32. fejezet (Váratlan II/II)

Másnap visszatért a hőség, és egész nap magam mellett tartottam, mint egy kismajom, úgy csüngött rajtam időnként, elpilledve a forróságtól. Néha hallottam azt a furcsa, lötyekelő hangot hasa felől, de nem tűnt úgy, hogy rosszul lenne, sőt rengeteget evett. Úgy döntöttem, elmegyek ma éjjel vadászni, és ha holnap is hallom a hangot, akkor rákérdezek, nincs-e baja. Reméltem, hogy nem volt fertőzött semmilyen étel, ez lehetett volna az egyetlen lehetőség, hisz az íze nem lehet rossz, ha akkora adagokat evett belőlük.

Ásítva borult feje vállamra.

-          Letusolok – szuszogta, szinte félálomban. Megfordult a fejemben, hogy vele tartok. – Jobb lenne, ha velem jönnél. A végén állva fogok elaludni – mondta komolyan, és kicsit szúrósan nézett rám, mikor felkacagtam. Úgysem hitte volna el, hogy mennyire egyformán gondolkodunk most.

-          Jobb lenne, de még mennyire! – csúsztattam lábfejemet lábfeje alá, és belépkedtem vele a fürdőszobába. – Várj – mondtam, és pár perc alatt összetakarítottam a romokat.

-          Le sem fényképeztük – csóválta a fejét, ahogy vetkőzni kezdett. – Pedig Emmettnek biztos tetszett volna – ironizált. Kuncogva húztam a zuhany alá.

-          Minden bizonnyal. De kit érdekel most Emmett?! Boldog vagyok, hogy kettesben lehetek veled – tettem kezemet tarkójára, míg a víz végigcsorgott haján.

-          Hmmm – dünnyögte mosolyogva.

A játék kedvéért ki akartam próbálni eper illatú samponját, de majdhogynem ingerülten kapta ki kezemből a flakont.

-          Na, ez az, amit te sosem tehetsz meg! – mondta, és határozottan koppant a flakon a kis tartójára. Elkerekedtek szemeim, Bella sosem volt birtokmániás. – Elképesztő vagy, komolyan! Érzed te egyáltalán a saját hajad illatát? – karolta át nyakamat, és lehúzott, hogy beleszagoljon nedves tincseimbe. – Parfümként kellene árulni – lehelte. Belenevettem nyakába. Nagyjából nekem is ez volt az elképzelésem vérének illatáról.

-          Van egy örökkévalóságunk arra, hogy megpróbáljuk teljesíteni a felkiáltásodat – dörzsöltem hátát, felhabozva a tusfürdőt.

-          Szavadon foglak – csókolta meg mellkasom.

-          Csak nyugodtan – engedtem meg a hideg vizet, amitől megugrott, és el kellett kapnom, mielőtt kemény testembe csapódott volna.

-          Az én testem is ilyen hideg – csóváltam fejem -, de te pont, hogy nem ugrassz el tőle. Nem értelek, kedvesem!

-          Ha a vízből egy tökéletes jégszobor válna, biztos megértenéd – mondta, és valamiért elpirult. – És ha a jégszobor kedvese megtanulna mozdulatlan maradni, akkor talán… - állt lábujjhegyre. Tudtam, hogy mit szeretne.

-          És ha a jégszobor nem imádná ennyire kedvesét, akkor talán ellenállna – suttogtam elnyíló ajkaiba. Mámorító nyögéssel találkoztak nyelveink, bár szigorúan távol tartva fogaimtól az ő nyelvét és ajkait. Ajkaink összefonódtak, akárcsak karunk és lábunk. Égető érzés uralta a torkomat, de ez semmit nem jelentett, hisz éppen a testemnek új parancsa volt Bella lénye miatt. Ám álmos volt. – Fáradt vagy…

-          Te meg… szeretnél valamit…

-          Vissza tudom magam fogni – húzódtam el, és kijelentésem inkább volt kérdés.

-          Jó! – vihorászott. Kilépett a tusoló alól, a kis szekrényhez menve. Felvett egy selyemtrikót, és egy rövid sortot. Összeszűkültek szemeim. Visszafordult felém. – Még mindig nem kontrolláltad magad. Ha meggondoltad magad, felébrednék szívesen –azzal távozott a fürdőszobából.

Hosszas dilemma és pro- kontra érvelés után döntöttem. Ha vadászni akartam ma éjjel, mélyen kellett aludnia. És mi lett volna a biztosíték erre? Kifárasztani. Kicsit. Meg aztán, különben is, vidámabb az éjjel, jobb a vadászat, ha – bár tudta nélkül – elbúcsúzik tőlem.

Épp a fiókot készült helyére vinni, amit még előző nap dobtam a szoba túlsó felére. Kikaptam kezeiből, kidobva a nyitott üvegajtón. Egyszerre nyúltunk a másikért. Felemeltem, és lábait derekam köré igazítottam.

-          Jó reggelt – mormoltam.

Nem felelt, csak ledobta a trikóját. Kivételesen nem téptem el sortját. Átkóvályogtam vele a kék szobába, a fehérben már csak szálkák maradtak az ágyból.

Nevetve, félig-meddig csókolva szabadítottam meg apró sortjától. Nos, neki ilyen téren nem akadt dolga, de ez csak nekem kedvezett. Kezei így is találtak maguknak elfoglaltságot. Nem tudtam az okát, de a vigyor letörölhetetlen volt arcomról. Még az utolsó pillanatokban is, és az csak még nagyobb mosolyt csalt arcomra, mikor élvezetének hanghírnökét nem tudta elhallgattatni.

Együtt nevettünk, mikor észrevettük, hogy elszakadt a takaró. Visszahoztam neki a trikóját, és a sortjával együtt ráadtam. Mégsem hagyhattam meztelenül itt.

-          Sajnálom, hogy máris este van – pislogott laposakat.

-          Holnap is lesz reggel – támaszkodtam fölé. – Holnap elviszlek valahová – gondoltam egy másik öbölre, ahol a víz kellemesen hűs volt. Elmosolyodott. – Jó éjszakát, szépségem – csókoltam végig arcát.

Megvártam, míg elalszik, és legördítettem magamról. A konyhában találtam tollat és papírt. Hagytam neki üzenetet, ha mégis felébredne. Titkon örültem volna neki, ha ez történik. Hogy nélkülem nem aludna nyugodtan, de azért a levél ferdített az igazságon.

„Remélem, nem ébredsz fel és veszed észre a távollétem, de ha mégis, nemsokára visszajövök. Csak a szárazföldre mentem vadászni. Menj vissza aludni és itt leszek, mire újra felébredsz. Szeretlek.”

Mrs. Cullen-nek címeztem a levelet. Ez elégedetté tett engem.

Hangtalanul letettem a levelet az ágyra, majd hozzáléptem.

-          Nem is mondtam még neked – suttogtam végignézve kecses vonalain, és tudtam, hogy nem hallja, de ki kellett mondanom, hogy igaz legyen, és hogy megvalljam neki még egyszer majd -, hogy visszaadtad a lelkem.

Megcsókoltam vállát, és szinte lebegve rohantam az óceánhoz.

Biztosan mutánsnak és debilnek tartottak volna néhányan, ahogy az állatokkal nevetve végeztem. Valamiért vicces volt arra gondolni, hogy egyszer Bellát tanítom majd erre. Elképzeltem, hogy megmarad egy csekély az ügyetlenségéből, és végül nekem kell elkapnom a prédákat. Aztán egy komolyabb, bűnös remény lángolt fel bennem. Hallani a gondolatait. Hisz olyan lesz, mint én! Megdorgáltam magam gondolatban. Nem ez lesz a legfontosabb, hanem az, hogy ne őrüljön majd bele a fájdalomba, és hogy utána megtanuljon együtt élni a szokásainkkal.

De addig még volt egy kis idő. Addig nem akartam erre gondolni, ki akartam élvezni minden emberi pillanatot vele. A szívdobbanásait, ami az „altatódalom” volt, a pirulását, az ördögi csábításait, a kétértelmű megjegyzéseit, szerettem volna még néha pánikolva elkapni. És érezni vérének illatát. Az volt a világon a legmegrészegítőbb parfüm. És csak nekem volt az a kiváltságom, hogy bármikor elveszhettem benne.

Gyorsnak kellett lennem, a Nap meglepően hirtelen kelt fel. Az óceánba vetettem magam, és a víz alatt úsztam vissza a szigetre, nehogy megcsillanó testem bárkinek is feltűnő legyen a visszaút elején.

A fehér szoba felöl mentem be, és futottam a kék szobáig, ám nem volt ott. Koncentráltam, és halottam szívének dobbanásait. Különös ritmusa volt. Két lassú, két gyors. Összevont szemöldökkel rohantam a hang irányába. A televízió előtti kanapén feküdt, tincsei arcára tapadva az izzadságtól. A televízió fehéren villogott, kikapcsoltam.

A kanapé végbe ültem, finoman magamhoz húzva. Felhevült teste azonnal reagált. Felébredt.

- Sajnálom – mormoltam, miközben végigsimítottam kezemmel a nyirkos homlokát. - Ennyit az alaposságról. Nem gondoltam rá, mennyire meleged lesz, ha elmegyek. Hagyok egy ventillátort, mielőtt újra elmegyek – ígértem, de csak zihálni kezdett.

- Bocsáss meg – lökte el karjaimat, és én riadtan engedtem el.

- Bella? – pánikoltam, ahogy szájára tapasztotta kezét, és futni kezdett. Rettegve rohantam vele a fürdőszobáig, ahol azonnal a wc fölé hajolt. Összefogtam kezeimmel haját, ahogy öklendezni kezdett. Abban a pillanatban annyira aggodalmas voltam, hogy ostoba kérdést tettem fel neki.

- Bella? Mi a baj? – követeltem, de várnom kellett, hogy levegőhöz jusson.

- Fene egye meg a romlott csirkét – nyöszörögte.

- Jól vagy? – kérdeztem feszülten, és tudtam, hogy közel jártam az igazsághoz. Fertőzött ételek. Fene egye meg Dél-Amerikát!

- Jól – lihegte. - Csak ételmérgezés. Ezt nem kell látnod. Menj el – fintorgott fájdalmasan.

- Nem valószínű, Bella – szóltam keményen. Majd hagyom, hogy szédelegjen, vagy hogy elájuljon. Még mit nem!

- Menj el- parancsolt rám ismét.  Megpróbált felállni, gyengéden felsegítettem, és nem foglalkoztam azzal, hogy próbál ellökni magától. Kiöblítette száját, karjai remegtek, ahogy a vízt szájához emelte. Az ágyba vittem, finoman tartva testét.

- Ételmérgezés? – kérdeztem, inkább csak magamtól, hogy vajon mit is kéne most tenni, hogy ne legyen ennyire sápadt és beteg.

- Igen – erősítette meg magamnak címzett kérdésemet. - Csináltam egy kis csirkét múlt éjjel. Rossz íze volt, így kidobtam. De előtte ettem pár harapást – magyarázta. Reméltem, hogy hűvös testem enyhít rosszullétén. Kezemet homlokára tettem. Azt is nagyon reméltem, hogy most, hogy kint volt belőle a romlott csirke, már könnyebb a gyomrának.

- Most hogy érzed magad? – suttogtam, és a kezem karján mozgott.

- Egész jól. Tulajdonképpen, egy kicsit éhes vagyok – vonta össze szemöldökét. Megütköztem. Hiába volt két orvosi diplomám, nem tudhattam, hogy ez normális-e.

- Inkább várj egy órát, és ihatnál egy nagy pohár vizet. Aztán sütök neked…?

- Tojást – vágta rá élénken. Hangosan kifújtam a levegőt, és megcsókoltam feje búbját. Visszamentünk a tévés szobába.

Bekapcsoltam, a CNN hangosan zúdította ránk a kéthétnyi lemaradás töredékét. Egy idő után nem figyeltem a műsorokra, ahogy végigkapcsolt a csatornákon, csak tartottam őt karjaimban, és imádkoztam, hogy ne legyen semmi gond.

Felém fordult, de rögtön el is fordult, s kezeivel szorongatva száját, a konyha felé futott. „Ne!” – rémülten futottam utána, és megint tartottam haját. Elégetem a diplomáimat. Csak most döbbentem rá, hogy alig ismerem a mai gyógyszereket.

-          Talán vissza kéne mennünk Rioba, hogy megnézzen egy orvos – mondtam, és a hangom aggodalmasan csengett. Kiöblítette száját, konokul megrázva fejét, és áthaladt a tévés szobán.

-          Azonnal jól leszek, miután megmostam a fogam! – azzal a fürdőbe vonult.

Hallottam mindent. Ahogy a fogkefe súrlódik fogain, ahogy zörögve kutat valami után. És utána csend, csak a szívének rakoncátlan viháncolása mellkasában. Akár hozzám is vághatott volna valamit, akkor sem hagytam volna tovább egyedül.

 - Jól vagy? -  kérdeztem az ajtóban toporogva. Nem volt sápadt, nem remegett, csak a földön kuporogott, elmélyülten gondolkozva. - Megint rosszul lettél?

- Igen és nem – mondta fojtottan. Ez nem válasz volt. Ez az én aggodalmam gyújtósa volt.

- Bella? Bejöhetek?- kérdeztem élesen.

- O…ké? – hebegte.

Leültem mellém, és attól féltem, lázas. A szemei csillogtak. Homlokára tettem kezemet, de az nem volt melegebb a szokásosnál. Akkor sem volt értelme tekintetének.

- Mi a baj? – kérdeztem lágyságot erőltetve hangomra.

- Hány nap telt el az esküvő óta? – suttogta.

- Tizenhét - válaszoltam gépiesen. Hogy jött ez most ide? Azóta csak nem ehetett folyton romlott ételt. - Bella, mi az? – kérleltem, de csak ujját tartotta fel, hogy hallgassak, és tátogott.

Egy pillanatra nyitva maradt szája, majd ismét mozogni kezdett.

 - Bella! – suttogtam siettetve. - Mindjárt megőrülök – nyögtem. Matatni kezdett a bőröndjében, és egy kék dobozt mutatott fel.  Tamponok. Mi? Elfogyott neki? És szüksége van rá? A pillantásom zavarodott lehetett, mint ahogy a gondolataim is. Nem, de hisz amióta itt vagyunk, nem volt ilyesfajta baja, azt tudtam volna.

- Mi? Megpróbálod ezt a betegséget PMS-nek betudni? (premenstruációs szindróma) – kérdeztem. Rettegni kezdtem.

- Nem – nyöszörögte. - Nem, Edward. Azt próbálom elmondani, hogy a ciklusom öt napot késik.

Az első gondolatomon talán nevetett volna. Azt hittem egy kósza pillanatig, hogy a szexuális életünk miatt lehet ez. Egyszerűen új volt mindez a testének. És így reagált.

-          Nem hiszem, hogy ételmérgezésem van – jötte messziről hangja.

Két lassú, két gyors. A lötyekelő hang, az étvágya, a megnövekedett vágya irántam. Nem. A semmibe meredtem. Nem, nem és nem! Létezhetetlen, soha, egyetlen vámpír sem volt képes az utódnemzésre. Mit tettem? Mi vált ki belőlem, ami ezt tette vele? Nem lehet!

-          Az álmok – mormolta a bizonyítékokat. Zihálni akartam, hörögve széttépni magamat. - Túl sokat alszom. A sírás. Mindaz az étel. Oh. Ó. Óóó!

És én ebből semmit nem vettem észre. Csak hagytam, hogy vak legyek. De Carlisle miért nem figyelmeztetett? Vagy Jasper? Ők elég idősek voltak ahhoz, hogy halljanak ilyenről. Aztán összeomlottam. Egyetlen mutáns és debil vámpír sem szeretkezett mindeddig emberrel. Én voltam a kísérleti alany, de leginkább Bella. És akkor már csak várni kell, hogy az a… az az akármi mit tesz az emberrel.

-          Óó! - cincogta újra. Kezei hasán voltak, majd merev és élettelen karjaimból kibújt. bárcsak más testrészem sose lett volna ugyanilyen merev. És bár olyan élettelen lett volna.

A selyem finoman suhant kezei alatt, ahogy felrántotta a felsőjét. Láttam a tükörből visszatetsző alakját. Mint ahogy azt sem vettem észre, hogy valahányszor…oh, az már mindegy volt. Az első alkalommal meg kellett történnie. És mégis rendellenesen nagy volt a hasa kidudorodása.

Újból a lehetetlenségről súgott valamit, de én nem tudtam megmozdulni. Ha ilyen tempóban növekszik, ha ennyit fog miatta rosszul lenni, ha így összekuszálja a teste reakcióit…nem! Ez egy féreg volt, ami belülről kezdte el őt pusztítani. Meg kell ölni. Kiszedni valahogy belőle, és elpusztítani. Aztán megharapni Bellát. Soha többé nem fordulhat elő ilyesmi! Kiszedni, széttépni, elégetni, elásni vagy a pokolba száműzni, sőt élve a farkasok elé vetni, hogy tépjék, szaggassák szét. El-kell-pusztítani. Mint ahogy Bella emberi felét. Egy féreg volt benne, egy démon. Belőlem. A Sátán leszármazottja voltam… és ismét lelketlennek éreztem magam.

-          Lehetetlen – mondta újra.

De tévedett. Litty. Lötty. Dam-dam. Mennyire akartam, hogy ember legyek. Mennyire vágytam mindig is arra, hogy gyereket nemzhessek neki, hogy átélje az anyaságot. Oh, és ő mennyire nem foglalkozott ezzel. Talán soha nem is akart gyermeket. És nem is ez történt velünk. Ez nem egy bébi volt, nem egy csöppség, aki kilenc hónap után felsír a karodban, mázosan és véresen, és ráncos, és te mégis a legszebbnek látod. Nem, ez egy izé volt. Ez nem olyan lesz, mint Esme „angyalkája” a képzeletemben. Esme azt mondta, a kapocs olyan erős volt közte és a kisbabája között, mint egy igazi hívő mély vallásosságából, és Isten ajándékából fakadó hite. Minden rezdülését érezték a másiknak, minden szeretetet egymástól kaptak. Az életük a másiktól függött, de ez nem ijesztő volt. Ez volt az élet lényege, ez tanította meg őt arra, hogy minden mást fel tudjon adni, hogy tisztaszívből szeretni tudja az életet, a lét bármilyen formáját. És Bella nem érezhette ugyanezt. Félt, tudtam, hogy retteg, mint ahogy én.

Magát bámulta a tükörben, és a dudorba nyomódtak az ujjai. Litty-lötty. Mozgott. Vagy rágott, mint egy féreg. Egy izé, ami gyilkolni készül.

A telefon élesen, mégis tompán, mintha egy másik világból csörömpölt volna zsebemben. Alice. Reméltem, hogy ő az, és mégsem tudtam mozdulni, hogy elmondja, mi fog történni, hogy elmondja, mennyi időm van önnön lényem féregutódját eltaposni. Csak csörgött a telefon, visítva próbálta a blokkolt józaneszemet működésre kényszeríteni. Szúrt a szemem, a szívem, ami nem tudott dobogni, össze akart facsarodni, mint egy citromból kifacsarni a levet, ugyanúgy kifacsarni belőle a fájdalmat, a bűntudatot és a legyengítő dühöt. Nem tudtam tovább a dudort bámulni, ami finoman megremegett. A bőröndöt bámultam, teli csipkefehérneművel. Próbáltam győzködni magam, hogy a nászéjszaka volt az egyetlen hiba, a többi mindegy volt. Mert tényleg csak akkor lehetett már akkora az izé – nem tudtam babának, bébinek vagy magzatnak nevezni, kiindulva abból, ami voltam és amilyen gyorsan fejlődött -, ha az első alkalommal megfogant. Nem, nem megfogant, bekúszott Bellába, birtokba vette a testét, a méhét, mint egy fertőzés árasztotta el kedvesemet. De tudtam, hogy Bella esze a helyén lesz, és megengedi nekem, hogy megszabadítsam őt a parazitától, még akkor is, ha sajnálni fogja, hisz mégiscsak egy „lény”, ami benne van. És ha sikerül, biztosan beleegyezik majd, sőt könyörög azért, hogy átváltoztassam.

Végül odajött hozzám, mellém térdelt, és kirángatta zsebemből a mobilt. Még mindig nem mozdultam, még az is nehezemre esett, hogy odafigyeljek, kivel beszél.

-          Szia, Alice – mondta színtelen hangon.

-          Bella? Bella, jól vagy? – szállt felém hisztérikus hangja. Tudta, hogy baj van. El akartam venni a telefont, de a kezem nem reagált akaratomra.

-          Igen. Öhm. Ott van Carlisle? – kérdezte Bella. Igen, ő kell most. És a műszerei, meg az eszközei. Morfium, szike, vagy valami, amivel behatolhatunk Bella testébe, és kiszedhetjük a pokol szülte kígyót.

-          Igen. Mi a baj? – hebegte Alice. Újból összezavarodtam. Mégsem tud mindent? Nem látta, mi van Bellával?!

-          Nem vagyok…száz százalékig…biztos… - dadogta Bella. Mi az, hogy nem biztos?! Egy féreg rág benne, mi az hogy, nem biztos?!

-          Edward jól van? - kérdezte óvatosan húgom, és Carlisle után kiabált. Ugyan, kit érdekel, hogy velem mi van?! Vagyis igen, érdekelje, és gyűlöljön, ha már Bella nem teszi. - Miért nem ő vette fel a telefont? – kérdezte élesen. Mert megbénultam, mert ember vagyok, ember, mert szeretem Bellát, és ez a szeretet öli meg őt! – akartam üvölteni, de csak a szemem szúrt.

-          Nem vagyok biztos… - kezdte Bella, de Alice közbevágott.

-          Bella, mi folyik itt? Épp most láttam…

-          Mit láttál? – fuldoklotta Bella, de Alice nem felelt.

-          Itt van Carlisle…

-          Bella, itt Carlisle. Mi folyik ott?

-          Én – kezdte Bella, de hosszan hallgatott. - Egy kicsit aggódom Edward miatt… sokkot kaphat egy vámpír? – kérdezte. A kezem kezdett felengedni, a szívem lágyulni. Miattam aggódott. Nem tudtam őt elhagyni, pedig lehet, hogy azt kellett volna, ha kiszedtük belőle…és hagyni, hogy Jacob…de nem. Nem engedem el őt. Soha.

-          Baj érte? - Carlisle hangja hirtelen sürgető lett.

-          Nem, nem – hadarta Bella. - Csak… meglepődött – bökte ki végül, és csak hallgattam, mit mondanak egymásnak.

-          Nem értem, Bella.

-          Azt hiszem…. hát, azt hiszem…. talán… elképzelhető, hogy… terhes vagyok – mondta. Lötty. Megint mozgott. És Bella a hasára szorította kezét, talán hogy lefogja.

-          Mikor volt az utolsó menstruációd első napja?- szólalt meg hosszas hallgatás után apám.

-          Tizenhat nappal az esküvő előtt – darálta gépiesen Bella. Ó, a számokat tátogta.

-          Hogy érzed magad?

-          Furcsán – sírta el magát. Nem látta, nem hallotta, de én zokogtam. - Ez őrülten fog hangzani – nézd, tudom, hogy túl korai még bármit is mondani. Talán megőrültem. De bizarr álmaim vannak, folyamatosan eszek és sírok és hányok … és…megesküszöm, hogy valami épp most is mozog bennem – suttogta.

Tudtam, annyira tudtam, hogy mozog, és hogy Bella érzi. Beszélnem kellett apámmal, és még valahol életért könyörgött a remény, hogy mindez nem történik meg. Ránéztem Bellára, de nem engedtem, hogy lássa a gyötrelmem. A telefonért nyújtottam kezem. Megkönnyebbült sóhajjal adta át a készüléket.

-          Öhm, azt hiszem, Edward beszélni akar veled.

-          Add át - mondta Carlisle feszült hangon. Biztosan tudta, hogy kiborultam.

-          Ez lehetséges? - suttogtam.

-          Edward, a tünetek. És kósza legendák. De azoknak az igazáról tudnék, hidd el, a Volturi mindent tudna erről, és Aro velem az ilyesmit közölte volna. De akkor is, minden, amit Bella elmondott. És Alice látta, ahogy ketten... azt hiszem, ő tényleg terhes. De nem hagyhatjuk...Alice látta, hogy Bellát elaltatjuk, és valamiért meg akarjuk vágni őt. Ki kell műtenünk belőle, Edward. Hozd haza, most! És nyugodj meg, fiam! Végig tudjuk együtt csinálni!

-          És Bella? – kérdeztem, és átkaroltam Bellát, szorosan magamhoz vonva, engedelmeskedve Carlisle válaszának.

-          Nyugtasd meg őt, hogy mi mind vele vagyunk. Ha lehet, ne hagyd sokáig magára. Edward – szólt hirtelen még elkeseredettebb hangon -, ugye nem hagyod el ? Ugye nem ? – suttogta, de én csak hallgattam. »Még látom, hogy vámpír lesz Bella » - mondta Alice. – Ó, ne haragudj Edward...hozd haza, és készíts neki ennivalót az útra, és ha lehet, valamilyen fizikai kapcsolattal is védelmezd. Csak ne érezze magát elhagyatottnak. Nem tudhatjuk, hogy ami benne van, az nem hat rá valamilyen negatív hatással...hozd haza !

-          Igen. Igen ezt fogom tenni – feleltem, és még hallottam, ahogy biztosít arról, hogy mire hazaérünk, Bellának már csak a morfiumot kell beadni.

Letettem a telefont, és azonnal hívtam a repteret. Tudtam, hogy bonyolult lesz jegyet szerezni. Nem a pénz számított, csakis az, hogy turistaidőszak volt, a helyek hónapokkal ezelőtt le voltak foglalva. De még ez sem számított volna, legfeljebb szereztem volna egy magángépet.

-          Mit mondott Carlisle? - kérdezte türelmetlenül.

-          Azt hiszi, terhes vagy – feleltem a halott reményem bántanák fájdalmában. És a féreg lubickolt Bellában.

Vártam, hogy a telefon összeroppanjon kezemben, de ehelyett azért küzdöttem, hogy ne essen ki közüle. Ez már nem düh volt, nem félelem, nem bűntudat. Ez a feladás kezdete volt. Meghalt a reményem, csak annyi hitem maradt, hogy hazajutunk, és kiszedjük belőle. Csak ennyi. Semmi távolabbi cél. Még ha bele is hal, nem akartam, hogy a féreg benne legyen. Megtisztulva tőlem – így kellett meghalnia, ha nem volt más kiút. És a Volturi fölényes mosollyal segít majd meghalni.

-          Kit hívsz?

-          A repteret. Hazamegyünk – szorítottam meg kezét.

És mikor azt gondoltam, már senki és semmi nem tud engem dühössé tenni, kiderült, hogy aznap este két járatot is töröltek.

-          Valaki, aki visszamondta? – szűrtem dühösen a fogaim között spanyolul. Senki, senki, hajtogatta a nő. – Mennyit kell fizetni, hogy legyen valaki, aki visszamondja?! – csattantam fel.

-          De, Uram, ez törvényileg…

-          Akkor csak van egy magángépük! – rúgtam bele az egyik bőröndbe, és az összes ruhámat belehajigáltam. Bella rémülten lépett hátrébb. Csakis azért pakoltam, hogy ne a házat verjem szét.

-          Tartsa a vonalat, kérem – mondta a nő.

Kint hagytam Bellának néhány ruhát, és én is felöltöztem. A fiókot visszatettem helyére, és rámorogtam egy fehérneműre. Bella aggódva pillantott rám. Nem tehetett arról, hogy ennyire gyönyörű volt. Odaléptem hozzá, összerezzent, de ahogy ajkaim finoman érintették homlokát, hozzám simult. El kellett engednem, mert a nő visszakapcsolt hozzám.

-          Mr. Cullen – szólt feszült hangon. – Az utazási díj négyszereséért…

-          Remek – dörrentem. – Akkor a négyszerese. Melyik járat?

-          Este tízkor indul – felelte. Az első pozitívum a mai napon. Legalább a sötétben szabadon mozoghatok.

-          De így este hét órára itt kell lenniük a reptéren– sokkolt le. Akkor megy le a Nap.

-          Ötszörös ár, és este kilenc – sziszegtem, és ökölbe szorult kézzel csaptam a levegőbe.

Ismét türelmet kért. Bella kisomfordált. Jobb is volt, hogy nem nézi tovább, hogy mindent becsomagolok, és feltakarítok. Mintha az bármit megoldott volna. Néhány másodpercre a szétroncsolt ágyra rogytam, ujjaim közé csippentve egy kósza tollpihét, és a talpam alatt egy apró csipkedarabka érződött. Abban a pillanatban gyűlöltem emberekhez képest tökéletes elmém. Minden pillanatra, mikor a gyönyörért küzdöttünk, emlékeztem. Visszataszítónak éreztem magam. Mert tudtam, hogy akarom, hogy vámpír legyen, mert sem a lelke nélkül – és bár a lelke volt a legfontosabb számomra, de a teste nélkül sem élhettem tovább. Kifogytam a szavakból abban a pillanatban, hogy először szöktünk át a határon. Akkor már tudtam, hogy az iránta érzett szerelmemet sosem tudom annál szebben kifejezni. És bár úgy hinném, hogy tudom, bárcsak ne történt volna meg, bárcsak ellökött volna magától. Mert ez az emlék sosem fog már tökéletesen tündökölni. A fényességére sötét árnyékként fog vetülni annak a valaminek a megfoganása. De a többi… valahányszor eszembe fog jutni, nem fogok megbánást érezni. És nem azért, mert nem akarnék. Én azt mind Bellától kaptam. Hogy bánhatnám, hogy ennyire szeret?

-          Mr. Cullen. Este kilenckor a hatos terminálhoz fáradjanak.

-          Köszönöm. Elnézést a modortalanságomért – motyogtam elmerengve, és a tollpihe ringatózva hullt a földre, mintha egy anya ringatta volna gyermekét.

A houstoni reptér még hátra volt, de az már semmiség volt. Voltak szabad helyek Seattle-ig. Felhívtam Carlisle-t, hogy hajnali ötre érkezünk. Próbált megnyugtatni, és újból kért, hogy pakoljak Bellának ételt, és hogy legyek vele gyengéd. Kitérő választ adott Alice látomására vonatkozó kérdésemre. Megint csak annyi, hogy még látja vámpírként.

Mikor végleg elpakoltam mindent, utána mentem, teli daccal, és hideg robotmozdulatokkal.

-          Bella? – kérdeztem, és Carlisle kérése nem hallatszódott hangomban. Megfordult, nagyon lassan, a szemei könnyektől csillogva. – Bella! – keltem „életre”. A következő másodpercen kezeim közé fogtam arcát. – Fáj valamid?

-          Nem, nem – szabadkozott rekedten. A mellkasomra vontam. - Ne félj. Tizenhat órán belül otthon leszünk. Rendbe fogsz jönni. Carlisle kész lesz, mire odaérünk. Gondoskodunk róla, és jól leszel, rendbe fogsz jönni – mormoltam, és erősen tartottam őt.

-          Gondoskodtok róla? Ezt hogy érted? – kérdezte kissé félve. Tudtam, hogy gyűlöli az orvosi beavatkozásokat. De a morfium majd segít neki. Egyenesen a szemébe néztem, igyekeztem minden szerelemmel ránézni, hogy bízzon benne.

-          Kivesszük belőled ezt az izét, mielőtt bármi bajod esne tőle. Ne félj. Nem engedem, hogy bántson – köröztem hüvelykujjammal arcán.

-          Ezt az izét? – zihálta, de nem tudtam ezzel törődni.

-          A francba! Elfelejtettem, hogy Gustavo ma jön. Megszabadulok tőle, és azonnal visszajövök – hadartam, és a bejárati ajtóhoz száguldottam.

-          Kaure – biccentettem. Gustavo sehol sem volt. Egy nőt egyszerűbb elküldeni, legalábbis azt hittem. – Elnézést, de váratlanul haza kell utaznunk. Ma nem alkalmas a takarítás – szóltam fagyosan.

-          Két hét telt el, igenis kell takarítani. És hoztam ételt – mondta csendesen. A szemeim megvillantak. Tudni akarta, él-e még Bella.

-          Kaure, ez nagyon kedves, de nincs szükségünk további élelemre. Elutazunk – tagoltam a szavakat, de ő hajthatatlan volt.

-          Rendben – morogtam rá. – Lerakja az élelmet, és aztán elmegy – füstölögtem. Félénken kért bocsánatot, de azért jött utánam.

Egyenesen Bellához mentem, letörölve könnyeit, és fülébe sziszegtem:

-          Ragaszkodik, hogy itt hagyja az ételt, amit hozott – ebédet készített nekünk. Ez egy mentség – meg akart győződni róla, hogy még nem öltelek meg – magyaráztam sértetten.

-          Maga rossz, bántja őt – motyogta Bella sápadt, könnyáztatta arcát meglátva.

-          Ehhez magának semmi köze! Távozzon! Most! – köptem a szavakat.

Elfordult tőlünk, de a szoknyája suhogása felénk hozta a halétel illatát. Bella azonnal a mosogató fölé borult. Kezemet homlokán pihetettem.

-          Semmi baj, semmi baj – mormoltam. – Nemsoká vége, szerelmem – ígértem, és nem törődve Kauréval, a saját tempómban a hűtőbe dobtam az edényt.

Visszaléptem hozzá, sápadt, ugyanakkor forró arcára téve kezeimet, és cirógattam, míg kiöblítette száját. Újból mozgott a parazita, de ennek ellenére a karjaimba húztam őt. Kezei hasát ölelték, és jó volt, hogy legalább éreznem nem kellett azt a valamit. A vállamra döntötte fejét, és Kaure már tudta, miért utazunk el. Levegő után kapkodott, tétován mutogatva Bellára. „Meg fog halni. A démoni poronty elszívja majd az erejét. Soha senki nem élte még túl” – esett kétségbe, és én zihálva rántottam magam mögé Bellát.

-          Tudta, igaz? Tudta, hogy ez lesz, és mégis megerőszakolta a szegény lányt! – üvöltött rám, kezeit rázva és felém lépkedett, habár rettegett tőlem.

Felé léptem, egy pillanatra egyszerűbb megoldásnak tűnt volna kitörni a nyakát. De őszintén – és jogosan – féltette Bellát. Bella megszorította karomat. Talán Kaure tudhatott legendákat. A törzsi nyelvén szólaltam meg.

-          Bárcsak tudtam volna. De semmit nem tudtam. Én nem laktam sosem a maguk törzséhez hasonló törzs közelében. Semmilyen leírást nem olvastam erről. Kérem, Kaure, ha tud valamit, mondja el! Kérem! – mondtam, s bár szerettem volna udvarias lenni, de csak a szigorúság áradt hangomból.

Az arca szomorúvá és komollyá vált, és egyszer bólintott. Hátralépett, átkarolta magát, attól félt, hogyha nem engedelmeskedik nekem, akkor végzek vele. Felé nyúltam, majd Bellára mutattam, hogy jöjjön közelebb, ha az segít neki. Bella arcára tettem a kezem:

-          Látja, Kaure? Ő nem fél tőlem, én nem bántom őt soha – könyörögtem neki.

-          Maga őrült vérszívó! Nézzen rá! Nézzen rá! – hadonászott felém, majd Bellára.

-          Igen, tudom, de kérem! - védekeztem sietősen, és halkan. - Ha tud valamit…meg kell őt mentenem…őrült vagyok, de vannak emberi érzéseim…Kaure, én szeretem őt, ő a feleségem, és tudja, mi vagyok. Kérem, Kaure!

-          Mi az, hogy tudja? Talán engedi, hogy igyon belőle? Nem, nem engedhette meg magának, hogy testileg is… nem, ennyire nem lehetett ostoba – kételkedett, összehúzva szemeit. Aztán eszébe jutott, hogy a legendákban mi bárkit el tudtunk csábítani, és itt ez a lány. Előrelépett, Bellát fürkészve, és egy nagy hasat mutogatott kezeivel. Önkéntelenül lépkedett felénk.

-          Mikor volt először? – suttogta.

-          Tizenhét nappal ezelőtt – feleltem kimérten.

-          És utána?

-          Egy hétre rá…

-          Csak? És máskor? – faggatott tovább, és nem értettem miért lényeges ez.

-          Sokszor…ez erősíti azt a valamit? – rezzentem össze, de végül csak nemet intett. „De nem élheti túl. Túl késő bármit is tenni!”

-          Nem! Nem késő! Kiszedem belőle! Kaure, ha kiveszem belőle, akkor ugye… - pánikoltam, és életemben először egy ismeretlen, barbárnak hitt emberben volt minden hitem. „Túl késő…” A fájdalom végigmarta torkomat, szívemet, hogy a kiszáradt ereim szinte görcsbe rándultak. És sírni akartam, de nem jött a viszketés. Bellához lépkedett, kezeit Bella kezeire tette.

-          Halál – sóhajtotta csendesen portugálul, és elfordult tőlünk.

Megvetett engem, és Bellát sajnálta, de mérhetetlenül butának tartotta. Csak bámultam utána, az után, aki végleg és örökre megölt engem, belém oltva a saját hitetlenségét, reménytelenségét. A gondolatai száz féleképpen megmutatták nekem a lehetőségeket, de a végeredmény csak a halál lehetett.

Elindult a motorcsónak, elhagyta a szigetet, és én sohasem tudhattam meg többet a hasonló esetekről.

Megkövülten kapkodtam levegő után, s csak akkor tértem vissza a még ridegebb, és kínzóbb valóságba, mikor Bella elengedte karomat, és elindult. Ha értett bármit is… „Hazudj neki, hazudj, meg kell tenned! Nincs más esélyed, hogy bízzon benned! Bármit is mondott Kaure, meg kell próbálnod megmentened! Hazudj!

-          Hová mész? – kérdeztem, és a fájdalmam keresztülhasított a szobán, miközben elkaptam vállait.

-          Hogy megint fogat mossak – felelte, és félt.

-          Ne aggódj amiatt, amit mondott. Ez semmi, csak legenda, régi hazugságok a szórakoztatás kedvéért – hadartam. Soha életemben nem fájt ennyire, hogy hazudnom kell neki, még akkor sem, mikor elhagytam. Mert akkor biztosan élhetett. De most… csak –ahogy Kaure mondta, őrült voltam – az őrültségem miatt akartam még küzdeni.

-          Semmit nem értettem - felelte. Ő is hazudott, kihallottam hangjából. Ha a szavakat nem is, de Kaure arca nyitott könyv volt. És sajnos az enyém is.

-          Becsomagoltam a fogkeféd, mindjárt idehozom – sétáltam a fürdőszobába. El kellett játszanom, hogy ez semmiség, hogy ura vagyok a helyzetnek.

-          Hamarosan elmegyünk? - kiabált utánam.

-          Amint kész vagy – feleltem oda sem figyelve. Fájdalmas grimasszal fogtam fel szavaimat, de mit számított már, mit mondok neki?

Megvártam, hogy újra bepakolhassam a fogkeféjét, föl-le járkálva a fürdőszobában, nem akartam, hogy lássa az arcom. Először örültem, hogy nincs lelkem. Ezer sebben hasadt volna fel, sikoltozva a rémülettől, az őrülettől, ami lassan teljesen elborította elmémet. A kezembe adta a fogkefét, amint végzett.

-          Kiviszem a csomagokat a csónakba – morogtam, csak hogy tegyek valamit.

-          Edward –szólt utánam határozatlanul. Visszafordultam felé.

-          Igen? – kérdeztem, nagy nehezen átlagos hangszínt megütve.

-          Megtennéd, hogy… pakolsz egy kis ennivalót? Tudod, arra az esetre, ha megéheznék újra – sütötte le szemeit.

-          Természetesen - mondtam, s végre-végre enyhülni kezdtem. Csak mert nem bírtam elviselni, hogy kezd összeomlani. –Ne aggódj semmi miatt. Néhány óra múlva Carlisle-nál leszünk, tényleg. Hamarosan vége – préseltem a szavakat, és ő csak bólintott.

Megfogtam egy bőröndöt, és kimenekültem a szobából. Lassan haladtam, a jacht fényesen ragyogott. Mintha csak azt üzente volna, az életet minden szörnyűségével egyetemben megéri végigélni. De ez aljas szemfényvesztés volt. És haragudtam Carlisle-ra és anyámra. Anyám kérte, hogy mentsen meg bármi áron Carlisle. És Carlisle önző volt, és nem bírta elviselni a magányt. Így inkább engem is örök kárhozatra ítélt. Néztem a lassan hömpölygő hullámokat, amik elmosták szégyenletes, hirtelen fellobbanásból született gondolataimat. Mindenért én voltam felelős: ha ellenálltam volna régen az emberi vérnek, ha képes lettem volna elhagyni időben Bellát… de mindez én voltam, és volt bent valaki a mögöttem húzódó házban, aki így szeretett és fogadott el engem. Egy gyilkost, egy kegyetlent, a gondolatolvasót.

Visszamentem hozzá, és percekig csak öleltem őt. A teste merev volt, gépiesen ölelt. Ő még csak pánikolt, én viszont megfulladtam az őrület tengerében.