Emma temetése fájdalmas esemény volt az életemben, és Adam arca rosszabb volt mindennél. Mióta megtudta a húga halálát, azóta csak zombiként néz ki a fejéből, és Carla igyekezete is kevés számára, hogy kirángassa a letargiából. Nagyon szerette Emmát, és annyira sajnálom őket, hogy a testvéri kapcsolatuk miattam ért véget. Ha én nem jövök Londonba, akkor Emma még élne. Adam persze ez ellen vadul tiltakozott, de legbelül a szívemben éreztem, hogy érez irántam egy kis neheztelést. Teljes mértékben megértettem, és nem is zavarogtam sokat körülöttük. Elmerültem a saját fájdalmamban.
-… Szívünkben örökké élni fog – hallottam valahonnan messziről a pap beszédét, és most jött az a rész, mikor mindenki virágot helyez a sírra. Ők is itt voltak, Edwardot és Zoeyt kivéve. Ők elhagyták a szigetországot, és visszamentek Amerikába, miután szakítottam Edwarddal.
Nem tudom, hogy melyikünknek fájt jobban az elválás, de éreztem, hogy a szívem darabokban hever. Az a csalódott arc, az a tetetett hideg közöny, amit válaszul kaptam, az a mély fájdalom, amit az álarc mögött láttam minden álmomban megkísért.
De semmi nem volt rosszabb annál, mikor pár perccel később lehullt a maszk, és egy kétségbeesett fiút pillantottam meg védtelenül.
- Bella, nem muszáj hozzám jönnöd, de kérlek, ne hagyj el – könyörgött, és tudtam, hogy mennyire nehézére esik minden szó. Azzal fejeztem be a kínzó beszélgetést, hogy adjon nekem egy kis időt, és talán majd jelentkezem.
Percekkel később értesültem Emma haláláról, de még tűrtem. Kifejezéstelen arccal hallottam Adam zokogását, miután megérkezett a gyászhír hallatán. Nem tehettem semmit érte. Carla aggódott, hogy jól vagyok-e, de mintha nem igazán érdekelte volna. Csak udvariasságból kérdezte meg tőlem. Én nem öleltem át Adamet, én nem kezdtem el vigasztalni. Nem éreztem jogot hozzá, ugyanis én tehettem a haláláról, még ha közvetve is.
A Cullenek irtó kedvesek voltak velem, de nem tudtam elviselni a törődésüket. Tulajdonképpen tönkretettem őket, pedig nem szándékos volt. Rosalie, Emmett és Zoey nem voltak ott. Örültem neki, nem tudtam volna nevetni Emmett viccein. Miután mindenki lefutotta a tiszteletköröket, udvarias fagyossággal elköszöntem, mondván, hogy hazamegyek. Nem akartam, hogy tőlem tudják meg a szakítást, amit most én kezdeményeztem. Bolond vagyok. Nem vitás. Eldobtam magamtól a legcsodálatosabb férfit, akit valaha teremtett az Isten, de nem tudtam, hogy mit tehetnénk.
A temetésre eljöttek, de egyikük sem nézett rám. Világos volt, hogy neheztelnek rám azért, amit tettem. Igazuk volt. Éjszakákon át nem csináltam mást, csak gondolkodtam. Talán még nappal is, amikor kómásan közlekedtem az utcákon és esténként a rádióban. Monoton, üres hangom töltötte be az alkonyat rádiót, és hallottam, hogy a hallgatottság meg is csappant. Meg is fenyítettek miatta, de én csak megvontam a vállamat. Ez engem nem érdekelt különösebben. Hálátlan voltam, mélységesen.
Adammel és Carlával nem beszéltem, holott ők keresték a társaságom, de én kerültem őket. Púpként gondoltam magamra mindenki nyakán.
A temetésre Charlie is eljött, és megígértette velem, hogy hazamegyek vele Forksba és új életet kezdünk. Persze ott lesz Sue, Seth és Leah is, de talán megkedvelem őket, bár Leah nehéz eset lesz. Seth-et nem ismerem, de úgy hallottam, hogy nagyon barátságos. Vele nem lesz gond. Persze, Reneé-t is meglátogathatom majd, de az életemet inkább Forksban szeretném leélni. Nem érezném túl jól magam a napfényes nagyvárosban. Az nem az én világom. London is túl nagy nekem, de pont olyan felhős, mint a hangulatom jórészt. Azért megszerettem ezt a helyet, mert igazán gyönyörű, sose láttam még szebbet Angliánál, bármily furcsán hangzik is. Az angolok különleges emberek, és soha nem felejtem őket, de itt sem bírok maradni. Úgy érzem, hogy nekem nincs helyem ezen a földön.
Mikor ezt Charlienak mondtam, olyan rémült arcot vágott – félt, hogy szuicid hajlamaim lettek időközben – hogy azt hazudtam, hogy csak vicceltem, mire kényszeredetten felnevetett, és valamiképp megnyugodott. Csak én láttam rajta, hogy mennyire félt engem. Megint. Vagy még mindig?
Üres, látszólag gyász nélküli arccal helyeztem a virágomat a sírra, és magamban elmotyogtam egy imát, és a helyemre hátráltam, és utat engedtem a többieknek, akik itt egybegyűltek. Mindenki mondott valamit, csak én nem mondtam ki a szavakat hangosan. Két hete alig beszéltem, és most sem vágytam rá. Nem akartam közszemlére tenni magam egyetlen pillanatra sem, ami nevetséges, mert a rádióban dolgoztam, még ha ma megyek be utoljára, akkor is. A hallgatók ezt még nem tudják, nem tudják, hogy ma elbúcsúzom, és többet nem hallanak felőlem.
Még nem tudtam, hogy hogyan döntök a jövőmet illetően, de egy terv kezdett körvonalazódni a fejemben. Egy terv, ami nem fog beválni, de ha igen, akkor talán helyrehozhatom a hibáimat. Meg kell, hogy próbáljam.
A temetés után a percek szinte vánszorogtak, és az idegeim már szinte csúcsponton pörögtek, egyre csak néztem az óra mutatóit. A csomagjaim utazásra készen álltak, mindenkitől elbúcsúztam pár szóban, aki számít, majd bejöttem a stúdióba és vártam, hogy megkezdődjön ez az adás is. Az utolsó. A Twilight Radio vége, mondhatni utolsó fejezete.
És végre eljött a pillanat.
- Szép estét minden hallgatónknak itt az Twilight Rádión, még mindig a 77.7-es frekvencián hallgathatnak minket! Ma este is én, Bell fogom szórakoztatni magukat, akárhol vannak is most, helyezkedjenek olyan helyzetbe, amiben kényelmesen hallgathatják a mai dalokat alkonyatkor – kezdtem a szokásos, már-már megunt szövegemet és a gyomromban egy furcsa érzés kezdett marni belülről. A búcsúzás. – A ma este különleges lesz, nem a szokásos mederben fog zajlani, ma elbúcsúzom tőletek. Amerikába költözök, és más fogja helyettem vezetni a műsort. Kezdésnek egy gyönyörű zongorajáték nektek, ami az Alkonyat hangulatára készült – raktam fel Edward szerzeményeit, de az altatómat a végére hagytam.
Csendben könnyezve hallgattam végig a csodálatos dallamokat, a végén már csak nehezen tudtam visszatartani a zokogást, de sikerült erőt vennem magamon. Nem sejtettem, hogy valaki épp így érez, csak neki már nincsenek könnyei.
- Köszönöm, hogy minket hallgattak. Olyan abszurd dolog, hogy én adtam maguknak tanácsot az élet dolgaival kapcsolatban, mikor talán az én életem hever leginkább a romokban. Angliába szinte menekültem az életem elől, de felesleges volt. Én mondom maguknak, hogy soha ne próbáljanak el elfutni a gondjaik elől, mert azok bármilyen módon, de mindig utolérnek sokkal kegyetlenebb módon. Bár én újra elkövettem ezt a hibát, maguk ne tegyék. Én eldobtam magamtól azt az embert, akit az életemnél is jobban szeretek. Nem bíztam meg benne, nem adtam neki igazán esélyt, egy olyan dolog miatt, amiről nem is ő tehetett, még ha fájón érintett is. Sokat gondolkoztam az elmúlt hetekben és rájöttem, hogy az életemet választottam. De akkor még nem jöttem rá a nyilvánvalóra, hogy ő az életem. Eldobtam magamtól azt, amit a legjobban akarok. Hozzátartozni, a családja tagja lenne és vele lenni, örökké szeretni. Tudom, hogy most nem hall engem, tudom, hogy elüldöztem, tudom, hogy hibáztam, de szeretem őt. Szeretlek, Edward. Az életemnél talán mégsem jobban, de csak, mert te vagy az életem. Köszönöm, hogy meghallgattak ma este is. Ne feledjék az alkonyat örökké a szerelem napszaka lesz, és ez nem változik – fejeztem be sírva, és most hagytam, hogy a könnyeim végig potyogjanak az arcomon. Csalódott voltam, de egyben nem értettem magam. Mit vártam? Hogy Edward a semmiből itt terem? Biztosan nem is hallgatta az adást, nem is sejti, hogy mennyire megbántam, amit mondtam neki.
Sóhajtva kaptam fel a táskámat és távoztam az épületből, és lassan, gyalog indultam haza. Az eső lágyan szemerkélni kezdtek és hagytam, hogy egybeolvadjanak a könnyeimmel. Felnéztem az égre, és láttam, ahogy a nap elbújik a horizont mögött és ezzel leszállt az alkonyat. Vége van, a sötét ellepi a világot…
- Ne sírj – suttogta egy hang a szürkületben és a szívemhez kapva fordultam meg, és pillantottam meg Őt. – Most már a hajnal és az éjszaka is a miénk. Örökkön örökké.
- Szeretlek – szipogtam halkan, és kőkemény mellkasához bújtam. Mindenütt jó, de legjobb otthon, Edward karjaiban. Hagytam, hogy lágyan letörölje a könnyeket az arcomról, és szerelmes mosolyt varázsoljon ajkaimra.
- Hallottad – jelentettem ki boldogan, és elmosolyodtam.
- Igen, téged bárhol, bármikor meghallak. Nem mentem el, és a többiek sem utálnak, csak időt adtak neked. Most már látom, hogy nem volt felesleges. Szeretlek, Bella. Ennél többet nem ígérhetek.
- Nem kell több, már nem – suttogtam, és megcsókoltam. Olyan jól éreztem magam, ami szinte már bűnnek számított.
- Leszel a feleségem, édesem?
- Leszek. Örökké mosom az alsógatyáid, hogyha ez az ára – feleltem mosolyogva és együtt nevettünk. Most már nem létezik olyan, hogy én. Már csak mi vagyunk ketten.
- Nekem is te vagy az életem, örökkön örökké. Tehát most vége a Twilight Radio-nak?
- Igen, vége. De minden vég, csak egy kezdet. Egy új fejezet az életünkben, de remélem, ez már nem lesz publikus.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés