5.fejezet:A vacsora

Még sokáig feküdtem odafent a kis réten a nagy fűben. Közben Edward kérdezgetett mindenféléről, hogy mi a kedvenc színem, virágom stb. Illedelmesen válaszolgattam neki, de amikor én akartam megtudakolni tőle valamit, mindig elterelte a témát arra hivatkozva, hogy az ő élet kevésbe érdekes, mint az enyém. Nem vitatkoztam vele, bár idegesített az, hogy Ő szinte mindent tud rólam, de én még alig ismerem. Lehet, hogy nem lenne szabad megbíznom benne, de úgy éreztem, hogy nem kell tőle félnem. A közelében semmi bajom nem volt, nem voltam szomorú és nem történtek velem balesetek sem. A sötétség lassan telepedett rá a tájra, elfedve a napot, helyébe lassan felkúszott az égre a Hold.

- Lassan ideje lenne visszaindulnunk - közölte Edward. Azonnal feltápászkodtam és elindultam utána. Lefelé az út gyorsabb volt, mivel lejtőn haladtunk, de eléggé veszélyes is. Nem egyszer megbotlottam a földből kiálló gyökerekben vagy kövekben. Volt mikor a saját lábamban, ilyenkor Edward mindig elkapott, s minden ilyen produkcióm után rosszallóan csóválta a fejét. Mintha tehetnék arról hogy apámtól ilyen selejtes géneket örököltem, mint a kétballáb.

- Nem vagyok béna tudok én menni magamtól is! - állítottam durcásan, mikor Edward nem volt hajlandó elengedni, és nem hagyta hogy saját magam folytassam az utat.

- Igen persze... - kuncogott. Dühösen fordultam feléje, arcom vöröslött a fáradságtól, mert az út nagyon is nehéz volt egy olyasvalaki számára, mint amilyen én voltam.

 - Hagyd abba! - parancsoltam rá teljesen komoly arccal. - Jól esik hogy folyton piszkálsz?

 - Nem piszkállak Bella... – mentegetőzött. - Én csak...

 - Te csak mi? Az előbb is azt mondtad, hogy az én tájékozódási képességeimmel biztos nem találnék vissza ide! - förmedtem rá. Igazából nem voltam rá olyan mérges, csak meg akartam leckéztetni, meg mutatni neki, hogy velem nem szórakozhat kénye kedve szerint. De a küzdelmet azonnal feladtam, amikor belenéztem azokba a gyönyörű aranyszínű szemekbe, melyek kedvesen csillogtak.

 - Sajnálom. Ígérem soha többé nem szólok hozzád egyetlen egy rossz szót sem... - suttogta lágyan, a hangja sokáig csengett még a fülemben.

 - Mindjárt teljesen sötét lesz... szóval ...sietnünk kellene... - dadogtam, tekintetem elfordítottam és megindultam tovább. Edward hallkan lépdelt mellettem, egyáltalán nem úgy tűnt, mint akinek nehezére esik ezen a hepehupás úton sétálni. De, ha úgy vesszük Ő nem először járt itt, és a ki tudja mennyi alkalom után már megedződött. Tekintetem önkéntelenül is a karjára tévedt. Az esti holdfényben is tökéletesen kirajzolódtak izmai, hófehér bőre úgy világított az éjszakában mint, ha nappal lenne. Legszívesebben megérintettem volna őt, végigsimítottam volna a karján, eljátszadoztam volna testének körvonalaival. Megrettentem magamtól és a beteges gondolataimtól. Hogy gondolhatok állandóan ilyen dolgokra? Edward még csak most érkezett, és én alig beszéltem vele néhányszor. Semmit sem tudok róla. Lehet, hogy Ő is ugyanolyan gyanúsított mint bárki más a városban. De amint ránéztem csodaszép arcára, melyről sötét a kedvesség azonnal elpárolgott ez a feltevésem. Lehetetlen, hogy bárkinek is ártson. Hisz engem is hányszor megvédett a hasraeséstől? Ha Ő nem lenne most telis tele lennék zöld és lila foltokkal. Köszönettel tartozok neki, és nincs jogom hozzá, hogy bármi rosszat is feltételezzek róla. És nem is akartam.

 - Megérkeztünk - jelentette ki, mikor kiléptünk az erdőből. Visszamentünk a kastélyba, apám már várt rám, mellette ott volt Jacob és Billy is, valamint Edward apja, Carlisle.

 - Kislányom! Bella! Azt hittem valami bajod esett! Hogy képzeled hogy csak így szó nélkül elbóklászol ilyen későn?! - aggodalmaskodott apám, miközben szorosan megölelt és megvizsgálta nincs e rajtam valamilyen sérülés. - És hogy nézel ki? Mint egy parasztasszony!

 - Sajnálom uram az én hibám - szólalt meg Edward a hátam mögül. - Én vittem el Bellát sétálni és teljesen megfeledkeztem az időről. Még egyszer sajnálom.

 - Ó... hát ha te is vele voltál akkor rendben van! De mégis mit műveltetek ti? Bella úgy néz ki, mintha a földön fetrengett volna! - hitetlenkedett apa, Edward hallkan felkuncogott, én pedig alig bírtam visszatartani a belőlem kikívánkozó harsány nevetést. Apa nem is tudta mennyire közel jár az igazsághoz.

 - Edward, Charlie meghívott minket... öhm... vacsorára.Nem mondhattam nemet... - szólt Carlisle hallkan a fiához, de én meghallottam. Mintha a doktor hangja bűnbánóan csengett volna. Várjunk csak? Meghívta őket? Edward is ott lesz? A szívem már csak a gondolatára is őrült táncot kezdett el járni. Sebesen öltöztem át egy nagyon csinos, világoskék ruhába, és elégedetten vettem tudomásul hogy nagyon jól nézek ki benne. Lerohantam a lépcsőn és beléptem az ebédlőbe. A többiek már ott voltak. Meglepődtem, hogy az összes Cullent az asztalnál ülve látom. Mindannyian bemutatkoztak nekem. Legtöbbjüket szimpatikusnak találtam, bár voltak olyanok, aki nem igazán nőttek a szívemhez, ilyen volt Rosalie. Valamiért nagyon ellenségesen viselkedett velem mindvégig, fogalmam sem volt arról, hogy miért. Jacob természetesen - legnagyobb bánatomra - mellém ült és mindenféle értelmetlen sületlenségről hadovászott nekem. Nem is figyeltem rá, egy kicsit sem érdekelt az, hogy miket magyaráz, végig Edwardon tartottam a tekintetemet, aki az asztal másik oldalán ült. Feltűnt, hogy Cullenek nem esznek semmit, rá is kérdeztem erre a tőlem nem messze ülő nagyon kedves lánytól Alicetől, aki csak annyit mondott hogy már otthon megvacsoráztak. A vacsora szót valamiért nagyon furcsán ejtette ki, mintha egy szövegben idézőjelbe lenne rakva, miszerint nem szó szerint kell érteni.

 - Na Bella mi a válaszod? - kérdezte Jacob. Értetlenül fordultam feléje, nem értettem ugyanis mit kérdezett.

 - Mire mi a válaszom? - Jake felsóhajtott.

 - Hát hogy lenne-e kedved lejönni La Pushba? - szóval meghív az otthonába. Mérlegeltem a lehetőségeimet. A szemem sarkából láttam, hogy Edward engem néz, és mintha túlzottan ideges lenne, kezét az asztalon ökölbe szorította.

 - Igen szívesen elmennék! - mondtam végül, próbáltam egy kis lelkesedést csempészni a hangomba nem sok sikerrel, de Jake-nek nem számított, hogy milyen érzéssel mondtam, a lényeg az volt, hogy a válaszom igen volt. A vacsora késő este ért véget legnagyobb örömömre, mert minél tovább tartott, annál tovább élvezhettem a Cullen család társaságát. Alice-szel nagyon jól megbarátkoztam, sok mindenről beszélgettem vele, nagyon szimpatikus volt nekem. Az egyetlen egy baj csak az volt, hogy Jacob mindvégig ott lihegett a közelemben. Amint mindenki elment felrohantam a szobámba, beugrottam az ágyamba és elaludtam.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés