Szokatlanul korán ébredtem fel, és hamar ki is derült, mi ennek az oka: odalentről folyamatos papírzörgés hallatszott. Ásítva másztam ki az ágyból és indultam a zaj forrása felé. Csupán két lépcsőfoknyi utat tettem meg, mikor Edward előttem termett, és átkarolva visszakísért a hálóba.
- Sajnálom, ha felébresztettelek, Bella! - súgta gyöngéden, miközben leült mellém az ágyra.
- Semmi gond - ráztam a fejem, és egy kicsit még kába voltam. - De mégis mi a csudát művelsz?
Edward szégyenkező arcot vágott, és beletúrt a hajába.
- Van egy kis elmaradásom az ajándékok becsomagolásával - vallotta be elkínzott hangon.
Egy csapásra magamhoz tértem, és egy kismamához méltatlan gyerekes öröm uralkodott el rajtam: karácsony van! Felpattantam és azonnal öltözködni kezdtem.
- Gyorsan fejezd be, én addig megreggelizek - utasítottam Edwardot izgatottan. - Aztán minél előbb induljunk át, hogy legyen időnk nyugalomban díszíteni a fát!
Edward elnevette magát a hirtelen kitörő lelkesedésemen, de szót fogadott és visszaindult a nappaliba.

Reggeli közben, míg hallgattam Edward halk szitkozódásait - úgy látszik csomagolás terén még van mit tanulnia - a magam ajándékain méláztam. Szokásom volt időben nekikezdeni a vásárlásnak, hogy ne kelljen kapkodnom, de idén késésben voltam. A Diana-ügy előtt, amire igyekeztem minél kevesebbet gondolni, kérdeztem meg Alice-t, náluk mik a szokások, ám utána egy jó darabig elszállta a karácsonyi hangulatom, az Edward és énköztem lévő feszültség miatt. Végül persze összeszedtem magam, és nekiláttam. Alice azt mondta, náluk teljesen mindegy, hogy az ajándék apró vagy hatalmas, saját készítésű, vagy többe került, mint a házunk felépítése. Egyedül a szándék a lényeg, a szeretet, amivel a másiknak adod. Mivel ebből nem volt könnyű kiindulni, még segített egy kicsit.
- Nem is tudom, Bella... Hogy mégis miket ajándékozunk egymásnak? Vagy valami nagyon aranyos csecsebecsét, valami kedveset, vagy hasznos dolgot, amire az illetőnek szüksége van - árulta el.
Ezzel sem jutottam sokkal előrébb, de legalább már elképzeléseim voltak, mihez kezdjek. Bár semmi olyasmi nem jutott eszembe, amire valamelyik Cullennek szüksége van, és nincs meg neki...
A balesetem előtti napra már minden készen volt, és ekkor kaptam újabb segítséget Alice-től. Mikor hazakísért engem megkérdezte, hogy az Anyának és Philnek, meg az Emmettéknek szánt ajándékot feladtam-e már.
- Nem - feleltem, és eszembe jutott, hogy ezt péntekre tartogattam, de elfeledkeztem róla.
- Akkor jól láttam - somolygott ő. - Add csak őket ide, majd én feladom helyetted!
Legalább ezzel sem volt gondom, és remélhetőleg mára meg is kapták...

- Az ajándékokért majd visszajövünk, ha kész a díszítés, jó? - kérdezte Edward, a hatalmas kupacra mutatva.
- Rendben, csak induljunk már! - sürgettem, és meg sem próbáltam már elrejteni izgatottságomat.
Hamar átértünk, és már lépcsőn hallottam a kiszűrődő nagy zsibongást. Az ember nem is gondolná, hogy négy felnőtt ekkora zajt tud csapni karácsony alkalmából... Belépve megcsapott a kellemes meleg, és első pillantásom most is Edward szép mézeskalács-házikójára esett... Elképzeltem, ahogy egy-két év múlva Leóval készítünk majd ilyesmit. Ábrándozásomból egy ismerős, nevetős hang zökkentett ki.
- Szép pocak - jegyezte meg, és egy füttyentéssel is megtoldotta.
Megperdültem, mert nem hittem el, hogy valóban azt hallottam, akit... A hang gazdája közben megindult felém, én pedig egy ugrással a nyakába vetettem magam - veszélyesek ezek a hormonok, ma úgy látszik, teljesen visszavedlek gyerekké.
- Emmett! - ujjongtam, miközben ő szorosan magához ölelt. Éreztem, ahogy öblös nevetésétől rázkódik.
- Ennyire rég örültek nekem - dörmögte, aztán ott hagyott, hogy Edwardot is üdvözölhesse.

Tekintetemmel már Rosalie-t kerestem, és nem tévedtem, ott állt a lépcsőnek dőlve, egy kicsit elkülönülve a többiektől. Én nem haragudtam rá soha, és sejtettem, hogy neki sem velem személyesen van problémája, csak a helyzet zavarja. Így hát odamentem hozzá, hogy üdvözöljem, és reméltem, nem rontok ezzel a helyzeten.
- Rose, jó újra látni! - mondtam őszintén.
Láttam, hogy elcsodálkozott, és egy darabig meg sem tudott szólalni. Most is pont olyan irigylésre méltóan gyönyörű volt, mint mindig, de én tudtam, hogy tud ennél szebb is lenni: amikor elmosolyodik, igazi angyallá változik, és akkor tényleg utolérhetetlen...
- Szia, Bella! - köszöntött végül. - Hogy vagytok? Minden rendben a kicsivel?
Csak bólintottam, mert attól féltem, ha mesélni kezdek, az esetleg rosszul eshet neki, elvégre ő is szeretné mindezt átélni... Összehoztunk egy esetlen ölelést, aztán tanácstalanul álldogáltunk ott, egymással szemben.
A kínos csendet Edward törte meg, aki kimérten üdvözölte Rosalie-t. Nem tudtam, hogy csak azért ilyen, mert Őt mélyebben érintette Rose menekülése a babánk elől, vagy esetleg a gondolatain keresztül hallott valamit, ami nem tetszett Neki.

A hangulatfokozás mestere, Alice ezúttal is elsimította a feszültséget, ahogy csinos melegítőjében lelibegett az emeletről, és az alsó lépcsőn megállva szónokolni kezdett a nappaliban összegyűlt családhoz.
- Oké, most, hogy végre együtt az egész Cullen család, itt az ideje, hogy feldíszítsük a fát! - csapta össze a kezeit vidáman. Halkabban tette még hozzá: - Na hát, ez rímelt is!
Aztán a díszítő brigád élén megindult a fához, ami alatt - vettem észre kicsit megkésve - a tegnap látott dobozok álltak, de ezúttal már kibontva. Mindegyikben különféle díszek sorakoztak, színek, méretek és formák százait felvonultatva.
- Először is döntsük el, hogy mit tegyünk rá, mert ha hatalmas is ez a fa, minden nem férhet el - indítványozta.
Persze az ötletek java tőle származott, de Esme is javasolt pár dolgot. Rosalie néha szólalt csak meg, azonban így is látni lehetett, ha valami nem tetszett neki: a száját ilyenkor elhúzta. Tudtam, hogy Alice eltökélte, olyan díszeket választ, amik mindenkinek tetszenek, hogy a családban igazi béke uralkodjon. Mivel a fiúkat egyáltalán nem izgatta a színvilág összepasszolása, inkább Emmettel sutyorogtak, nem volt nehéz dolga. Esme és én minden ötletet támogattunk, így barátnőmnek csak Rose-zal kellett dűlőre jutnia. Mikor ezzel megvolt, és a felesleges díszeket elrakta, kezdetét vette a díszítés.

Úgy tűnt, nem számít, hogy néhány jelenlévő több száz éves, egy hatalmas izgatott családként álltunk neki a munkának, és engem határtalan örömmel töltött el a tudat, hogy közéjük tartozom, hogy befogadtak engem. Még Rosalie is, biztos nehezére esett, de mindig igyekezett kedvesen szólni hozzám.
Különös volt, hogy egy - most már nyolcfős - család, tele vámpírokkal, akik mindent tökéletesen tudnak csinálni, és persze elképesztően gyorsan, most egy órán keresztül díszítette a fát. Mind emberi sebességgel mozogtak, minden egyes dísz helyét gondosan megfontolva. Edward megnyugtatott, ez nem az én lassúságom kedvéért van, mindig így teszik.
Miután Emmett és Jasper összesen öt üveggömböt tört össze Alice megbízta őket az izzó sor felrakásával, hátha abban nem okoznak kárt. Mikor a vége felé jártunk Esme elővet egy apró dobozkát, kinyitotta, és felénk tartotta: apró angyalkák voltak benne.
- Minden családtagnak van egy angyalkája - magyarázta nekem, míg a többiek kivettek egyet-egyet. - Még az emberi családomban volt ez szokás, és én nem tudtam tőle megszabadulni... Ezeket már magam készítettem, a tulajdonosukról vannak mintázva, és minden évben kitesszük őket. Rólad is készítettem egyet... Leóról még nem tudtam, mert Alice nem árulta el, hogyan fog kinézni...
- Köszönöm, Esme! - mondtam meghatottan, és újra a dobozba néztem.
Már csak két angyalka volt benne, az enyém és Esméé. Az arca mindkettőnek valóban kísértetiesen hasonlított a gazdájára. A többi nem igazán, legalábbis, ha azt vesszük, hogy az enyémnek nem volt nagy hasa, nekem pedig nincsenek szárnyaim...
- Még mindig nem rajzoltál nekik vámpírfogakat - jegyezte meg Emmett, mialatt felakasztotta a sajátját a Rose-angyalka mellé. Kétségkívül az volt a leg... Talán, a legangyalszerűbb, hosszú, hullámos, szőke hajával és szép arcával.
Megkerestem Edwardot, hogy én is feltegyem a magam figuráját az övé mellé... Számomra az volt a legszebb.

- Készen lennénk? - kérdezte Esme, mikor kiürült az utolsó doboz is.
Alice hátrált pár métert, hogy egészben csodálhassa meg a család művét.
- Nekem valami hiányzik róla - motyogta magában.
Talán igaza volt, noha nem lehetett üresnek nevezni a fát, egy-két dísz még elfért volna rajta. De ehhez a natúr-színvilághoz, ahogy barátnőm fogalmazott, már egyik dísz sem passzolt...
- Talán a csúcsdísz a tetejére - vigyorgott Jasper. Alice válaszra sem méltatta.
- Mi lenne, ha pár mézeskalács-figurát tennénk még rá? - javasoltam.
Meglepett, hogy mindenkinek tetszett az ötlet, Alice el is szaladt a sütiért, Esme tűt és cérnát hozott, és még Rosalie is segített felfűzni őket. Ezután újra együtt kezdett mindenki díszíteni. Emmett a nyakába kapott, hogy a felsőbb ágakra is tehessek pár díszt, mert Edward nem engedett a létrára mászni. Bár úgy láttam, ez a megoldás sem nyerte el tetszését, legalább nem ellenkezett. Valószínűleg jobban bízott a bátyjában, mint egy egyszerű létrában... Ami nem volt alaptalan, mert Emmett nagyon vigyázott, és olyan óvatosan tett le a földre, hogy szinte meg sem éreztem.
- Carlisle, te jössz - nyomta Alice a kezébe a csúcsdíszt. - Ez a családfő feladata!
A családfő pedig a kellő tisztelettel és pontossággal látta el ezt a feladatot, amikor a díszt áhítattal a kezében tartva felment a létrán, és vagy két percig igazgatta a fa tetején.
- Tökéletes - suttogta Esme, mialatt férje lemászott.
Mindenki egyetértett. A sikert egy hatalmas családi öleléssel koronáztuk meg...
Akkor még nem is sejtettem, hogy lehet még szebb ez a nap!

Edward Emmettel ment vissza hozzánk az ajándékokért, mert nem akarta, hogy én cipekedjek. Kicsit féltem, nehogy megnézzék, mit kap Edward, de Alice megnyugtatott, hogy jók lesznek. Erről eszembe jutott a kérdésem, ami a díszítés közben jutott eszembe, de csak most volt időm feltenni.
- Nem volt véletlen, ugye, hogy elkérted az ajándékaikat? Tudtad, hogy jönnek, és eltetted? - gyanúsítottam meg, mire csak kuncogott.
- Még szép! Mindenkivel eljátszottam ezt, és az összes nekik szánt ajándék nálam van, majd szépen beteszem a fa alá - ismerte be végül.
Nem mondtam, de reméltem, hogy azért az anyáméknak szánt ajándékot feladta... Bár lehet, hogy fel sem tűnik nekik, ha két héttel később kapják meg...
A díszítéssel ellentétben az ajándékok fa alá tételét mindenki szemfényvesztő sebességgel végezte, talán, hogy ne állhasson fenn csalás lehetősége. Mindenesetre egy kisebb Mikulás-gyárnak tűnt ezek után a nappali. A karácsonyfa kétméteres körzetében mindenütt ajándékok sorakoztak, mert sok be sem fért már alá. Voltak picik, nagyok, színesek, ezer masnival díszítettek, kockaformájúak épp úgy, mint meghatározhatatlan alakzatok.
- Tilos sokáig nézni őket! - dorgált meg Alice játékosan.
- Pont te mondod? - játszottam a felháborodottat. - Hiszen pontosan tudod, hogy ki mit fog kapni!
- Attól még ez a szabály - vont vállat vigyorogva. - Majd este együtt leülünk, és mindenki elkezdheti megkeresni a magáét. Igaz, majdnem egy óra, míg mindenki végez, de... Ez így szép! Ráérünk!

Esme még elkészített pár dolgot, amit frissen kellett megsütni, de segítségre már nem igazán volt szüksége. Ha mégis, Carlisle kijelentette, hogy rajta kívül senki nem segíthet már, mert ő tegnap nem volt itt.
- Én sem, mégsem strapálom magam - vihogott Emmett.
- Az, hogy eljöttetek már egy ajándék - mosolygott szomorkásan Esme.
Így aztán leültünk a nappaliban beszélgetni. A fiúk megint összedugták a fejüket, és folytatják a korábban megkezdett sutyorgást. A legtöbbet úgy tűnt, Emmettel foglalkoznak, folyton hátba veregették, vagy épp piszkálták; ennek az oka csak az ajándékok kibontásakor derült ki.
Köztünk is fesztelenül zajlott a társalgás, mert Alice jelenlétében Rosalie-val jobban megvoltunk, barátnőm volt az összekötőkapocs. Csakhogy ő egyszer csak felpattant, és kijelentette, hogy még van egy kis dolga. Ezzel el is tűnt a garázs irányában. Nem volt valószínű, hogy elfelejtett valamit...
- Biztos, tervez még pár meglepetést - jegyezte meg Rose, szinte befejezve a gondolataimat. - Mindig ezt csinálja...
Egy darabig még sikerült beszélgetünk, de lassan újra beállt a korábbi kínos csend.

- Na, és... a baba, hogyan van? - kérdezte hirtelen Rosalie, amivel annyira megdöbbentett, hogy megszólalni sem tudtam, csak tátogtam...
- Remekül - feleltem végül óvatosan, de úgy tűnt, feleslegesen. Rose kedvesen érdeklődő arccal faggatott tovább, mintha nem is azért ment volt el innen, mert én lehetetlen módon teherbe estem...
- Mi lesz a teljes neve? Esme mindig Leóként emlegeti... Leo vagy Leonard?
- Leonardo Edward Cullen - mondtam büszkén, és a kezem önkéntelenül a hasamra kúszott.
Rosalie elmosolyodott, és igazam lett, jól emlékeztem: ilyenkor még az átlagosnál is sokkal szebb volt!
- Di Caprióról? - kuncogott. Megráztam a fejem. - Gondoltam ám! Ki nevezné el egy színészről az egyetlen gyerekét? Na, és hányadik hónapban is vagy most? Hogyan fejlődik? Egyáltalán, milyen lesz?
Nem tudtam napirendre térni a nyugalma felett, nem értettem, így a választ elég nehézkésen sikerült összehoznom.
- A hatodik hónapban vagyunk, és Carlisle szerint, most egy átlag baba ütemében fejlődik, bár voltak és bizonyára vannak is egyedi dolgai... De nem tudjuk, milyen... Valamennyire ember, és valamennyire vámpír. Talán a születése után fény derül erre.
Leo éppen erre pillanatra időzítette egy újabb rúgását, én pedig izgatottan kaptam a másik kezem is a hasamra. Nem tudtam, hogy megszokom-e majd ezt az érzést, de egy hét alatt még nem sikerült, újra és újra elbűvölt!
- Rúgott? - kérdezte őszintének tűnő lelkesedéssel Rose. - Meg... Én is oda tehetem a kezem?
- Nyugodtan! - Megfogtam a tökéletesen manikűrözött, sápadt kezét, és arra a helyre tettem, ahol az előbb Leo rúgását éreztem. - Gyerünk, Leo! Mutasd meg Rose-nak, mit tudsz!

Leo újra rúgott, és bíztatás nélkül folytatta. Rosalie elbűvölten tette a másik kezét is oda, hogy jobban érezze. Közben a többiek is mind odagyűltek, Alice kivételével, aki még nem ért haza. Edward a háttérben mosolyogva figyelte, ahogy kész tülekedés tör ki, hogy mindenki érezhesse, amint Leo mozog. Carlisle orvosi precizitását levetve amolyan igazi nagypapás arckifejezéssel, Jasper a család boldogságát érzékelve szélesen vigyorogva, Esme meghatottan tette kezét a hasamra. Leo a jelek szerint élvezte a reflektorfényt, mert akkor sem rugdosott ennyit, amikor Edwarddal hosszan gügyögtünk neki...
- Istenem, emlékszem még, amikor az én kisbabám... - motyogta Esme, de inkább tűnt boldognak, mint szomorúnak.
- Na, most már én jövök - jelentette ki Emmett, és odafurakodott. - Itt Em nagybácsi, vétel! Gyerünk, unokaöcsi, húzz bele!
Mosolyogva néztem, ahogy bíztatja Leót egyre nagyobb rúgásokra, és ő hallgatott rá. Emmett olyan nagy szeretettel nézte a hasam, mintha látná Leót. Abban a percben már biztosan tudtam, hogy ha egyszer visszajönnek - mert most csak látogatóba vannak, jelentették ki már az elején -, akkor kettejük közt igazán szoros, különleges kapcsolat alakul ki. Hogy ez mikor jöhet létre, az kizárólag Rosalie-n múlik majd, biztos voltam benne, hogy Emmett szívesen hazaköltözne.
- Remek sportoló lesz - jegyezte meg büszkén, miután Leo elnyugodott.
Esme és Edward közben hoztak nekem ebédet, ugyanis Esme biztosra vette, hogy Leo azért mocorgott, mert éhes. Edward pedig úgy vélte, ha ez nem is így van, nem úszhatom meg az ebédet. Nem tudhatta, ahogy én sem, hogy a vacsora felét magam fogom elpusztítani, egy hirtelen támadt éhség roham következtében...

Alice nem sokkal később ért vissza, és kijelentette, hogy Edwarddal ideje hazamennünk. Azt javasolta, pihenjek egy kicsit, mert ki tudja meddig fog eltartani az ünneplés.
- Hatra legyetek itt - figyelmeztetett minket. - Ó, és Bella az a ruha, amit vettél tökéletes, felesleges lesz emiatt aggódnod.
Rám kacsintott, majd szabályosan az orrunkra csapta az ajtót.
- Milyen ruha? - érdeklődte Edward, hazafelé menet.
- Majd megtudod - titokzatoskodtam, noha semmi nagy dologról nem volt szó.
Rájöttem, hogy már a díszítésben is elfáradtam, ezért megfogadtam Alice tanácsát, és a hálóba indultam aludni. Edward szó nélkül szegődött a nyomomba, kérdőn néztem rá.
- Nyugi, nem foglak akadályozni az alvásban - nevetett. - Csak nincs semmi dolgom, és gondoltam, talán nem bánod, ha veled tartok...
- Gyere csak - fogtam meg a kezét, és most már húztam magam után. - És ha már itt vagy, esetleg gondoskodhatnál róla, hogy szépet álmodjak...
Ölbe kapott, és úgy vitt az ágyig, ahova igazán óvatosan fektetett le, és aztán Ő is mellém heveredett.
- Miről szeretnél álmodni? - érdeklődte csibészes mosollyal.
- Mondjuk... Rólad!

Utoljára vetettem egy pillantást a tükörre: ha Alice azt mondta, jó lesz, meg kell próbálnom hinni neki. Indigókék hosszú ruhám szoknyája elég bő volt, és a gömbölyű hasam egész jól mutatott benne... A hajamat csak egyszerűen kiengedtem, nem volt kedvem bonyolult frizurakölteményekhez... Sminket sem használtam sokat, sosem volt az a szépítkezős lány, és mióta vámpír vagyok nem is nagyon van rá szükségem...
- Gyönyörű vagy! - bókolt Edward, amikor meglátott; a lépcső alján várt. - Komolyan kedvem lenne áttelefonálni, hogy nem tudunk menni, mert olyan mélyen alszol... És kisajátíthatnálak magamnak!
- Alice lebuktatna minket! Charlie-t sem akarom megbántani - ellenkeztem, mialatt lesétáltam a lépcsőn. - De majd eljátszom, hogy mennyire fáradt vagyok, és hamar hazajövünk. Csak, mert te is elképesztően jól nézel ki... Mint mindig.
Nem túlóztam, Edward egyszerű szürke inget viselt, fekete nadrággal, és láttam a kikészített öltönyt. Mégis volt benne valami különleges, valami ellenállhatatlan.
- Ezek szerint nincs más esélyem, mint várni - sóhajtott mosolyogva. - Indulhatunk is, mert két perc múlva hat!

Lehet, hogy magam is segítettem a díszítésben, és az egész délelőttömet itt töltöttem, mégis újra elvarázsolt a ház karácsonyi pompája. Olyan volt számomra, mint Edward: képtelen voltam megszokni. Ráadásul a díszítés most nézett ki a legjobban, mert odakint már besötétedett, így Alice meggyújtotta a temérdek gyertyát, felkapcsolta az izzósorokat, és egy-két csillárt, hogy a rajtuk függő díszek csilloghassanak. A gyertyáknak, a fenyőfának, és a sok-sok ételnek köszönhetően hamisítatlan karácsony-illat volt a házban - fahéj és gyanta aromája keveredett a sülő pulyka illatával -, és ezt vámpírként is pont olyan kellemesnek találtam, mint emberi életemben. Nem rendelkezem Jasper képességével, de még így is éreztem a hatalmas szeretet és nyugalmat, ami körül ölelte a családot - számomra ez volt az este koronája.

Charlie éppen Carlisle-lal beszélgetett, amikor beléptünk. Elmosolyodott, ahogy meglátott engem, és rögtön odasietett. Miután Edwardot is köszöntötte, Alice ismét magához ragadta az irányítást.
- Nos, nálunk az a hagyomány, hogy az ajándékokkal kezdünk, hiszen ki tudna a várakozó izgalommal a gyomrában enni? - Emmett halkan felvihogott, de Esme szigorú tekintetétől elhallgatott; Charlie szerencsére nem vette észre. - Bella, mint a család legújabb tagját, téged illet az első ajándék joga. Kérlek, indulj a nappaliba - fejezte be izgatottan.
Meglepetten néztem rá, és csodálkozásomat fokozta Charlie furcsa mosolya. Vajon mi folyik itt? Edwardra pillantottam, és különös, ám jól ismert arckifejezéséből legalább azt sikerült megtudnom, hogy eddig a percig Ő sem tudott erről az egészről. Csak most szerzett róla tudomást valaki gondolataiból, és hogy ez a valaki Charlie volt, azt csak sejthettem.
Carlisle lépett végül oda hozzám, és a vállamnál fogva finoman a nappali felé kezdett tuszkolni. A nappaliba érve már rögtön tudtam, mi az én ajándékom, és csak azon csodálkoztam, hogy eddig nem vettem észre. Eszembe jutott, hogy Emmett és Jasper feltűnően szorosan álltak egymás mellett, talán az ő feladatuk volt a rejtegetés.
Hát, sikerült alaposan meglepniük! Olyannyira, hogy megszólalni sem tudtam, de szerencsére a csend nem nyúlt túl hosszúra, erről az ajándékom gondoskodott.

- Boldog karácsonyt, Bella! - kiáltotta anyám és Phil egyszerre.
Hang továbbra sem jött ki a torkom, most már inkább az öröm kikívánkozó könnyei, s nem a meglepettség miatt, de azért odasiettem, és mindkettejüket alaposan megölelgettem.
- Úgy örülök, hogy itt vagytok! Így együtt ünnepel az egész család! - sikerült a sírást legyűrve kinyögnöm.
- Mindig Alice ajándékai a legjobbak - mondta büszkén Jasper.
Barátnőm roppant elégedettnek látszott. Azt hiszem az ő bőkezűsége, szervezői képessége, és örökös meglepetés mániája is felkerülhet arra a listámra, azokról a dolgokról, amiket képtelen vagyok megszokni. És amiket hihetetlenül szeretek.
- Bezzeg, mikor én hívtalak titeket, azt mondtátok, nem tudtok eljönni - morogta Edward, miközben üdvözölte őket. Csodálkozva néztem rá, ezek szerint Ő is ezt tervezte?
- A probléma az lehetett - magyarázta diadalittasan Alice -, hogy neked november elején jutott eszedbe, míg én már az esküvő után megbeszéltem velük!
Mind együtt nevettünk, aztán barátnőm szépen beállított minket pár fotó erejéig. Mikor elegendő kép készült, elkezdtük az ajándékokat megkeresni, és kibontani. Ennyi csomag között ez igazán nagy feladat volt!

Rengeteg szép, hasznos dolgot kaptam, de ennél jobban izgatott, hogy a többiek mit szólnak az én ajándékomhoz. Illetve néhány esetben a mi ajándékunkhoz... Emmettéknek ugyanis Edwarddal közösen vettünk ajándékot, Esméék meglepetését pedig együtt találtuk ki, és szerveztük meg a többiekkel. A levelet, amelyben leírtuk, hogy kibéreltünk nekik - a valóságban megvettünk, de ezt nem akartuk Charlie előtt hangoztatni - egy nyaralót, mind aláírtuk. Korábban aggódtam, hogy Emmett és Rose hogyan fogja ezt megtenni, de Alice azt ígérte elintézi. Jó neki, ő előre tudta, hogy jönnek.
Esme hálásan ölelt át mindnyájunkat, és nem győzte köszöngetni.
- Ugyan, nem nagy dolog - legyintett Emmett. - Mióta minket neveltek, és ez nem kis idő, nem is volt lehetőségetek kettesben pihenni és nyaralni.
- Sosem tudjuk megköszönni eléggé, amit értünk tettetek - helyeselt Edward is.
Anyám a megható mondatok hallatán annyira elérzékenyült, hogy kiejtette a kezéből a Cullen családtól kapott gyönyörű vázát. Az ajándék megmentője különös módon nem egy jó reflexű vámpír lett, hanem Phil és Charlie csapatmunkája. Abszurd látvány volt, és úgy láttam, Anya is így véli...

Alice volt számomra a legkeményebb dió, és miután rájöttem, hogy semmi olyat nem találhatok, ami még nincs neki, de kéne, ráadásul őt meglepni a lehetetlenséggel határos, igazán kétségbeestem. De most úgy tűnt, örült a ruhatervező-szoftvernek, ha nem is ez volt minden álma. Ez ráadásul hasznosabb volt Jasper ajándékánál, bár annak eleve a vicc volt a lényege. Anyámék nyilván furcsállták, hogy miért törtünk ki mind akaratlanul nevetésben, amikor Alice kibontotta a jóskártyákat...
A legfontosabb természetesen mégis Edward volt. Olyannyira tökéletes ajándékot akartam Neki venni, hogy egy gyenge pillanatomban meg is kérdeztem, mit szeretne.
- Téged - felelte egyszerűen, gondolkodás nélkül. Kicsit később még hozzátette. - A csomagolással nem kell bajlódnod...
A család jelenlétében azonban ez egy kicsit kínosnak éreztem volna, csomagolással, vagy a nélkül. Ám végül megtaláltam a megoldást, mely teljesíti ezt a kívánságot - ha nem is úgy, ahogy Ő gondolta -, és nekem is megfelel. Idegesen figyeltem, ahogy lassan elkezdi leszedni a papírt, és konokul nem gondoltam arra, mit is rejt, ha Alice-nél nem volt esélyem, de Őt valóban meg akartam lepni. Mindennél, amit kaptam nagyobb boldogsággal töltött el, mert sikerült, ráadásul tényleg tetszett neki. A külvilágról megfeledkezve lapozgatott a kis könyvben. Bevallom, az ötlet Alice fényképalbumáról jutott eszembe, de ez ennél kicsit régebbre ment vissza, és több mindent tartalmazott.

Sosem értettem ugyan az okát, de Őt valamiért mindig nagyon izgatta az én gyerekkorom - minden percre kíváncsi volt, amit nem töltöttem Vele. Ezért készítettem ezt a kis könyvet, életem minden fontos állomásával. A születésem után készült képtől kezdve a tablóképeken át... Rengeteg jegyzettel, rövid történettel. A könyv felétől persze a kapcsolatunk lett a főszereplő, minden fontos állomását, eseményét bele tettem. Szerencsére az utóbbi időben észrevettem, hogy javult a kézügyességem, így amiről nem volt képem, azt lerajzoltam. Ezeket is kiegészítettem, a gondolataimmal, emlékeimmel... Így már a teljes élettörténetemmel tisztában lehetett.
Átlapozta, majd felnézett rám, és szeme annyi gyöngédségről, szerelemről és háláról árulkodott, aminek én a felét sem érdemeltem volna meg. De Ő nekem szánta mindet, és eszem ágában sem volt visszautasítani!
- Köszönöm! - suttogta végül, és nyomott egy csókot a homlokomra. Hangját nagyon lehalkítva folytatta. - Igazán izgalmas olvasmányom lesz, amíg te majd alszol!

Ezután sikerült csak odafigyelnem arra, amit én kaptam másoktól. Esme ajándéka gyönyörű kis takaró volt, melybe Leo neve volt hímezve, és természetesen maga készítette. Rosalie-tól és Emmettől egy csinos, kismamáknak való melegítőt kaptam, és a korábban beígért kisautókat Leónak.
Kíváncsian vettem a kezembe a következő ajándékot, ami a kísérőkártya szerint Edwardtól volt, és igen tekintélyes súllyal rendelkezett. Könyvek tömkeleg volt benne, romantikus regények, gyerekekről szóló szakkönyvek, receptfüzetek, minden, ami érdekelt.
- A másik ajándékot majd otthon megkapod, mert azt nem lehet becsomagolni - közölte mosolyogva, amikor megköszöntem.
Pechünkre Emmett éppen a közelben volt, és meghallotta ezt a megjegyzést. Még az ablaküveg is beleremegett a nevetésébe, és az este hátralevő részében kétértelmű megjegyzések hadával ajándékozott meg minket. Hiába mondta neki Edward, hogy olyasmihez, amire gondol nekünk nincs szükségünk ünnepre, ez csak olaj volt a tűzre.

A bő egy órás bontogatás után sikerült megértenem, amiről Alice beszélt nekem. Valóban nagyon sokféle ajándékot adtak a Cullenek és mindegyiknek egyformán örült mindenki. A kocsinak - mert Jasper azt kapott Carlisle-tól és Esmétől - éppúgy, mint én Anyáék megjelenésének, vagy akármelyikünk Rose vicces, sajátkészítésű karikatúráinak.
A legnagyobb, vagy talán inkább legzajosabb sikert Emmett ajándéka aratta. Rosalie boldog visítással jutalmazta a gyémántgyűrűt, és a hozzá tartozó leánykérést, noha Edward bizalmas megjegyzése szerint ez immár a huszonharmadik volt.
- Ó, milyen romantikus! - ájuldozott Renée.
Számára úgy tűnt ez az egész egy nagy ámulat, csupa csoda és különlegesség. És engem is ezek közé a csodák közé sorolt, mint az egy későbbi megjegyzéséből kiderült.
Ketten beszélgettünk, a fa alatt ülve, ahogy gyerekkoromban is mindig.
- Azt hittem, csak az esküvőre voltál úgy kisminkelve, de most is olyan... más vagy. Szebb, mint valaha, és mégis olyan... fura - jegyezte meg óvatosan. Talán attól félt, hogy megsértődöm? - Biztos a szerelem teszi! Vagy a terhesség...
Meghagytam ebben a hitben, mert mégis hogyan mondhatnám el neki az igazságot?

Esme pár perccel később visszatért a nappaliba, hogy az étkezőbe invitáljon minket, mert a vacsora elkészült. Edward épp segített nekem felállni a fa alól, amikor Esme odalépett hozzá. Mielőtt megszólalt volna gondosan megvárta, hogy az utolsó ember is hallótávolságon kívül legyen.
- Jaj, Edward, annyira gyönyörű az a nyaklánc! - áradozott, és hálás puszit nyomott fogadott fia arcára.
Nem egészen tudtam, miről van szó, de nyilván valami titkos ajándék... Közben mi is elindultunk az étkező felé, a kissé lemaradt Emmett, és a mosdóból visszatérő anyám társaságában.
- Bár, azt hozzá kell tenni - jegyezte meg kuncogva Esme -, hogy a csomagolást nem gyakoroltad sokat tavaly óta. Lehet, hogy másra kéne bíznod.
Még mielőtt megszólalt volna, már tudtam, hogy Emmett ehhez is hozzá fűz majd valamit.
- Ó, igen! Mind tudjuk, hogy Edward nem a csomagolásra helyezi a hangsúlyt - rötyögött, majd a fülünkhöz hajolva folytatta, hogy csak mi halljuk. - Még szerencse, hogy így van, különben most nem lenne unokaöcsim!
Edward észrevétlenül gyomrom öklözte ezért a megjegyzésért, de csak vigyorogtak, és nem kezdtek bunyózni. Előfordult már...

- Remélem, azért lesz, aki eszik valamit! - aggodalmaskodott Esme, mialatt tálalta az előételt.
- Esme, szívem! Ki lenne képes ellenállni ezeknek a finomságoknak? - hízelgett anyám. Nem egészen emlékeztem, mikor keveredtek ilyen remek viszonyba, de úgy látszott, a ma este a meglepetésekről szól.
- Ami azt illeti, a gyerekek tegnap valóban gyerekek voltak, és mindenbe belekóstolgattak - nevetett Esme. - Úgyhogy nem várok tőlük sokat, mert már tegnap degeszre tömték magukat. Én pedig kénytelen voltam hasonlóan tenni, nehogy valami ehetetlen adjak nektek!
Ezzel be is volt biztosítva a magyarázat, hogy a Cullen család miért eszik olyan keveset. Két kivétellel - Carlisle most is mesterien alakított, és csak minden harmadik falatot tűntetett el az asztal alatt. Én pedig az embereket is leköröző étvággyal tömtem magamba sorra a fogásokat.
Carlisle éppen a bort kínálta körbe, de erre sem volt sok jelentkező. Edward és Jasper antialkoholizmusra hivatkoztak - láttam, hogy ezzel nagy piros pontot kaptak apámtól, aki ugyan elfogadott egy keveset -, Esme, Renée, Alice és Rosalie pedig azt mondták, szolidarítanak velem. Carlisle magának is csak keveset töltött, ellenben Emmett bőséges adagot kért.
- Drága testvéremet már az ajándékozás öröme is megrészegíti - jegyezte meg pohara fölött szélesen vigyorogva, amikor Carlisle újból megkérdezte, hogy Edward biztos nem kér-e.
Nagyon hálás voltam az új családomnak, mert immár harmadik alkalommal ettek mindannyian emberi ételt, az én kedvemért. Ki többet, ki kevesebbet, de mind megtették értem!

- Hát az a vacsora fenséges volt! - jelentette ki Charlie, Esmének címezve, a puding elfogyasztása után. Én éppen azt ettem, amit Edward nem kért...
- Köszönöm, de nem csak az én érdemem! - hálálkodott Esme. - A gyerekek is rengeteget segítettek!
Egy darabig még beszélgettünk az asztalnál, de aztán Carlisle azt javasolta, menjünk vissza a nappaliba, ott kényelmesebb. A nappali eddig mindig elég tágasnak bizonyult, ám most plusz három személlyel már kicsit szűkösen voltunk. Edward azonban könnyedén megoldotta a problémát azzal, hogy engem az ölébe húzott. Így Alice-nek nem kellet Jasper és Emmett közé préselődnie. Megdermedtem, mert orrát lassan végighúzta a nyakamon. Tekintve, hogy a szüleimmel ültünk szemben, egy kicsit kényelmetlenül éreztem magam. Meghallhatott valamit a gondolataimban, mert adott még a nyakamra egy utolsó puszit, aztán inkább a hasamat kezdte el simogatni. Ez azt hiszem, Jaspernek is jobban tetszett...
A jóllakottságtól, vagy Edward közelségétől volt-e, nem tudom, de Leo újra megmozdult. A családom azon tagjai, akik még nem élhették ezt át, azonnal mellettem termettek, és ők is egyszerre akarták a kezüket a hasamra tenni. Lassan állatkerti látványosságnak fogom érezni magam! Egy kicsit féltem, hogy emberek számára is érzékelhető-e Leo rúgása, de Renée könnyes mosolya arról árulkodott, hogy pont úgy érzi unokája mozgását, mint Esme.

- Kár, hogy már nincs itt a zongora, most énekelhetnénk karácsonyi dalokat! - sóhajtott Esme.
- Felajánlhatom a szintetizátorom - vigyorgott Jasper. - Nem ugyanaz, de egész jó darab!
- Naná, hogy jó, ha egyszer tőlem kaptad! - bökte oldalba Alice.
Jasper kérdőn nézett Edwardra, én kitekeredett nyakkal fordultam hátra, hogy lássam a válaszát. Aprót bólintott, mire testvére villámgyorsan felpattant. Túl gyorsan, amiért kapott is egy figyelmeztető rúgást barátnőmtől. Riadtan pillantottam a szemben ülő szülői kar emberi tagjaira, de eléggé elálmosította őket a teli has, és a bor, hogy ne vegyenek észre ilyen apróságokat.
Jasper csigalassan jött le a lépcsőn, és nyelvet öltött Alice-re, aki árgus szemekkel felügyelte őt. Miután a hangszert elhelyezték, és Edward elkezdett játszani, a karácsonyi hangulat újra eluralkodott rajtunk.
- Lenyűgöző - ámuldozott tovább anyám. - Edward igazán tehetséges!
- Így van - helyeselt Emmett. - És nem csak a zenében! Igazam van, Bella?
Kedvem lett volna már fejen húzni, de túl messze volt. Meglepetésemre Alice megtette helyettem, mire én hálásan csaptam kinyújtott tenyerébe.
Edward olyan dalokat kezdett játszani, amiket mindenki ismert, hogy együtt énekelhessünk. Igazán szépen hangzott, egyedül Phil hangja lógott ki a sorból, aki a kelleténél megint egy pohárral többet ivott. Nem volt részeg, de eléggé felbátorodott ahhoz, hogy kieressze a hangját. Egy idő után néhányunknak kemény erőfeszítéseket okozott, hogy visszafojtsuk a nevetést...

Éjfélkor aztán Charlie feltápászkodott a kanapéról, megköszönt mindent, a maga csöndes modorában, és indulni készült.
- Ideje nekünk is menni! - húzta fel Anya Philt.
Tőlük is mind elköszöntünk, ez egy kicsit hangosabb búcsúzkodás volt. Nem is csodálkoztam már, amikor Charlie felajánlotta, hogy elviszi őket a szállodájukig. Állítása szerint Phil beígérte neki még pár baseball-anekdota elmesélést.
- Szia, Anya! - öleltem meg utoljára.
- Vigyázz magadra, kicsim! Írj gyakran, mindent tudni akarok az unokámról, és meg ne kérdezd többször, hogy érdekelnek-e az ultrahang képek, csak küldd őket át! - kérte, aztán ő is kilépett az ajtón. Hosszan integettem nekik.
Alice levetődött a kanapéra, mintha elfáradt volna.
- Fantasztikusan sikerült! - összegezte egy mondatban az estét.
- Nekem mondod? - ült vissza mellé Emmett. - Rég szórakoztam ilyen jól!
Edward már éppen megindult volna felé, hogy most, amikor már nincsenek emberek a közelben, helyre tegye testvérét, de Rosalie közbeavatkozott.
- Kitalálhatnál valami más szórakozást is, Em! Vagy csak azt élvezed, ha Edwarddal csipkelődhetsz? - szegezte a kérdést újbóli vőlegényének.
Alice egyébként elárulta, hogy ez most egy átlagos leánykérés volt részükről, mert volt már, hogy Emmett hatalmas ünnepséget szervezett, vagy éppen autót vett a gyűrű mellé. Sőt, kiderült, hogy a változatosság kedvéért Rose egyszer-kétszer visszautasította az ajánlatot.
- Dehogy! Széles a repertoárom, ami az élvezeteket illeti - pattant fel Emmett, és egy ugrással Rosalie-ra vetődött. Aztán felkapta, és egy további szép estét felkiáltás kíséretében eltűntek az emeleten.
Alice nevetve csóválta a fejét az események láttán.

- Segítsek valamiben? - kérdeztem tőle.
- Eszedbe ne jusson! Különben is, Edward már alig várja, hogy átadhassa az ajándékát - vigyorgott.
Való igaz, már én is kíváncsi voltam, mi is lehet még az ajándék, amit nem lehetett becsomagolni, és nem is olyasmi, amire Emmett célozgatott. Vagy, amit sejtésem szerint jelenleg ő is éppen művel...
- Na ugye - helyeselt Alice az arckifejezésem változása láttán.
Elviharzott, a következő pillanatban hatalmas táskákkal tért vissza, amibe egyszerre óvatosan és gyorsan bele tette az összes ajándékunkat. A kész csomagot aztán Edward kezébe nyomta.
- Boldog karácsonyt! - mondta utoljára, majd kitessékelt minket. Esme, Carlisle és Jasper a háttérben integetett.
- A kisfőnök - motyogta Edward, amikor becsukódott az ajtó. - Mindent ő intéz, mindenkinek dirigál, mindent jobban tud. És mégis szeretem... Most kifejezetten hálás is vagyok neki
Nem fűztem hozzá semmit, de magamban azért elismertem, hogy volt abban valami, amit mondott. De mindenki így szerette Alice-t, ha más lenne, a Cullen család élete merő unalommá válna. Ez a kis irányítgatás pont úgy hiányozna, mint Emmett zavarba ejtő megjegyzései...
- Igazad van - mosolygott rám Edward, és szélesre tárta az ajtót. - Gyere be, de csukd be a szemed!
Követtem az utasításait, miközben gondolatban megjegyeztem, hogy nem szép dolog hallgatózni. Csak nevetett, de ezzel beismerte, hogy megint olvasott a gondolataimban...

Mivel nem láttam, így nagyon figyeltem minden apró zajra, de Edward túlságosan halkan mozgott. Mindössze arra jöttem rá, hogy először lerakta a fal mellé az ajándékokat, aztán elment valahová. Egy halk kattanást hallottam, aztán a következő pillanatban megszólalt.
- Fogd meg a kezem, és gyere utánam! - Összerezzentem, mert úgy számoltam, hogy a nappaliban van, de a hangja közvetlenül előttem szólt.
Megfogtam a kezét, amit rövid tapogatózás után találtam meg. Elindult, és én követtem; nem zavart, hogy nem látok, mert tökéletesen megbíztam benne, tudtam, hogy nem hagyná, hogy bajom essen. Ellenben, mikor Renée csinált ilyet velem régebben, mindig kénytelen voltam lesni, különben könnyen elestem volna...
- Ha valaki a Cullen család tagja lesz, meg kell szoknia a meglepetéseket, igaz? - kérdeztem, hogy megtörjem a csendet.
- Nem árthat... Hosszú távon kényelmesebb - helyeselt Edward.
Megállt, mire én is megtorpantam. Kicsit megijedtem, amikor elengedte a kezemet, de rögtön éreztem, ahogy mögém lép, és hátulról átölel.
- Kinyithatod! - búgta a fülembe.

Ha röviden akarom összefoglalni, mit láttam, azt mondhatnám, hogy a saját karácsonyunk volt a nappaliban. A másiknál jóval kisebb, de még így is elég terebélyes fenyőfa állt az ablak előtt. A fotelt félre is kellett tolnia, hogy elférjen. A fa gyönyörűen fel volt díszítve, de közben természetes hatást keltett. Ennek az lehetett az oka, hogy áttetsző, csillogó díszek voltak rajta, amitől úgy nézett ki, mint egy havas, jégcsapos fenyő. Az izzósor volt az egyetlen fényforrás a nappaliban, de tökéletes látásomnak hála, ebben a világításban is remekül láttam, hogy nem csak a fa, hanem a nappali is karácsonyi díszekben pompázik.
- Gondoltam, hogy egy igazi családnak van saját karácsonyfája is! - mesélte Edward, én pedig előre léptem, hogy jobban szemügyre vehessem a fát.
- Ez káprázatos, Edward! - dicsértem, de szégyelltem, hogy nem találom a megfelelő szavakat. - Mikor volt erre időd? Hogy tudtad ezt egymagad titokban megcsinálni?
- A fát még korábban szereztem, a többit pedig akkor, amikor anyukáddal beszélgettél! Kisurrantam, és mindent gyorsan feldíszítettem... Tényleg tetszik?
Hitetlenkedve fordultam vissza hozzá.
- Hogy is ne tetszene? Álmodni sem lehetne szebbet! - áradoztam.

- Akkor jó! Ha neked tetszik, és te boldog vagy, akkor minden rendben! - suttogta, és gyöngéden magához ölelt.
- Szeretlek! - mondtam egyszerűen, de tudtam, hogy érzi azt, amit szavakba foglalni nehéz volna. Ha az ember szerelmes, az ilyesmihez nincs szüksége különleges képességekre sem.
- Én is, báránykám, én is! - felelte boldogan. - Sose hittem, hogy lehetek majd ennyire boldog!
Jó volt ott állni a karácsonyfánk mellett, átölelni egymást, és csak élvezni a pillanatot. Leo is így lehetett vele, mert újra megmozdult - egyre biztosabb voltam benne, hogy fáradtság tekintetében inkább vámpír... Azaz képtelen elfáradni.

- Tudod - szólalt meg kicsit később elmélázva Edward -, nagyon tetszik az a kis könyv, de nem egészen az volt a kívánságom... Tisztán emlékszem, hogy téged kértelek!
- Nézd, a kis telhetetlen! - kuncogtam.
- Ugyan! A másik ígéretedet sem teljesítetted, miszerint hamar hazajövünk - panaszkodott tovább, és sértődöttséget színlelve elfordult tőlem.
Igaza volt, ha nem is gondolta komolyan. De hát, Alice azért küldött aludni, hogy ne legyen gond, ha hosszú lesz az este...
- Kiengesztelhetlek egy utólagos ajándékkal? - kérdeztem tőle.
A szenvedélyes csókjait, és a rendkívül gyorsan eltűnő ruhámat igennek vettem.
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés