A Nap erőtlen sugaraival sütött be a tető üvegablakán. Edward felnyögött:
-Ne! Nem akarok még reggelt! - dünnyögte bele hasamba.
-Még csak hajnal van - sóhajtottam.
Erős karjai körülölelték derekamat, és az ölébe vont. Fejemet mellkasára hajtottam. A homlokomra tapasztotta ajkait, karjai körbetekerték felsőtestemet, és halkan dúdolt. Egyértelműen nehéz volt regenerálni agyunknak azt a felét, ami a szülőségünkért volt felelős. A bűvszó mindig Nessie volt, akinek neve ugyanúgy hatott ránk, mint a Napfény, ragyogtunk tőle, ugyanakkor reggelenként azt hívatott jelezni, hogy ideje Nessie-vel lenni.
Olyan csodálatosan rajzolódtak ki karjain az izmok, lehetetlenség volt megállni, hogy a mutatóujjam ne rajzolja körbe vonalait, vagy széles, lapos mellkasát ne érintsem meg ajkaimmal, vagy lábait ne fonjam össze lábaival.
-Bella - suttogta lágy, dallamos hangon. - Mindjárt felébred, vissza kell mennünk hozzá.
Tudtam, természetesen nem is bántam, hogy vissza kell hozzá mennünk, de nem ment. Ma reggel valami rosszat éreztem, valamit, ami baljós volt, és arra intettet, hogy minden pillanatot ki kell élveznem Edwarddal.
-Edward - leheltem nyakába, miután szorosan átöleltem.
-Mi a baj? - kérdezte kedvesen.
-Olyan rossz előérzetem támadt. Valamiâ�¦ valami közelegâ�¦
-Bella, nincs mitől tartanunk, a Volturiâ�¦
-Nem, nem ők. Valami fel fogja borítani a boldogságunkat, érzem, Edwardâ�¦ és félek.
-Nem engedem, Bella - mondta fáradtan. - Semmi esetre sem. Bármi áron megvédelek titeket. Tanultam a hibáimból. Nem fogok soha többé mindent biztosra venni, nem kapkodok el semmit, de azt nem fogom engedni, hogy tönkretegye bármi vagy bárki a boldogságunkat - szorított magához védelmezően.
Talán mondanom kellett volna valamit, talán azt, hogy én sem engedem majd, és hogy mindent megteszek kettejükért, mert bármennyire szerettem másokat, őket kettejüket mindennél jobban.
Feltérdeltem, és elvesztem a tekintetében. A ruháink már kezében voltak, öltöznünk kellett volna.
-Nessie - mondta nehezen.
Bólogattam. A kezeim már combjaira támaszkodtak, ahogy felé dőltem, hogy ajkait érezhessem ajkaimon. Ahogy oldalamhoz érintette ujjait, megborzongtam. Nem kapkodtunk, elmélyülten néztünk egymás szemébe.
-Jön - dermedt meg hirtelen. - Az erdő szélén áll, érzi az illatunkat!
-Ki?! - sipítottam.
-Nessie - zihálta, és düh csillant szemeiben. - Megölöm Emmettetâ�¦ öltözz! - dobta felém ruháim. - Azt mondta, ha nem vagyunk ott, mikor felébred, keresse az illatunkat, vagy a faforgács illatát! Nem láthat meg itt minket - hadarta, és szétnézett egy pillanatra a kicsi házban.
A legnagyobb ágy vaskerete elgörbülve, a takaró szétcincálva lógott a földre, a tollak csinos kupacokban hevertek az ágyon.
-Rohanj! - ragadtam karon, és nem érdekelt, hogy az ingje az ajtó és a félfa közé akadva ottmaradt.
Eszeveszetten futottunk, Nessie most már szólongatott minket, de tudtam, hogy nem futhatunk vele pont szembe, akkor kíváncsi lenne, és felkutatná, hogy merre jártunk.
Egy éles jobb kanyarral átugrottam a páfrányok sűrű falát.
Már láttam a házat, ahogy kiértünk a fák közül, és csináltam egy hátraarcot az erdő széle mentén
-Nessie - kiabáltam. - Nessie, merre vagy? - kérdeztem, pedig pontosan láttam, hogy abban a pillanatban elveszik a fák között.
-Anya? - kiabált vissza.
Edward előrefutott, és Nessie után eltűnt az erdőben.
-Nessie? Nessie? - üvöltötte Edward ijedten. Felugrottam az egyik fa széles ágára, hátha fentről jobban látok mindent. - Állj meg, Nessie, állj meg ott, ahol vagy! - üvöltötte Edward.
Követtem Edward illatát, de tudtam, hogy nagy a baj. Edward zihált, és kapkodta a fejét. Nessie száraz pálmafalevelek tömkelegén állt, és értetlenül nézett Edwardra.
-Figyelj rám, Nessie - mondta Edward. - Nem szabad megmozdulnod! Én feléd foguk ugrani, de neked nem szabad megmozdulnod! Világos?
-Edward? - kérdeztem pánikolva. A száraz pálmafalevelek alól zúgó hang hallatszott, és csak egyre hangosabb lett.
-Nessie - nézett Edward rá szigorúan. - Ne mozdulj! Igen, csak állj ott úgy, ahogy most, és akkor nem lesz semmi baj!
Edward hátralépett egyet, majd előreszökkent, magasan és ívesen, és mintha egy sólyom lett volna, kezeivel megragadta Nessie vállait, és mikor már Nessie lába elhagyta a pálmafaleveleket, szorosan a karjaiba zárta, és egy alacsony faágon landoltak.
-Bella, menj onnan! Most! - utasított Edward.
Visszaugrottam a faágra, és egy újabb ugrással mellettük voltam.
-Mi van ott? - öleltem magamhoz Nessie-t.
-Méhek - morogta Edward.
-Méhek? - képedtem el. -De tavalyâ�¦
-Tavaly Kaure mindenre rájött - morogta. - Van egy ősi tévhitük. Azt hiszik, a méhek isteni lények, a folyékony aranyat, vagyis a mézet, azt is istenítik. Azt hiszik, hogy a vámpírok félnek a méhektől - mosolyodott el sötéten.
-De a bőrünk - motyogtam - áthatolhatatlan. Már miért félnénk a méhektől?!
-Egy újabb mese, Bella - masszírozta halántékát. - Egy vámpírklán támadta meg őket, évszázadokkal ezelőtt. Egy fiatal fiú rájuk dobálta a méhkaptárokat. Valószínűleg nem lehetett szomjas a klán, és úgy hiszem, szórakozásból kergetőzhettek a méhekkel a vámpírok, de a lényeg, hogy a törzs felbolydult, és az összes méhkaptárt szétzúzták. Akinek esze volt az indiánok közül, elmenekült, mielőtt a méhek összemarták volna őket. A vámpírok senkit nem bántottak végül, és a törzs tagjai úgy vélték, félnek a méhektől, vagy a kaptárokból rájuk csorgó méztől. Arra persze nem gondoltak, hogy a méhek marásától megváltozott a vérük illata, természetes, hogy nem ittak belőlük. A vámpírok is tudnak ostobák lenni. Természetesen nem lett volna olyan jó ízű a vérük az indiánoknak, de a vámpíroknak nem lett volna semmi baja. Mint már mondtam, nem lehettek olyan szomjasak, ha senkit nem támadtak meg. De Nessie-t akkor is féltem, még akkor is, ha Carlisle szerint áthatolhatatlan a bőre - fintorodott el.
-És akkor most mi lesz a méhekkel? - révedtem el.
-Visszavisszük nekik, és egyszer és mindenkorra elbeszélgetünk velük - villantak meg szemei, és összerezzentem mosolyától.
AJÁNLOM AZ OLDALT
