4. Újra otthon

Egy kórházban ébredtem. Megcsapta az orromat a jellegzetes klórszag. Kiskoromban imádtam a rendelőkbe menni, jó volt érezni ezt az "illatot". Mindenki furcsállota ezt rajtam. De hát milyen legyen a mai gyerek? A trabant kipufogójának, és a festéknek a szagát, az Általános Iskolai barátnőmmel imádtuk. Ha festették valahol a sulit, mi ott voltunk. Ezen folyton viccelődtünk.

Szóval szerettem a kórházakat, ha nem én voltam a beteg. És most ha jóll látom, én vagyok... Utálom a tűket. Oltásnál nem bírok ellazulni, és ezt mindig is szóvá tették. Most tele voltam tűvel. Amit én persze nagyon nem akartam. Katie Futott be sikongatva:

-ÁÁÁ! De örülök, hogy fennt vagy! Mondtam, hogy hívj fel ha rosszul vagy! Nem érdekelnek a kifogások! Nem hívtál! -Dorgált meg haragosan.

-Mintha az Anyámat hallanám, Katie! -Dünnyögtem, mire elnevette magát.

-Legalább a régi vagy! -Felelte nevetve, finoman megölelt, és kiment. Mintha gondolatolvasó lenne. Mindig akkor hagy egyedül, amikor nem vágyom a társaságra. Mostanra kiérdemelte nálam a legjobb barátnő címet. Amit most értem, majd hálálhatom meg neki az elövetkezendő nem tudom hány évben. És Ő ezt nagyon ellenezni fogja. De nem érdekel. Akkor is! Ennyivel tartozom neki.

A kórházban az orvosom minent elmondott a gyógyszerekről, a napi pihenésekről, az evésről, ivásról, és persze a sok szabadlevegő jót tenne nekem. Megígértem, hogy be fogom tartani minden tanácsát.

Úgy 5 napig lehettem összesen bent, amikor végre szabadulhattam onnan. Katie vitt haza, és kirakott a ház előtt. Mondtam, hogy egy kicsit lepihenek a kertben lévő padon, addig is levegőzök.

Amikor elhajtott, leültem a padra, és elgondolkoztam.

"Miért velem történik mind ez? Abba a suliba kezdtem el járni, ahová Richard jár, Ő felismer engem és eljön a házunkba, ami lehet, hogy az Ő házuk volt, hiszen csak ezzel magyarázható a pótkulcs és a napló. Ezután kirohanok az esőbe, és annyira megbetegszem, hogy több napig alszom, később meg bekerülök a kórházba! És ha jól látom, ott hagytam a kulcsom. Ez frankó!"

Szóval a kórházban hagytam a kulcsom. Vagy csak Katie kocsijában. Nem tudtam. Az a lényeg, hogy most jól jött volna egy pótkulcs. És amikor kimondtam magamban ezt a szót, hirtelen elhajtott egy kék Mercédesz a házunk előtt.  Megint itt van. De meg is nyugodtam, amikor rájöttem, hogy nem száll ki. Előrehajoltam, és akkor valami nagyot koppant a fejemen.

-ÁÚ!- Kiabáltam, és lenéztem az apró fémtárgyra, ami fejbe talált. Egy kulcs.

Odarohantam a házhoz, mert már fáztam, és nini! Az ajtó kinyílt. Ez volt a pótkulcs. Biztos az, amivel Richard jött be... Azt hiszem úgy egy hete. Ha Ő dobta nekem, a suliban lenyakazom. Nem illik megdobni egy lányt!

-Ezt még viszakapod! -Suttogtam.

-Mit is? -Kérdezte egy fiú hang a hátam mögül. Felsikoltottam, és megpördültem..

-TE MEG MIT KERESEL ITT? -Kérdeztem zihálva- MAJDNEM SZÍVROHAMOT KAPTAM!

És tényleg. Egy pillanatra azt hittem, ott helyben összeesem, és jöhet egy új mentő értem, a szívem meg úgy ver, mintha ki akarna ugrani a helyéről.

-Sajnálom Szilvia. A kulcsomért jöttem. -Mosolygott rám. Kezébe adtam a kulcsot, és kitoltam az ajtót. Értetlenül nézett rám, és felnevetett.

-Mit nevetsz? -Kérdeztem.

-Nem látod az arcod. Még mindig nem épültél fel a múltkori eset óta. Remélem éppen aludni mész. Vagy legalábbis pihenni. -Látszott rajta, hogy komolyan gondolja, mert mélyen a szemembe nézett.

-Tökéletesen jól vagyok, már majdnem meggyógyultam. De neked ehhez mi közöd? És miben reménykedsz? Az előbb még azt hittem meg akarsz ölni a hirtelen felbukkanásoddal. Ráadásul fejbe dobtál egy kulccsal.

-Nem dobtalak fejbe, egyszerűen csak feléd dobtam, te meg belehajoltál. De legalább bejutottál a házba.

-Köszönöm a kulcsot! Most ha megengeded, szeretnék egyedül lenni. Mármint egyedül, egyedül.

-Rendben. Szia.

-Szervusz.

Becsuktam, vagyis inkább becsaptam az ajtót.

Egyetlenegy látogatóm van, aki folyton átjön hozzám, és nem pont azért, mert beteg vagyok. Ez a látogató, Richard. De miért ólálkodik itt?

Felmentem a szobámba, elővettem egy jó kis CD-t az egyik dobozból, beraktam a CD lejátszóba, és beindítottam. Közben bekapcsoltam a számítógépet, ami olyan volt, mintha 1000 éve nem használták volna. A por vagy 2 cm-es volt rajta. Klassz! Én meg allergiás vagyok rá. Így nem törölhetem le. Úgy sincs itthon senki, csak én, és remélem Katie vagy más nem szerelt kandikamerát a házba, így egy kicsit elengedtem magam, és egy újfajta portörléshez folyamodtam:

Betömtem az orrom vattával, felvettem a gumikesztyűt, megfogtam a porszívót, és pár perccel később már alig volt por a számítógépen. Igaz a szememből vagy harmincszor ki kellett törölnöm a könnyeket, és levegőt is alig vehettem. Ha a számon veszem, mit sem érnek a vattagalacsinok az orromban, ugyanúgy zavarna a por, viszont levegőt is alig kaptam a vattán keresztül. De egyet sem tüsszentettem. Tehát bevált a módszer.

Amikor végeztem a porszívózással, elővettem a nedves szivacsot, és áttöröltem minden részét a gépemnek, ahol port láttam. Majd szárazzal is letöröltem.

-Végre kész! -Sóhajtottam, és minden egyes kis segédeszközt, amivel takarítottam, visszatettem a helyére. Kivéve a szivacsot. Na meg a vattapamacsokat. Azokat egyenesen beledobtam a kukába.

Később

Már vagy fél órája csak itt ültem a székemben, hallgattam a kedvenc zenéimet, és vártam, hogy a vírusirtó befejezze munkáját. Ha senki sem használta a számítógépet, hogy lehetett rajta ennyi vírus? Sosem fogom megérteni. Ha betölt, legalább 20 levelem lesz. És ebből 19 biztosan Anyámé. Ha nem az összes…

Pár percre rá, be is töltött, és beindítottam az Internetet, ami, mint kiderült, nagyon-nagyon-nagyon lassú volt... Nem viccelek, tényleg.

-Ez az! –Kiabáltam, amikor végre betöltötte a leveleimet, de azonnal el is tűnt a jó kedvem, amikor láttam, hogy 40 beérkezett, de még el nem olvasott levelem van. Csak az utolsót olvastam el, mert mindegyik az én drága jó Anyukámtól jött... Abban ez állt:

"Szilvia! Azonnal válaszolj a leveleimre. Mindennap szoktad nézni az e-mail-jeidet! Haragszol rám? Vagy nincs is Interneted? Ha nem írsz, felhívlak ma 2-kor!"

Ránéztem a faliórára, 10 másodperc és 2.

-5, 4, 3, 2, 1. -Számoltam vissza, és még ki sem mondtam, hogy 1, meg is csörrent a mobilom.

-Szia Anyu! Nem vagy pontos! Egy másodpercet siettél. -Szóltam bele a mobilba.

-Hát szóval mégis olvastad a leveleimet! Miért nem válaszoltál rájuk? -Kérdezte haragosan.

-Mondjuk azért, mert úgy ma egy perccel ezelőtt fejeztem be az utolsó leveled olvasását. A többit meg nem vagyok hajlandó elolvasni. Nagyon lassú a számítógép. Ha versenyezne egy lajhárral, tuti vesztes lenne.

-Pedig sokat kérdezgettem. Hogy megy a suli?

-Jól. Emlékszel Richard-ra? És arra, hogy olyan gyorsan nőtt?

-Persze.

-Irodalmon csoporttársak vagyunk. És ez a lakás az övéké volt.

-De hát ez nagyon jó! Jaj de most mennem kell. Apád ma elment a haverjaival horgászni, életében először, és fogott egy 5 centis halat. -Nevetett.

Vele nevettem. Elköszöntünk egymástól, majd letettem a telefont. Csak most jöttem rá, mennyire is hiányzik az otthonom.

Kitöröltem a leveleimet, és kikapcsoltam a számítógépet. Bementem a fürdőbe, hogy bevegyem a gyógyszereimet. Közben le is fürödtem, mert nagyon álmos voltam. A kórházban nem aludtam sokat. Akármennyire is szeretek ott lenni, ellazulni nem tudok ha éppen egy kórházi ágyon fekszem. Langyos vízben fürödtem, mert nem akartam, hogy még a lázcsillapító előtt, még jobban felmenjen a lázam, így nem is lazultam el a vízben. De mégis jól esett. Gyorsan megtörölköztem, és kifésültem a hajam. Csodálkoztam, hogy milyen hosszú. Már a hátam közepéig ért.

A közeljövőben el kell mennem fodrászhoz.

Amikor lefeküdtem az ágyamba, szinte azonnal elaludtam, és békésen fedeztem fel újra, milyen őrült történetek is az álmaim.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés