|
3.fejezet - Cullens
2009.07.31. 14:11
Megtörten ültem az ágyon, és vártam. De mivel senki sem akart megszólalni, nekem kellett kezdeményeznem.
- Az… az igazság az, hogy fogalmam sincs, ki vagyok, hol vagyok, és kik vagytok – suttogtam elhaló hangon.
- Nos, akkor itt az ideje, hogy bemutatkozzunk. Én Carlisle vagyok. Carlisle Cullen – mutatkozott be a családfő. - Ő a feleségem, Esme, ők pedig a gyerekeink. Rosalie… - mutatott a tökéletes szőke szépségre. – Emmett… - annak erős barátjára. – Jasper… - aha, az ellenséges gondolatturkáló. – és Alice – a tündérarcú szépség volt az utolsó.
- Aki kiment, ő volt Edward Cullen – tette hozzá Jasper. Ó, remek, szóval megint az érzéseimet figyelte. Kedves.
- Nem tudom, mi okozhatta, de emlékezetkiesésed lehet. Forksban vagy, a lakásunkon. És a legfontosabb, hogy te Isabella Swan vagy. Illetve mostantól Cullen, bizonyos feltételekkel.
Á, csodás. Isabella Cullen. De miért is akarnék az lenni?
- Bizonyára észrevetted, hogy a szíved… nem ver – vette át a szót Esme.
- Igen. Ezek szerint nem élek. Igaz? – egyre jobb lesz ez a nap…
- De igen. Mivel te most már nem vagy ember. Több vagy annál. Szerintem ezt is tapasztaltad. Csak tükörbe kell nézned, és a viselkedésed…
Megpördültem a tengelyem körül, és szembe kerültem saját, ördögi vörös szemeimmel. Az arcom hasonlított a többiekére. Sápadt, tökéletes, különös. Csinos voltam, a magam hátborzongató módján.
- Ó, te szentséges… - nyögtem elborzadva.
- Ne aggódj. Pár hónap, és olyan lesz a szemed, mint a miénk – bíztatott Emmett.
- Mit vettél még észre magadon? – szólalt meg Rosalie.
- Hát az érzékszerveim… gyorsaságom… - itt megakadtam. A torkomban kaparó fájdalom egyre erősebb volt, alig bírtam tőle gondolkozni. Vajon ez is egy új elváltozás?
- És a szomjad? – tippelt csendesen Alice.
- Vámpír vagy, Bella – ezt a legszebb hang mondta ki újra. Nem is vettem észre, hogy itt van. A szemei pedig inkább arany, mint fekete színűek. Kontaktlencse? Nekem is kell! Most!
- Aha, jó. És hol itt a poén? – ironizáltam. De a többiek által kibocsátott furcsa, feszült légkör bebizonyította nekem, hogy több volt ebben a három szóban, mint amennyit én sejtettem. Hosszú másodpercekig figyeltem az összes Cullent, kivéve Edwardot. Ha rá pillantottam, valahogy nem voltam az ura a gondolataimnak.
- Okkké… - tétováztam ismét. – Tegyük fel az elmélet kedvéért, hogy tényleg az vagyok. Vagyunk. De… hogyan? – a hangom teljesen elcsuklott a végére.
- Pontosabban mire vagy kíváncsi? – faggatott Carlisle.
- Hmm… mindenre – jegyeztem meg egyszerűen. – De először is az érdekelne… mi igaz a babonákból?
Edward irányából különös hangot hallottam. Mintha a nevetését próbálta volna elfojtani. Emmett nyíltan felvállalta, hogy kuncog, és válaszolt is.
- Nos… hugica, ha szabad így kifejeznem magam… - próbálkozott, és sunyi pillantással méregetett. Beleegyezően bólintottam, mire ő újra elvigyorodott, és folytatta. – Koporsókra ne számíts, annál jobban szeretjük a kényelmet. A naptól sem kell nagyon tartani, nem végzetes számunkra, de azért nem tanácsos napoznunk – nagy szemeket mereszthettem, mert a társaság kuncogni kezdett, most már kivétel nélkül, Rosalie oldalba bökte „felvilágosítómat”, és Esme vette át a szót.
- Ha a napra megyünk, a bőrünk csillogni kezd, mint a gyémánt. És akkor könnyen lelepleződhetünk.
- Á! Értem… - bólogattam, de még volt egy „apróság”, ami nem hagyott nyugodni. Mielőtt megszólalhattam volna, Jasper válaszolt ki nem mondott kérdésemre.
- Aggodalmad teljesen felesleges. Vért iszunk, igaz, de nem emberit – mindezt teljes nyugalommal, sőt, önelégültséggel jelentette ki. Én meg kezdtem bedühödni. Micsoda egy lehetetlen alak ez a Jasper…! Igyekeztem elterelni a figyelmem róla, mert Jazznek biztosan volt valami emberfeletti képessége, amivel ilyen jól le tudta mérni, mit is érzek pontosan. Azonban ingerültségem mellett döbbenet, enyhe szorongás is érződött rajtam, és egyre inkább kezdtem megérteni, mi is ez a furcsa kaparás a torkomban. Csak nem… vérszomj?
- Istenem – nyögtem fel elfúló hangon, és a nyakamhoz kaptam, mintha csak egyszerűen kiszoríthatnám belőle az érzést.
- Milyen tapintatlanok vagyunk! Hiszen még csak nem is vadászott! Újszülött létére… szegényke – sápítozott Alice, akit rögtön közelebb éreztem magamhoz, mint a család többi tagját… kivéve persze…
- Bella! – Edward bársonyos hangja riasztott fel önkívületi döbbeneti állapotomból. – Gyere.
- Én? De hová?
- Hát vadászni.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés