Az idő csak vánszorgott, és mi az összetört kanapén kuporogtunk, várva, hogy elindulhassunk a reptérre. A karjaimba ringattam, sötéten meredve a semmibe, és hallgattam, hogy időnként felzokog, mikor az a valami megmozdult benne. A hasát szorongatta, és én tudtam, hogy legszívesebben meghalna, vagy engem ölne meg, de mindennek ellenére én nyugtató szavakat mormoltam a fülébe, sokszor arra sem figyelve, hogy mit reagál rá, és tulajdonképpen én magam sem fogtam fel saját szavaimat.
-Nyugodj meg, szerelmem! Hazaérünk és holnap ilyenkor már semmi nem fog belülről kínozni téged! Itt vagyok veled, nem engedem, hogy bántódáson essen - ismételgettem ezredjére.
A távoli jövő több lehetőséget is felvázolt előttem, de egyet nem voltam hajlandó elfogadni. Nem akartam felfogni, hogy meghalhat, akár ebben a pár órában is, míg haza nem érünk. Nem számított volna, ha megszabadítjuk a féregtől, és nem engedi, hogy átváltoztassam, hanem elhagy. Pokoli volt erre gondolni, de az esélye annak, hogy élhet, mindennél fontosabb volt számomra. Egyetlen lehetőség lett volna számomra reménnyel kecsegtető: ha felépül, miután kivesszük belőle azt a valamit, és utána vámpírrá változtathatom, és ő megbocsájt nekem. Velem kellett maradni. Elképesztő volt beismernem, hogy az, ami most történik velünk, ezerszer rosszabb annál, mikor elhagytam. Akkor legalább tudtam, hogy bár bánatos, de legalább fizikailag jól van. Csak később jöttem rá, hogy mindez ostoba gondolat volt a részemről. Sosem volt jól, Alice elmesélt mindent, amit látott, csak titkolta előlem, és Charlie emlékei csak még inkább alátámasztották tévhitemet. De akkor is jobb volt az az állapot, mint a mostani.
-Szeretlek - emeltem fel állát. Szemei fényesen csillogtak, a könnyek arcára száradtak. Nem válaszolt, csak újból könnyezni kezdett.
-Bocsáss meg - lehelte, és egy pillanatra azt hittem, megint hányni fog. Eltámogattam a mosdóig, de csak megmosta az arcát.
-Sétálni akarok - mondta gyengén.
Bármit megtettem érte, ami neki segített. Átkaroltam vállait, és áthaladtunk a fehér szobán. Ránéztem a falra, a vetítőgép összeroncsolva, füstölögve csüngött rajta. Abban a pillanatban tompultak az emlékeim, az agyam blokkolta minden egyes pillanatát, csak annyit tudtam, hogy valamiért fontosnak éreztem újból és újból szeretkezni Bellával. Ahogy kiléptünk a homokos partra, rádöbbentem, hogy mindannak ellenére, hogy Bellában valami szörnyűséges élet kezd el növekedni, akár boldog is lehettem volna. Ha az a valami ember lett volna. Annyiszor elmondtam neki, hogy nem tudja, mit vállal azzal, hogy hozzám jön, és lemond az anyaságról. És egyszer még azt is megvallottam neki, hogy fájó pont a létezésemben, hogy nem lehet tőle gyerekem. Ő pedig minden egyes kitörésemnél csak azt ismételgette, hogy mindez nem számít. Én voltam egyedül fontos az életében. De most itt volt, szinte megkaptam, amit akartam. A lét valamilyen misztikus, ámbár tökéletesen gonosz, démoni és veszélyes formája növekedett benne, és ezt a valamit belőlem kapta. El sem tudtam képzelni, micsoda fájdalmat érezhet most legbelül, nem csak a méhében, de a szívében is, amit ki tudja hanyadjára törtem össze.
Minden olyan békés volt a szigeten. Lágy fuvallat lengette a pálmafák leveleit, a barna delfinek időnként feltűntek a felszínen. A felszínen én is békés voltam. Nem engedhettem, hogy Bella lássa a bensőmben dúló kétségbeesett, elkeseredett harcot az őrület ellen.
Mikor a Nap a horizont felé közeledett, szó nélkül visszaindultunk a házhoz.
A jachtra pakoltam a bőröndöket, és aggodalmasan fürkésztem hamuszürke arcát.
- Lassan fogok menni, ne félj - öleltem magamhoz egy pillanatra, míg a jachtba léptem vele.
Nem szólt egy szót sem, a tekintete kemény volt, és én ettől megijedtem. Tudtam, hogy eljön a pillanat, és a sokk tökéletesen eluralkodik rajta. A kezem megremegett, ahogy gyengéden az ülésre toltam, és a szíjat áthúztam válla felett, szorosan az üléshez préselve törékeny testét. Keze megragadta a szíjat, távolabb rángatva hasától, dacos lett arckifejezése. Vagy inkábbâ�¦ undorodó? Nem bírtam tovább nézni, ahogy percről percre eléri őt az esetleges hisztéria. Szinte csak ringatózott a jacht a vízen, nem akartam gyorsabban haladni, nem mertem kockáztatni, tartva egy esetleges tengeribetegséghez hasonló jelenettől. Az egyetlen dolog, ami nyugalmat hozott röpke egy órára, az volt, hogy a víz morajlása és a motor zúgása elég hangos volt ahhoz, hogy ne halljam a démon szívének dobogását. Nem akartam elmondani Bellának, hogy szíve van annak a valaminek. Tudtam, hogy abban a pillanatban meggondolná magát, és talán abba az álomképe ringatná magát, hogy egy embergyerek növekszik benne. Ő nem lehetett olyan nő, aki ha mégis esélyt kapna egy emberi anyaságra, egy emberi gyermekkel, akkor feladná. De azt is tudtam, hogy nem akar egy szörnyet a világra hozni.
A repülőtéren evett egy keveset, míg a felszállásra vártunk. Üresen meredt az emberekre, és gyűlöltem látni az arcán a fájdalmas rándulást, valahányszor egy kisgyerek elhaladt előttünk. A táskáját lerakta maga mellé, és mivel a másik oldalán már ültek, kénytelen voltam a táska mellé ülni. Megfogtam kezét, ami élettelenül simult tenyerembe, és az ujjai nem kulcsolódtak az én kezemre. Nem beszélt hozzám, ha csak nem kérdeztem, hogy jól van-e, amire mindig csak annyi volt a válasz: â��kitűnően vagyokâ��.
A repülőn az ölembe akartam vonni, de elhúzódott, elment a mosdóba, majd visszatérve rendelt egy kólát. Az ablak mellé ült, és ismét csak bámult, ki az ablakon, a sötét felhők végtelen feketeségébe. Úgy éreztem, engem is ilyennek láthat most, hogy tönkretettem az életét, hogy halálra ítéltem őt. â��Ez így nem igazság! Nem akarok belőled áldozatot gyártani. Én dolgokat akarok adni neked és dolgokat akarok elvenni tőled. De a jövődet nem akarom ellopni!â�� - villant be az esküvő előtti éjszakánk. Mindegy volt, hogy mit akartam, hogy féltettem-e a jövőjét vagy sem. Mert áldozatot gyártottam belőle, mert nem dolgokat adtam neki, hanem a halált, és nem dolgokat vettem el tőle, hanem az életét.
A tehetetlenség jó volt, kiábrándított az összes naiv gondolatomból. Elkerülhetetlen volt a vérontás egy kisebb fajtája, az a lény küzdeni fog majd, talán még Bella józan eszét is képes lenne elvenni, ha Bella nem lenne annyira akaratos. De eldöntöttem, és reméltem, hogy Alice látja, és figyelmezteti a többieket, hogy menjenek el otthonról, nem kell, hogy érezzék a friss, serkenő vér illatát. Csak Carlisle és én leszünk Bellával, mikor megszabadítjuk fájdalmának okától. Személyesen fogom a farkasok elé vetni a csótányt.
A kezembe temettem arcomat, mikor bocsánatot kértem tőle, és rám sem nézett, csak bólintott. Kezdtem kiüresedni. A ruganyos fájdalom, ami időnként elhagyta testemet, és rám vicsorgott, néha visszacsapódott belém, és összeroskadtam az ülésben. Láttam magam előtt, hogy nem sikerül őt megmentenem, de nem vágyhattam a halálra. Az igazi büntetést vállalnom kellett. Nem futhattam el Charlie keserű dühe elől, nem rohanhattam a Volturi nagyszerű, kecses és boldog karjaiba, hogy meghaljak. Léteznem kellett, örökidőkig, és ha enyhülni mert volna valaha bűntudatom és fájdalmam, akkor a Bella iránt érzett örök és mindent elsöprő szerelmem újból ráébresztett volna, hogy nekem véreznem kell, újra és újra fel kell nyitnom a sebeimet a halott szívemen, hogy méltóképpen találjon Bella megbékélésre a túlvilágon.
Nem tudtam már könnyek nélkül sírni se, a fájdalmam annyira mély volt, hogy már lassan nem is éreztem semmit.
Lenéztem kezeimre, amik megannyi halott testet tartottak már. Halottakat, akiknek a vérét én szívtam ki, halottakat, akiket felboncoltam orvosi tanulmányaim során. Egy halott testet nem akartam a karjaimban tartani. Most még mellettem ült, és az arcáról bánatgömböcskék gördültek le. Kezeim közé vettem arcát, és lecsókoltam a sós áradatot sápadt bőréről. Elhúzódott, mikor meg akartam csókolni. A kezeim az ölembe hullottak.
És ettől a pillanattól fogva, hogy elutasította a csókomat, egyetlen kép lebegett előttem, míg a Seattle-i repülőtérre nem értünk. Láttam magamat, ahogy felidézek mindent, amit a boncolások során tanultam, ahogy Carlisle magyarázza, hogy tudok Bellának minél kisebb fájdalmat okozni. Én akartam jóvátenni a hibámat. Akartam egy esélyt, mindennél jobban, hogy a szolgája legyek Bellának. Akartam egy esélyt, hogy mindent megkapjon, amit csak akar, és akartam, hogy csak tőlem kaphassa meg. Akartam, akartam és akartam.
-Szédülök - mondta kelletlenül, mikor leszállt a repülőgép, és mi a széles folyosón haladtunk a poggyászok felé. És ugyanolyan kelletlenül viselte el, hogy átkarolom vállait.
Láttam a családomat, mind aggódva tekintettek Bellára. Egy pillanat műve volt az egész. Elfordultam Bellától, de az egyik kezét még fogtam, hogy felvegyem a bőröndöket. A kicsi, és gyenge kéz kisiklott kezem közül, a hozzá tartozó törékeny test rohanni kezdett, kikerülve a detektorok felé haladó turistacsoportot. És a test, amit én fertőztem meg, Rosalie ölelésre nyújtott karjaiba csapódott. Emmett védelmezően Rose derekára helyezte karját, és Esme is átölelte Bellát, aki még mindig Rose karjaiba simult.
â��Nos, Edward, ő az enyém. Nem engedem, hogy a bébit megöljétek!â�� - halottam meg Rosalie gondolatait, és a poggyászok kihullottak kezemből. Tudtam, hogy az â��enyémâ�� jelző a â��bébivelâ�� egyenlő.
Zihálni kezdtem, a kép sehogy sem állt össze. Alice-re néztem, aki irgalmat mutatott felém. Láttam, hogy Bella telefonál, és segítséget kér. Rosalie-tól.
Bella zokogott, mindennél jobban, mint eddig, és nem nézett rám, de hozzám beszélt:
-Bocsáss meg, Edward. Nem volt más választásomâ�¦
-Persze, hogy nem volt, drága Bella - vágott közbe Rosalie. - Nem engedem, hogy ezek a sarlatánok megöljék a bébit - morogta.
Carlisle-ra emeltem a tekintetemet. Nem kellett hallanom a gondolatait. Ő sosem hadakozott senki döntése ellen, és pláne nem akarta megbántani Esme-t. â��Edward, ha ki tudjuk cselezni őketâ�¦ megoldjukâ�¦â�� - súgta magában, és megrendültem. Ez volt az első alkalom, hogy felülkerekedett saját természetén. Alice ugyanabban a pillanatban látta apám elhatározását, és felszisszent. Bellához sétált, megfogva kezét. Úgy álltak Bella körül, mint a bástyák a király körül. Jasper elkínzott arccal lépett Alice mellé. Patthelyzet volt. Apám és én álltunk a másik oldalon, de mikor Esme Carlisle-ra nézett, megértésért könyörögve tekintetében, én már tudtam, hogy mindent elvesztettem.
Bella engem figyelt könnyei árján keresztül. Semmi nem számított innentől kezdve. Sem az akaratom, hogy legyen esélyem Bellának bármit is megadni, sem Alice látomásképe, ami évek óta határozatlanul változatlan volt, ahogy öleli Bellát, aki vámpír.
-Hozzátok őt haza - suttogtam.
A bőröndöket otthagytam a földön, és a szívemet is magam után hagytam a reptéren. Egyetlen vágyam volt. Bellával maradni, az utolsó szívdobbanásáig.
AJÁNLOM AZ OLDALT
