(Bella szemszöge)

Butaság lenne elfogadnom, hogy megölték a gyermekem, de egyszerűen képtelen vagyok utálni őket. Edward már nem mérges, mármint oka sem volt arra, hogy mérges legyen. Mégis ordított velem… még soha nem tette ezt ekkora intenzitással. Hol kedves, hol mogorva. Ő vette el a kisbabánkat.

Szeretlek, de ez nagyon fájt… - mondtam magamban miközben bámultam az éjfekete szempárba, miközben a lábamból dőlt a vér és ő velem rohant. Várjunk csak… fekete szemek… jaj, ne! Nehéz neki mégis itt van. Hogy férhet belé ekkora mazochizmus? A mellkasom összeszorult a gyermekem hiányától, a torkomban óriási gombócok voltak… csak most fogtam fel igazán, hogy mi történt, de még most sem teljesen, nem akarom, hogy egészen eljusson a tudatomig… nem akarok még csak belegondolni sem!

- Edward? –szólaltam meg rekedten, a hangomban nagy fájdalom tükröződött. Csak el akartam terelni a figyelmem.

- Igen, Bella? –nem nézett le rám, nem… csak előre meredt és futott, az elernyedt testem a karjaiban feküdt, de én nem éreztem fájdalmat, mármint fizikai fájdalmat. Hogy lehet bennem ekkora nyugalom ahhoz képest, hogy a babám nem él… nem értem, belülről melegség árasztott el, de kívül hozzám szorult egy erős és jéghideg mellkas. Vacogni kezdtem, ahogy a két pólus összeért.

- Siess… - leheltem és elaludtam a karjában.

Mikor magamhoz tértem a kanapén feküdtem és rajtam egy fekete pokróc volt, vérvörös hímzéssel a szélén. Körbenéztem, Edward és Rosalie álltak mellettem és nyugtalannak tűntek.

- Mi történt? –kérdeztem egy csepp kíváncsiság nélkül a hangomban, pontosan tudtam mi történt, de nem voltam hajlandó felfogni.

- Elestél az erdőben és megvágtad a lábad, először rosszul lettél, de elfogott egy furcsa késztetés, feltépted a sebed, óriásira tágítva és valósággal ittad a saját véred. –mondta Edward üres szemekkel. –Megmondtam, hogy a „baba” ártalmas Bellára! –morogta.

- Már úgy is mindegy Edward! Vége van! Megölted a gyermekünket… - szipogtam. – Megölted az életem!

Értetlenül pillantott a szemembe. Nem értettem miért, majd egy reménysugarat kaptam, a kezem rácsúsztattam a hasamra, az eleinte apró dudor, most egészen nagy volt, mintha hat hónapos terhes lennék. Hogy nem vettem észre a hasam? Túlságosan nagy önkívületben voltam. Minden fájdalmam szertefoszlott, Edward nyakába ugrottam és nyomtam egy csókot az arca ball felére.

- Most már érthető… - mondta Edward, majd óvatosan visszatett a kanapéra és keserű szemekkel, kivehetetlen arckifejezéssel elrohant.

Nem szólaltam meg, idióta vagyok, ha egy árva pillantást vetettem volna a rohamosan növekvő pocakomra, tudtam volna, hogy Edward óriási áldozatott hozott értem, újból. Miért hagyott itt, olyan mélyek voltak a szemei, hiába néztem bele, csak süllyedtem, de nem találtam életet. Ez miattam van? Már nem is szeret? Rosalie letérdelt mellém, olyan kimondhatatlanul gyönyörű volt. Megfogta a homlokom, a forró homlokomnak jól esett a jéghideg érintése. Hirtelen megfagyott az arcán a mosoly. Komorrá változott és kétségbeesetten pillantott végig rajtam. Megrázta a fejét és újra végigsimította gyönyörű ujjait a fejemen. Egyre idegesebbnek tűnt, megijedtem, ugye nincs semmi baja az én kisfiamnak, a gyönyörű és sápadt, most már boldog és életben maradt gyerekemnek?

- Te jó ég Bella! –suttogott Rosalie és az arcára kiült a teljes kétségbeesés és tehetetlenség.

- Mi az? –borultam ki.

- A baba… - mondta fekete szemekkel, láttam, hogy egy pillanatra imbolyog.

- Segíts… - nyögtem és zihálni kezdtem.

- Carlisle! –üvöltött Rosalie. – A baba veszélyben van!

Erősen szorítottam a pocakom és éreztem, hogy kerülget a rosszullét, erősen ziháltam és a könnyeim folytak. Mire felvittek, azt hittem meghalok, szörnyű fájdalmak lettek úrrá a meggyötört testemen. A műtőasztalon feküdtem, mikor eljutott a tudatomig, hogy mire készülnek. Kétségbeesetten kapálóztam, hogy leszedjem magamról a szíjakat, amivel lekötöztem, Emmett a sarokban volt, és Rosaliet próbálta elráncigálni, erősen a mellkasához szorította, Rose hiába küzdött, nem tudott szabadulni. Pár perccel később Edward rontott be a szobába, dühös volt és idegesen rohant mellém. Nem nézett rám, jobban úrrá lett rajtam a kétségbeesés, már megint elzárkózik előlem a saját kis világába. A tulajdon gyermekem pedig haldoklik és ráadásul nem segíteni akarnak rajta, hanem megölni. Megölni mielőtt igazán élhetne. Mit számít az én életem? A fiamnak kell léteznie, nem nekem. Edward hirtelen nézett a szemeimbe, úgy éreztem hallja a gondolataimat, de ez nem tartott sokáig, tekintete Carlislera vándorolt, aki már mindent fertőtlenített és kész volt arra, hogy elvegye az életem csöpp kis ételmét. Összeszedtem a maradék erőmet és meggyötörten rájuk szóltam.

- Elég volt! Meg tartom, akár az életem árán is. –erőlködtem, hogy kiszabadítsam a csuklómat, és a szíj széle végigvágta… az ereimből dőlt a vér. Óriási erőt éreztem magamban és felültem az ágyon, miközben az összes szíjat eltéptem. A vér elbódított, ismét csak ittam és ittam.

- Bella! Ne! –halottam Edwardot és a következő pillanatban lefogtak. Már nem fájt semmim, de egyre forróbb lettem.

- A babának vér kell. –jelentette ki Carlisle. – Vagy meghal, Bellával együtt.

- És a forró teste? –kérdezte Rose. –Nem árt a kisfiúnak?

- Nem… a forróság a babából árad. –mondta Carlisle. Edward morgott és elrohant, újból itt hagyott.

- Edward, ne hagyj itt! –szóltam utána, de nem válaszolt, csak ment a saját feje után. Nem szeret. Nem szeret… ziháltam és felpattantam, bekötözték a karom és bementem Edward szobájába, ledőltem a fekete ágyra.

   Az erdőben voltam, a földön feküdtem, mindenfelől erős vérszak áradt, nem tudtam mit tegyek, majd megéreztem egy erősebb, vonzóbb illatot, rohantam az irányába, a látvány megrémített, Edward feküdt a földön, zöld szemekkel, vérbe fagyva, a bőre halvány, mint egy emberé… mert ember volt, a vére. Nagyon erős vágyat keltett bennem, mellé álltam és megcsókoltam, de a szag elbódított és megtettem az elkerülhetetlent, arra eszméltem, hogy kiszáradva hull le a földre, valaki megsimogatta a hátam, odakaptam a fejem, a kisfiam volt.

„Nyugi mami, apu már nem bánthat.”- mondta a tökéletes és sápadt gyermek én pedig sikítottam… ezzel a sikítással keltem fel.

   Körülnéztem, senki sem volt mellettem, Edward elkerül. De miért? Nem szeret, tudtam, hogy nem vagyok neki elég jó. Egy hangos reccsenést halottam, amit szörnyű kín követett. A bordám eltört éreztem a fájdalmat… a babám! Rúgott egyet, majd még egy reccsenés, egy újabb borda, üvöltöttem a fájdalomtól.

- Rosalie! – üvöltöttem keservesen, Edward ágyát beszennyezte a hasamból ömlő vér. – A babám! –nyöszörögtem. Felálltam, de nem tudtam előre lépni, a reszketeg lábaim nem bírtak, a kiálló bordámnál újra és újra belenyilallt a fájdalom, majd kínok közepette elnyelt a sötétség.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés