19. fejezet: Felfedezés...




(Alice szemszöge)




- Srácok ezt nem hiszem el! - ültem le Jazz mellé a nappaliban, és szúrós szemekkel figyeltem Emmettet és a nagy pocakos Christ.
- Ne mérgelődj Alice! Már így is vettetek egy rakás ruhácskát neki. Ha nem mutatja meg magát a szülésig, akkor majd utána elrohantok kék/rózsaszín cuccokért. - nyugtatott Edward, de igazából csak még jobban fel akart húzni. Aztán Chris hirtelen felnyögött.
- Uh... Oké. Már minden oké. Alice, szerintem maradjunk a kék cuccoknál. Tutira kisfiú lesz. Focikapunak nézi a bordáim. Egy kislány nem tud ilyen nagyot rúgni. - panaszkodott szegény. Most múlt el nemrégen két hónapos terhes. Elvileg két héten belül meg is jön a pici.
- Szerintem lány lesz. Ha fele olyan harcias mint a szexi mamája, akkor bizony lányom lesz. - röhögött Emmett. Azért vicces, hogy pont Emmett az aki lányt szeretne, és Chris az aki fiút. Emmett erre csak annyit mondott, hogy egy lánnyal jobban elbír. Nem gondolt bele a lányos apukák dologba...
- De reméljük, hogy a humorérzéked nem adod tovább... - motyogta Bella, mire mindenki nevetett. Igazából, a család még mindig nem igazán "pihente" ki a harcot. Azóta Chris egyre többször éhes, és egyre többször lesz vérre is szomjas. Emellett, olyan érzékeny minden mondatra, mintha mindenki direkt vele akarna kiszúrni. Elég morc kismama... Tehát érte is aggódunk, és persze a pici miatt is, akit már ultrahangon sem lehet megnézni a vastag magzatburok miatt. Én meg főleg ideges vagyok, mert már régen el kellett volna intéznünk Roseval és Esmevel a kicsi szobáját, de még csak az üres helyiség van. Meg akarjuk várni a baba nemét, mert csak utána kezdünk neki mindennek. Nem fogok semleges sárga szobát berendezni, amikor az lehetne cuki rózsaszín, vagy igencsak fiús kék is. Elég bonyolult most minden, de remélem majd megoldódnak a dolgok. Nem hiszem el hogy nem mutatja meg magát nekünk. Se Chrisnek, se nekem már egyáltalán nincsenek látomásaink. Ez azóta van, amióta először megmozdult. Carlsile szerint nem kell annyit aggódni, mert ő most kivesz egy hónap szabadságot, és így rögtön hozzákezdhet az operációhoz ha szükséges. Remélem azért mégsem lesz olyan szégyenlős, és csak csak üzen nekünk valamit.
- Mondtál valamit? - fordult Chris felé Edward.
- Mi? Meg sem szólaltam. - értetlenkedett.
- De igen. Csak nem értettem mit mondtál. Felismerem a hangod, és mivel a gondolataid most nem hallom, ezért az nem lehetett. - magyarázta.
- Jó biztos. - hagyta rá Edwardra. - Em, felkísérnél? - fordult bátyámhoz.
- Persze kicsim. - ugrott fel, és felkapta Christ.
- Igen, csak ne olyan gyorsan. Még a végén tényleg rosszul lesz. - mondta Edward.
- Ezt most kinek mondtad? - kérdezett bele Jazz.
- Emmettnek. most mi van? Miért csináljátok ezt velem? - nézett körbe bátyám.
- Csak azért, mert megint nem szólt senki egy szót sem. - válaszolt szerelmem.
- De igen. Nem értelek Chris. Most mondtad az előbb hogy "csak ne olyan gyorsan". Hallottam. - kezdett picit ideges lenni.
- Hé nyugi mindenki! - szóltam közbe. - Edward, biztos Christ hallottad? Nem mondtunk semmit sem. - közöltem vele.
- Igen, biztos hogy ő volt. És most nem hallom hogy mire gondol, tehát akkor csak kimondta hangosan. - háborodott fel.
- Nem is gondoltam semmi ilyesmire sem. - értetlenkedett még Chris is egy sort... Nem értem most akkor mi van?




(Edward szemszöge)




Csak néztem körbe, körbe, körbe. Mindenki furcsán lesett, mintha valami sült bolond lennék. Eléggé idegesített. Pedig én Christ hallottam, ez biztos! Felismertem a hangját.
"Nem vagy bolond. De te hallasz engem?" - kérdezte Chris, vagy legalábbis valaki akinek nagyon Chrisszes a hangja...
- Igen hallak. - válaszoltam hangosan, mire Bella szorított a kezemen.
- Szívem ezt te kinek mondtad? Senki sem szólt. Kit hallasz? - nézett rám szerelmem, és akkor hirtelen leesett.
- Ó istenem! Bocs Chris tényleg nem te voltál. - vigyorogtam, és na most néztek teljesen idiótának!
- Akkor kihez beszélsz? - nézett rám Emmett.
- "Hát hozzám. Ő apukám volt igaz? Hallottam ahogy beszél anyához. Szeretem a hangját. Te Edward vagy? Mond anyunak hogy ne haragudjon, nem akarom bántani." - hallottam megint a hangját a fejemben. A pici!
- Lányok, mehettek vásárolni! - jelentettem ki, mire mindenki arcára kiült a döbbenet, és felismerés hogy kinek válaszolgattam.
- Hallod a kicsit? - kiáltott fel Chris, és a szája elé kapta a kezét.
- Igen, és szerintem a rózsaszín cuccok közül válogassatok. - jelentettem ki, és kinevettem őket.
- Ez az! Mondtam hogy lányunk lesz! - virult ki Emmett, és valósággal a fellegekben járt. Szinte szó szerint mert, körbe körbe forgott Chrisszel a karjában.
- "Ezt ne, szólj rájuk." - mondta egy kis vékonyka finom hang a fejemben.
- Em, összeturmixolod a lányod. Hagyd abba. - kértem, mire rögtön leállt, és morcosan nézett rám.
- Hé, ő mondta. Egyébként meglepően okos és értelmes. Olyan mintha nem is újszülött lenne, hanem egy kisgyerek saját önálló gondolatokkal. - tettem szét a karjaim. - Ja igen, azt üzeni, hogy ne haragudj rá, nem akar bántani téged amikor sokat mozgolódik. Emmett hangja pedig szerinte megnyugtató. Hall minket, és mindent meg is ért. Tudja hogy ti vagytok a mami, és a papi. - vigyorogtam.
- Alig merem elhinni. - suttogta Chris. - Nagyon szeretem őt.
- Ő is téged. Titeket, minket. - mondtam halkan, majd felvonultak kettesben a szobájukba. Csendben ültünk amikor betoppant Rose, Esme és Carlsile az ajtón. Apám végignézett rajtunk, majd megszólalt.
- Mi történt?
- Semmi, csak Edward beszélt az unokahúgunkkal. - válaszolt Alice lazán.,
- Hogy mi? Már megvan? Vagy mi történt? - sikkantott fel Rose, mire minden kiesett a kezéből.
- Nem nincs még meg. Hallottam a gondolatait. Kislány, és hihetetlenül okos. tudja kik vagyunk, és üzent Emméknek. - mondtam mosolyogva, mire mind a hármuk arca ellágyult.
- Ez csodálatos. - mormolta Carlisle, miközben megölelte anyámat.




(Chris szemszöge)




- Lányunk lesz, lányunk lesz! - ujjongtam, miközben Em óvatosan lerakott az ágyunkra, és mellém feküdt.
- El kellene dönteni hogy mi legyen a neve. - motyogta Emmett.
- Tudom. És nekem lenne is egy ötletem. - suttogtam félénken.
- Hallgatlak. - nézett rám mosolyogva.
- Tudod, nem szeretnék neki modern nevet. Inkább valami régieset, hiszen nézd csak meg a többieket. Több évszázados a nevük. Ma már nem sok mindenkinek adják az Edward, vagy a Jasper, vagy a Rosalie vagy az Esme nevet. Carlisleról meg már ne is beszéljünk. Az akinek még nagyjából hétköznapi neve van az Bella és én. Tehát, mivel az egész család ilyen különc, szeretném ha ő sem lógna ki közülünk, és anyám nevét kapja. - hadartam.
- Tehát, ha jól értem, te azt szeretnéd ha Lorettának hívnánk. - mondta inkább, mintsem kérdezte.
- Igen. Szerintem egész jól hangzik... Loretta Cullen... Mi a véleményed? - kérdeztem vissza.
- Egy feltétellel! - nézett rám komolyan, mire bólintottam. - Nem Lore lesz a beceneve. Az olyan nem jó... - fintorgott. Hangosan felnevettem.
- Rendben, mit szólsz a Lottához? A Lotta szerintem nagyon szép becézés, lányos amellett laza is. - érveltem.
- Igen én is ilyesmire gondoltam. Tehát akkor Loretta Cullen, azaz Lotta. Nagyon tetszik. - bújt a nyakamhoz, majd megcsókolt.
- Igen, nekünk is, és neki is. - hallottuk Edward hangját a folyosóról, amint felvonul Bellával. Nevetnem kellett, de visszafogtam magam, és egy fáradt mosolyt eresztettem csak meg.
- Pihenj most. Szükségetek van rá. Hozzak valamit? - kérdezte Emmett.
- Nem kell, csak maradj itt velünk. - motyogtam, és odabújtam hozzá, amennyire csak tudtam.
- Szeretlek titeket. - simogatta meg a pocakom.
- Mi is téged. - motyogtam, majd mély álomba szenderültem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés