32. fejezet (Váratlan II/I.) 
 

Tenyeremet tarkójára simítottam, mert láttam, hogy apró izzadságcseppek gyöngyöznek rajta. A Nap már magasan járhatott, mert nem sütött be a barlangba, de miután felkelt, hosszasan égette Bella bőrét. A barlang sós, párás levegője valósággal izzott, mint ahogy az én gondolataim is.

Ijesztően sokat aludt mindig, miután szeretkeztünk. Tényleg annyira kifárasztottam volna, hogy fizikailag úgy kimerült, mintha két napig le sem hunyta volna a szemét? Egyre többet evett, de csak naponta egyszer vagy kétszer. Mert a fennmaradó  időben velem foglalkozott. Csatáztam magammal, és ezúttal emberi felem az emberi ellen. Volt egy aggódó felem, aki arra akart tanítani, hogy igenis az a tisztességes, hogy naponta minimum háromszor eszik, hogy este időben lefekszik aludni, és hogy csak akkor engedjük  át neki magunkat, ha ő valóban akarja. És azt is csak naponta egyszer, de talán a kétnaponta egyszer egészségesebb lett volna ránézve. És volt egy ösztönlény bennem, ami bár határozottan emberi volt, mégis kellemes, behízelgő hangon közölte velem, hogy nyugodtan hagyjam magunkat sodródni az árral, hogy hagyjam Bellát  éjszakába nyúlóan fennmaradni, hogy semmi baj nincs azzal, ha egyszerre sokat eszik. És ha őszinte akartam magamhoz lenni, az első csak elméleti tény akart maradni. A második viszont erősen küzdött, hogy valósággá váljon. Nem tudtam mit tegyek. Megfogadtam, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy Bella mindent egészséges és rendszeres módon végezzen. Ha másért nem, hát azért, mert az egyetemen szüksége lesz a kiszámítható életvitelre.

Mintha megmozdult volna a csípője, de mikor ránéztem, ugyanolyan mozdulatlan volt, mint éjjel. Aztán megint éreztem valamit, de ezúttal a csípője felett valamivel.

- Bella? – kérdeztem, de nem reagált. Összevontam a szemöldököm. – Éhes vagy? – tippeltem, de ismételten csak a hullámok zaja törte meg a csendet. Nem válaszolt. Egy furcsa, lötyekelő hangot halottam. – Jól vagy, Bella? Nem fáj a hasad? – ráztam meg karját, de csak legördült rólam. Reméltem, hogy nincs baja, és csak a gyomra korgását, vagy a természetes emésztési folyamat egy szakaszát halottam meg.

Hosszasan tűnődtem, mit tegyek. Mélyen aludt, semmilyen feldúltság nem látszott szív alakú  arcán.

Újabb végtelennek tűnő  órákkal később mocorogni kezdett, keze végigsimított mellkasomon, majd arcomon állapodott meg. Lehunyt szemekkel szívtam be frézia illatát. Talán ideje lett volna vadászni menni. Égett a torkom, mégsem esett jól arra gondolnom, hogy el kell hagynom a szigetet néhány órára. Itt semmilyen vadállat nem volt, az óceán lakói undort váltottak ki belőlem. Még elképzelni sem akartam, hogy a vérük mennyire émelyítő lehet.

Tágra nyíltak szemeim, mikor egyik pillanatról a másikra felkiáltott Bella:

- Éhes vagyok – nézett rám, és a tekintete valóban éhes volt. Végigcsókolta hasamat, egészen mellkasomig. „Beszélj hozzá, nem engedheted neki!”

- Jó reggelt! –  öleltem át vállait, hogy ne tudjon mozogni. Majdnem rosszul fogalmaztam. Ha azt kérdeztem volna, hogy mire éhes, akkor elegánsan, minden gondolkozás nélkül azt mondta volna: rád. Rám pedig ez sokkos állapotot hozott volna, gerjedelmes sokkot. – Visszamegyünk, és készítünk valami laktatót – erőltettem magamra hétköznapi hangot és képet.

- Éhes vagyok – mondta ismét.

- Jól van, Bella, értem –  vigyorodtam el fátyolos tekintetén.

- Nem érted – dacoskodott. – Rád vagyok éhes elsősorban, másodsorban pedig valóban valami laktatóra vágyom.

- Igen, értem, kedvesem –  hadartam, és meg-nem-hallotnak tekintettem mondatának első felét. – Te lefürdesz, én pedig készítek neked valamit – álltam fel, karjaimban tartva.

- Velem fürdesz – nyomta térdeit derekamnak. – És aztán majd eszek val…

- Nem, szerelmem – ráztam meg fejem, és az óceánba futottam, hogy ne érezze izgalmamat. Durcásan eresztett el, és úszott a part felé. Gyanakvó tekintettel méregetett, miután percekkel utána értem partot.

- Sétálni akarok –  fordult el tőlem. Csípője lágyan mozdult léptei nyomán, hosszú  haját, ami majdnem derekáig ért, hátra vetette. És ennyi pont elég volt, hogy semmisé váljon az, amiért percekig könyörögtem a vízben.

- Bella – szóltam utána, miközben már ismét a vízben voltam -, nem baj, ha én visszaúszok? Mire odaérsz, ehetsz!

- Csókoltatom a delfineket – intett lekezelően.

Hát én nem csókoltam meg őket. Mintha mind Bellát kereste volna, mikor megláttak. Az egyik szemtelen odajött hozzám, mintha joga lett volna követelni tőlem a feleségemet. Meglegyintettem a fejét, mire szemeiben megbántottság tükröződött. „Csodás, már azt képzelem, hogy vannak értelmes érzelmeik” – morogtam.

Minden kötelező ruhadarab rám került, az alsónadrágtól kezdve a zokniig. Állig beöltözve vártam haza… uhm, hát persze. Meztelen kedvesemet, akinek minden idoma azért létezett, hogy engem leigázzon.

Főzni kezdtem, ügyelve arra, hogy az ajtónak mindig háttal legyek. Idegesen, mániákusan dúdolgattam, Baudelaire verseket szavalva magamban. Tökéletes lehangoltsággal árasztották el férfiúi tettrekészségemet.

Áldottam Bella tekervényes eszét, amiért az üvegajtón jött be. A tusolóból sokáig hallottam a víz hangját, így végül tálcára pakoltam az ebédet, és felmentem a fehér szobába. A komódra tettem a tálcát, és az ágyra térdeltem, hogy megvizsgáljam a fejtámla állapotát. Úgy tűnt – ahogy négykézlábra ereszkedtem -, hogy egy teljesen új ágyat kell vennem Esmének. Szomorú lesz emiatt, ebben biztos voltam, de az ágy halálának okát örömmel fogja venni.

Valaki figyelt. A másodperc töredékiig elég volt Bellára pillantanom. Az átkozott fehérnemű. Mélyvörös volt, egyetlen összeolvadásban tekerte körbe kebleit a pár centi széles csipke, szatén szalaggal a szélein. Hogy bugyit minek gyártottak hozzá, örök rejtély maradt számomra, azért az atomnyi anyagért kár volt cérnát pazarolniuk. Kitekerem egyszer Alice kecses nyakát. Kitartóan tanulmányoztam tovább az ágykeretet, mert az magasabbra nyúl, mint a fejtámla, így biztosan nem láttam Bellát.

- Nem rossz ez a perspektíva – mondta, és éreztem, ahogy az ágyra lép.

- Milyen a perspektíva? –  kérdeztem mellékesen.

- Hát a… testednek ennek a fele – kuncogott, és esküdni mertem volna, hogy elpirult, miközben kezei fenekemről hátamra siklottak.

- Hoztam ebédet, ott van a komódon – mondtam hidegen, tovább vizsgálva a repedéseket. Alám férkőzött.

- Fontossági sorrend is van a világon – fordította államat maga felé.

- Pontosan. Enned kell –  mentem volna a tálcáért, de elkapta a karomat.

- Nem, te vagy az első  – mondta szenvedélyesen.

- Bella – nyögtem. Felszínre tört az elkeseredésem. – Te nem is ebben a dimenziómban születtél, igaz? Téged azért teremtettek, hogy a nap huszonnégy órájában azt képzeld, arra vágysz, hogy a magamévá tegyelek. Csakhogy rosszul raktad téged össze. A tökéletes szépséged, bájosságod, értelmed és lelked egy rossz fizikummal lett párosítva. Mert én vámpír vagyok – tagoltam a szavakat. – Nyilvánvaló, hogy a kórlapodra elfelejtették ráírni, hogy kinek teremtenek, különben beprogramoztak volna arra, hogy egészségesen aludj és egyél, attól függetlenül, hogy képes vagy naponta többször is elrepíteni engem a… - akartam szépen fogalmazni, de aztán csak mérgesen legyintettem – képes vagy engem kielégíteni. Te annyira lágy, puha és sebezhető vagy! Komolyan mondom, elképesztő, hogy még nem fáj semmid. Hol tanultad azokat a mozdulatokat? Miféle dimenzió az, ahol olyan iskolába kellett járnod, ahol mindezt megtanították neked? Hm? Áruld el nekem! Tudni akarom! – kiabáltam. – Te ebbe fogsz belehalni, hogy folyton szeretkezünk, és te csak folyton azért küszködsz, hogy letargiába essek a sok kéjes tettedtől. Értesz, Bella? Ebbe fogsz belehalni! – ziháltam.

- Akkor most is a halállal fogok randevúzni – szikráztak szemei, és lefejtette magáról melltartóját. – Nincs semmilyen őrült dimenzió és iskola, a fizikumom tökéletes. Nem fáj semmim, hacsak a lábam közt lévő parázsló és lüktető érzést nem tekintem fájdalomnak – sziszegte. – Ne harcolj ellenem, Edward! Én valóban azért születtem, hogy a vágyaid kiélhesd rajtam. Bennem.

- A fenébe is, Bella! – csattantam fel, de lerángattam róla bugyiját. – Miért?!

- Mert szeretlek – lökött távolabb magától. Feltérdelt és cibálva gombolta ki az ingemet. – Segíts már, az istenért – ripakodott rám vigyorogva.

- Nem – ráztam meg fejem, ám az ajkaim már mellkasán fontoskodtak.

- Legközelebb húzz egy zsákot is magadra – horkant fel. Kirántottam lábait alóla, és eldőlt az ágyon.

- Számolj egyig! –  parancsoltam rá, és mire kimondta az egyet, én már meztelenül tornyosultam fölé.

- Elszámolok egyig megint – ragadta meg derekam, míg az övét megemelte -, és te addigra…  - suttogta elakadó lélegzettel, mert amint térdei eltávolodtak egymástól, már nem lett volna értelme számolnia.

- Ne számolj tovább, szerelmem – csókoltam meg birtokvággyal telve.

Hazudott nekem, léteznie kellett annak a dimenziónak és iskolának is. Alig éreztem magam jól a kényelmes helyemen, mikor megreccsent az ágykeret.

- A kék szoba – hörögtem.

Percekbe telt, míg átértem vele. A tálca lehuppant a földre, amikor nekitámaszkodtam a komód oldalának háttal. Egy fiókba kapaszkodtam, amit végül a szoba másik felébe hajítottam. A folyosó egyik falán fejmagasságban volt egy lámpa, ami kezemnek köszönhette, hogy soha többé nem áraszthatott fényt. A kék szoba ajtaja félig leszakadt. Hiába nyitott be Bella, én ösztönszerűen akartam magunk után berúgni, ami túl erősre sikeredett. Néhány másodpercig vámpír természetem eluralkodott rajtam, és eddig is heves mozgásom még gyorsabbá vált. Mikor felfogtam mit teszek, lelassultam, és készültem, hogy átvegye Bella az irányítást.

- Ne, kérlek – könyörgött. – Akarom, csináld úgy, mint az előbb!

- Nem szabad – szorítottam össze álkapcsom.

- Csak csináld – túrt hajamba. A tarkómon egyetlen pont volt, ami meggyőzhetett. És  ő tudta ezt… 
 

A kanapé- a nappaliban - volt az utolsó, ami még használható lett volna. Feltett szándékom volt másnap jachtra szállni, és kora reggel elmenni új bútorokat vásárolni, mikor az is hangos reccsenéssel rogyott össze.

- Mi az iskola neve? –  kérdeztem alkonyatkor. A parton sétáltunk.

- Mentsük Meg Edward Cullen-t Önmagától Felsőfokú Intézmény – pimaszkodott.

- Gyanítom, kitűnővel végeztél…

- Tankönyveket írok nekik…

Nem volt több kérdésem. Nem harcoltam tovább ellene. A második emberi felem győzött.