Alice szobája pont olyan volt, amilyennek elképzeltem. Bámulatosan túlzsúfolt, és rikítóan színes, mégsem giccses. Természetes, Alicetől ezt várná az ember.

-         Na, mivel kezdjük, csajszik? – kérdezte a házigazda fel-le ugrálva ágyán.

-         Szerintem először meg kellene mutatnunk Bellának a szobáját, nem gondolod? – javasolta Rose.

-         De, szerintem is! – vágtam rá gyorsan. Szóval van szobám. Ezek szerint felkészültek arra, hogy ide költözöm. De a szobámba érve rádöbbentem még egy apróságra. Nem csak felkészültek rá, hogy ide költözöm, és egy tökéletes hellyel vártak: én már itt is laktam, valamikor.

Kis birodalmamnak gyöngyházszínű falai voltak, tágas volt, középen egy elefántcsontszínű baldachinos ággyal. A berendezése sötétebb színű faasztalból, fakomódból, egy ruhásszekrényből, és az ágy melletti éjjeliszekrényből állt. A figyelmemet rögtön az éjjeliszekrényen álló kép kötötte le.

Az egész Cullen család rajta volt. Rosalie és Emmett álltak a kép bal szélén, Esme és Carlisle a másikon. Emmették mellett a Jasper és Alice páros bohóckodott, és Carlisle-ék, és közöttük volt Edward… és én. Mi is átöleltük egymást, és mosolyogtunk. Edward védekezően ölelt át, de látszott rajta, hogy nagyon boldog. Én is vidáman mosolyogtam. Nem voltunk olyanok, mint a többi pár, bizonyára azért, mert nem is tartoztunk egymáshoz… de mégis… nem tudtam volna megmagyarázni.

Összetartoztunk. Lehet, hogy nem úgy, mint a többiek, hagyományos formában, de ő állt hozzám a legközelebb.

De ha Edwardot nem vettem számításba a képen (ami szinte lehetetlen feladatnak számított), akkor ott voltam én, emberként. Szintén barna, hosszú haj, alacsony, vékony termet, sápadt arc. De a szemeim… csokoládébarnák. És szépek, nagyon szépek a vörös szemeimhez mérve pláne.

-         Hahó, föld hívja Bellát! – szólalt meg Rosalie. Biztosan sokáig nézhettem a képet.

-         Bocsánat, csak…

-         Lekötötte a figyelmed a kép – fejezte be megértően Rose.

-         Ugyan már, mi az, hogy kép. Ez olyan tág fogalom. – incselkedett Alice.

-         Hát ezt meg hogy érted? – néztem nagyot, Rosalie szintén értetlenkedett.

-         Jaj, hát… Jasper elmondta, milyen furcsa érzéseket táplálsz Edward irányába.

Felnyögtem. Hogy is felejthettem el! Hiszen Jasper minden érzésemet figyelte az elmúlt időszakban! Tehát már ő is érzi ezt a szokatlan vibrálást. Hát ez isteni.

-         Ó, te jó… - suttogtam magam elé meredve. Rose nevetett.

-         Jaj, Bella, ugyan, ne szégyelld. Edward helyes srác – állapította meg nemes egyszerűséggel Alice, miközben elnyúlt az ágyamon. – Ha nem lenne a testvérem, és nem lennék szerelmes Jasperbe, nekem is tetszene – Rosalie felhorkantott, egyet nem értését kifejezve ezzel, és a szemét forgatta.

-         Aha. Mert Jasper nem a testvéred? – kérdeztem nagy ártatlanul, de gúnyos mosolyom elárult. Rosalie újra nevetni kezdett.

-         Jól van, na. De akkor is Jaspert szeretem – füstölgött Alice, mire már én is kuncogtam.

Miután körülnéztem, visszatértünk Alicehez, aki Rose-zal karöltve mindent elmesélt nekem, ami nem árthatott a gyógyulásomnak, azaz nem rólam szólt. Elregélték saját, és összes családtagjuknak történetét, aztán divatmodelleset játszottunk, mert a két lány felöltöztetett rengeteg képtelen holmiba. Éjfélig úsztam meg az Edward-mentes beszélgetést.

-         Na, szóval mit is érzel az én imádott bátyám iránt? – faggatott Alice.

-         Hálát – vágtam rá rekordgyorsasággal.

-         És még? Ne aggódj, nem mondunk el neki semmit – unszolt Rosalie.

-         Mert nem is kell, simán kiolvassa a fejetekből – fintorogtam. És ekkor világosodtam meg. Ha Edward rajtam kívül bárkinek tud olvasni a fejéből, és Jasper meg látja az érzelmeimet, akkor lehet, hogy Edward kiolvasta Jasper fejéből az én érzelmeimet, vagyis mindenről tud!

A lélegzetem elakadt, felpattantam, és hipergyorsasággal lerobogtam a lépcsőn. A nappaliban volt mindenki, kivéve Esmét. Carlisle olvasott, Emmett és Jasper kártyavárat épített, Edward volt a bíró, és jókat nevetett gondolataikon. Mikor leérkeztem, a fiúk meglepetten, sőt elismerően néztek rám. Edwardot mintha megint morogni hallottam volna, mire mindenki lekapta rólam a tekintetét. Nem értettem a dolgot. Végignéztem magamon, de nem láttam semmi furcsát. Spagettipántos kék, enyhén kivágott felsőt viseltem, és hófehér vászonnadrágot. Alice és Rose szerint ebben néztem ki a legjobban. Aha… csak nem ezért…?

- Hogyhogy itt, Bella? – kérdezte a családfő.

- Hát igazából… Esme hol van? – kíváncsiskodtam.

- Vadászik – felelt Edward reflexszerűen.

- Rendben… Jasper, beszélhetnénk? – tétován rámosolyogtam. Jasper meglepődött, de szó nélkül követett. Mielőtt kiértünk volna a helyiségből, visszafordultam. – Nem hallgatózni!

- Igenis! – vágta magát haptákba Emmett vigyorogva.

Az étkezőben kötöttünk ki. Gyönyörű, elegáns, mint a ház többi része.

-         Fogadok, sosem ettetek még itt – nevettem.

-         Valóban, elég kényelmetlen lett volna. De te igen – nevetett ő is. Hirtelen eszembe jutott egy aprócska tény, amit még nem kérdeztem meg a lányoktól.

-         Én régen is itt laktam, ugye?

-         Igen, egy hónapon keresztül. Az átváltozás előtt. De többet nem mondhatok.

-         Hát persze… - mormoltam.

-         De gondolom, nem ezért akartál velem négyszemközt beszélni… - kockáztatta meg.

-         Igen… nos… Alice elmondta, hogy mit vettél rajtam észre – kezdtem el nehézkesen.

-         Mármint?

-         Hát… Edward.

-         Ja, hogy az… - vigyorgott. – Semmi gond, Bella. Nem árulom el senkinek, ha erre akarsz célozni.

-         Is. Egyrészt félreérted, mert semmi olyan nincs, ami… na, szóval mindegy, és abban is bízom, hogy nem árulod el. De tudod, hogy elég, ha rá gondolsz valakinek a jelenlétében… - habogtam össze-vissza.

-         Hát… igen. Gondolom.

-         A lényeg az lenne, hogy ne gondolj erre Edward közelében. Sőt mi több, ne is mérj le, ha ő is velünk van. Megtennéd ezt nekem?

-         Megpróbálom. De nagyon nehéz lesz. Most egy csomó ideig kutakodni fog az agyamban, mert kíváncsi lesz rá, miről beszéltünk.

-         Jasper csak… kérlek! – könyörgően néztem rá. Bólintott.

-         Legyen. De ha sokáig molesztálna ezzel, akkor azt fogom mondani, hogy te tiltottad meg, hogy bármit is eláruljak, és nálad puhatolózzon – figyelmeztetett.

-         Attól nem félek – legyintettem. Ő meg nevetett.

-         De félj – nem értettem ezt sem, de már kezdtem hozzászokni.

-         Akkor… köszönöm – biccentettem, és elindultam visszafelé.

-         Bella, átadnád Alicenek, hogy szeretem? – kérdezte vigyorogva.

-         Hát persze. Bármikor – nevettem. A nappaliba visszatérve Edwardon látszott, máris erősen próbálja megtörni Jasper ellenállását. Akaratomon kívül felkuncogtam, de mielőtt Edward bármit kérdezhetett volna, felrohantam az emeletre.

-         Sikerült a terved? – kérdezte Rose vihogva.

-         Alice… - csóváltam a fejem. – Igen, sikerült. Jazz üzeni, hogy szeret.

-         Én is üzenem neki.

-         Óhajtod, hogy lemenjek, és átadjam? – forgattam a szemem, mire mindannyian nevetni kezdtünk, és folytattuk a véget nem érő pletykálkodást.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés