evőeszközöket tartották, és mivel a látása most nem volt kiváló, így bal kezével kezdett vadul tapogatni a fiókban.
Hirtelen az egyik késsel megvágta ujját, de nem izgatta a fájdalom. Alig érezte meg… Hiszen végre megtalálta azt, amit keresett. Kikapta a kést az élénél fogva, nem törődve a kezébe nyilalló fájdalomtól. Maga felé fordította a kés éles hegyét, de még mielőtt bármi kárt okozhatott volna magában, valaki kikapta kezei közül a kést, és elhajította, mely aztán hangosan csattant a konyha kövén.
– Minden kést és éles tárgyat azonnal rakjatok el! – kiáltotta mögötte megmentője.
Bella érezte, hogy a hullámok a feje fölött egyre haragosabban csapnak össze. Tanya, Renée és Phil halála, és Victoria újbóli felbukkanása után most itt van Charlie halála…
Valaki megfordította, két keze közé fogta arcát, és ugyanazon az ideges, kétségbeesett, fájdalmas hangon megszólalt.
– Bella, édesem, miért akartad ezt tenni magaddal?
– Edward… – ismerte fel a hang tulajdonosát a lány.
– Igen, én vagyok. Miért akartad leszúrni magad, szerelmem? – kérdezte újból.
– Nem bírom, Edward… túl fájdalmas… túl sok lett a fájdalom hirtelen… nem bírom… még nekem is túl nehéz… összeroskadok…
– Ne aggódj, Bella, mi itt vagyunk veled!
– Túlságosan fáj… összeesek… – zokogta a lány.
– Én itt vagyok, foglak, nem hagylak elveszni, érted? Nem engedem, hogy bármi bajod essék!
– Nem megy… gyenge vagyok ehhez…
– Nem, nem vagy gyenge! Te nagyon is erős vagy! Csupán egyszerre értek a tragédiák, és ez kikészít téged. De te erősebb vagy ennél, és túléled. Túl fogod rajta tenni magad, mert erős vagy, és én veled vagyok és leszek. Nem hagyom, hogy butaságot csinálj, hallod?
– Igen…
– És tudod, miért? Tudod, miért nem engedem?
– Nem…
– Mert az életemnél is jobban szeretlek, és még ennél is fontosabb vagy nekem! Nem bírnám elviselni, ha bajod esne… én akkor utánad mennék a halálba is.
– Ne…! Te… te nem teheted ezt.
– Dehogyisnem, Bella. Ha te képes vagy az öngyilkosságra, akkor én is megteszem, csakhogy újból együtt lehessünk. Nem tudnék nélküled élni… már nem. Ahhoz túl fontos vagy mindannyiunknak. Ha te elmennél… minden megváltozna.
– Ne… ne mondj ilyeneket, kérlek…
– Ez az igazság. Túlságosan szeretlek ahhoz, hogy hagyjalak egyedül meghalni.
– Összeesek, Edward…
– Ne félj, foglak erősen!
Bella bólintott, de érezte, hogy lábai remegve adják fel a szolgálatot.
Edward ígéretéhez híven nem hagyta, hogy összeessen, karjaiba kapta, és felvitte szobájukba. Ott lefektette az ágyra a minden ízében remegő testet, majd Carlisle-t hívta fel.
– Itt vagyok – lépett be a szobába, kezében orvosi táskájával.
– Segíts rajta, kérlek – könyörgött neki Edward, aki Bella kezét szorongatta az ágyon ülve.
Carlisle szemügyre vette Bellát.
A lány egész testében remegett, szemeiből dőlt a sírás, szíve vadul dübörgött, légzése zihált volt. Bal tenyerét egy vastag, vörös csík szelte át, de hüvelykujja is vérzett.
„Egyelőre csak a kezén lévő sebeket tudom leápolni, Edward. Esetleg nyugtatót tudok még adni neki és altatót.”
– Altató nélkül nem tudna aludni? – hadarta Edward olyan gyorsan, hogy Bella fel sem foghatta.
Sem Carlisle, sem Edward nem szerette volna, ha ezt a beszélgetést a lány is hallaná. Éppen elég nagy fájdalom van benne már így is.
„Lehet, hogy tudna, de szinte biztos, hogy rémálmai lennének.”
– És a nyugtatók?
„Úgy hiszem, elkellene most Bellának. Nagyon maga alatt van, ennyire még az anyja halálakor sem borult ki. Hiszen akkor el bírt ájulni, most viszont annyi fájdalom van benne, hogy nem tud.”
– És mi lenne, ha nyugtatók helyett inkább Jasper nyugtatná le?
„Jasper még egy helyiségben sem bír tartózkodni most vele. Mikor a rendőrök távoztak, és Emmették megérkeztek, Jasper rögtön érezte, hogy Bellában milyen mérhetetlenül nagy fájdalom van. Nem tudta érzékelni a többiek hangulatát, kizárólag Belláét. Annyira erős és intenzív volt, hogy ki kellett mennie a szabadba. Vámpír révén ráadásul még erősebben érzékelte.”
– Én mit tehetnék? Hogy tudnék segíteni rajta?
„Beszélgess vele. Éreztesd, hogy fontos a számodra, és nem engeded, hogy bármi meggondolatlanságot csináljon. Ha érzi, hogy neked nélkülözhetetlen, utána már nem fog semmi őrültséget elkövetni. Maradj végig mellette, vigyázz rá. Te állsz hozzá a legközelebb.”
– Egyáltalán miért akarta ezt tenni?
„Véleményem szerint túlságosan nagy trauma érte az anyja, Phil és Charlie halálával. És akkor még ott van Victoria is. Nem vagyok benne biztos, hogy egymaga képes lenne feldolgozni, ezért is kérlek arra, hogy minél többet beszélgess vele. Hiszen alig dolgozta fel Renée-ék halálát, már jött is a következő tragédia. Ez még egy nagyon erős férfit is mélyen megérint, hát még egy tizennyolc éves lányt!”
– Ő is azt mondta, hogy túl nehéz és fájdalmas neki, és összeroskad alatta…
„Igen, én is hallottam a konyhai beszélgetéseteket. Mindannyian” – nézett Carlisle elnézően fiára.
„Az, hogy tudattad vele, hogy ha ő meghal, te is utána mész a halálba, talán még jó ötlet is volt elmondani. Hiszen téged nagyon szeret, és nem akarja, hogy bajod essen. De mivel te ezen a véleményen vagy, így eléggé valószínű, hogy már nem akar kárt tenni magában. Mindazonáltal beszélgetned kell vele, vigyázni rá. Ha még jobban a tudtára adod, hogy szereted és fontos neked, nem lesz baj. Bella mindig is erős volt… Most az a fájdalom gyengítette le, hogy rövid időn belül három szerettét is elvesztette. Ráadásul pont a szüleit és a nevelőapját…”
Carlisle előszedte az orvosi táskájából a nyugtatót és az altatót. Lerakta az ágy mellett található polcra, majd kifelé indult a szobából.
„Most magatokra hagylak… Add be neki az altatót, jobb lesz, ha most alszik egyet.”
– Rendben, Carlisle. Köszönöm.
– A mi érdekünk is, hogy Bella jobban legyen – mondta immár hangosan, és távozott a szobából.
Edward odasétált a polchoz, levette róla az altatót, majd a Bella számára előírt adagot kezébe véve visszasétált szerelméhez.
– Kedvesem, figyelj rám, kérlek!
Bella kinyitotta könnyes szemeit, és Edwardra nézett.
– Carlisle felírt neked altatót és nyugtatót. Az altatót csupán azért, hogy ne legyenek rémálmaid és tudjál nyugodtan aludni.
– Köszönöm. Az most talán… jól jönne.
– Itt van – nyújtotta át a tenyerében lévő pirulát.
Bella átvette, bevette szájába és gyorsan lenyelte. Becsukta szemeit, várva, hogy hasson.
– Aludj, szerelmem – csókolta őt homlokon Edward. – Én addig őrzöm az álmod és vigyázok rád. Itt leszek veled, nem mozdulok mellőled. Nem hagylak magadra, megígérem – simogatta meg arcát – Szeretlek, Bella.
A lány légzése egyre lassabb lett. Edward egészen addig cirógatta arcát, míg el nem aludt. Aztán egy sóhajtás kíséretében odaült az ágy mellett húzódó falhoz, fejét hátradöntötte, lábait felhúzta, kezeit rárakta. Lehunyt szemmel próbált ő is pihenni, hiszen a sok halálhír őt is megrendítette.
Halk kopogtatásra lett figyelmes, és mikor kinyílt az ajtó, Esme és Alice léptek be.
Alice egyből Edward mellé ült le, míg Esme az ágy szélére, Bella mellett foglalt helyett.
– Olyan szörnyű – nyöszörgött Alice, miközben átfogta Edward egyik karját.
– Legfőképp Bellának az – mondta maga elé meredve Edward.
– Én most nem csak Charlie halálára gondoltam, bár engem is megrendített, hiszen ismertem őt. De most inkább Bella majdnem elkövetett öngyilkosságára gondoltam. Miért akarta ezt tenni? Pont ő, aki mindig pozitívan látja a dolgokat, és tele van bizalommal mindenki iránt.
– Azt mondta, túl sok lett neki hirtelen a fájdalom, és úgy érzi, nem bírja tovább.
– Még szerencse, hogy utánamentünk. És hogy a rendőrök olyan gyorsan távoztak. És hogy te még időben kapcsoltál, hogy mire készül, ezzel megelőzve a bajt. Már a későn rám törő látomásban is szörnyű volt úgy látni őt…
Alice gondolatai közé akaratlanul is bekúszott a látomása, melyben Bella a konyha közepén, mellkasában egy késsel, vérezve, holtan fekszik a padlón, szemei üvegesen merednek a plafonra, míg arcán még meg nem száradt könnycsíkok húzódnak.
Alice megborzongott, és érezte, hogy Edward is megfeszül mellette.
– Sajnálom – suttogta Alice, utalva az előbbiekre.
– Én megértem Bellát – suttogta Esme alig hallhatóan.
Edward ráemelte tekintetét, melyben a fájdalom és szenvedés mellett felvillant a felismerés is.
– Esme, anya! – térdelt hirtelen a nő elé.
Kezeivel megkereste és a két tenyere közé fogta Esme bal kezét, finoman megszorítva azt.
– Te talán tudnál segíteni Bellának! Sőt, a legtöbbet te tudnál!
Esme összezavarodva meredt fiára.
– Hogy érted ezt? Bellának most van a leginkább szüksége rád…
– Tudom, és én meg is próbálok minden tőlem telhetőt elkövetni azért, hogy segíthessek rajta. De, elnézést, hogy újból felhozom, de… te is megpróbáltál öngyilkos lenni, mikor meghalt a kisbabád… Így te valamivel nagyobb támaszt tudnál neki adni, hiszen te tudod a legjobban, hogy mi játszódik le most benne.
– Edward, te is elvesztetted a szüleidet.
– Valóban. De Bella megpróbált végezni magával.
– Ahogy egykor én is ezt választottam… – hajtotta le fejét Esme.
– Edwardnak igaza van, Esme. Bellának pedig biztos bűntudata lesz emiatt, és te tudnál vele erről beszélni. Elmesélhetnéd, te hogyan élted meg. Sokat segítene a mostani helyzetében.
– Kérlek, Esme! – könyörgött neki Edward. – Én nem bírom elviselni, ahogy szenved – zokogta könnyek nélkül.
Lehajtotta fejét Esme ölébe, tovább folytatva a könnyek nélküli rázkódást. Esme megsimogatta Edward fejét, míg Alice a hátát.
– Nyugodj meg, Edward. Segítek nektek.
Edward felemelte fejét, mélyen anyja szemeibe nézett. A kín és fájdalom mind a tekintetében, mind arcán jelen volt.
– Köszönöm. Mérhetetlenül hálás vagyok neked ezért, hiszen tudom, milyen nehéz beszélned róla – suttogta megtörten.
– Már rég történt. Ha pedig ez kell ahhoz, hogy Bella újból talpra állhasson, akkor megteszem. Saját lányomként szeretem. Ennyit bőven megérdemel.
Mind a hárman Bellára néztek.
Figyelték a holdfénytől ezüstösen fénylő sápadt arcát, mely most érzelmektől mentes volt. Az altató segített neki egy békés, nyugodt, álomtalan álomba süppednie, amely most fontos volt számára. Altatók nélkül nem bírt volna aludni, vagy ha esetleg mégis, akkor az csakis a fáradtságtól lehetett volna. Ám álma akkor sem lett volna nyugodt; folyamatos rémálmok gyötörték volna őt.



***



Mikor Bella másnap felébredt, Edward rögtön észrevette rajta a változásokat. Bella nem mosolygott rá, egy szót sem szólt hozzá, csupán elmotyogott egy köszönést. Automatikusan, gépies mozdulatokkal lépett be a fürdőbe, ahol Alice már várt rá. Alice folyamatosan beszélt hozzá, mindenféle témákat felhozva, de Bella csupán hümmögött és bólogatott hozzá. Mikor visszatért Edward szobájába, leült az üvegfal mellé, a sarokba. Lábait felhúzta, átkarolta karjaival, fejét a térdére hajtva előre-hátra ringatta magát.
Edward melléült, megpróbálta magához húzni, de Bella nem hagyta. Edward nem erőszakoskodott vele; a lányt figyelte pár centire tőle. Esme felhozta a lánynak a reggelijét, de az rá sem nézett. Mindketten próbálták evésre bíztatni, ám egyiküknek sem sikerült. Esme gondolatban megkérdezte Edwardot, beszéljen-e vele már most, mire az megrázta fejét, így elhagyta a szobát.
Esme után Carlisle jött be a szobába, hogy felügyelje Bellát, míg az beveszi az első nyugtatóját. Pár percig még bent maradt ő is, de végül távozott.
Esme legközelebb az ebéddel tért vissza, de akárcsak a reggelinél, Bella most se méltatta még csak egyetlen pillantásra sem őt, sem az ételt. Csakis az erdőt fürkészte; Esme sóhajtva kivitte reggelijét.
Amikor a vacsorát hozta fel, akkor az ebédet vitte le. Bella egyikhez sem nyúlt egy ujjal sem, holott a nő mindig a kedvencét főzte, hátha azt könnyebben megeszi. Edward többször próbált beszélgetni vele, vagy éppen az evésre ösztönözni, de mindannyiszor süket fülekre talált. Mikor pedig ő maga szúrta fel a villára az ennivalót, és akarta a szájába adni, Bella még jobban az üvegfal felé fordult.
Mikor leszállt az éj, és Alice megjelent Edward szobájában, Bella újból gépies mozdulatokkal végezte el a tisztálkodást. Majd a szobába visszatérve Edward átadta neki az altatót, melytől aztán egészen reggelig békésen aludt.
Négy napon keresztül egyfolytában ez ment…

Az ötödik napon azonban változás történt. Bella a reggeli tisztálkodás után, visszatérve Edward szobájába, a fiúhoz fordult.
– Szeretnék beszélni valaki olyannal, aki beszélt a két rendőrrel.
Miután Bella mélyebb, rekedt hangon megszólalt, Edward hallotta, hogy a nappaliban ülők mindegyike mozdulatlanná dermed az épp végzett cselekvésükben, gondolataik pedig Bella körül kezdtek forogni - ismét.
– Rendben. Akkor lekísérlek Esméhez a nappaliba.
Edward hallotta, amint Alice izgatottan, pörgőn elmeséli Esmének, hogy Edward célja az, hogy most beszéljen vele a nő. Próbálta kizárni a fejéből a lentről felszűrődő beszélgetést, így kinyújtotta Bella felé kezét, de az nem fogadta el, helyette lehajtotta fejét, és az ajtó felé indult. Edward rögtön ott termett, kinyitotta neki, mire Bella elmormogott egy köszönetet.
A nappaliba leérve Bella még mindig lehajtott fejjel álldogált a helyiség közepén. Lent mindenki elcsöndesült, aki akkor jelen volt: Esme, Alice, Jasper, Rosalie és Emmett.
Jasper megszorította Alice kezét, mire a lány próbált minél közelebb húzódni hozzá, hogy ne érezhesse annyira intenzíven és erősen Bella érzéseit.
Mindenki alaposan szemügyre vette a soványabb, beesett arcú, sápadt lányt, akinek szemeiben most koránt sem volt semmiféle csillogás vagy melegség. Csakis élettelenség, üresség, fájdalom, önutálat és bűntudat kavargott benne…
– Bella szeretne veled beszélni, Esme – szólalt meg Edward.
Esme egy bátorító mosolyt küldött Bella felé, aki ijedten kapta fel fejét és kezdte hevesen rázni azt Edward felé.
Edward ránézett kedvesére, összeráncolta szemöldökét, és csak egy szót mondott:
– Kettesben.
Bella bólintott, majd lassan Esme felé nézett.
– Részemről rendben – mondta a nő.
Alice, Jasper, Rosalie és Emmett rögtön felmentek az emeletre, míg Edward tett egy bátortalan lépést Bella felé, ám Esme megállította.
– Edward, csatlakozz te is a többiekhez!
Edward felsóhajtott.
– Bella, ha kellek, csak szólj és én azonnal itt leszek – mondta, majd megfogadva Esme tanácsát, ő is az emelet felé ment.
Bella még mindig legalább tíz méterre a nőtől ácsorgott.
– Gyere nyugodtan közelebb, Bella! Ülj ide mellém – paskolta meg a kanapét maga mellett.
Bella kábán követte pillantásával Esme kezeit. Majd egy hosszú pillanatig ugyanúgy a helyén állt, de aztán bátortalan, lassú, óvatos léptekkel helyet foglalt a nőtől tíz centire.
– Miről szeretnél beszélni velem?
Bella szemei elhomályosodtak, de a sok nyugtató hatása miatt és a sok sírás következményeképp már nem tudott sírni.
– Édesapádról – bólintott Esme.
Bella rámeredt üveges tekintetével.
– Honnan tudtad? – kérdezte ugyanolyan rekedt és mély hangon.
– Tudom, miken mész keresztül. Mikor meghalt a kisbabám, én is ugyanilyen voltam.
– Ugyanennyire voltál élőholt, mint most én? – kérdezte Bella, hangjában árnyalatnyi gúnnyal önmaga felé.
– Igen – mosolyodott el finoman Esme.
Bella ezután egy darabig csendbe burkolózott. Kíváncsi volt Esme történetére, de a bűntudat hatalmas mértékben mardosta, belülről felemésztve őt. Hiszen pár nappal ezelőtt önként ölte volna meg magát, hagyta volna itt az egész Cullen családot. Akkor csakis saját magával és a fájdalmával törődött. Meg akarta szüntetni maga körül a kínt, ami lassan, de mélyen felemésztette. Akkor eszébe se jutott, mi lesz a többi Cullennel, Edwarddal, ha ő végez magával…
– Elmesélem, ha gondolod és kíváncsi vagy rá – mondta Esme, észrevéve Bella arckifejezését.
– Nem akarlak téged is felzaklatni. Így is elég nekem a bűntudat… – suttogta.
– Miért van bűntudatod? Mi rosszat követtél el?
– Meg akartam ölni magam… Utálom magam ezért… nem is gondoltam rátok…
– Ó, édesem! – ölelte magához Bellát, nem törődve azzal, hogy az éppen el akarta őt lökni.
Hiszen több napja nem evett, hogy is lenne hozzá elég ereje? Ráadásul, ha rendesen is étkezett volna, akkor se bírt volna kiszabadulni.
– Hát emiatt nem beszélsz senkivel? Ezért nem engeded, hogy bárki is hozzád érjen? Ezért nem fogadsz el tőlünk semmit sem? Mert úgy érzed, cserben hagytál minket, és most emiatt bűntudatod van?
– Utálom magam emiatt, de… igen – rázkódott meg Esme ölelésében, mire az még jobban ölelte őt.
– Egyikünk sem neheztel vagy haragszik rád emiatt!
– Ezért is rossz annyira. Hiszen, ahogy te is fogalmaztál, cserben hagytalak titeket.
– Nem, drágám, nem hagytál cserben minket! Én is ugyanígy cselekedtem, mikor elvesztettem a kisbabám. Azt, akit annyira szerettem… most mégis itt beszélgetek veled erről.
– Miért? Miért jutottál arra a döntésre, hogy leugorj egy szikláról?
– Tudod, nekem kényszerből hozzá kellett mennem egy Charles Evenson nevű förtelmes alakhoz. Nem akartam, a szüleim mégis kényszerítettek rá. Tiszta szívemből gyűlöltem az egész Evenson családot, főleg a fiukat. A környéken, ahol éltem, mindenki rettegett tőle, sokakat zsarnokságban tartott.
Miután 1917-ben hozzámentem, az életem pokollá változott. Minden nap megvert és megfenyegetett, ha bárkinek beszélek erről, és az ő mocskos, alvilági dolgairól, a szemem láttára megöli a szüleimet. Rettegtem tőle, és féltem attól, amit mondott, hisz tudtam, mennyire kegyetlen.
Majd behívták őt a háborúba. Különös nyugodtság lengett körbe a hír hallatára. Miután elment, hónapokig nem tért vissza. De mikor mégis megtette, újra elhozta számomra a kínzó poklot.
1920-ban Ashlandbe költöztünk. Nem tudom, hogyan is sikerült, de állapotos lettem tőle. Mikor megtudtam, azonnal a közelben lakó rokonomhoz költöztem. Charles nem tudom, keresett-e engem, nem is érdekel. Majd megszültem a kisbabám. Tüneményesen édes, ennivaló kisbaba volt. Nagyon szerettem őt, ő hozta el nekem a nyugodtságot, békességet és szeretetet.
De szegényke csupán pár napig élhetett. Mikor leállt a szíve, hasonlóan összeomlottam, mint ahogy te is. Nem találtam értelmet az életemnek, így felkerestem a legközelebbi magas sziklákat, és a mélybe vetettem magam. Nem akartam már élni. Nagyon magam alatt voltam, szomorú és depressziós lettem, mert meghalt a szemem fénye. Számomra mégis az az ugrás hozott el egy új és jobb létet, mint ami volt.
– Nem gondoltam volna, hogy ilyen kegyetlen férjed volt.
Esme elmosolyodott.
– Carlisle is szóról szóra ugyanezt mondta, mikor elmeséltem neki.
– Nagyon nehéz volt, mikor… elvesztetted?
Esme arca elkomorult.
– Borzalmasan. Úgy éreztem, minden összeomlott körülöttem. Minden, amit felépítettem magam körül a kisbabám megfogantatásától kezdve, ami őt helyezte középpontba, hirtelen és gyorsan darabjaira hullt. Nem volt erőm újból mindent felépíteni, nem is akartam. A rokonaimat ellöktem magam mellől, hiszen mindegyiküknek volt akkor már legalább egy gyermeke, és ez engem folyton folyvást arra emlékeztetett, hogy az én kis drágaságommal mi történt.
– Próbáltak segíteni rajtad?
– Eleinte igen. Még aznap. De hamar feladták, mikor látták, hogy eltaszítom őket magam mellől.
– És az… öngyilkosságod?
– Mikor másnap reggel felkelt a Nap, akkor született meg bennem az elhatározás efelől. Bár már a halála után is egyből gondoltam rá, de akkor még nem tudtam, hogyan, és én teljesen biztosra akartam menni. A szikláról való leugrás jónak bizonyult.
Rövid csend telepedett a szobára.
Bella továbbra is Esme ölelő karjaiban volt, ahogy a beszélgetés alatt is.
Végül aztán Esme törte meg a csendet.
– Ha jól emlékszem, nem igazán erről akartál beszélni velem legelőször.
Bella kibújt Esme karjaiból, hogy a nő szemébe nézhessen.
– Meg akartalak kérdezni, hogy… Mark említette-e, hogy mi lesz apuval ezután…
Esme egyből megértette, mire is kíváncsi.
– Igen. Azt mondta, hogy két nap múlva lesz a temetés, délelőtt kilenckor.
Bella bólintott.
– Rendben. Addigra megpróbálom valamennyire összeszedni magamat.
– Mi is ott leszünk veled, drágám. Az egész család – szorította meg Bella kezét.
A lány ránézett. A nyugtatók miatt nem tudott sírni, de a hála a szemeiben méretes volt.
– Köszönöm. És… sajnálom, hogy napokig így viselkedtem veletek. Nem ezt érdemeltétek volna… remélem, még nem késő mindenkitől bocsánatot kérnem.
– Ne viccelj, Bella! Senki sem haragszik. Mindannyiunkban van fájdalom a közelmúltban történt események miatt.
– Tehát nem haragszol?
– Még szép, hogy nem!
– Köszönöm. Most, ha megbocsátasz, megkeresem a többieket is.
Bella felállt a kanapéról.
– Alice szobájában megtalálod őket.
Bella bólintott, majd végig a lépcső korlátjába kapaszkodva felment az első emeletre. Alice szobája előtt kifújta a levegőt, kezét kopogásra emelte, de még mielőtt bekopoghatott volna, Alice hangját hallotta meg kiszűrődni.
– Nyugodtan gyere csak be, Bella!
A lány benyitott, lehajtott fejjel belépett, és egyből az ajtóban állt meg.
Rosalie Emmett ölében ült a kanapén, Alice Jasperrel együtt az ágyon ült, törökülésben, míg Edward a szekrénynek dőlt neki fél vállal. Mikor meglátta Bellát, egyből mellé sétált, de nem mert hozzáérni az elmúlt napok tapasztalatai miatt.
– Csak szerettem volna mindegyikőtöktől bocsánatot kérni az előző napokban mutatott viselkedésem miatt. Nem ezt érdemeltétek volna, tudom nagyon jól. Sajnálom. Jasper – nézett a fiúra, akinek most rettentő fájdalmas arca volt –, tudom, neked mennyire nehéz most a közelemben lenned. Bárcsak ne éreznéd ennyire, hogy mit érzek – vágott egy fintort, majd tekintete tovább siklott Alice-ra. – Alice, te is ott voltál velem, én pedig még válaszra sem méltattalak. Te sem ezt érdemelted volna tőlem, pláne azok után, amiket tettél értem. Nem vagyok méltó arra, hogy a legjobb barátnődnek tekints… – Alice közbe akart vágni, de Bella inkább Rosalie-ék felé nézett, és gyorsan megszólalt, mielőtt bekövetkezhetne. – Rose, veled is csak nemrég kezdtünk mindent tiszta lappal, én most mégis mindent elszúrtam. Megértem, ha ezek után már rám se nézel… Emmett, te pedig próbáltál velem poénkodni, de én még csak fel sem fogtam, miről is beszélsz. Bocsánat tőled is. És Edward… – fordult végül szerelme felé, aki roppant aggódón nézett rá – Talán leginkább te nem érdemelted ezt. Hiszen olyan sok mindenen keresztül mentünk, sok mindent megtettél értem, és te még ebben is segítettél volna nekem, de én megtagadtam és ellöktelek magamtól, de nem csak téged, mindenkit. Nem érdemellek meg… kegyetlen vagyok hozzád, hozzátok.
– Ne beszélj ilyen butaságokat!
Edward óvatosan felemelte kezét, mikor pedig látta, hogy Bella nem húzódik el, megsimította arcát, mire azt kirázta a hideg.
– Nem érdemellek meg, nem érdemlem meg, hogy a menyasszonyod legyek.
Bella kezével hozzányúlt a jegygyűrűjéhez, de Edward megállította abban, hogy levehesse. Rátette kezét a lányéra, majd annak jobb kezét, melyen ott díszelgett a gyűrű, rátette mellkasára, pontosan a szívére. Bella először Edward arcára, majd kezét fogó kezeire nézett.
– Bár a szívem már nem képes dobogni, te mégis megdobogtatod azt. Ha eldobsz magadtól, tudom, hogy az neked is ugyanolyan rossz lesz, mint nekem, hiszen semmi okod nincs rá, hogy ezt tedd. Nem haragszom rád, én is ismerem Esme történetét, tudom, milyen nehéz az, ha elveszted azt, akit szeretsz. De én nem hagyom, hogy megtedd ezt. Nemcsak az ígéretem miatt. Szenvednék a hiányodtól, és tudom, hogy te is. Ne hagyj el, Bella… Szükségem van rád. Engedd, hogy segítsek…
Bella felnézett a fiú szemeibe. Abban kétségbeesés, fájdalom, szeretet, szerelem kavargott.
– Hogyan is tudnálak elengedni, mikor annyira fontos vagy nekem, mint fuldoklónak a levegő?
Edward közelebb húzta magához Bella törékeny testét, átkarolta derekánál, csakúgy, mint a lány őt. Fejét a szíve oldalára hajtotta, amire Edward több puszit is adott.
Olyan régen ölelték már át egymást, hogy egyikük sem akart akár egy lépést is eltávolodni. Szorosan karolták egymást, mélyen beszívva a másik illatát.
– Bella – Alice hangja mindkettőjüknek úgy hangzott, mint egy nagyon távoli hang.
– Igen? – kérdezte a lány, Alice felé fordítva fejét.
– Örülök, hogy újra köztünk vagy – mosolygott rá.
És akkor, napok óta először, Bella őszintén elmosolyodott.
– Igen. Ez az oldalad határozottan jobban tetszik – vigyorgott Emmett.
– Valóban sokkal jobb így – bólintott Jasper.
– Igen. Jobb. Bella – szólalt meg Rosalie – Nincs igazad. Nem romboltál le semmit kettőnk közt – mosolygott rá.
Bella ránézett, őszinte hálával szemeiben.
– Köszönöm.
– Na, most, hogy mindent kihallgattunk… öhm… vagyis… – jött zavarba Emmett.
– Emmett, ne magyarázkodj! Gondoltam, hogy hallgatóztok.
– Oké. Szóval, most, hogy mindent tisztáztunk, Bella igazán megtehetnéd azt, amire Edward már napok óta vár.
Bella ránézett Edwardra, akivel még mindig összeölelkezve álltak. A fiú gyilkos tekintetet lövellt Emmett felé, aki vigyorogva rákacsintott, majd már sokkalta gyöngédebben nézett a karjaiban tartott lányra.
– Mire is vársz? – kérdezte Bella.
Edward ránézett a lány egyik rakoncátlan tincsére, visszahelyezte füle mögé, majd egyik ujjával megsimította ajkát.
Bella szíve ugyanannyira hevesen kezdett verni, mint amikor a fiú legelőször csókolta őt meg. Ez most különösen frusztrálta, mivel nem csak Edward volt jelen, hanem még a testvérei is. Ugyanakkor nem csak az érintése miatt dobogott oly’ gyorsan szíve, hanem azért is, mert értette a fiú célzását, azt, hogy mire vágyik már napok óta. Ráadásul ő is ugyanígy érzett. Neki is hiányzott a fiú, de nem csak az érintése, hanem a csókja is.
Bella bátorítón rámosolygott Edwardra, jelezve neki, hogy nem fog ellenkezni, ha megcsókolja.
A fiú becsúsztatta kezét a lány álla alá, felemelte, majd lágyan, gyöngéden megcsókolta őt. Bella viszonozta a csókot, de érezte, hogy lábai megremegnek. A következő pillanatban már összecsuklott, ám hála Edward gyors reakciójának, nem esett el. A fiú felkapta a karjai közé, és féloldalasan rámosolygott.
– Köztetek már ennyire megszokott ez? – vigyorgott Emmett.
– Mire gondolsz? – ráncolta homlokát Bella.
Edward végigsimította Bella bal orcáját az orrával, miközben válaszolt neki.
– Arra, hogy megint összeestél a csóktól.
Bella zavarában elvörösödött.
– Az csak azért volt, mert már rég ettem – mentegetőzött.
– Nem vagy jó színésznő – súgta Edward halkan a fülébe.
– Hát persze, Bella! A múltkor a konyhában is azért ültél a pulton, miközben Edwarddal smároltatok, mert ettél – vigyorgott kajánul Emmett.
– Tényleg éhes vagyok – nézett Edward szemeibe Bella.
– Rendben. Leviszlek a konyhába, nehogy megint összeess. Eme már készíti az ebédet – indult kifele Edward.
A szobában mindenki Jasper felé fordult, miután Bella már hallótávolságon kívül volt. Kíváncsiak voltak a lány állapotára.
– Most már minden rendben lesz vele – adta meg a napok óta várt választ, mire a szobában levők mind egyszerre lélegeztek fel.



***



A temetés napján szinte teljesen megtelt a forksi lakosokkal a temető. Mindenki ismerte Charlie-t, ha csak egy szót váltottak vele vagy éppen ő igazoltatta őket. A rezervátumból, La Pushból is többen eljöttek végső búcsút venni a volt helyi rendőrfőnöktől, többek között Harry Clearwater és családja, valamint Billy Black és annak fia, Jacob.
Egy olyan kisvárosban, mint amilyen Forks is, az emberek állandóan pletykálkodnak, vagy éppen szaftos sztorikat találnak ki. Most a legújabb téma Charlie halála óta, annak egyetlen lánya, Bella volt. Forksban hamar elterjedt, miszerint a lány két héten belül mindkét szülőjét, de még nevelőapját is elvesztette. Rossznyelvek és irigykedők szerint a lánynak köze lehetett a halálukhoz, mert a vagyont akarta minél hamarabb megszerezni tőlük. Mások pedig sajnálták és együttérzésüket nyilvánították ki felé.
Bella a teljes Cullen családdal érkezett a helyszínre. Egy fokkal már jobb bőrben volt, de aki jól ismerte őt, annak még most is szembetűnő volt a fájdalma. Még mielőtt elindultak volna a temetőbe, Bella bevett egy nyugtatót. Bár Carlisle az elmúlt két napban már nem engedte, hogy altatót vegyen be, a nyugtatót nem tiltotta meg kifejezetten, csupán korlátozta.
Mikor Belláék megérkeztek, már jókora tömeg volt. Bella ideges lett, az ájulás és rosszullét környékezte. Edward támogatólag átkarolta derekát, ami miatt Bella most hihetetlenül hálás volt. Hiszen, ha nem tette volna, biztos volt benne, hogy összeesett volna. Carlisle ment legelöl, ebben egyeztek meg, ezt látták a legjobb megoldásnak. Esme Bella mellett lépkedett, kezét a lány vállán tartva. Mikor érezte, hogy Bella elgyengül, megszorította vállát, éreztetve vele, hogy nincs egyedül. Alice Bella mögött ment, Jaspert kézen fogva. Emmett és Rosalie zárta a sort.
Amint beléptek a temetőbe, minden szem rájuk szegeződött. Bella a feltűnőségtől mindig feszélyezve és zavarban érezte magát, ám most mindezt elnyomta a fájdalom és a bánat. Edward viszont akaratlanul is meghallotta a szerelme felé irányuló negatív gondolatokat, mire legszívesebben a fejüket tépte volna. Ehelyett szobormerev arccal ment előre Bella oldalán, magához szorítva őt.
A szertartás és a gyászmenet alatt mind a nyolcuk hallgatásba burkolózott. Ám amikor Charlie Swan holttestét egy koporsóban eresztették egyre lejjebb, hogy végül földdel beszórják, Bella nem bírta tovább, és a nyugtató hatása ellenére is sírni kezdett. Erre Edward közelebb húzta magához, mire Bella ráhajtotta vállára a fejét, úgy sírt. Ám a temetés befejeztével Belláéknak továbbra sem lehetett nyugta…
Mikor már alig egy-két ember volt a temetőben, Billy Black fia segítségével közelebb ment hozzájuk, ám a távolságot így is fenn hagyták a Cullenék iránt.
– Bella, szeretnék veled négyszemközt beszélni, ha lehet – szólalt meg Billy.
– Nem látjátok, hogy így is teljesen ki van borulva?! Még rásegítenétek ti is?! – sziszegte dühödten Edward.
– Amint mondtam, én csak beszélni szeretnék vele. Négyszemközt – hangsúlyozta ki Billy az utolsó szót.
– Mondhatod itt is. Előttük úgysincs titkom – mondta Bella.
Jacob felmordult.
– Hát jó, legyen. Először is szeretném részvétem nyilvánítani a szüleid halála iránt.
Rosalie felhorkant, míg Bella csak bólintott.
– Aztán pedig arra szeretnék kitérni, hogy mindketten mennyire hirtelen haltak meg. Különös, nem gondolod? Én mindenesetre semmit sem zárok ki megoldásként erre, hiszen mindannyian jól ismerjük a természetfelettit, nemde?
Bella összezavarodva meredt Billyre, aki pár hosszú pillanatig ellenségesen meredt Edwardra, aki szorosan összepréselte száját.
– Csupán ennyit akartam. Most akkor mi távozunk. Viszlát, Bella.
– Sziasztok – motyogta Bella, mikor Billyék már elindultak kifele.
Edward ugyanúgy állt még mindig, mire Carlisle lépett elé.
– Mire célzott Billy Black? – kérdezett rá nyíltan.
– Azt hiszi, mi öltük meg Bella szüleit. Pontosabban, hogy én. És azt is gondolja, hogy Bellával is ezt teszem majd.
Rosalie testvéreivel együtt dühödten felmordult.
– Hogy képzeli ezt?
– Van képe ezt mondani?
– Hogy mondhat ilyet?
– Nyugalom – csitította őket Carlisle. – Szóvá tesz valakinek?
– Nem tudom, ilyenre nem gondolt.
– Rendben. Akkor, ha hazamegyünk, családi megbeszélést tartunk.
Mindenki bólintott, jelezve, hogy tudomásul vette, majd a kijárat felé indultak, de Edward észrevette, hogy Bella továbbra is mereven nézi apja friss sírját.
– „Légy nagyon boldog Edward és a Cullenék oldalán, felejtsd el a múltat, csakis az új életednek élj!” – suttogta Bella, felidézve Charlie utolsó szavait. – Mintha tudta volna, hogy ti mások vagytok.
– Nekem is megfordult a fejemben ez a lehetőség, mikor meghallottam. De hát ez lehetetlen, hiszen akkor nem hiszem, hogy engedte volna, hogy a közelemben légy.
– Kérnék tőled egy szívességet, Edward – nézett mélyen a fiú szemeibe.
– Azt kéred, változtassalak át, igaz? – simogatta meg arcát a fiú.
– Igen – suttogta Bella – Nem maradt más rajtatok kívül nekem, így ellenvetésed sem lehet.
– Már akkor is ezt válaszoltam volna, mikor Emmett megzavart bennünket: megteszem.
Bella szíve hevesen dobogni kezdett, szemei izgatottan csillogtak.
– Köszönöm. Mérhetetlenül hálás vagyok neked ezért.
Edward megcsóválta fejét, majd elkezdte kivezetni őt a temetőből.
– Csak te bírsz hálás és izgatott lenni ezért.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés