-         De én nem akarok! – vágtam rá hihetetlenül gyorsan. Ez a rövid kijelentés most a többieket hozta önkívületi állapotba.

-         Mi? Mi-mi… mi az, hogy nem akarsz? – hördült fel Rosalie.

-         Én nem… mármint először szeretném megtudni, hogy mi ez az egész… meg egyébként sem tudok vadászni – motyorogtam alig hallhatóan.

-         Hihetetlen… ráadásul még igazat is mond… - először mondott Jasper ilyen dicsérő szavakat rólam.

-         Fantasztikus önuralom… Carlisle, rajtad kívül senki sem volt még erre képes – rebegte Esme.

-         Lenyűgöző… - Edward csak ennyivel járult hozzá, csodálattal az arcán, és a szemében. Ó, miért néztem a szemeibe? Biztos voltam benne, hogy ha működne a szívem, most tízszeres sebességgel verne, elpirulnék, és össze is esnék. Nem lehet rám ekkora hatással! Hiszen nem is ismerem! Mikor idáig eljutottam gondolatban, lekaptam róla tekintetem, és a padlót tűntettem ki figyelmemmel.

-         Mi ebben az… elképesztő?

-         Az újszülött vámpírok a legvérszomjasabbak. Mindig és mindig vadászni akarnak, és nem lehet őket leállítani. Erre jössz te, és mondod, hogy hát igen, majd’ éhen veszek, de nem baj, inkább beszélgessünk egy kicsit. Pedig szomjas vagy, méghozzá nagyon – Jasper lelkendezve beszélt rólam. Hű. Bennem meg újabb kérdések ötlöttek fel.

-         De miből gondoljátok, hogy én újszülött vagyok… mármint vámpírként, mert egyébként biztos nem.

Ajaj. Kényes téma. A Cullenek összenéztek, és a család lelke, Esme felelt, de ő is csak óvatosan.

-         Azért, kicsim, mert mi teremtettünk meg… vámpírnak, mert tényleg éltél 18 éven keresztül, emberként.

Ezek után nem csodáltam, hogy nehéz volt róla beszélni. Az ölembe bámultam, és lassan emésztgettem az információkat. Hihetetlen mértékű kíváncsiságom ezúttal is segített abban, hogy megtörjem a csendet.

-         De miért? Hogyan? És… ki?

Haboztak, láttam rajtuk. Őrjítő volt várni, amíg gondolkodtak, kétségbeesett pillantásokkal fürkészték egymást, és engem. De csak vártam, és vártam, és vártam…

-         Hosszú történet, és mivel nem emlékszel semmire, tehát amnéziád van… - Carlisle belekezdett, aztán mégsem fejezte be.

-         Nem mondhatunk el neked mindent, mert lehet, hogy többet ártana, mint használna. Magadról kellesz rájönnöd bizonyos dolgokra – újra a leggyönyörűbb hang, tele aggodalommal. Azonban nem hagyhattam ennyiben az egészet.

-         Szóval amnéziám van… de bizonyos részleteket jó lenne megtudnom, nem? Hogy… elősegítse a gyógyulásomat – nem emlékeztem semmire, de abban megint csak biztos voltam, hogy rizsázásban bajnok voltam.

-         Nem, Edward, ez hülyeség. Valamennyit tényleg el kell árulnunk neki – fogta a pártom Alice.

-         Igaza van Alice-nek – vágta rá Esme, most, hogy Edward ellenállása kezdett meggyengülni. Rosalie unta meg végül a szituációt, és pakolt ki, persze részletszegényen.

-         Röviden annyiról van szó, hogy az életedért kellett vámpírrá alakulnod. Meghaltál volna, ha nem tesszük meg. És… te is az akartál lenni.

Szinte hallottam az állam koppanását a padlón.

-         De én most… akkor nem vagyok halott? Mármint a szívem nem működik, akkor…?

-         Igen, emberi fogalomban meghaltál, de tovább élsz, vámpírként. Viszont ha nem változtatunk át, akkor sehogy sem léteznél – folytatta Emmett, ismeretségünk óta először nem nevetve.

-         Beteg voltam?

-         Nem. Ez hosszú, de a családunk több tagja is neked köszönheti az életed. Ezért…

-         Alice, fejezd be – csattant fel Edward. Továbbra is bársonyos hangját most düh tette karcossá. Muszáj voltam ránézni. És megint elvesztem.

-         Rendben, hagyjátok, megelégszem ennyivel – hadartam, és gyorsan a következő kérdésre ugrottam. – De én is az akartam lenni… miért? Ez is hivatali titok?

Mindenki csendben volt, feszült pillantások kereszttüzébe kerültem. Megint belenyúltam, jó mélyen.

-         Bella… ki kell hangsúlyoznom, hogy ha akartál volna, ha nem, meg kellett volna történnie. Csak te akartad, hogy most legyen. A miértre pedig te is rá fogsz jönni egy idő után, mert ezt az érzést nem felejthetted el, csak magát a tényt – zengte nyugodtan Carlisle.

-         Ne aggódjatok, tényleg nem felejtette el – kontrázott Jasper, hangjából sütött a vidámság. A többiek felkapták erre a fejüket, én meg megint haragudni kezdtem erre a lélekfejtőre. Vagy ki is ő.

-         Azért ez elég idegölő, hogy fogalmam sincs, miről beszéltek, de Jasper érez mindent, amit én, és még tudja is, hogy miket jelentenek… - füstölögtem. Jó néhányan kuncogtak.

-         Bocsi, Bella. Ez csak amolyan megnyugtatás Ehm – elharapta mondanivalóját - …most már a te családod irányába is – lehet, hogy beképzeltem, de mintha nem csak rám, hanem Edwardra is bocsánatkérően nézett volna…

-         De hogy csinálod? – faggattam. Erre igazán muszáj lesz felelnie! De mielőtt bárki megszólalhatott volna, furcsa illatot éreztem. Vér… állatvér… vér… vér… a torkomban elviselhetetlen lett az érzés, és észre sem vettem, de már vadászguggolásomban voltam az ablak előtt.

-         Oké, a tárgyalást ezennel felfüggesztem – motyogta Emmett. Edward időközben mellettem termett, és nekem is muszáj volt rá néznem. Hű. Eszemet vette a vér illata, alig bírtam magammal, de még most is milyen erős érzéseket táplált bennem. Vajon erre is tudna magyarázatot Jasper?

-         Gyere, Bella. Később folytathatod – intett, és egy ugrással kivetette magát az ablakon. Megriadtam, de tudat alatt biztos voltam benne, hogy semmi baja nem eshet, sőt, ez még nekem is menni fog.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés