11. fejezet: Az oroszlán és a bárány


(Edward sz.)

Egyszerűen nem tudtam elhinni azt, amit mondott. Már mindent értettem. Amikor először a szemembe nézett, a meglepett arckifejezése, és az a határtalan boldogság a szemeiben, mivel végre talált egy támpontot a régi életéhez. Eddig azt hittem, hogy az én Bellám már a múlté, és csak most jövök rá, hogy még mindig ő az. Ő az, egy lelkileg komoly traumán átment, tizenkilenc éves lány, aki kétségbeesetten kutat az emlékei után. Most pedig, itt ül mellettem, lesütött szemekkel, és arra vár, hogy végre valami életjelet adjak, miután kiöntötte nekem a szívét. Nem tudtam hogy mit kellene mondanom, ezért inkább lassan odahajoltam, kicsit megemeltem az állát, és lágyan megcsókoltam, mintha még mindig ember lenne. Amire nem számítottam az az ő reakciója volt, olyan vadul és gátlástalanul viszonozta a csókomat, hogy éreztem, nem tudunk megállni. Lassan felálltam, magammal húzva őt is, és a karjaimban vittem fel a szobámba, egy percre sem eresztve ajkait. Eszméletlen volt Bellával ilyen felszabadultam csókolózni, ilyet még sohasem éreztem. Ledőltem vele a nagy fekete ágyamra, és óvatosan fölé helyezkedtem. Már százszor erősebb mint régen, és fele annyira sem törékeny, de mégis ez nálam berögzült, vagyis csak „óvatosan”. Hosszú percekig csak csókoltuk és simogattuk egymást, mígnem az ingem egy hangos reccsenéssel eltűnt rólam, és Bella lágyan az alsó ajkamba harapott. Beleborzongtam és megremegtem minden érintésétől, a vágytól. Végül már nem bírtam tovább és róla is kezdtek eltűnni a ruhák. Csodálatos volt. Minden egyes porcikáját a kezem alatt érezni, az ahogy a vágy hullámai magával ragadnak mindkettőnket, gyönyörű éjszaka volt. Már csak egyvalamitől féltem, a reggeltől, amikor elmondom neki, hogy a menyasszonyom volt és Félix rabolta el tőlem.


(Bella sz.)


Reggel, csodás, napsütéses időre „ébredtünk”. Egy nagy fekete ágyon feküdtünk, én Edward mellkasán, és hallgattam ahogy lassan ki-be lélegzik. Közben a tegnapról merengtem, a vadászat, a dal, és az érzéki éjszaka, amit együtt töltöttünk el. Végre rájöttem, hogy mi az a különleges kapocs ami összeköt Edward –al, szeretem. Már az első perctől kezdve, mintha mindig is így lett volna. Abban a pillanatban ahogy találkoztunk, a férjem, és az emlékeim, már mind a múlt részeivé váltak. De a tegnapi kérdésemre még mindig nem kaptam választ.
- Edward? – szólítottam meg félénken.
- Igen? – jött a rekedtes hang, és nem tudtam elképzelni hogy mitől lett ilyen a hangja. Felemeltem a buksim, és belenéztem a szemeibe. Majd kicsattant a boldogságtól, és egy olyan meleg és gyengéd pillantást vetett rám, amitől teljesen ellágyultam. Viszont most koncentrálnom kell! Gyerünk Bella, kérdezz rá!
- Tudod, tegnap délután feltettem neked egy kérdést, amire nem válaszoltál. – egy hangos sóhaj, és utána jött is a válasz.
- Tudom hogy ki énekelte neked az altatódalt. Ezt az altatót én alkottam neked, huszonhét évvel ezelőtt. Minden este, a szobádban, a te ágyadban dúdoltam neked, mivel így mindig könnyebben aludtál el. – alig bírtam elhinni amit mondott, de valahol mégis tudtam hogy igaz. Éreztem hogy ő hozzám tartozik, és valószínű hogy ez fordítva is így volt kezdettől fogva. Várjunk csak! Akkor ezek szerint ő mindenre emlékszik abból a két évből.
- Elmesélnél nekem mindent, abból az időből? Szeretném tudni hogy mi történt velem.
- Elmesélhetem Bella, de nagyon sok rossz dolog is történt velünk, és főleg veled. Lehet, hogy egyes emlékek fájdalmasak is lesznek. Így is szeretnél mindent tudni? – nem tagadom, picit megijedtem, de mindent tudni akarok!
- Igen, úgy is tudni szeretnék mindent. Ne kímélj, hallani akarok mindent. – biztosítottam.
- Rendben, mi az utolsó emléked?
- Az utolsó? Az hogy vasárnap este van, és holnap kell mennem a Forks –i középiskolába, az első napomra az új suliba.
- Khm, nos igen. Mi másnap találkoztunk először. Amikor bementünk a menzára a többiekkel, akkor hallgattam a diákok gondolatait, mint mindig, és szinte minden gondolat körülötted forgott. Az új lány, képzeld, az összes fiú meg volt halva érted, bár akad egy-kettő akit még ma is simán kinyírnék ezért. Már az első napon találtál barátokat, vagyis hát ők ragaszkodtak inkább hozzád. Emmett megkért, hogy nézzek utána a te fejedben, hogy a többi diák milyen pletykákat mesélt rólunk neked. Mikor megpróbáltam rád koncentrálni, akkor sem hallottam semmit. Körülötted nem volt semmi más, csak nagy csend. Akkor odanéztem feléd hogy tényleg ott ülsz-e, és egy nagy csokoládébarna szempárral találtam szembe magam. A te szemeiddel, és éppen engem néztél. Amikor a tekintetünk összetalálkozott, te azonnal lesütötted a szemed, és fülig pirultál. Az ebéd utáni órám volt a biosz. Már bent ültem a terembe amikor beléptél. Elmentél a padsorok között, közvetlenül mellettem, és akkor megéreztem az illatodat. Olyan édes, olyan felülmúlhatatlanul finom illatot még sohasem éreztem.
- „la tua cantante!” – szóltam közbe, mert eszembe jutott Aro egyik meséje.
- Pontosan, a véred énekelt nekem. Ha nem fejlesztettem volna már előtte több évtizede az önuralmam, akkor azonnal rád vetettem volna magam. Nagyon nagy erőfeszítésbe került hogy ne öljelek meg ott rögtön, de apámra gondoltam, és hogy mennyire csalódott lenne. Ez volt az egyetlen szerencséd, hogy nem akartam feláldozni a családomat is. Aztán a tanár az egyetlen üres helyre ültetett le téged, vagyis mellém. A testedből áradó hő, és a hangosan kalapáló és vért pumpáló szíved, annyira vonzott, hogy alig bírtam ki. Elhúzódtam tőled és levegőt sem vettem. Az óra után elrohantam Carlisle –hoz a kórházba, mivel ő ott dolgozott, és autót cseréltünk. Elmenekültem innen. Alaszkába mentem, a Denaliakhoz. Egy hetet töltöttem ott, de minden egyes pillanatban, amikor lehunytam a szemem csak a te arcod volt előttem. Eldöntöttem, hogy hazamegyek és szembenézek a kihívásokkal. Rengeteget vadásztam mielőtt újra a közeledbe mertem volna menni. Mikor legközelebb találkoztunk, az illatod ugyan olyan nagy hatással volt rám, de az nem igazán érdekelt már, mivel lenyűgözött az amit mondtál, és ahogy mondtad. Hiába hogy nem tudtam olvasni a gondolataidban, az arcod nagyon közlékeny volt mindig is. A szemeidből az összes érzelem és érzés kivehető volt. Emlékszem, a családom mennyire ellenezte kettőnk kapcsolatát, főleg mivel hogy lelepleztem magunkat előtted. Egyszer, Tyler kocsija, ő egy osztálytársad volt, megcsúszott a jégen és egyenesen te feléd száguldott. Megmentettelek, de fél kézzel kellett tartanom a furgont, a másikkal meg téged. Észrevetted, mégsem rémültél meg. Megígértetted velem, hogy mindent elmagyarázok majd a kórházban. Megszegtem az ígéretem, és nem mondtam neked semmit sem, és ezután majd két hónapig nem is beszéltünk. Aztán újra szóba álltunk egymással, és kezdtünk barátok lenni. Mondjuk én már akkor teljesen beléd voltam zúgva, szóval ez csak a te részedről volt barátság. A napos idő miatt volt hogy négy napig sem tudtunk suliba menni, ez idő alatt elmentünk vadászni a Kecskesziklához, tudod pont medveszezon volt, és Emmett mindent megtesz egy kis bunyóért. Te addig ellátogattál, La Push –ba, a helyi indiánrezervátumba, ahol találkoztál egy régi családi barátotokkal, Jacob Black-el. Szépen kiszedted belőle, hogy miért nem mehetünk mi, vagyis Cullenék az ő földjükre. Mert a vámpírok és a vérfarkasok, vagyis alakváltók, ősi ellenségek. Jacob dédnagyapja kötött Carlisle –vel egy szerződést, miszerint mi nem megyünk a földjükre, ők pedig nem mondják el az embereknek hogy mik vagyunk. Persze a szerződés a mai napig érvényes, és mindaddig az lesz amíg vissza nem térünk az emberi vérre, és hát lássuk be ez nagyon nem valószínű. Három nappal később elmentél Jessicával és Angelával Port Angeles –be, ruhát venni a bálra. De te elkószáltál és bajba kerültél. Ha nem hallom meg azoknak a szemeteknek a mocskos gondolatait, amiben téged is láttalak, akkor valószínű hogy egy életre tönkre tettek volna és nem tudtalak volna megmenteni. De ismét megmentettelek, bár olyan dühös voltam, hogy alig bírtam türtőztetni magam. Odavittelek ahhoz az étteremhez, ahol Jessicáék vártak, de ők már ettek így hazamentek, te pedig velem maradtál. Akkor már tudtad hogy mi vagyok, mégis kettesben maradtál velem, és még csak meg sem voltál rémülve, sőt idegesítően nyugodt voltál. Hazafelé, a kocsiban árultad el hogy tudod a titkom, és hogy egyáltalán nem félsz és hogy mit érzel irántam. Határtalanul boldog voltam mégsem tudtam neked örülni, mivel minden együtt töltött percben az életedet tesszük kockára. Kitettelek a házatoknál, én pedig hazamentem, hogy elintézzük Carlisle –val azokat a mocskokat. Apa megoldotta egyedül a dolgot én pedig visszamentem hozzád, felugrottam az ablakodba, mint minden este, és néztem ahogy alszol. Imádtam azt nézni, mivel álmodban rengeteget beszéltél. Többször is kimondtad a nevem, és hogy maradjak veled. Minden éjszakát nálad töltöttem, de te addig nem tudtál róla, amíg el nem mentünk egy szombaton a rétünkre. Ott vallottam be neked hogy szeretlek, elmeséltem neked minden érzésemet és tettemet veled kapcsolatban, és akkor láttál először engem napfényben. Mondhatjuk, hogy attól a naptól kezdtünk el járni. Azon a napon volt az első csókunk is, és te szinte letámadtál. – elámultam a történetétől, és nagyokat vigyorogva folytatta. – Másnap elvittelek hozzánk, bemutattalak a családomnak. Már elsőre megkedveltek és te is viszonoztad a szeretetüket, bár Rosalie elég nehéz eset volt. Alice lett a legjobb barátnőd, „egy vámpírbarátnő”, de téged ez cseppet sem zavart és mindenkit szívből szerettél. Emmett imádta nézni ahogy csetlesz botlasz, szerinte ez vicces volt. El kell hogy ismerjem elég ügyetlen voltál. Aznap este elvittünk baseballozni egy nagy tisztásra, mert vihar volt. Alice előtte szólt hogy három nomád vámpír erre tart, de nem kell félni, mert csak két nap múlva érnek ide. Alice tévedett, és a játék közepén toppantak be. Két férfi és egy nő. Laurent, James, és Viktoria. Mind a hárman, eléggé civilizáltak voltak, és emberi vért fogyasztottak. Egy nagyobb széllöket, vágott át a tisztáson, és egyenesen feléjük vitte az illatod. James azonnal neked ugrott volna, ha hagytam volna. De ezzel még súlyosabb hibát követtem el, mivel James egy nyomkövető volt, és élete legjobb játékát kínáltam fel neki azzal, hogy téged védelmez hét vámpír, ő pedig majd igyekszik ezen a védelmen rést találni. Elmenekítettünk délre, Phoenix –be, ahol egy szállodában vártad Alice és Jasper társaságában, hogy mi levadásszuk James –t. Laurent nem segített James –nek, így ő tovább állt. Viszont a nő Viktoria ottmaradt és kiderítette a régi címed. James elhitette veled hogy elrabolta az édesanyád, de nem öli meg, ha te találkozol vele. A találkozótok egy balett teremben volt, ahová te jártál régen órákra. Elmentél, és rá kellett döbbenned hogy hazudott anyukáddal kapcsolatban. Én egy délelőtti járattal érkeztem meg, és akkor mondta Alice hogy mit döntöttél el, és hogy hová mentél. Utánad mentem, és mikor odaértem, már törött lábbal és vérző fejjel feküdtél a földön. Harcoltam James –el, de egy óvatlan pillanatban szem elől tévesztettem, és megharapott téged. Akkor értek oda a többiek és elintézték azt a nyomorultat, te már szenvedtél a mérgétől de Carlisle azt mondta, hogy próbáljam meg kiszívni a mérget. Ez sikerült is, nagy nehezen, de elvesztetted az eszméleted. A kórházban egy hétig csak aludtál, benyugtatóztak, mivel akkora fájdalmaid lehettek, hogy nem mertek ébren tartani. Felébredtél, közölted anyukáddal és apukáddal, hogy te bizony Forks –ban akarsz lakni. Velem pedig megígértetted, hogy sohasem hagylak el, mert azt nem élnéd túl. A következő hónapok elég nyugisak voltak, elvittelek a bálba, amitől iszonyú dühös lettél rám, de aztán rátértél arra a témára, amiről veled soha sem akartam beszélni. Azt akartad tudni, hogy miért nem engedtem hogy átváltozz mert akkor örökké együtt lehetnénk. Erről a tervedről egy időre sikerült lebeszélni. Egy nagyon békés és boldog nyarat töltöttünk együtt, minden nap nálunk voltál, vagy elmentünk valahova. Minden rendben volt, egészen a tizennyolcadik születésnapodig. Alice bulit szervezett neked nálunk, persze csak mi heten plusz te. Amikor az egyik ajándékot kezdted kibontani, megvágtad a papírral a kezed, és kiserkent egy csepp véred. Jasper elvesztette az önuralmát, és ha nem akadályozom meg, akkor rád támad. Ellöktelek Jasper útjából, és így még nagyobb lett a baj. A jobb alkarodat teljesen szétvágták az üvegdarabok, és így percek alatt sikerült kiüríteni a helységet. Csak Carlisle, Alice és én bírtuk. Alice és én sem sokáig ezért kénytelen voltam kimenni én is levegőzni. Nagyon kétségbe estem, hogy még akkor sem foghatom a kezed, amikor egy sérülésed látják el. Carlisle ott maradt, ellátott téged, ő már szinte teljesen érzéketlen az emberi vérre. Ezután persze napokig agyaltam hogy mit kellene tennem, és hogy mi lenne a helyes. Eldöntöttem hogy szakítok veled és elhagylak, mivel így lesz a legjobb. A családomat búcsú nélkül elküldtem majd én is utánuk mentem. Majdnem fél évig távol voltunk egymástól, mikor kaptam egy telefont Rosalie –tól, hogy menjek haza hozzájuk mert te meghaltál, és most már újra együtt lehet a család. Nem tudtam elhinni, hogy ez tényleg megtörtént, ezért eltelefonáltam hozzátok és egy fiú vette fel a telefont, azaz Jacob de ezt akkor még nem tudtam. Apám nevén mutatkoztam be, és Charlie –t kerestem, mire azt a választ kaptam hogy elment a temetésre. Persze én azt hittem hogy a te temetésedről van szó, ezért azonnal eldöntöttem hogy elmegyek a Volturi –hoz és kikönyörgöm hogy öljenek meg, mert nem tudok élni nélküled. Elmentem Volterrába, ahol Aro, Caius, és Marcus már vártak. Hagytam Aro –nak hogy megérintsen, mindent megtudott rólad, a családomról és az életemről. Végül közölték hogy nem teljesítik a kérésemet, mert túl nagy „pazarlás” lenne a tehetségem miatt. Bedühödtem és eldöntöttem, hogy megszegem a törvényt. Rengeteg lehetőség átfutott az agyamon, végül amellett döntöttem, hogy másnap délben a főtéren kilépek a napfénybe. Ez volt a mi szerencsénk, drámai hatást akartam így éppen elég időtök volt hogy odaérjetek ti is Alice –vel és megmentsetek. Miután visszarángattál a sikátor sötétjébe, Félix és Demetri jöttek, hogy elvégezzék azt, amit el kell, ha megszegném a törvényt. Félix az első pillanattól kezdve vágyott a véredre, és csak sokkal később jöttem rá, hogy nem csak a véred kell neki hanem te is. Ez a „sokkal később” most volt, amikor elmondtad, hogy ki volt a férjed. Aro –ék elé vittek minket, így megismerkedhettél velük is közelebbről. Aro az egekig magasztalt téged, amiért senki képessége nem hat rád. Ez Jane –t és Caius –t dühítette a legjobban. Caius kiharcolta, hogy csak akkor mehetünk el, ha megígérjük, hogy át foglak változtatni téged. Alice eldöntötte hogy ő bizony megteszi, és volt ezzel kapcsolatban egy látomása is. Ezt mutatta meg Aro –nak így hazaengedtek minket. Miután otthon nálatok magadhoz tértél, elmeséltem neked mindent és megesküdtem, hogy nagyon szeretlek és mindig is szeretni foglak amíg élünk. El sem akartad hinni, hogy tényleg visszajöttem hozzád. Még éjjel elmentünk hozzánk és szavazásra bocsátottad a halandóságod, és persze a családom tárt karokkal fogadott. Megbeszéltük hogy az érettségi után átváltoztat Carlisle, de nekem ez nem elég idő. Szerettem hogy ember voltál, a pirulásaid, a szívdobogásod, az illatod, egyszóval mindent. Felajánlottam hogy átváltoztatlak én, aminek nagyon örültél, de volt egy feltételem, mégpedig az hogy hozzám kell jönnöd. Nem –et mondtál, így ezt hanyagoltuk egy ideig. Alice mindent elmesélt hogy mik történtek veled amíg nem voltam itt. Például azt hogy a legjobb barátod egy vérfarkas azaz alakváltó lett, és hogy ez történetesen pont Jacob Black. Azt is mondta hogy egyszer amikor elmentél a rétünkre egyedül, akkor találkoztál Laurent –el aki kis híján megölt és csak Jacob –nak és a falkájának köszönheted az életed. Laurent elmondta neked a réten, hogy Viktoria meg akarja bosszulni James halálát, és hogy társat a társért alapon most rád vadászik. A farkasok sokáig meg tudtak védeni Viktoriától, de az egyik délután te elmentél sziklát ugrani vihar előtt, és amikor a vízbe értél elragadott az erős áramlat. Ha Jacob nem ment meg, akkor valószínűleg nem élted volna túl. Elborzadva hallgattam végig Alice gondolatiban ezt a történetet, és eleinte nagyon hálás voltam Jacob –nak. Aztán leérettségiztünk, te igent mondtál nekem végre, de visszatért Viktoria egy hadseregnyi újszülöttel, hogy megölje az egész családom. Összefogtunk a farkasokkal és megöltük őket Viktóriával együtt. Te pedig összevesztél Jacob –al, amiatt hogy hozzám jössz, és nem pedig őt választottad helyettem. Hetekig nem látták sehol sem Jacob –ot, de mi tudtuk, hogy miattunk ment el. Az elején ez nagyon zavart téged de aztán elfeledtettem veled nagyjából. Az esküvőnket szeptember 13. -ra tűztük ki, amit Alice szervezett. Az utolsó napon, Emmett, Jasper, és Carlisle el akartak vinni engem egy kemény vadászatra, hogy az esküvőnkön és a nászéjszakán még egy picit se legyek szomjas. Alice erre kitalálta, hogy te, Esme, Rosalie, és Alice menjetek vásárolni Seattle –be. Esme –vel elmentetek egy kávézóba, és visszafelé megtámadtak titeket. Esme –t leütötték, téged pedig elraboltak. Nem éreztük a közelben sehol sem a szagotokat, semmi nyomot nem hagytak maguk mögött, így nem tudtunk követni titeket. Valószínűleg Félix tehette, mivel annyira kellettél neki. Az emlékeidet pedig Heidi vehette el, ezért nem emlékszel semmire sem, és valószínű hogy még Clara is belekeverhetett valahogy ebbe, mert már emberként is önkéntelenül használtad a pajzsod azt meg valakinek meg kellett szüntetnie. De ne hidd, hogy nem kerestünk! Egész Észak-Amerikát és Európát tűvé tettük érted, és csak a Volturikra nem gondoltunk. – hirtelen elhallgatott majd felemelte a fejem, és a szemembe nézett.
- Szeretlek – mondtam, és teljesen ellágyult a tekintete.
- Én is, ha tudnád mennyire. – magához szorított, majd nagyon lágyan megcsókolt.
- Hosszú volt ez a huszonhét év. Nagyon hosszú. – suttogta miután ajkaink elváltak egymástól.
- Tudod, jó hogy tudom mi történt velünk és főleg velem abban a két évben. De az viszont nagyon fura, hogy egyetlen arcot sem tudok ezekhez a nevekhez kapcsolni. – motyogtam a vállába, mire hangosan felsóhajtott.
- Én igazából örülök, hogy ezekre az arcokra nem emlékszel, és csak azt sajnálom, hogy a közös élményeinkre sem. Hidd el, jobb ha nem tudod kik voltak ezek.
- Hmm… elhiszem. Egyébként mit csinálunk ma? – bújtam ki a karjai közül, és elkezdtem kutatni a ruháim után..
- Nem is tudom. Megnézzük Charlie –t? Meg el akarlak vinni egy helyre is, és ne keresd a ruháid, majd adok újakat Alice szekrényéből. Ezért nem hoztunk csomagot, emlékszel?
- Igen, erre emlékszem. Jó nézzük meg Charlie –t. – válaszoltam, és felhúztam Edward –ot is az ágyból, majd elindultunk Alice szobájába, ami elég vicces volt, mivel meztelenül rohangáltunk ebbe a nagy házba. Vajon Alice ebből mennyit láthatott? Remélem nem sokat. A gondolatra ismét nevetnem kellett.
- Mi olyan vicces? – kérdezi meg kicsit morogva, mire egy puszit nyomok az arcára.
- Semmi, tényleg. Csak Alice –re gondoltam, és arra hogy mennyit láthatott ő ebből. – mind a ketten nevettünk ezen, majd beértünk a hatalmas szobába, aminél már csak a hozzá tartozó gardrób volt nagyobb a házban. Női és Férfi cuccok is voltak itt így mindketten találtunk magunknak ruhát.
- Mivel most olyan nyolc körül lehet és süt a nap is, ezért szerintem az erdőn keresztül fussunk el a házatokig. A házat körül öleli az erdő szóval nem fognak meglátni minket. Onnan leskelődhetsz apád után.
-Oké, gyere menjünk! – húztam ismét magam után, ezúttal az ablak felé. Kiugrottunk, majd futottunk, egészen addig, amíg meg nem pillantottuk a házunkat. Emlékeztem rá, fehér, faborítású családi ház. Jó volt újra látni, de nagyon fura volt hogy nem hallottunk a házból szívdobogást. Apám kocsija még mindig a felhajtón állt, és nyitva volt az emeleti ablak is.
- Bella, maradj itt, bemegyek, megnézem hogy tényleg üres –e a ház. – súgta oda nekem Edward majd átrohant a kerten. Olyan gyors volt hogy az emberi szemnek szinte láthatatlan lett volna.


(Edward sz.)


Beugrottam az emeleti ablakon, ami Bella régi szobájának ablaka volt. Hihetetlen! Minden egyes könyv, papírlap, CD, minden ugyan úgy volt, ahogy Bella otthagyta. Charlie semmihez sem nyúlt hozzá és mindent két centis por fedett. Átmentem Charlie szobájába, és meglepődtem azon, hogy itt is mekkora nagy por van. Tehát nem lakik itt senki, már évek óta. Az hogy hová tűnt el Charlie csak egy módon deríthetem ki. Elővettem a telefont és tárcsáztam a Forks –i őrs számát.


- Halló? Forks –i rendőrőrs.
- Jó napot kívánok! Érdeklődni szeretnék egy rokonom után, a neve Charlie Swan.
- Charlie után? Ki keresi? – jött a bunkó válasz, de én türelmes maradtam.
- Az unokaöccse vagyok, Anthony Swan. Meg tudná mondani hogy hol találom meg?
- Oh, sajnálom fiatalember, de Charlie négy évvel ezelőtt meghalt. Szívrohama volt. Részvétem.
- Hogy? Meghalt? Ez… oh, öhm köszönöm. Viszonthallásra. – és leraktam. Charlie nem él? Akkor most mi lesz Bellával? Szegény, de el kell neki mondanom.

Visszamentem hozzá, és már türelmetlenül várt.
- Nah, hol van? Mert ugye nincs itthon. Edward mi a baj? – kérdései közben valamit megláthatott a fájdalmamból, mert a végén már megint aggódott.
- Kicsim, én nem is tudom hogy, hogy mondjam el neked. Apád négy éve szívrohamban meghalt.
- Micsoda? De hát mindenki azt mondta nekem hogy szólni fognak ha történik vele valami. Aro megígérte! Jaj ne, te jó ég, Charlie is? Miért hagy itt mindenki? – már majdnem térdre rogyott, amikor elkaptam és magamhoz húztam.
- Shh, semmi baj, minden rendbe jön meglásd. Gyere elmegyünk valahová. Most ne maradj itt. – suttogtam a fülébe, majd felkaptam és mát futottam is vele. A rétünkre vittem, besétáltam arra a helyre ahol először feküdtünk itt együtt, és leültem Bellával az ölembe. Hangtalanul, könnyek nélkül zokogott az elvesztett apja után. Órák óta ott ülhettünk mire végre megnyugodott, és rekedten megkérdezte.
- Mi ez a hely? – megmosolyogtam a kíváncsiskodó felét megint, majd halkan válaszoltam.
- Ez a mi rétünk Bella, az oroszlán és a bárányka rétje. – értetlenül nézett fel rám, és örültem neki hogy elmagyarázhatom.
- Tudod, amikor először itt voltunk, akkor vallottam be, hogy szeretlek. Azt mondtam:
„És akkor az oroszlán beleszeretett a bárányba.”
Erre te csak mosolyogtál és azt válaszoltad:
„Micsoda buta bárány”
Először nagyon aranyosnak találtam a „buta” jelzőt, de rájöttem, hogy teljesen igazad van, és így én is azt mondtam, ami akkor a legigazabb jelző volt rám.
„Micsoda beteg, mazochista oroszlán”
Azóta is te vagy az én kis buta bárányom, csak nekem legalább már nem kell kínoznom magam a véred illatával. – a magyarázatomra kuncogott, és akkor már kezdtem megnyugodni, hogy lassan majdcsak túlteszi magát az apja elvesztésén. Még két napig Forks-ban voltunk, és még közelebb kerültünk egymáshoz, majd úgy döntöttünk ideje hazamenni, hiszen ami otthon vár minket az sem lesz semmi…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés