Újabb szorongást kifejtő hétfő reggel. Szokásomhoz híven a csoportképemet bámultam, és erőnek erejével próbáltam emlékekhez kötni a szereplőket. De most sem jutottam semmire. Kezdett rettentően idegesíteni a kialakult helyzet. Míg kérdezősködtem, és a többiek hellyel-közzel válaszoltak is, beugrott pár apróság. Viszont mióta nem faggatózok (mert meguntam a Cullenek „nem mondhatunk el semmit, hidd el, ez a te érdeked is” – jelmondatát), semmi érdemleges nem jut az eszembe. A legutolsó emlékem a születésnapomon rémlett fel. De az sem emlék volt, hanem érzés.

Edward ölelése.

Annyira erős érzés kerekedett bennem felül, hogy utána egy ideig kénytelen voltam a fiút kerülni. Nem akartam még hevesebb érzelmeket táplálni iránta, na meg ami még rosszabb, letámadni sem volt nagy kedvem. Illetve lett volna. Épp ez a baj.

De utóbbi késztetésemet hamar sikerült leküzdenem józan eszemre hallgatva. Egyik részről ott volt a múltam. Amit nem ismerek. Ki tudja, lehet, hogy valahol van valaki, aki szeret engem, és én is őt, csupán elfelejtettem. Nem lehet, biztos voltam benne, hogy szerelmes vagyok. Csak épp azt nem tudtam, hogy kibe.

Másik részről ott volt az, hogy nem szerethetek bele Edward Tökéletes Cullenbe csak úgy. Hiszen ő nem érez irántam semmit. Mert miért is érezne? Rose egyszer azt mondta, Edward nagyon finnyás minden téren. Nem valószínű, hogy az én jelentéktelen kis emberlétem igézte volna meg. Mivel emberként hihetetlenül egyszerű és átlagos voltam. Most meg gyönyörű vagyok, de ez akkor is csak részletkérdés. Szóval ez az egész ügy valahogy írtóra fura.

Így elmélkedtem, amikor lépteket hallottam a lépcsőn. Csak fesd a vámpírt a falra, rögtön meg is jelenik…

Kopp, kopp.

-         Bejöhetek? – kérdezte Edward.

-         Persze – feleltem, miközben letettem a képet, és igyekeztem közömbös arcot vágni.

-         Ideje lenne vadásznunk – jelentette ki egy percig sem kertelve. Ma reggel is istenien nézett ki, de már nem sokkolt egy csöppet sem.

-         Ahogy gondolod – bólintottam, és követtem őt.

Most messzebb futottunk az átlagnál. Minimum másfél, ha nem még ettől is több kilométernyit tettünk meg. Már engedélyt kaptam nagyobb állatokra is, mint például tigris, vagy oroszlán, ami elégedettséggel töltött el, de valahogy ma csak a szomjam csillapítottam, nem élveztem a vadászatot. Ugyanis Edwardból feszültség áradt felém, nem is csekély.

Miután befejeztük, épp indulni készültem volna, de megállított. Ekkor döbbentem rá, miért is olyan feszült, illetve miért éreztem magam olyan kényelmetlenül ezen a reggelen. Hétfő van.

„Készülj fel, Jazz egy hétfő reggelen fog színt vallani Edwardnak. Onnantól tied a terep” – idéztem fel Alice hangját. Szóval most engem fog faggatni a titokról.

-         Bella… én…

-         Tudom – hárítottam el felesleges magyarázatát. – De ha Jasperből nem szedted ki, akkor ez nálam sem fog működni - Az arca elsötétült egy pillanatra, majd derűsség vette át a helyét.

-         De pontosan miért is kell titkolózni, pont előttem?

-         Félreérted. Nem előtted titkolózunk, hanem mindenki előtt – jelentettem ki hihetetlenül nyugodt hangon. Megérte a sok gyakorlás.

-         Ezek szerint olyan titkos, hogy még én sem tudhatok róla?

-         Mi az, hogy még te sem? – kérdeztem meglepetten. Zavarba jött. Ilyet még nem láttam az ő részéről.

-         Csupán arra gondoltam, hogy Jazz némi szolidaritást fog mutatni az irányomba. Valamint arra is, hogy te nem fogsz előttem titkolózni.

-         Miért ne tenném, ha egyszer nem rád tartozik? – vágtam vissza.

-         Szerintem rám tartozik – egyre ingerültebben beszéltünk mindketten.

-         Miért?

-         Mert… hát ez igazán bosszantó. Ez a képességem, erre még így sem tudhatom meg, másokon keresztül, mi játszódik a fejedben – morogta. Én meg bepipultam.

-         Igen? Ez bosszantó? Szegény… úgy sajnállak. – minden szavamból sütött a gúny. – Az nem is bosszantó, hogy nem emlékszem semmire, de azzal ébresztenek, hogy vámpír vagyok. Bármilyen alapvető kérdést felteszek, gondolatban mindig konzultálnak veled a többiek, hogy válaszolhatnak-e, amit máig nem értek. Bármilyen furcsa érzésem is támad, Jazz rögtön tudja, mi is az, de én nem. És ti mindent tudtok rólam, én meg semmit magamról, mégis elvárjátok, hogy ezt teljesen nyugodtan tűrjem! Ugyan, ez egyáltalán nem bosszantó – sziszegtem elvetemült dühvel. Úgy éreztem, elég rá pillantanom, és fájdalmat tudok okozni neki. De ehelyett a földet bámultam hosszú ideig. Nem szólalt meg. Én sem. Remegésem alábbhagyott, reménytelenségnek adta át a helyét.

Ekkor történt meg az, amire a legkevésbé számítottam. Odajött hozzám, és átölelt. Újra. Úgy, mint a szülinapomon, csak mintha még intenzívebben hatott volna rám az érzés. Akaratomon kívül erősen belekapaszkodtam.

-         S… sajnálom – suttogtam, éreztem, hogy ha lenne könnyem, most potyogna.

-         Csss… semmi baj – csitítóan simogatta a hátam, és meg még szorosabban simultam hozzá. – Megértem, mire gondolsz. Ígérem, megpróbálunk többet megosztani veled, de csak burkoltan. És… bár nem mondtad ki, de te is úgy gondolod, hogy birtokolni akarlak téged. Nem igaz, csak védelek. De sajnálom, nem tehetek róla… - megráztam a fejem, jelezve, hogy megértem, és megbocsátok. Ott álltunk még ki tudja mennyi ideig. Erős mellkasára vonva nyugodtan belélegezhettem illatát, érezhettem közelségét…ő meg egyre csak szorított, és cirógatta a hátamat…

-         Szóval egy érzést titkoltok? Ezért nem mér téged többé Jasper? – kérdezte halkan.

-         Edward, hiába vagyok most elgyengülve, akkor sem szedsz ki belőlem semmit – figyelmeztettem. Felkuncogott.

-         Nem is szándékoztam. Csupán ennyire lennék kíváncsi – felemelte a fejem, kényszerített rá, hogy a szemébe nézzek. Elvesztem. Már megint.

-         Igen… - susogtam ismét. Ő bólintott, bár látszott rajta, hogy most még kíváncsibb, nem erőltette a témát. Egymás szemébe fúrtuk a tekintetünket, és újra pattogzani kezdtek a szikrák. Keze újra vándorútnak indult a hátamon, én meg önkívületi állapotban átkulcsoltam a nyakát. Egyre közelebb és közelebb hajoltunk egymáshoz, mikor…

… egy farkas ügetett el tőlünk nem messzire. Nem is lehetett farkasnak nevezni, hiszen annál sokkal óriásibb volt. Gyönyörű, csokoládébarna bundájú állat volt, de mégis volt valami fenyegető a jelenlétében. Mintha ösztönösen riadót fújtak volna a fejembe. Edward feszülten pillantott az állatra, és morgott valamit, mire az elment. De én hirtelen elszörnyülködtem majdnem-tettemen. Hátráltam pár lépést, és minden erőmből futni kezdtem a ház felé. Életemben először győztem le őt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés