3. Richard

Egy tengerkék autó, egy Mercédesz. Pont amilyen Richard-nak van.

El akartam futni. Jó messzire. Nem akarok vele találkozni. Nem akarok vele beszélni. Nem is ismerem, hagyjon békén.

Miért gondolok rá ilyen ellenségesen? Lehet, hogy nem is Ő az, ha meg igen, mi rosszat akarhat.

De miért vagyok ennyire nyugtalan? És honnan tudja, hogy hol lakom? Lehet, hogy csak parkol a ház előtt, és a szomszédhoz ment. De várjunk csak. Nincs is szomszédom.

Ilyesmi kérdések és tagadások százai villantak át a fejemben, miközben kinyitottam az ajtót.

Ahogy beléptem, megláttam vendégemet, ha vendégnek lehet nevezni, egy elképesztő külsejű, hátborzongató, különös egyéniségű fiút, aki csak úgy besétál a csukott ajtón. Tényleg! Hogyan jött be?

-Te szellem vagy? –Kérdeztem, és megindult a fejem a fal irányába, de hirtelen megálltam, mert tudtam, hogy nem tud magyarul.

-Hogy mondtad? –Kérdezett vissza ugyanazon a nyelven.

Oké... Fejet a falba!

-Öhm… Bocs… Hogy jöttél be? -Kérdeztem zavarodottan.

-Besétáltam. –Mosolygott rám, így olyan helyesen nézett ki. Alig találtam meg a hangom.

-De hol?

-Az ajtón.

-De zárva volt. –Hüledeztem, de Ő még mindig csak mosolygott.

-A pótkulccsal.

-Milyen pótkulcs? –Értetlenkedtem, mert Én nem tudtam semmilyen pótkulcsról.

-Mennyit tudsz te erről a lakásról?

-Most Én kérdezek.

-Miért csak Te kérdezhetsz?

-Mert mondjuk egy fiú áll előttem, a házamban, ahol egyedül lakom, és olyan dologról beszél, amiről én nem is tudtam. Ja és azt kifelejtettem, hogy nem is ismerem, de Ő úgy beszél velem, mintha régi ismerősök lennénk.  TE JÓ ÉG! Hisz Én ismerlek. -Kiáltottam megdöbbenve az utolsó két mondatom.

De az nem lehet. Ő nem lehet az. Biztos csak tévedek.

Várakozóan nézett rám. Megrémültem, de mitől? Nem lehet Ő.

De a neve, a szeme, a tekintete, hogy tud magyarul... Mind egyezik. De neki most nem kéne ilyen idősnek lennie. Ő nem lehet.

A lábaim önálló életmódra keltek. Kifutottam a kertbe. Onnan az út túloldalára, ahol egy kicsi erdő volt. Befutottam. El akartam menekülni innen. Nem messzire mentem be, még láttam a házat. Miért futottam el? Most Richard biztos azt hiszi, hogy megőrültem. De akkor sem akarok vele újra találkozni! Nem! Nem!

Akaratlanul is visszaidéztem az emlékeket:

„14 éves voltam. Vártam a barátnőm, de úgy néz ki késik. Küldtem neki egy üzenetet, hogy jöjjön majd a parkba, elsétálok oda.

Leültem egy padra szökőkút mellett, néha a szél felém fújta a vízcseppeket. Jól esett ezen a júliusi délutánon.

-Nem tetszik tudni hol az anyukám? –Kérdezte tőlem egy aranyos, sötétbarna, majdhogynem fekete hajú, úgy 7 éves kisfiú. Először a szemén lepődtem meg, olyan szép kékes színű volt. Olyan volt, mint a tengerek színe. Utána meg a hangsúlyozásán. Úgy beszélt, mint egy illedelmes húszas éveiben járó férfi, persze a maga kis magas hangján.

-Nem tudom –Válaszoltam neki kedvesen.- De ha akarod, segíthetek megkeresni.

Rámosolyogtam, mire felragyogott a szeme.

-Tényleg? Az nagyon jó lenne. –Ujjongott, és elkezdett fölig érő vigyorral az arcán ugrálni, miközben tapsikolt.

Kezdtem furcsállni a boldogságát. Mióta nem látta az anyukáját? És egy értelmetlen fordulat során, eszembe jutott az is: Mi van ha nem is ismeri az Anyját?

-Hogy néz ki az Anyukád?

Eltűnt a mosoly az arcáról. Ettől féltem.

-Ugye nem ismered? –kérdeztem szomorúan. Tudtam, mit érez. A legjobb barátnőm is árva, és mindent elmondott nekem. Teljesen átéreztem fájdalmát. Még ha én nem is éltem át ugyanezt.

Kérdésemre megrázta a fejét.

Ekkor egy nő rohant oda hozzánk:

-Richard! Richard! Ó édes Istenem hát végre megvagy! Nagyon köszönöm, hogy nem engedte elmenni. Hogy hálálhatnám meg? –Kérdezte hálásan.

-Nem kell meghálálnia sehogy sem. –Mosolyogtam rá.

-Nagyon köszönöm, hogy vigyázott a fiamra. –Azzal megfogta a kisfia kezét, és elkezdte húzni maga felé. Még hallottam Richard szomorú és halk hangját:

-Ő nem az igazi anyukám.”

Összeborzongtam az emlékekre. Mi van, ha Ő az a kisfiú? Mi van, ha újra láthatom? De most akkor nem 9 évesnek kéne lennie?

Új emlékre gondoltam:

„Ismét a parkban ültem, és a kisfiú rohant felém, úgy, mint mindig, amikor itt voltam. Egy percre sem hagyott egyedül, ha beléptem a parkba. Mindig anyukájáról mesélt, legalábbis ahogy neki elmesélték ezeket a történeteket. Olyan kedvesen beszélt arról a nőről, akit nem is ismert. Imádtam hallgatni a hangját. Megnyugtatott. Ha nem volt hova mennem, vagy szomorú voltam, lementem a parkba, és beszélgettem vele. Olyan volt mintha ott élne. Minden héten változott. Egyre hosszabb volt a haja, és egyre érettebben nézett ki. Nem is értettem hogy hogyan. De amikor rákérdeztem, nem tudott rá választ adni.

De térjünk vissza a mai napra.

Futott felém, de most nem mosolygott. Könnyes szemmel, zokogva borult az ölembe. Nem szólt egy szót sem akárhogy kérdeztem. Mennem kellett volna haza, de nem volt szívem ott hagyni. Anya tudott róla, hogy szoktam vele beszélgetni. Így felhívtam Őt:

-Szia Anyu. Itt vagyok Richarddal, és nem hagyja abba a sírást. Az Anyja sincs itt, és nem mond semmit. Hazavihetem hozzánk? Aludhatna a vendégszobában.

Richard rám nézett, és hangosan megszólalt, szerintem azért, hogy Anya meghallja.

-Kérem! –Mondta sírva.

-Nem azt mondtad, hogy nem szólt egy szót se? -Kérdezte Anya furcsa hanglejtéssel.

-Eddig nem is szólt.

-Persze. Nálunk lehet. Feltudod hívni az Anyját, vagy Ő téged? Tudjátok egymás telefonszámát?

-Igen. Még régebben megadta nekem, amikor először vigyáztam Richard-ra.

-Rendben. Gyertek haza.

Aznap este mindent elmondott Richard. A mostohaanyja, és a mostohaapja is meghalt egy autóbalesetben. Amit Richard, csak egy szerencsének köszönhetően úszott meg.

Véletlenül kinyitotta az ajtót utazás közben, és kirepült a kocsiból, mielőtt abba belement volna egy kamion. Minden lángba borult az ütközés után. Mind a 3 ember, (a 2 szülő, és a teherautó sofőrje) odaveszett a balesetben. Az ütközés még benne is volt a hírekben. Richard árva lett.”

Észre sem vettem hogy mikor aludtam el, csak azt vettem észre, hogy az ágyamban fekszek, az asztalomon volt egy pohár víz, és a homlokomon egy vizes borogatás. Azt hittem otthon vagyok, Magyarországon, a szüleim házában, és az egész Forks-i ügy, és Richard is csak álom volt. De a szoba nem az otthoni volt. Csalódottan jöttem rá, hogy ez a Forks-i otthonom. De akkor ki tett vizet az asztalomra? És borogatást a fejemre? A válasz fél perccel később besétált a szobámba.

-Katie! –Sóhajtottam megkönnyebbülten.

-Igen, én vagyok az. Nem jöttél 4-kor a találkozónkra, és eljöttem ide, hogy megnézzem, miért nem jössz. A ház üres volt, az ajtó zárva, és akkor megláttam egy alakot a bokrok között félig feküdni. Egyáltalán nem gondoltam volna hogy te vagy az, de amikor megláttalak, ott feküdni az esőben, vizes ruhában, azonnal hívtam egy orvost. Nagyon csúnyán megfáztál. A lázad az egekben volt. Jó sokat aludtál. –Mondta szomorúan.

-Hány óra? –Kérdeztem rekedten.

-Inkább helyesebb lenne azt kérdezned, hogy milyen nap van. 2 napot aludtál.

Úristen! Hogy aludhattam ennyit? Egyszer munkát vállaltam, és 2 éjszakát fenn voltam egy huzamban, de akkor sem aludtam ennyit.

-Aludj. Kimerültnek látszol még mindig. –Mondta mosolyogva. Azután kiment a szobából.

Ezt még meg kell hálálnom neki. És örülök, hogy ki terveltem, hogy találkozzunk délután. Különben nem tudom, mennyi ideig lettem volna még ott az esőben.

És mi lett Richard-dal? Ha megmondom Katie-nek, biztos hülyének néz. Hisz szerinte az a fiú senkivel sem áll szóba. Pedig beszélnem kell vele. Meg kell tudnom Ő volt-e az a kisfiú. -gondoltam.

Visszalaudtam, és egy régi, de rövid emlékről álmodtam.

"Ajtókopogásra keltem, és arra, hogy Richard kiabálja a nevem, hogy be jöhet-e. Tegnap beszélgettünk elhunyt mostohaszülei haláláról, és most reggel már aludni sem hagy. De nem tudtam rá haragudni.

-Gyere be! -Kiabáltam neki vigyorogva, miközben felültem.

Fülig érő vigyorral az arcán rontott be a szobámba, és ráugrott az ágyamra mellém. Éreztem, hogy most álommesélés következik.

-Képzeld, mit álmodtam! -Én megmondtam.

-Na mit? -Kérdeztem kedvesen.

-Azt hogy milyen autóm lesz, ha nagy leszek.

-Na és milyen?

-Egy Mercédesz. -Válaszolt mosolyogva.

-És a színét kitaláltad már?

-Igen! Olyan színű lesz, mint a szemem! Tengerkék. Vagy olyasmi."

Igen. Most már biztos Ő volt a kisfiú. Egyre több emlék jut az eszembe, és mindegyik csak ezt igazolja.

Kimentem a fürdőbe megmosakodni. A meleg víz nem segített a lázam lehúzásában, így gyorsan lefürödtem hűvös vízzel is. Már úgy is mindegy. Átvettem a pizsamám, és lementem a konyhába.

Katie hagyott nekem egy levelet, hogy haza kell mennie, mert holnap tanítás lesz. És megírta azt is, hogy a bombariadó téves riasztás volt, mert pár gyerek nagymenőnek érezte magát attól, hogy hamis bombariadót fújnak. Ki is rúgták Őket a suliból.

-Nesze nekik bombariadó. -Mondtam gúnyosan- De rossz indulatú vagyok...

Kidobtam a papírt a mosogató alatti kukába, de amikor fel akartam egyenesedni, bevertem a fejem a mosogató szélébe, és visszaestem a térdemre. Ekkor vettem észre, egy kis kék, könyvféleséget a szekrény hátuljában. "Kicsit" poros volt, biztos egy régi könyv. Szép színe volt. Egyből Richard jutott eszembe. Kivettem a könyvecskét, és leporoltam. Egy felirat volt rajta.

"Richard Naplója: 2007. nyár"

Ez egy, két évvel ezelőtti napló, egy Richard nevű fiútól. Egyből sejtettem, hogy ez Az a Richardé. Kinyitottam, és az első bejegyzés július 23-án volt. Ezen a napon találkoztam vele.

"Kedves Naplóm!

Tegnap előtt töltöttem be a hármat. Bár senki sem hiszi el nekem. A mostohaszüleim egy mutánsnak gondolnak. Nem hiszem, hogy szeretnek. Az emberek előtt is csak álszenteskednek. Mintha engem szeretnének. Viszont ma történt velem egy jó dolog. Megismertem egy szép és kedves lányt. A nevét nem tudtam meg. Sajnos. Segített volna megkeresni az igazi szüleimet, de temészetesen Mária, a nevelőanyám, közbeavatkozott. Remélem, még találkozok vele."

Nem tudtam ehhez mit fűzni magamban. 3 éves? De hát már 7-nek nézett ki. Akkor ma 5 éves. És középsuliba jár. Nem rossz... De nem volt szép gyermekkora. Tovább lapoztam. A következő bejegyzést 3 nappal később írták.

"Kedves Naplóm!

Ma lementem a parkba, és ott volt a lány. Azt hittem képzelődök. Végre beszélhettem vele. Odamentem, és leültem mellé. Meséltem neki néhány dolgot az Anyukámról, de csak azokat, amiket nekem elmondtak. Hogy a szemem színét tőle örököltem, de a hajam az Apukámé, akkor még azt, hogy nagyon szeretett, még mielőtt megszülettem volna, de születésem után elhagyott. Kezdem azt hinni, hogy nem is él. Hogy belehalt a szülésbe. Az sokkal ésszerűbb lenne. Nem úgy, mint ez. Ma beszéltem erről a nővéremmel Rachel-lel. Nálunk az Anyai ágról, elvileg, mindenkinek R betűvel kezdődik a neve. 2 évvel idősebb nálam, de máris azt hiszik, hogy 5 évvel. Ő is gyorsan nőtt. Anyukánk különbözik, de akkor a gyorsnövés Apa miatt van. Mindegy. Mária már szól, hogy menjünk enni, holnap is lemegyek a parkba. Hátha ott lesz a lány. És megtudtam, hogy a neve Szilvia."

Nem mindennapi dolog, hogy egy kisgyerek megemlít a naplójában. Nem akartam többet olvasni. Nagyon fáradt voltam. És rosszul is éreztem magam.

Éppen hogy felértem, és ájultan a láztól dőltem be az ágyba, de többre már nem emlékszem. Csak arra, hogy valaki nem sokkal később, de lehet, hogy csak képzelődtem, a nevemet kiabálja. És mentőautó szirénát is hallottam.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés