6.fejezet:Szerencsétlen utazás

Nem éreztem egy kis izgalmat sem La Pushba látogatásom miatt. Jobban örültem volna annak, ha a mai napot Edward társaságában tölthetem, de ez sajnos lehetetlen volt. Edward ugyanis a családjával együtt nyaralni ment, valahová a hegyekbe, bár szerintem ez egyáltalán nem nevezhető nyaralásnak, mivel ősz közepe van. És különben is, apa szerint Cullenék nem repesnének az örömtől ha meghívást kapnánal La Pushba, Carlisle Cullen ugyanis nem éppen a legjobb viszonyban áll Billy Blackkel. Mindezt a saját informátoromtól, apától tudom.

- Bella kislányom merre vagy? - hallottam anyám hangját a folyosóról.

 A fürdőszobában álltam a nagy állótükör előtt, nézegettem magamat a ruhámban.

- Itt vagyok anya! - kiáltottam ki, hallottam hogy megváltoztatja az irányt, s immár felém tart.

Benyitott az ajtón, és első dolga az volt, hogy megszemlélte egyszem gyermekét, engem. Megigazította a ruhámat, felvarratott a varrónővel egy kisebb részt, mert túl hosszúnak találta, majd rátért a hajamra. Kibontotta, azt mondta szerinte esős idő lesz, és ha a hajam ki van bontva, megvéd attól, hogy a szél teljesen átfújjon.

- Anya nem kell ekkora hűhót csapni e körül a dolog körül. Csak La Pushba megyek nem pedig bálba! - fújtattam most már feszengve, idegesített a sok rajtam dolgozó ember.

- Bella, Billy Black apád egyik...nyomozója. Szeretném ha megbarátkoznál velük - jelentette ki teljes egyszerűséggel.

- De miért? - nyafogtam - nem én tárgyalok velük folyamatosan hanem apa!

- Bella drágám erről nem nyitok vitát! Téma lezárva.

Bár nem volt ínyemre az, hogy anyám arra kér barátkozzak meg velük, ami az ő szava szerint csak annyit jelent, barátkozzak meg Jacobbal, sőt, ha pontosítani akarunk akkor ne csak barátkozzak vele hanem jöjjek össze vele. Viszont erre várhat az örökké valóságig, én ugyanis soha nem leszek együtt Jake-kel. Semmilyen körülmények között sem.

- Végeztél már az előkészítésemmel és hagyod hogy elmenjek, vagy esetleg maradjak még itthon egy órácskát? - kérdeztem kissé gúnyos hangon.

- Mehetsz. Viselkedj jól! - kérte, puszit nyomott az arcomra.

Intettem, és kiviharzottam a szobából. Végre megszabadultam tőle. Odakint nagyon hideg volt, a szél hangosan süvített, egyetlen ember sem mászkált rajtam kívűl idekint ebben a nagy szélben. Vihar készülődik, ebben biztos voltam, tehát sietnem kell, hogy még azelőtt odaérjek La Pushba, mielőtt elkezd esni. Leintettem egy éppen erre járó hintót és beszálltam. Szerencsémre ide nem jutott be a hideg levegő, egy kis ideig élvezhettem a meleget.

- Hova parancsol menni? - kérdezte a kocsis, egy nagy harcsabajszú öregember.

- La Pushba. Ha lehet akkor siessen mert már így is késésben vagyok.

- Megteszek minden tőlem telhetőt - vigyorgott és elindult. Olyan sebesen mentünk, mint még eddig soha, a kerekek vadul görögtek, a hintó jobbra-balra ingázott, félő volt hogy felborul.

- Azért egy kicsit lassabban menjen ha kérhetem! - kiáltottam neki előre, de mikor előre néztem, kishíján elájultam.

A kocsis holtan dőlt előre, nyakából vér szivárgott. A lény, aki ezt tette vele felém fordult, fogairól csöpögött a vér. Sikítottam, kiakartam nyitni az ajtót, hogy aztán kiugorhassak a még mindig száguldozó hintóból, de az beragadt, és sehogy sem engedelmeskedett.

- Hová sietsz? - kérdezte gúnyosan a vámpír, mert biztos voltam benne hogy az volt. Nem tehettem semmit. Vártam a halálom. Vártam hogy mikor mélyeszti belém a fogait, mint az előbb a kocsis nyakába is, de nem mozdult. Előre nézett, majd széles vigyorral az arcán hátra szólt nekem.

- Itt a végállomás édesem! - nevetett, miközben leugrott a hintóról.

Félve előre néztem. A hintó egy óriási szakadék felé tartott. Miért nem állnak már meg azok a hülye lovak? Álljanak már meg! Előremásztam a vezető ülésre, megfogtam a kantárt és teljes erőmből húzni kezdtem jobbra.

- Gyerünk lovacskák gyerünk már! - kiabáltam.

A lovak engedelmeskedtek és befordultak, még mielőtt a szakadékba száguldottak volna, de a kocsi sajnos nem úszta meg. Ahogy bekanyarodtunk, a kerekek megcsúsztak az immáron esőtől sárrá lett homokban, és a szakadékba csúsztak. A hintó teljes egészében a szakadékba csúszott. Ijedten kapaszkodtam bele a hintó szélébe, a lovak hangosan nyerítve próbáltak elszabadulni, a szakadékban lógó hintó súlyó számukra túl nehéz volt. A hintó egyre lejjebb csúszott, a lovak nem bírják már sokáig tartani. Sírni kezdtem, hisz miért ne sírhatnák amikor itt van számomra a vég? A kezem csúszni kezdett, ahogy egyre több esőcsepp hullott rá, nem bírtam sokáig kapaszkodni belé. Semmi esélyem arra hogy megmeneküljek. A hintó hirtelen zuhanni kezdett. Elengedtem a szélét és hagytam, hagy zuhanjak le a mélybe. Vártam a becsapódást, vártam azt, hogy mikor szűnik meg végleg minden érzékem. Valami keményen landoltam, bevertem a fejemet és hatalmas fájdalmat éreztem testem minden pontján. Fel akartam kellni, de nem ment. A végtagjaim nem engedelmeskedtek nekem, ellenszegültek az akaratomnak. Lassan, erőtlenül felnyitottam a szememet. Az eső miatt semmit sem láttam, minden elmosódott előttem.

- Se...gít...ség... - nyöszörögtem erőtlenül, halkan.

Fogalmam sem volt arról, hogy hol vagyok. Azt sem tudtam mi történt velem, hogy mennyire súlyosak a sérüléseim. Nem tudtam azt sem, hogy túl fogom e egyáltalán élni ezt az egészet ilyen állapotban, ebben a szörnyűséges hidegben. Ha nem is a sérüléseimbe halok bele, akkor abba, hogy a nagy hidegben megfagyok. Lehunytam a szemeimet. Akkor arra gondoltam, hogy lehet, soha többé nem fogom kinyitni őket.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés