A következő 3 hétben próbáltam megszokni a vámpírlétet, megtanulni a Cullenek életvitelének csínját-bínját, és emlékeket keresni. Utóbbi nem igazán sikerült jól. Sőt, sehogy sem sikerült. De a többivel remekül haladtam.

Négyszer voltam vadászni is, akkor is Edward kísért el. Hiába könyörögtem neki, nem engedett semmi normálisabb állatra vadászni, csak azt az unalmas szarvast hagyta. Azzal vígasztalt, hogy miattam kénytelen ő is beérni velük. Nem igazán kerített jobb kedvre vele. Még ő is szívhat velem együtt. Nagyszerű.

-         Edward, figyelj, ha gondolod, mostantól majd valaki mással járok el vadászni. Nem kell, hogy mindig velem légy. Nyugodtan elmehetsz nélkülem – bíztattam, de ő nem engedett ebből. Úgyhogy mi lettünk a Cullen család negyedik „vadászpárja”.

Furcsaságként könyveltem el, hogy minden nap pontban éjfélkor eltűnt valaki a családból, és a következő nap éjfélkor váltotta le őt egy másik családtag. Először Esme ment el, őt váltotta Carlisle, majd Jasper, Rosalie, Edward, Emmett, és Alice. Nehéz volt bevallanom magamnak, de mikor Edward nem volt itt, sokkal elveszettebbnek éreztem magam, mint egyébként. Hiányzott. Ha ő itthon volt, elég gyakran voltunk együtt, de főleg társasággal. Valamiért kerülte, hogy kettesben maradjunk. Én is jól megelégedtem ezzel, mert koránt sem éreztem magam rendben az iránta érzett érzelmeim miatt.

De akkor sem hagyott nyugodni ez az eltűnögetés. Bármikor kérdeztem őket, hová is mennek, mindig a vadászat volt rá a válasz. De ez nem stimmelt. Szerdán a csajok megint ki akartak közösíteni, ezúttal Esmével együtt. Azonban délután Emmett elrángatta magával Rosaliet vadászni. És érdekes módon másnap is vadászni ment, csak egyedül. Rá is kérdeztem nála, valamint Alicenél, de csak habogtak össze-vissza, hogy ez náluk egy szokás. Többször is voltak ilyen egybeesések, ezért nem hittem nekik, de nem is feszegettem a témát. Majd rájövök előbb-utóbb.

A legnagyobb és legpozitívabb meglepetés az első keddi napban rejlett. Leérve a nappaliba mindenki körbeállt, és boldog születésnapot kívánt.

- Hogy mi? – néztem nagyokat. Szóval szeptember 13-án születtem?

- Igen, kicsi szülinapos, úgyhogy nézd meg az ajándékaid! – kuncogott Alice.

- Várjunk csak! Most vagyok 19 éves?

- Bizony – bólogatott Emmett.

- De én nem akarok 19 lenni! Már így is elég öreg vagyok… ööö… mármint nem úgy értve, de azért mégis. Örökké 18 éves maradok – bizonygattam a magam igazát.

- Jaj, Bella, te sosem változol? – csóválta a fejét Edward. – Régen is mindig a korod miatt idegeskedtél.

- Akkor még volt is rá okod, de most… - Esme elharapta a mondatot, találkozva Edward gyilkos tekintetével. Én meg megszoktam, hogy ilyenkor jobb nem is kérdezni.

- Most is van rá okom… - dünnyögtem.

- Na, és mi? – firtatta Rose.

- Hát… ha már Cullen vagyok, és ti sosem öregedtek, akkor…

- De mi is megtartjuk a szülinapokat. Kivéve az enyémeket – fintorgott Alice. Tudtam a történetét. Nem emlékezett semmire az emberi múltjából. Pont, mint én. Carlisle-lal beszéltem is erről, hogy nem lehet-e, hogy én is így fogok járni. De kioktattak, mi szerint Alicenek már emberlétében is amnéziája volt a rengeteg elektrosokk-kezelés miatt. Mert Alicet bolondnak hitték a jövőbelátás miatt.

- Akkor mostantól tartsuk közösen a szülinapunkat! – vágtam rá, csak azért is, mert szerettem volna, ha Alice örül, illetve kevesebb figyelem irányulna rám. Tiszta haszon. Alice erre kis híján ledöntött, úgy megölelt.

- Rendben, jövő évtől együtt tartjuk, de ez most csak a te napod – Pff… ez nem jött be. Nem baj, majd legközelebb. Kicsit félve közeledtem az ajándékok felé. Kibontva az apró csomagot 2 kulcsot találtam.

- Nos, egy kis ösztönzés. A kék kulcsot már láthattad. De ezt most elveszem, és csak akkor kapod meg, ha visszatértek az emlékeid – jelentette ki önelégülten Jasper.

- Hogy micsoda? Na, nehogy már… - csóváltam a fejem felháborodásomban.

- Pedig de. Egyébként boldog szülinapot. Az én külön, személyes ajándékomat szerintem már megkaptad – rám kacsintott, mire szemem forgattam, de végül felnevettem.

- Igen, köszönöm.

A terv eddig remekül bejött. Edward éjjel-nappal Jazz elméjében turkált, de Jasper sosem gondolt rám, ha rajta kapta a „betolakodót” rögtön Alicere gondolt, és ez bevált. Persze nem minden gyanú nélkül, Alice szerint Jazz egy hétfőn fog színt vallani, és akkor bizony nekem kellesz valamivel előrukkolnom.

- De a másik kulcs a tied. Főleg a lányoktól, de azért tőlünk is – vigyorgott Emmett.

- Ez annak a… valaminek a valamije lesz, amit most nem kapsz meg, tehát ezt sem, de Alice gardróbjában vár téged a tartalma – mondta Edward.

- Ruhák…? – tippeltem. Örültem, hogy gondoltak rám, de én koránt sem voltam annyira oda a divatbemutatókért, mint a többi lány. Ők voltak a stylistjaim, én meg szépen tűrtem, de ha alkalom adódott rám, szívesebben voltam bármilyen felsőben, és farmerben.

- Pontosan! Boldog szülinapot! – visongott Alice, és újra megölelt, majd mindenki szépen sorban. Utoljára Edward maradt. Félszegen mosolygott rám, és ő is átölelt. Az az érzés… tudtam, hogy már máskor is ölelt át. Nem csak az éjjeliszekrényen lévő kép miatt… az érzés is annyira ismerős volt, szinte fájt, annyira hiányzott.

Később már Alice gardróbjában ücsörögtünk, csak mi lányok, és rögtönzött divatparádéval szórakoztattuk egymást. Rengeteg féle, fajta színű ruhaneműt kaptam. Hálás voltam, nagyon is.

De a napom örömét főleg az ölelés okozta. Az Ő ölelése. Annyira vágytam rá, hogy újra átéljem ezt az érzést… Jasper az egyetlen, aki tudhatta rajtam kívül, de elvileg ő sem mért már többé. Egyedül voltam ezzel az óriási gonddal, ami hirtelen jóval fájóbb volt számomra, mint holmi vérszomj, vagy emlékezetkiesés…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés