(Edward szemszöge)

Bella zihálni kezdett, és összeesett a karomban. Rosszul éreztem magam, amiért ordítottam vele. De nem tarthatja meg ezt a gyermeket! Nem engedem! Ha erőszak kell, akkor az is lesz! Nem fogom hagyni, hogy egy „kisbaba” megölje az imádott nőt az életemben! Miért?! Miért pont Bellát érte… érik ezek a dolgok? Csak egyszer lennénk boldogok… ez is miattam van… nem kellett volna ekkora veszélynek kitennem! A szigeten pedig visszatarthattam volna feltörő szenvedélyt… nem szabadott volna megtennünk. Már épp’ indultam Bellával, amikor Rosalie elém állt és morogni kezdett.

- Rosalie! El az utamból! –förmedtem rá.

- Hagyd a babát és Bellát is! –egyre dühösebb lettem… egész eddig féltékenykedett, most pedig védi.

- Nem! Nem engedem, hogy meghaljon!

- De nem fog Edward! –ellenkezett.

- Rosalie kérlek! –dühöngtem, legszívesebben hozzávágtam volna a falnak és ütöttem volna, de Bella meleg teste a karomban feküdt… és persze Esme sem örülne. Valaki megfogta a vállam.

- Edward, igaza van Rosenak… erőszakkal nem fog menni, és ha megteszed, előbb elveszíted Bellát, mint hinnéd! –mondta lágy hangon az anyám.

- De Esme…

- Edward –rázta meg a fejét. –Mit szólnál ahhoz, ha mi megöltük volna Alicet, vagy Jaspert, mert mások… te is elmentél volna, dühös lennél ránk…

- De a kettő nem ugyan az!

- Edward! – szólt rám Esme… - Ha elveszed Bella „gyermekét” azzal biztosítod, hogy el fog hagyni téged!

- De neki más a gondolkodás módja, később megértené! –ellenkeztem.

- Nem értené meg… ragaszkodik a „babához”…

Nem szóltam semmit, csak idegesen félrelöktem Rosaliet és felrohantam a lépcsőn Bellával a karomban. Elhatározásra jutottam, akárhogy is, de Bella élni fog!

(Bella szemszöge)

Mikor magamhoz tértem, egy műtőasztalon feküdtem… ne… ne… zihálni kezdtem… nem vehették el tőlem! Nem! A karom a hasamra tettem, de nem éreztem semmit… mármint még azt sem, hogy lapos lenne… biztos az altató miatt… még nem tudom… érzéktompulás… esetleg, morfium… kapkodtam a levegő után… édes istenem! Edward hogy tehetett ilyet? Elvette a kisbabám… elvette… - gondoltam magamban és sírni kezdtem, gyászolni… el kell mennem innen, nem maradhatok itt! Időre van szükségem… miért? Miért ölte meg? Életemben nem voltam Edwardra ennyire dühös… legszívesebben ordítanék vele… de az nem én lennék. Én csak magamban szenvedek, mert az emlékek számomra csendben fájnak. A kisfiam emléke… a könnyeim még mindig könyörtelenül zúdultak… nem értem, Edward tudta milyen fontos nekem, és megölte. Rosalie… nem segített, pedig bíztam benne! Halk lépteket halottam és Carlisle lépett be az ajtón… épp’ beszédre nyitottam a számat, hogy kiosszam, de inkább nem tettem… ő csak Edwardnak segített.
- Jól vagy Bella? –kérdezte lágyan.

Nem válaszoltam, csak lehunytam a szemem, a könnyeimet sikerült elfojtanom, bár még mindig kapkodtam a levegő után. Carlislet halottam elmenni, majd kinyitottam a szemem. Halottam, hogy a földszinten Edward Rosalieval veszekedik. Miattam. Nem akartam hallani, nem akartam élni, meg akartam halni. Lehunytam a szemem, de nem ment, nem tudtam elaludni… Körbenéztem Carlisle „műtőjében” és rátaláltam pár adag morfiumra… elhatároztam, hogy kiütöm magam… már majdnem megtettem, de nem ment, szembe kell néznem a rideg valósággal. A sors fintora, hogy a boldog életemből keserű életet csináljon… akárhányszor kezdenék boldog lenni, valami mindig közbevág… hát legyen! Állok elébe!

- Bella mit művelsz?! –rontott be Edward a szobába - Mit akarsz te hat adag morfiummal?!–förmedt rám. - Tedd le!

Ne szólaltam meg, nem akartam elmondani, hogy már semmit sem akartam… hagytam had legyen mérges rám.

- Nem kell ezt tenned, ne árts magadnak!- rázta meg a fejét… - Nem szeretnék csalódni benned Bella!

- Ó, most meg már fontos lettem… nyugodtan legyél rám mérges! Érezd azt, amit most én érzek irántad! Rettentően Dühös vagyok rád Edward! –szipogtam…

- Miért?

- Még kérded?! Elég volt! – mondtam könnyes szemekkel, majd átkarolt.

- Ígérem, nem lesz semmi baj… - suttogta…

- El… akarok… menni… innen… - nyögtem, majd kitéptem magam a szorításából és elrohantam. Csak futottam és futottam… de mivel nem vagyok az a szerencsés fajta, elestem az erdőben és végigvágtam a farmerom és a lábam. A vér kibuggyant a sebből, és rosszul lettem a látványtól, hányingerem lett… még mindig nem bírom a vért, erősen émelyegtem… mélyeket lélegeztem, de a vér szaga csak felerősödött… furcsa módon egyre jobban lettem és letöröltem a sebet, a kezemet vörös folyadék borította be. Valamiféle ösztön kerített hatalmába és megkóstoltam, elragadott egyfajta szenvedély és azt vettem csak észre, hogy mohón faltam a vérem…

(Edward szemszöge)

Berontottam a szobába, mert rossz előérzetem volt, beigazolódott, Bella a földön ült és jó pár adag morfiumot szorongatott.

- Bella mit művelsz?! –szóltam rá - Mit akarsz te hat adag morfiummal?! Tedd le! – aggodalmaskodtam… a barna szemei keserűek voltak.

Nem szólalt meg, csak csendben figyelt.

- Nem kell ezt tenned, ne árts magadnak!- ráztam meg a fejem - Nem szeretnék csalódni benned Bella!

- Ó, most meg már fontos lettem… nyugodtan legyél rám mérges! Érezd azt, amit most én érzek irántad! Rettentően Dühös vagyok rád Edward! –szipogta.

- Miért? –fogalmam sem volt, mi tört rá… biztos a baba miatt… de… mindegy. Ha már nem szeret, el kell fogadnom.

- Még kérded?! Elég volt! – mondta könnyes szemekkel, majd átkaroltam védelmezően.

- Ígérem, nem lesz semmi baj… - suttogtam…

- El… akarok… menni… innen… - nyögte meggyötörten és hagytam, hogy lerázza a kezemet magáról, majd szintúgy hagytam elrohanni. Halottam dübörgő lépteit a lépcsőn, majd a bejárati ajtó hangos csattanását. Pár percig magamba zuhantam, még annak ellenére is, hogy én egy vámpír vagyok.

Hogy lehettem ilyen hülye? –döbbentem meg magamon –Engedtem elmenni ilyen zaklatott állapotban.

- Bella! –szóltam utána, de már messze járhat… elkezdtem rohanni, olyan gyorsasággal, mint még soha. A lábam alig-alig érintette a talajt, hamar elértem az erdőbe, majd megcsapta az orrom a csábító vér szaga… Bella vére… jaj, ne… elfojtottam a lélegzetem és rohantam az erőteljes illat után. Erős pánikba estem, kétségbeesetten futottam a szerelmem után, egy örökkévalóságnak tűnt mire közelebb értem… mikor már nagyon közel jártam, levegőt vettem és egy újabb szagot éreztem… túl erős volt… szinte már büdös… hamar beazonosítottam azt a korcsot. Mikor végre odaértem, hátrahőköltem…

A látvány ledermesztett. Bella a földön feküdt, körülötte minden csupa vér, a lábán volt egy seb, egy óriási seb, ami valószínűleg eleinte nem volt ekkora, látszott, hogy a bőr fel van tépve… mi történt? Bella keze csupa vér volt…

Jacob farkas formában ült mellette és Bella szemei kétségbeesetten vándoroltak át rám. Morogtam a korcsra, nekiugrottam és hozzávágtam egy fának, ami úgy tört ketté, mintha csak egy kisebb és gyenge bot lenne… a farkas nyüszített, majd felém ugrott, megragadtam a nyakánál fogva és már éppen hajítani készültem, mikor Bella közbeszólt.

- Állj! –üvöltötte –Ez n voltam Edward! Nem ő bántott.

Levágtam a földre a korcsot és a szerelmemhez rohantam, keserűen pillantottam végig rajta…

- Mi történt?

- Nem tudom… rám tört valami és hát… szóval… a saját vérem ittam… - lehelte, először nem hittem neki, de a szájából áradt a friss vér szaga. Óvatosan felemeltem és elindultam vele vissza… idegesen pillantott hátra.

- Jacob… - szólt keserűen. –Sajnálom! Majd… gyere el hozzám. – suttogta Bella és rohanni kezdtem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés