1. Fejezet: A titok

Reggel halk, monoton kopogásra ébredtem. - Egy újabb esős nap itt Forksban! Remek… - gondoltam. Kimásztam az ágyamból, és az ablakomhoz sétáltam. A függönyt óvatosan elhúztam, de a fény még így is rosszul esett a sötéthez szokott pupilláimnak. Odakint kis patakokban folyt a víz az utca szélén.  A napot körülvették a sötét felhők, és nem is nagyon akartak odébb állni. Az ablakomon millió kis esőcsepp folyt végig. Egyet-egyet követtem az ujjammal, amíg el nem veszett a hatalmas pocsolyában, ami a párkányomon keletkezett. A leheletemtől kis körben bepárásodott az ablak. Emlékszem, gyerekkoromban mindig beleírtam a nevetem ezekbe. Charlie meg csodálkozott, hogy tele van az autó ablaka a nevemmel.  Ujjamat óvatosan az üvegnek nyomtam, és apró betűkkel odaírtam, hogy Edward. A neve lassan egybeolvadt az ablaküveggel, és a pára köröcske eltűnt, de a neve még így is látható volt. Felkaptam a neszesszerem, és átlopóztam a fürdőszobába. Rápillantottam az órámra, és rájöttem, hogy még rengeteg időm van, mielőtt indulnom kell. Beléptem a zuhanyba, és engedtem magamra a forró vizet. Jól fog jönni, mikor ki kell mennem a hidegbe! Közben azon járt az eszem, hogy vajon Charlie mit szólna hozzá, ha megmondanám neki, hogy Edwarddal szoktam reggelente iskolába menni. Ez még nem zaklatná fel annyira. Az annál inkább, ha megtudná, hogy esténként velem marad. – Erre a gondolatra elmosolyodtam. – Aztán eszembe jutott, hogy Edward azt mondta, ma nem jön be az iskolába. Elszomorodtam, mert tudtam, hogy ez az egész nap egy nagy gyötrődés lesz nélküle. Szomorúan kikászálódtam a kádból, megtörölköztem, de mindezt olyan lassan, hogy ha valaki látna, azt hinné, valamelyik mozifilm lassított felvétele vagyok. Felvettem az aznapra kikészített ruhámat, fogat mostam, megfésültem nedves hajamat – nem láttam értelmét megszárítani, amikor úgyis zuhog odakinn az eső.  Visszalopakodtam a szobámba, de kiejtettem a kezemből a neszesszert, és ijedtem seggre estem.

- Bella fent vagy már? – hallottam Charlie hangját odalentről.

- Igen. Jó reggelt! Azt hittem még alszol! – próbálkoztam kedves lenni, de ez az eső, és a tudat, hogy Edward ma nem lesz velem, elszomorított.

- Ami azt illeti, már régóta fent vagyok. – az ő hangja sem volt valami kedves. – Én megyek Bells, este találkozunk, vigyázz magadra! – Összeszedtem a cuccaimat a földről, és leraktam az asztalomra. Hallottam, ahogy Charlie elhajt az úton. Éppen visszadőltem volna az ágyamra még egy kicsit indulás előtt, amikor megpillantottam egy liliomot rajta. Felvettem, és elolvastam a kis levelet, amit hozzá kaptam:

Hiányzol, este találkozzunk, mutatni akarok neked valamit. – Rögtön felismertem a gyönyörű, tökéletes betűket. A szívem kalimpált, amint megéreztem az illatát a levélen. Felkaptam a virágot, és beleraktam egy vázába, de elfelejtettem, hogy ez a múltkor eltört, mert szokásosan bénáztam, és a szerencsétlen váza pont a közelemben volt… Felszisszentem, leraktam a liliomomat az asztalra, és leültem az ágyam szélére. Az ujjamat néztem, ahogy a vörös vérem kibuggyan a sebből, és lecsordul az ujjamon. Elbűvölve bámultam, aztán észbe kaptam, és letöröltem egy zsebkendővel. A levelet, még egyszer elolvastam, aztán begyűrtem a nadrágom zsebébe, és megint az ablakhoz mentem. Tudtam, hogy hiába várom, hogy Edward ott legyen, ő már messze jár, valószínű azért nem adta oda ezt személyesen, mert siet. És tényleg. Nem volt ott senki. Az ablakon furcsa dolgot vettem észre. Edward neve ott díszelgett még mindig, és mellette az enyém, ráfagyva az üvegre. – A szívem nagyot dobbant, és boldogan rohantam le a konyhába, levágtam a táskámat, aztán valamilyen ehető dolog után kutattam. Hosszú keresés után ráakadtam a müzlimre, kivettem a tejet, és lassan falatozni kezdtem. Arra gondoltam, vajon Edward hova mehetett? Biztos vadászni ment Emmettel. Ha olyan lennék, mint ő most velük mehettem volna. De ez Edward számára tabu. Legalábbis az érettségiig. Pedig olyan jó lenne… Annyira elgondolkoztam, hogy észre se vettem mikor ettem meg a müzlimet. Bevágtam az edényt a mosogatóba, felkaptam a táskám és az autóhoz rohantam. Odakint elég hideg volt a levegő, úgyhogy gyorsan beültem, és odabent vártam. Nem is tudom mire. Talán arra, hogy Edward mégis idejön, és elvisz. De tudtam, hogy butaság. Megráztam a fejem, és beindítottam a kocsimat. Ijedten rándultam meg. El is felejtettem milyen hangja van az én drága autómnak! Mosolyogtam egyet magamon…

Az odafele úton, még a szokásosnál is lassabban mentem, mert úgy esett az eső, hogy alig láttam valamit. Mikor beértem, és megláttam a piros sportkocsit, és a terepjárót, a remény kicsiny szikrája lobbant fel bennem, de aztán rájöttem, hogy hiába, mert ha a Volvo nincs itt, akkor Edward sincs. Szomorúan kullogtam a menzára, és ledobtam magam Mike mellé.

- Szia, Bella!

- Szia. – mondtam a kezemet fixírozva.

- Baj van? – Nem válaszoltam. Persze, hogy baj van! Edward nincs itt ez a baj!

- Nincs itt a pasija… - mondta Jessica gúnyosan. Angela megforgatta a szemét.

- Jess, hagyd már! – a lány morgott egyet, de leszállt rólam, és leült Mike másik oldalára.

- Jaj, csajszi, rossz rád nézni, mosolyogj már! Csak egyetlen nap. Ennyit már csak kibírsz nélküle… - próbált vidítani Eric kedvesen, bár az utolsó mondat kicsit gunyorosra sikerült. Azért mosolyogtam neki egyet, mire mindenki nevetett, még én is eleresztettem egy igazi kis mosoly – félét. Odapillantottam a többi Cullenre, és döbbenten vettem észre, hogy Emmet nem is hiányzik közülük, viszont Alicet nem láttam sehol. Kérdőn néztem Emmetre, aki vigyorgott, és kacsintott egyet. Nem értette mit akarok…

- Öhm… Nem baj? – kérdeztem a többiektől Emmeték felé intve. Muszáj megkérdeznem tőlük mi folyik itt! Csak udvariasságból kérdeztem persze, csöppet sem érdekelt a válaszuk.

- Persze. – mondta Angela, mint a társaság szó-szólója. Jessica szokásához híven morgott, és a szemét forgatta, viszont Mike… Az ő arckifejezése más volt. Szomorú és féltékeny egyszerre. Lelkifurdalásom volt miatta, és fejben feljegyeztem, hogy valamikor meg kell ejtenem egy mozit vele, meg Angelával. Odasiettem a „Cullen asztalhoz”, és levágódtam Emmet, és Jasper közé, ahol általában Alice szokott ülni. Rosalie félénken rám mosolygott, és én is eleresztettem egy udvariasság mosolyt, de nem szóltunk egymáshoz.

- Emmet…

- Igen?

- Hol van Alice, és Edward? – halkan tettem fel a kérdést, mert tudtam, hogy ha valaki meghallja a kérdést, esetleg megvárja a választ, és abból nem lesz semmi jó… Már ha ott vannak, ahol én gondolom.

- Az erdőben. – válaszolta egyszerűen, és gyönyörű arcán egy nyugodt mosoly terült el.

- És mit csinálnak ott? – még én is meglepődtem, mennyire izgatott a hangom.

- Azt titok. – először azt hittem, viccel. Vártam, hogy nevet egyet, aztán folytatja, de csak a reggelijét tologatta maga előtt, és ügyelt rá, hogy felém se kelljen néznie.

- Mi az, hogy titok? Edwardnak nincsenek előttem titkai! – emlékeztettem Emmetet.

- Úgy látszik mégis. – Kicsit rosszul esett Emmet gonoszkodása, és ezt ő is észrevette. – Ne haragudj Bella, de Edward megkért rá, hogy ne mondjam el neked.

- Értem.

- De hidd el rá fogsz jönni! Elég hamar. – kacsintott. Ez meg mit jelent? Most már biztos, hogy ezen fogok agyalni egész nap…

- De nem vadásznak? – olyan közel hajoltam Emmethez, hogy az illata teljesen elkábított, így kicsit ködös aggyal hátra dőltem, válaszára várva.

- Nem. Azt elmondanám neked. És egyébként sem Alicet vitte volna magával. – Hát ez most sokat segített. De legalább ez kilőve.

- De… Veszélyes, amit csinálnak? – Nem tehetek róla, aggódom értük. Mindhárman elmosolyodtak.

- Nem sok dolog van, ami veszélyes ránk. – válaszolta Jasper. – És ez teljesen veszélytelen.

- Ne aggódj Bella, nem lesz bajuk! Egyébként meg ez az egész miattad van! – folytatta Rosalie. Először azt hittem hibáztat, de az arca kedves volt, és őszinte.

- Miattam? – húztam fel a szemöldököm.

- Már így is túl sokat árultunk el. Ha nem akarod, hogy Edward átharapja a torkunkat ne faggass tovább! – Az emberek sokszor mondanak ilyeneket, de ez náluk nem vicc, vagy túlzás. Elképzeltem, ahogy Edward éppen neki esik Emmetnek. A hideg kirázott ettől a gondolattól. Teljesen összezavarodtam. Beletúrtam a hajamba, aztán hátradobtam, hogy ne lógjon a szemembe. Mikor eszembe jutott mit tettem, a szám elé kaptam a kezem. Emmet észre sem vette, el volt foglalva Rosalie hajának csavargatásával. A lány mozdulatlanul ült, és Jaspert nézte, ahogy most már én is. A fiú szemei kitágultak, a pupillái kiszélesedtek, és feketék lettek a keze pedig ökölbe szorult az asztalon.

- Sajnálom, ne haragudj! – a kezem automatikusan a válla felé indult, de hirtelen elrántottam. Rosalie kecsesen felállt, és odalépett a fiú mellé, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. Valamit mondott, de olyan gyorsan, és dalolva, hogy nem értettem semmit, pedig nagyon füleltem. A hangja teljesen elkábított. Megbabonázva hallgattam, és figyeltem, ahogy a szája mozog. Jasper arca ellazult, és szégyenkezőre váltott.

- Ne haragudj. – motyogtam.

- Ugyan Bella, inkább te ne haragudj. Hozzá kell még szoknom. Csak… kicsit megkísértett. – az arcán megjelentek az állati vonások. Egészen megijedtem. – Többet nem fordul elő.

- Remélem is! – Rosalie hangja olyan kemény volt, és dühös, hogy szinte sértette a fülem, az előbbi kellemes hangja után. Jasper csak még jobban szégyellte magát.

- Nem haragszom Jasper. – mondtam kedvesen, mire az arca felvidult. Óvatosan ráraktam a kezem a vállára, és megsimogattam. Nagyot nézett, és láttam rajta, hogy megfeszül, de rátette a kezét az enyémre. Amúgy sem volt melegem, de a hideg bőrétől libabőrös lettem. Emmet, és Rosalie büszkén néztek Jasperre, és mindketten vigyorogtak egyet, olyan féloldalasan, mint Edward szokott. Persze közel sem voltak olyan vonzóak, de azért tetszett ez a „családi vonás”.

A csengő megszólalt, és ők már rég nem voltak sehol. Gyorsan Angela után futottam, hogy együtt mehessünk spanyolra. Ő ott várt a terem előtt.

- Köszi.

Az egész órát azzal töltöttem, hogy Edward levelét olvasgattam. A papíron egy piros vérfolt díszelgett. Reggel nem vettem észre, hogy összevéreztem. Kinyitottam a levelet.

„Hiányzol, este találkozunk, mutatni akarok neked valamit.”

Elővettem egy tollat, és Edward nevét kezdtem firkálni a levélre. Mire végeztem minden milliméteren ott volt a neve. Orromhoz emeltem a papírt, és az illattól újra megborzongtam. Hogy fogom én túlélni ezt a napot? Már most legszívesebben kirohannék az erdőbe, és megkeresném őket. És még van hat egész órám. Uhh. Belegondolni is szörnyű.

- Miss. Swan, kérem, ébredjen fel, és segítsen Miss. Webbernek elvégezni a tesztet. – észre sem vettem mikor kaptuk meg a lapot. Angelára néztem, aki megértően megrázta a fejét, és folytatta a tesztet egyedül. Most nem lennék képes normálisan gondolkozni. Angela annyira rendes. Meg sem érdemlek egy ilyen barátot. Persze őt hozzá sem lehet hasonlítani Jacobhoz. Ő már több volt nekem, mint barát. A lételemem volt, a részem, a fanatikusa voltam. Múlt időben. Bizony. Mert ennek már vége. Választanom kellet, és én a „vérszívókat” választottam. Tudom, hogy sokat köszönhetek neki, és rosszul érzem magam miatta, de nem én akartam, hogy így legyen. Még mindig emlékeztem az utolsó találkozásunkra.

„ Sajnálom. – suttogta olyan halkan, hogy az ajkáról kellett leolvasnom a szavakat – viszlát Bells!

- Megígérted! – emlékeztettem kétségbeesetten. – Még mindig barátok vagyunk ugye?

Jacob lassan megrázta a fejét, és engem csaknem megfojtott a gombóc a torkomban.”

„ – Engedd el! – vicsorgott Jacob, és már megint magánkívül volt dühében. – Ide akar jönni!”

Az emlékre könnyes lett a szemem. A legjobb barátom volt. Maga a fény, az én sivár életemben… És mikor  végre visszakaptam Edwardot ő hagyott el. Jacob. Annyi mindent köszönhetek neki. Többek között, hogy nem haltam, vagy legalábbis nem őrültem bele Edward távozásába. Az ellenségének tart. Ahogy az összes Cullent, főleg Edwardot. Ez egy szörnyű gondolat. De a legrosszabb az, hogy neki is fájdalmat okozok ezzel. Igen. Az én személyes fényem, már nem úgy ragyog, mint régen. Már csak pislákol.

- Bella, gyere! Siessünk, nem akarok elkésni bioszról… is. – Mondta Angela, és az utolsó szón elmosolyodott. Észre se vettem, hogy kicsöngettek. Letöröltem a könnycseppet az arcomról, és a hajam a fejembe húztam, nehogy Angela meglássa, hogy sírtam. Átbaktattunk bioszra, és mikor megláttam az üres padomat, elfogott az üresség. Az a régi, jól ismert üresség, ami annyira fájt annak idején. Automatikusan a hasamhoz kaptam, és átkaroltam magam. Erősen szorítottam, nehogy szétessek. Alig kaptam levegőt, de nem akartam feltűnést kelteni, így csöndesen leültem az üres padba, és a kezemmel támasztottam az fejem. A mai órán a sejtekről, illetve annak mutációiról lesz szó. Már előre unom. Amint bejött a tanár, mindenki elhallgatott, és nagyon el volt foglalva a tankönyvével.

Az óra első felében, még szorgosan jegyzeteltem, legalábbis a többiek biztos ezt látták, pedig közben csak azt próbálgattam hányféleképpen lehet leírni Edward nevét. Szánalmas vagyok. Egy napot sem bírok ki nélküle. Ha itt lenne, biztos kinevetne. A szemeim hirtelen ólomsúlyúak lettek. A tananyag se nagyon kötött le, így engedélyt adtam magamnak, egy csöndes kis szundításra.

- Örülök, ennyire érdekli magát a tananyag! – Hallottam közvetlen közelről a biológia tanár ismerős hangját.

- Bocsánat, én csak… Nem érzem jól magam. – hazudtam. Tudtam, hogy ez csak azért van, mert Edwarddal hajnalig beszélgettünk, aztán meg elég korán felkeltem, így nem sokat aludtam. De ezt mégsem mondhattam el neki.

- Semmi baj Miss. Swan, megértem. Igazából elég rossz bőrben van, úgyhogy elengedem magát, és felmentem a további órái alól. De mielőtt haza menne, kérem, nézzen be a gyengélkedőre. – Köszönöm Istenem! El se hiszem… Mostantól mindig megírom a biológia leckét.

- Köszönöm tanár úr. – mondtam, és elpakoltam a cuccaimat, aztán kivágódtam a folyosóra. Siettem, ahogy csak tudtam, de fogalmam sem volt miért. Átrohantam a parkolón, és kopogás nélkül berontottam a gyengélkedőre.

- Hello. Öhm… A tanárom ragaszkodott hozzá, hogy bejöjjek. De semmi bajom, úgyhogy én akkor megyek is.

- Csak lassan kislány! Isabella ugye? – kérdezte az asszisztens.

- Igen, de csak Bella. – javítottam ki megszokásból, és leültem a betegágyra. Utoljára akkor voltam itt, mikor elájultam biológián, mert a többiek éppen vércsoport megállapításhoz kaptak kedvet.

- Tehát Bella… Nincs semmilyen panaszod? – jött oda a doktor nő. Nem sokkal volt idősebb nálam, így nem lepődtem meg rajta, hogy tegeződünk. Aranyos nőnek tűnt.

- Inkább csak álmos vagyok.

- Rendben. – Bevilágított a számba, megmérte a lázam, és ellenőrizte a pulzusom. – Tényleg semmi bajod, de nagyon álmosnak tűnsz, és így sajnos nem engedhetlek haza. Vagy hazavisz valaki, vagy itt kell maradnod. Szóljak édesapádnak? – Persze, csak az kéne még!

- Nem köszönöm, felhívok valakit. – mondtam, és elindultam kifele. Természetesen eszem ágában sem volt hívni bárkit is, de nem akartam, hogy itt tartsanak.

- Rendben. Akkor, szia, és aludd ki magad! – kedvesen mosolyogtam egyet, aztán eloldalaztam a kocsimig, beszálltam, és gyorsan elhajtottam. Siettem haza, azt hittem, hogy Edward majd ott fog várni, és akkor elfelejtek mindent, amin eddig gondolkoztam. Minden fájó gondolatot. Ahogy az úton hajtottan, éreztem, hogy a szemeim nagyon fájnak. Ezt az utat már kívülről ismertem, itt csak egyenesen kellet menni, úgyhogy megengedtem magamnak, hogy egy percre lehunyjam a szemem. Aztán az álmosság hatalmába kerített, és a fejem a kormányon landolt, és hangos dudálásra keltem, szemből jött egy autó, már csak egy másodpercre voltunk az ütközéstől. Akkor vettem észre, hogy rossz sávban vagyok. A szívem kihagyott egy dobbanást. Tudtam, hogy semmit sem tehetek, így csak a fejem elé kaptam a kezem, de a várt ütközés és fájdalom elmaradt. A másik autó megállt még előttem. Fogalmam sem volt róla, hogy csinálta. Viszont mikor kiszállt a vezető, minden világos lett.

- Jesszus Bella, jól vagy? – hallottam Alice kedves, csicsergő hangját. Miután megráztam a fejem, hogy kikerüljek a sokk hatása alól, válaszoltam.

- Igen. Ne haragudj. Úgy sajnálom. – egy-két könnycsepp végigfolyt az arcomon. – Csak fáradt voltam, és siettem, egyetlen percre csuktam be a szemem, és akkor jöttél.

- Tudom. Láttalak. – mutatott a fejére, a különleges képességére utalva. – Gyere, hazaviszlek.

- És az autóm? – húztam fel a szemöldököm.

- Hagyd itt, a földúton, majd Jasper hazahozza. – mondta kedvesen, és segített kiszállni, aztán megölelt, és odavezetett a Volvóhoz.

- Hol van Edward?

- Az erdőben.

- És miért van ott egyedül?

- Az titok.

- Alice…

- Sajnálom Bella, de tényleg az, és ha elmondom Edward nagyon mérges lesz! Csak annyit mondhatok, hogy nagyon fog neked tetszeni. – vigyorgott.

- Ez is több a semminél. – mosolyogtam. A mai nap először szívből. – Olyan rossz volt nélkületek…

- Örülj neki, hogy eljöhettél a suliból! – mondta, és csak most vettem észre, hogy elindultunk. – Minden rendben? Olyan nyúzottnak tűnsz.

- Igen. Igen, csak tudod… Fáradt vagyok. Azt hiszem, otthon alszom egyet.

- Azt jól teszed.

- Egyébként hova tartottál? – kérdeztem, mikor eszembe jutott, hogy tulajdonképpen ő velem szembe jött.

- Érted akartam menni a sulihoz. – mondta könnyedén. – Edward azt mondta, hogy tartsalak szemmel, amíg ő nincs veled. – megforgattam a szemem. Mintha óvódás lennék… - Úgyhogy, ha nem gond, átmennék hozzátok egy kicsit.

- Dehogy gond… Charlie biztos örülni fog neked! – mosolyogtam. Tényleg örültem, hogy itt van. Nem bírtam volna ki nélküle, legalább ő el tudja terelni a gondolataimat. Ha el kéne töltenem egy fél napot itthon, talán bele is őrülnék. Végig azon járt az eszem, hogy vajon mit csinálhat Edward az erdőben? És mi az, hogy ez az egész miattam van? Tetszeni fog? Alice biztos tudja.

- Meg is jöttünk. – Csak halkan motyogott, és ebből arra következtettem, hogy Edwardnak szólt inkább, mint nekem. Nagyokat pislogtam, és hátra dőltem az ülésen. Furcsa volt, hogy nem Edward fogta a kormányt az erős kezeivel, hanem Alice a hosszú, vékony kis ujjaival. Alicet figyeltem, amint a kormányt görcsösen szorítja, majd hirtelen elengedi, hátradől, és sóhajt egyet. Remegni kezdett, és a szemei elsötétültek, mintha valami távolabbi helyre fókuszálna. Az arca merev lett.

- Alice! – fogtam meg a kezét, és gyorsan lap után kutattam. A biológia füzetem került a kezembe először, úgyhogy készségesen a kezébe nyomtam, és a tolltartómból is előhalásztam egy tollat. A keze olyan hihetetlen gyorsasággal mozgott, hogy képtelen voltam követni. Össze – vissza rajzolt, de már kezdett kialakulni a kép. Edward volt, amint… amint verekszik egy állattal. Egy hatalmas medveszerű állattal. Alice még húzott egy – két vonalat, aztán lerakta a ceruzát. Elvettem tőle a képet, és közelebbről is megnéztem. Mégsem medve volt. Hanem egy farkas. Egy vérfarkas. Egészen pontosan Jacob. Ezer közül is felismerném ezeket a szemeket. A farkas épp támadni készült, Edward pedig nem hagyta magát. És a háttérben volt még valami. Vagy inkább valaki. Egy vékonyabb, és alacsonyabb alak, amint ijedten áll a két verekedő mellett. Nem tudtam kivenni az arcát, mert túl sötét volt a háttér, úgyhogy inkább Alicehez fordultam. Már újra normálisan nézett, és engem figyelt. Az arca fájdalmas volt.

- Bella, ez… Nem mindig pontosak a látomásaim. Nem kell ennek így lennie. – búgta lágyan.

- Ez nem lehet. Ez nem történhet meg! Hol van Edward? – hadartam ijedten, miközben kiszálltam a kocsiból, és idegesen fel – alá kezdtem járkálni.

- Sajnálom, de nem mondhatom meg.

- Alice! Lehet, hogy az élete függ ettől! – a hangom könyörgő volt, de mégis dühösen néztem Alicere. Az öccséről van szó! Még ha nem is vér szerint, de az öccse. És képes lenne hagyni, hogy összeverekedjen egy vérfarkassal?! És ha Jacobnak esik baja? Mi lesz, ha Edward nem bír magával, és neki esik. Valahogy az az érzésem, hogy bármilyen erős is Jacob, nem olyan tapasztalt, mint Edward. Könnyen meglehet, hogy ő jár rosszul. És én abba belehalok.

- Rendben, de várj egy kicsit, legalább aludj egy órát, és aztán ígérem, hogy elmegyünk Edwardhoz.

- Nem! Szó sem lehet róla! Egy óra? Alice, addig ki tudja, mi történik?

- A képen sötét van. És ha jól tudom, még legalább négy óránk van sötétedésig. Úgyhogy nyugodtam pihenj egyet.

- De figyelmeztetnünk kell Edwardot!– szinte már sírtam mérgemben. Hogy nem érti meg?

- Jó. Akkor te szépen lefekszel, és én meg elmegyek Edwardhoz, és elmondom neki mit láttam, rendben?

- Igen. Köszönöm. – bólintottam.

- Azért felkísérlek a szobádba, nehogy nekem elaludj út közben! – csilingelő nevetése megnyugtatott. Felkaptam a képet, és a táskámat, aztán elindultam befelé. Előhalásztam az ereszből a kulcsot, és felcaplattam a szobámba. Alice már ott volt, amin egyáltalán nem csodálkoztam. Ledobtam a táskám, és levettem a nadrágom, aztán bebújtam az ágyamba. Alice elhúzta a függönyöm, aztán leült mellém, és csendben várt, amíg el nem alszom. Már majdnem sikerült, amikor eszembe jutott valami.

- Alice! – suttogtam fáradtan. A lány rám emelte gyönyörű arcát, és kíváncsi tekintettel nézett. – Ki volt a harmadik ember a képen? – kérdeztem félálomban.

- Öhm… Azt hiszem te. – mondta kelletlenül, éreztem, hogy jobb szerette volna, ha ezt a kérdést nem teszem fel neki.

- Én? – kérdeztem értetlenül.

- Igen, de most aludj! Minél hamarabb elalszol, annál hamarabb megyek Edwardhoz. – eléggé nyugtalanított a gondolat, hogy én is ott voltam azon a képen, de Alicenek igaza volt. Lehunytam a szemem. Alice hideg keze, még végig siklott egyszer az arcomon, aztán átadtam magam az alvás örömének.

                                                                                *

- Megjöttem Bells! – A hirtelen zajra, felpattantak a szemeim, és ijedten ültem fel. Charlie hazajött. Kikászálódtam az ágyból, felkaptam a nadrágomat, és lerohantam.

- Szia, apu! – Charlie arca szigorúan időzött az enyémen, aztán egy kedves mosolyt villantott rám.

- Aludtál?

- Igen… Tudod, mostanában nem aludtam valami sokat, úgyhogy elég fáradt voltam ma.

- Rendben, akkor azt hiszem, rendelek egy pizzát.

- Majd főzök valamit! Nem kell pizzát rendelned.

- Nem, arról szó sem lehet, menj fel, és pihend ki magad! – mondta Charlie ellentmondást nem tűrő hangon. Bólintottam egyet, és felsétáltam a szobámba. Alice ott ült az ágyam szélén.

- Szia. –  Kedvesen rám mosolygott, és megütögette az ágyat maga mellet, jelezve, hogy üljek le.

- Beszéltél Edwarddal? – Leültem mellé, és megbabonázva figyeltem, amint válaszol.

- Igen, és azt mondta, hogy ne aggódj, ez nem fog megtörténni. Uralkodik magán, bármi történjen. – Nagyot sóhajtottam. Ha Edward mondta én elhiszem.

- Rendben. Akkor most már elmondjátok végre, mi volt ez a nagy titkolózás? – kérdeztem izgatottan. Alice az órára pillantott a falamon, és megcsóválta a fejét. -  Még van egy óránk. Addig el kell, készítselek!

- Mi? Mire?

- Titok.

- Alice… - nyafogtam. – De ugye, nem egy újabb bál? Mert legutóbb, mikor „El kellet készítened” Edward elrángatott a bálba. – Komolyan elgondolkoztam rajta, hogy van-e valami bál mostanában, de nagy megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy nincs.

- Nem, ez nem bál… De ne faggatózz! Úgysem mondok többet. – válaszolta, és kiöltötte rám a nyelvét. Neki még ez a gesztus, is tökéletesen állt.

- Jó. – egyeztem bele a sorsomba. Alice addigra már a hajamat készítgette, és azon tűnődött melyik ruhát adja rám. – Köszi, mindent.

- Ugyan már! Te családtag vagy.

- Sajnos még nem teljesen.

- Még. – vigyorgott. – Ugye tudod, hogy te vagy a legjobb barátnőm?

- És te is az enyém. – bólogattam, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- És egy barátnő dolga, hogy emlékeztesse a másikat bizonyos dolgokra. – mondta óvatosan.

- Mint például? – felhúztam a szemöldököm, és közelebb hajoltam hozzá, hogy jobban halljam.

- Mint például fontos időpontokra. – Nem értettem miről beszél. Pedig valami célja volt ezzel.

- Hova akarsz kilyukadni?

- Ez a titok… Mindegy, hagyjuk. Majd rájössz! – nevetett, miközben kiválasztott nekem pár ruhát. Először egy sötétzöld fűzőt, és egy fekete csőnadrágot, és azt mondta vegyem fel. Elégedetten bólogatott, aztán kiválasztott még egy tucat ruhát, amit fel kellett próbálnom, de végül maradt a fűző, ami inkább volt ujj, - és pánt nélküli fölső. Selyemből volt, és mikor felvettem, és megnéztem magam a tükörben el kellet ismernem, hogy nem olyan ronda… Fogalmam sincs Alice honnan túrta ezt elő. A nadrágot is felvetette velem, aztán egy sötétzöld kis nyári cipőt adott még. Miután megfésült, és kifestette a szemem, elégedetten bámult rám.

- Kész vagy. Ha ettől nem áll el a lélegzete Edwardnak, akkor semmitől. – Erre mindketten felnevettünk. Tulajdonképpen az lenne a csoda, ha lélegezni kezdene, mikor meglátna… - Csodaszép vagy Bella!

- Köszönöm. – mondtam elpirulva. – Most már mehetünk?

- Igen, csak még megbeszélem Charlieval. – kacsintott rám ravaszul, és kiugrott az ablakon, majd már hallottam is a csengőszót. Gyorsan leszaladtam, de Charlie gyorsabb volt.

- Áh, szia, Alice! Mi van veled? Gyere be! Nézd, Bella ki van itt! – Charlie úgy fellelkesült, mint egy ötéves kisgyerek, mikor megkapja a legújabb játékot, amire vágyott.

- Igazából, csak azért jöttem, mert Bellával elmegyünk vacsorázni. Persze, ha nem baj! – mondta Alice tisztelettudóan, és közben Charlie szemébe nézett.

- Hát persze, hogy nem baj! Végül is péntek van! És végre nem csak az öcséddel hajlandó elmenni valahova. – súgta Charlie „bizalmasan”. Alice kedvesen mosolygott.

- Apu… -morogtam.

- Nem is említetted, hogy el akartok menni!

- Csak most hívtam fel. Az előbb. Meglepetésnek szántam, mivel olyan rég nem voltunk már csak mi ketten lányok. – mondta Alice szemrebbenés nélkül. Én meg csak bólogattam, mert ha megszólalok, tuti elárulom magunkat. Amilyen jól tudok én hazudni…

- Hát, akkor, sziasztok. Gondolom Alicéknél alszol… - Rögtön mondtam volna, hogy nem, de Alice megelőzött.

- Igen. – a hangja továbbra is tele volt kedvességgel, és tisztelettel.

- Rendben, akkor holnap találkozunk. Jó éjt, Bells! Alice, vigyázz rá! – kacsintott Charlie, és mintha húsz évet fiatalodott volna. Hihetetlen, hogy elengedett! Amint kiléptünk az ajtón, Alicehez fordultam:

- Ezt meg, hogy csináltad? – Biztos voltam benne, hogy Charlie nem magától engedett el.

- Ügyesen! – mondta ő ravasz képpel, és elindultunk a Volvóhoz. A furgonom pontosan ott állt, ahol hagyni szoktam. Egy pillanatra megtorpantam, de eszembe jutott, amit Alice mondott délelőtt:          „- Hagyd itt, a földúton, majd Jasper hazahozza.” Mire észbe kaptam, Alice már ott állt az út közepén a Volvóval, és várt rám. Gyorsan odaszaladtam, és becsusszantam az anyósülésre.

- Mehetünk? – Az arca izgatott volt, és kislányos, amitől én is komolyan elkezdtem izgulni. Amint elhagytuk Charlie látómezőjét Alice olyan gyorsan indult el, hogy belepasszírozódtam az ülésbe. Végigsuhantunk a fákkal keretezett úton, és befordultunk a Cullen házhoz. Egyre sötétebb lett, és mikor kiszállni készültem, megbotlottam, és majdnem kiestem az autóból, de Alice elkapott.

- Köszi. Ma már másodszor mentesz meg. – jegyeztem meg mosolyogva. Alice felnevetett és előreterelt a házhoz. Mikor beléptem, megéreztem Edward illatát, a szívem beleremegett és jóleső borzongás futott rajtam végig.

- Edward, meghoztam a vacsorát! – először megijedtem, sőt megfagyott a vér az ereimben, de Alice csilingelő nevetése visszarázott a valóságba. Edward vigyorogva jött le a lépcsőn, olyan elegánsan, mint egy filmsztár.

- Hmm… A kedvencem! – odahajolt hozzám, és egy puszit nyomott az arcomra. A szája hideg volt, mint mindig, mégis felforrósodtam, mikor hozzám ért. Elpirultam pedig hozzászokhattam volna már az ilyen fajta dolgokhoz.

- Indulhatunk? – kérdezte Edward, és udvariasan felém nyújtotta a kezét.

- Persze. – cincogtam, és belekaroltam a karjába. Csak most tudtam igazán végigmérni. Bronzvörös haja, most is össze-vissza meredezett. A szeme aranybarna volt, és meleg. Egy sötétzöld nyakkendőt viselt, és egy fekete, laza inget, egy fekete szövetnadrággal. Hihetetlenül elegáns volt. Tökéletesen nézett ki. Lélegzetelállítóan tökéletesen. Odakísért a kocsihoz, és besegített, aztán egy pillanat alatt megkerülte a kocsit és beült mellém.

- Miért nem voltál ma suliban? – szegeztem neki a kérdést.

- Dolgom volt. – az útra szegezte a szemét és közben féloldalasan mosolygott, amit annyira imádtam.

- Dolgod? – húztam fel a szemöldököm.

- Olyan meglepő?

- Nem… Nem, csak azt hittem… Mindent elmondasz nekem! – a hangom kicsit durcás volt, és sértődött.

- Igen. Így is van. Mindjárt meg látod. – lefékezett.

- Hol vagyunk? – kérdeztem gyanakodva.

- Az erdőben. Innen gyalog megyünk. – vigyorgott. Kiszálltunk a kocsiból és elindultunk egy ösvényen. Edward magabiztosan haladt előre, és bár fogta a kezem, én percenként megbotlottam.

- Gyere. – mondta kedvesen, és kinyújtotta a kezét. Felrántott a hátára, és futni kezdett. A szél csak úgy süvített a fülem mellett. Annyira élveztem a száguldást és ugyanakkor a védelmet, amit Edward nyújtott, hogy hangosan nevetni kezdtem. Edward kedvesen megpuszilta a nyakába kapaszkodó kezem, amitől szikrázni kezdett a levegő körülöttünk. Ráhajtottam a fejem a vállára és élvez

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés