34. fejezet - Döntésképtelen

Átvágtam a repülőtér parkolóján, és automatikusan megálltam az anyósülés felöli oldalon. Hogy Bellának kinyissam az ajtót. Elnyíltak ajkaim, a tüdőm összezsugorodott. Olyan káprázatos volt, és sebezhető. A kocsi oldalának dőlt, mutatóujjával maga felé csalogatva, huncut mosollyal arcán.

Könyörögnöm kell neki, tudtam, hogy könyörögnöm kell neki, és szembeszállni mindenkivel. Az emlékeim elárasztották megbomlani készülő elmémet. Az a kevés nyugalom, és az a szívet tépő boldogság, amiben részem volt vele, azért kellett újra elszántan küzdenem. És ha meghal, hát gyáva leszek. De nem a Volturit kérem meg, hogy megöljön. Jacob Black élete legnagyobb lehetőségét fogja megkapni. Mindenképp meg fogom őt keresni. Hogy segítsen Bellát jobb belátásra téríteni. Ha őszintén szereti Bellát, akkor szövetkezik velem.

Néztem Bellát, ahogy a sötét, gyéren világított parkolón keresztül követi Rosalie-t.

-         Edward? - lépett mellém Esme. Ránéztem, és tudtam, hogy az arcom kifejezéstelen.

-         Mi az? - kérdeztem élettelenül.

-         Edward, ezt te nem értheted. Egy kisbaba, Edward, egy élet növekszik benne. Te nem értheted. Anya lehetâ�¦ te pedig apa - rebegte. Ökölbe szorult a kezem.

-         Hogy nem értem?! Hónapokon keresztül győzködtem, fogja fel, mit ad fel azzal, hogy én nem tudok gyereket nemzeni! A tudat, hogy sohasem lehet tőle gyermekem, kiborított, és tudod mit mondott? Tudod mit mondott, anya?! Azt mondta, neki nem kellene mástól gyerek, de neki nem áldozat lemondani erről - suttogtam őrjöngve. Nem tudtam üvölteni, pedig mindennél jobban szerettem volna. - Az egy parazita, ami a tébolyba kergette! Csakis ezért akarja azt a valamit. Rose pedigâ�¦ egy alattomos kígyó. És most menj velük, menj és segítsd befejezni, amit elkezdtem, anya! Öljük meg Bellát, ahogy a fajtánknak megírták! Gyilkosok vagyunk anya! Nem küzdhetsz ellene! Így vagy úgy, de gyilkolunk! Csak élvezd ezt, anya, néhány hét, és ha akarod, együtt ihatunk a véréből, míg te a parazitát dajkálod. Nagymami lehetsz, hát nem édes?! - kacagtam fel. Esme összerezzent, hátrálni kezdett. - Csak nem félsz tőlem, anya? Nem bántalak, ne aggódj! Szeretnélek boldognak látni! - léptem felé egyet. - Vagy szeretnél egy kiskutyát, mint a magányos emberek, akikâ�¦ - szakadt félbe a mondatom. Kutyákâ�¦ Jacobâ�¦ Bellaâ�¦

Félretoltam az útból Esmét, beültem a kocsiba, és elszáguldottam Forks felé. Még láttam, hogy a többiek utánam indulnak, de én tövig nyomtam a gázpedált, és rövid idő után már nem láttam a visszapillantó tükörből őket. A gondolataikat kizártam, semmi sem akadályozhatott meg a tervemben. Furcsamód nem undorodtam a lehetőségtől. Monogámiaâ�¦ az én őrült világomban minden szabály érvényét vesztette már, így ez sem lehetett kivétel. Majd Bella eldönti, eldönti, hogy mit akar. Kutyákat és Jacobot, vagy engem és a kutyákat, vagy mindenkit. Így persze újból változott a jövő. Bella nem lehetne vámpír, ha Jacobot és a kiskutyáikat választja. Valahogy majd csak meghalok. Ha elhagyja Jacobot, és egy alomra való kutyával tér vissza, nos, az ő választása lenne, mit szeretne. Vámpír lehetne, amit csak akkor akarna, ha a kölkei is abbahagynák az öregedést. Ám ha mindhármunkat akarja, újfent csak nem lehetne vámpír, azt Jacob Black sosem tűrné el. Kettő az egy ellen. A halál nagyon akarta már Bellát, évek óta megmentettem előle, de újfent és végül mégiscsak én fogom a kezére adni. Ha csak Jacob nem segít nekem.

Az egész helyzet fojtogató volt. Nem tehettem be a lábamat a területükre.  De az idő sürgetett, talán Alice már látta is Bella jövőjét a semmibe veszni. Bár remélhetőleg nem gondolja, hogy ez a bolhafészek miatt van így.

A tökéletes memóriának ebben a pillanatban volt értelme. Emlékeztem, hogy Bella nem egyszer próbálta Jacobot utolérni telefonon, de mindig csak Billy vette fel. A telefonszáma kitörölhetetlenül az elmémbe vésődött. Lefékeztem a határvonalnál, hogy elhívjam Jacob Black-et, egy éjszakai randevúra.

Már a számot tárcsáztam, mikor apám hívott. Felvettem, tudtam, úgyis addig hívna, míg el nem érne, vagy utánam jönne, amit nem engedhettem.

-         Carlisle?

-         Edward! Azonnal haza kell jönnöd! Bella sírógörcsöt kapott, és nem hajlandó bejönni a házba. Meg szeretném vizsgálni, de Rose nem engedi - hadarta.

-         Miért sír? - szaladt ki a számon az együgyű kérdés, de közben már megfordultam az autóval, és hazafelé indultam. Apám sokáig hallgatott.

-         Csak a nevedet hajtogatja. Nem hagyhatod el, gyere haza!

Biztos voltam benne, hogy nem azért sír, mert elhagyhatom. Ismeretem annyira, hogy tudjam, sokkal jobban fáj neki, hogy becsapott engem. De ez most nem volt lényeges. Egy aljas féreg voltam, csak úgy, mint a parazita-utódom, de ki kellett használnom a gyengeségét. Talán ennek a hisztérikus roham közepette rá tudom venni, hogy kivegyük belőle. Talán szeret engem annyira, hogy egy feláldozzon egy életet. Talán most megérti, vagy mikor kivettük belőle, és meglátja a démoni fajzatot, hogy egy gonosz teremtményt hozott volna a világra, ami az életébe került volna, semmi kétség.

Nem tudom, a szívem mikor lopódzott utánam a reptérről, vagy talán Bella hozta vissza nekem, de ahogy megláttam őt, összegörnyedve a tornác előtt, ismét meg akart állni a szívem, mint ahogy megállt évtizedekkel ezelőtt, a pokoli tűz felemésztő lángnyelveitől körülölelve. A másodperc töredéke alatt rohantam hozzá, hogy a karjaimba zárjam. Rose megpróbált lecibálni róla, de Emmett lefogta őt. Mind ott álltak körülöttünk, de ez nem számított.

-         Edward - hörögte, és rám emelte véresre kisírt szemeit.

-         Kérlek - rimánkodtam. - Bella, szerelmem, kérlek. Nincs más lehetőség, nem halhatsz meg, kérlek!

A könnyei már nem folytak, de görcsösen zihált, a teste rángatózott, a szavakat akadozva, elhalóan ejtette ki. A tekintete azonban izzani kezdett:

- Edward, én szeretem a babámat. Nem csak azért, mert az enyém, hanem mert tőled van. Egy rész belőled. Azért szeretem őt, mert senki mást nem szeretek jobban nálad. Én is aggódom, hogy mi lesz ebből az egészből. De ígérd meg nekem, ígérd meg, ha bármi történik is velem, szeretni fogod, és nem hagyod magára. Én is a része vagyok. Ha engem szeretsz, őt is szeretni fogod. Ő téged is szeret. Érzem. Ha majd megölel téged, abban az ölelésben én is ott leszek. Ha majd beszél hozzád, a szavakban én is ott fogok lenni. Higgy nekem, kérlek - kapaszkodott vállaimba.

A szavai minden normális esetben könnyfakasztóan felemelőek lettek volna. Szebbek lettek volna, mint bármelyik szerelmi vallomás a világon. Arra kért, tegyek ígéreteket. Az életemet jelentette Bella, mégsem tudtam ezeket megígérni neki. Talán pont azért. Mert ő volt az életem, nem pedig az a valami.  

- Jobb lenne, ha most Carlisle megvizsgálna. Nem foglak bántani, és ő sem, ígérem - mondtam elkínzottan.

- Nem! - csattant fel Rosalie.

- Rose - suttogta Bella. - Legalább egy ultrahangot, ha van - nézett apámra, aki bólintott. Aztán rám nézett, egy erőltetett mosolyra húzva ajkait. - Szeretném látni a babánkat.

Carlisle ismét â��csakâ�� egy orvos lett, alaposan kikérdezgette Bellát, hogy mikor evett és ivott utoljára, el tud-e menni vécére, hogy a vizsgálat ne legyen annyira kényelmetlen. Én viszont csak átkaroltam derekát, kínosan ügyelve arra, hogy ne érjek hasához. Feltámogattam az emeletre, ahol apám gondolatai szerint az orvosi műszerekkel felszerelt szoba volt.

-         Oh - lehelte Bella meglepetten, és én megriadtam, és szétnéztem a szobában, vajon mi okozta nála a meglepettséget. Aztán hirtelen elkapta kezemet, és a hasára szorította. A kezem alatt valami finoman fodrozódott. Egy pillanatig vártam, hogy érezzem a szívének dobogását, de még csak nem is hallottam. Mégis azonnal elhúztam a kezem, összepréselt ajkakkal. Bella elsápadt, a szája megremegett, de visszafojtott minden érzést, ami kitörni készült belőle. - Énâ�¦ azt hiszemâ�¦ elmegyek vécére - motyogta, és Rose magához húzta, és elkísérte.

-         Edward - suttogta, amint ketten maradtunk. -  Ha a kórházba be tudjuk vinni, ott sikerülhetne - aztán észbekapott és magában folytatta - â��ott kivehetnénk. Sajnálom, hogy a reptéren megjátszottam magam, én csak nem akartam jelenetet rendezni!â��

-         Hagyd ezt - legyintettem fáradtan, és ezúttal éreztem, hogy az arcom fáradttá, öreggé válik. - Mindenki mellette áll, és te is mellé fogsz állni, ha nem akarsz viszályt a családban. Rosalie sosem fogja megengedni, hogy kivigyük őt a házbólâ�¦

â��Ahogy mondod, Edwardâ�� - kiabálta Rose gondolatain keresztül. Természetesen hallgatózott. Fogalmam sem volt, mi volt a legrosszabb ebben a szituációban. Látni Bellát, az ébredező anyai ösztöneivel, a halállal szeretkezve. Vagy a tudat, hogy az egyetlen esélyem Jacob Black nemzőképessége, és az újból fellángoló mérhetetlen gyűlölete irántam, ha megtudja, mit tettem. Vagy a gondolat, ami a szigeten is sanyargatott engem, hogy akár boldog is lehetnék, ha az egy embergyerek lenne Bellában. Egy új, koraszülött reménysugár ragyogott fel a szívemben. Mi van, ha az ultrahang megmutatja, hogy az egy baba, aki csak gyorsan növekszik, de emberi? Mi van, ha van esélyem apának lenni? De nem. Bella bele fog ebbe halni, a rendellenes gyorsasággal növő â��izéâ��miatt. Hogy tudnék egy olyan valamit szeretni, aki megöli azt, aki szerint a számomra nem létező lelkem szép? Hogy tudnám azt szeretni, ami elveszi az életem forrását?

Bella visszatért, Rosalie kíséretében, és ledobálta a felsőit. Rose gyengéden felsegítette az ágyra, és én önkéntelenül apám mögé létem, hogy lássam a monitort. A szemem sarkából láttam, hogy Bella hasa libabőrös lesz a hideg zselészerű anyagtól, és halottam, hogy a szíve vadul verni kezd. Kitekeredett nyakkal bámulta a monitort.

Mind arra vártunk, hogy Carlisle mozdulatai nyomán lássuk a monitoron a lény alakját, vagy meghalljuk szívének dübörgését, de semmi. Csak egy hosszan kiszélesedő fehér, és vastagnak tűnő sávot láttunk. Apám végigsimított kezével Bella hasán, és az â��izéâ�� ismét mozgott.

-         Különös - mormolta. - Érzem, hogy mozog. És látszik is a hasadon Bella, kirajzolódik néha. De az ultrahang valószínűleg túl gyenge. A burok körülötte mintha megvastagodott volna. Nem tudom miért. Sajnálom, Bella - sóhajtotta csalódottan.

-         Nemâ�¦ nem a te hibád - motyogta Bella.

-         Ez annyiraâ�¦ érdekes. Nem hallom a szívverését sem - húzta össze szemöldökét apám. - De akkor hogy növekedhet, ha nincs szív, nincs vérkeringés semâ�¦

-         Mi?! - zihálta Bella, és ahogy hirtelen mozdulattal fel akart ülni, a szája elé kapta a kezét.

-         Hányni fog, vidd ki a mosdóba! - dörrentem rá Rosalie-ra, de neki is már csak annyi ideje maradt, hogy egy eszközökkel teli, méretes műanyag dobozból kizúdítsa az eszközöket, és Bella elé tartsa.

Bella köhögve szabadult meg gyomra tartalmától, de nem tudtam megmondani, hogy a szeme az öklendezéstől, vagy az új információáradat miatt könnyes-e.

-         Jól van, Bella, semmi baj - fogta össze Bella haját Rose. - Esme, Alice - mondta hangosan.

Anyám negyed másodperc alatt felmérte a helyzetet, és a műanyag tálat elvitte. Alice Bella hóna alá nyúlt az egyik oldalon, Rose a másikon.

-         Segítek lefürdeni, Bella - susogta Alice. - Rose, később talán készíthetnél neki valami ennivalót. Gyere, Bella, nem lesz semmi probléma - hazudta, és láttam a gondolatiban, amit nem sikerült elzárnia előlem, hogy Bella jövője homályba veszik.

Csak én tudhattam, hogy miért. Egyedül maradtam, amiből előnyt kellett kovácsolnom. Habár a terveimnek hét szabotőre volt, az én csapatomban én voltam az egyedüli irányító. És hiába volt hét ellenfelem, volt még egy nyolcadik is, akibe vakon kellett minden bizalmamat vetnem. Még akkor is, ha félúton elbukok, neki végig kell vinnie a tervemet, el kell foglalnia a helyemet az egyszemélyes csapatomban, és győznie kell. Bella élete elég nagy díj volt neki, hogy lealacsonyodjon a â��piócákâ�� szintjére. Ezt kellett kihasználnom.

-         Edward! - szállt felém Alice kétségbeesett hangja a fürdőszobából. A lábaim meglódultak, és a következő pillanatban már a fürdőszobában voltam.

-         Bella! - üvöltöttem, ahogy az ernyedt testét szorongatta Alice.

Ki akartam venni kezei közül, de Rose megragadta a vállamat, és lerántott róla. Alice felkapta karjaiba Bellát, kiviharozva a fürdőszobából. Ösztönösen lelapultam, csakúgy, mint Rose.

-         Ő az enyém, Edward! - morogta vicsorogva. - Nem engedem, hogy megöld!

-         Rosalie! - csattant fel Emmett az ajtóban megtorpanva. - Elég! Bella nem egy béranya! Ha csak a baba élete számít neked, akkor Edwardnak fogok segíteni! Csalódtam benned - feszítette meg izmait. Rose abbahagyta a vicsorgást, és felegyenesedett.

-         Sohasem fosztanám meg Bellát az anyaság lehetőségétől - szegezte fel állát sértetten. - Soha, senkit nem kérnék, hogy béranya legyen a kedvemért - hazudta, mert én tudtam, hogy bármit megtenne egy gyerekért.

-         Aljas vagy, Rosalie - köptem a szavakat. - De tudod mit? Emmett még akkor is melletted állna, ha gyerekeket változtatnál át - zengtem dühösen. Félrelöktem Emmettet, aki gondolatban ellenkezni akart, de kizártam a gondolatait.

Alice a szobámban volt, Bella arcát pofozgatva.

-         Hagyd - morogtam, mire felkapta a szemét. - Csak elaludt. Kimerült - léptem a szekrényemhez, és egy pólót vettem ki. Alice-hez vágtam, és ő egy szempillantás alatt átöltöztette Bellát.

-         Csak fogat mosott, aztán átölelt, és a következő pillanatban mindene ellazult - mondta Alice, mint aki szipog.

Undorodtam a családomtól, hogy nem képesek magukon erőt venni. Egyetlen éjszaka alatt annyi sértést vágtam már a családtagjaimhoz, hogy eggyel kevesebb, vagy több már nem számított.

-         Elvárom, Alice, hogy a temetését is ugyanolyan szépen szervezd meg, mint az esküvőnket - mondtam foghegyről, és leültem a kanapéra.

-         Menj ki innét! - sikoltotta, és karon ragadott. Hagytam, hogy kicibáljon a folyosóra, és az orromra csapja az ajtót.

Az elkeseredettségem még sosem volt ilyen mély, mint akkor éjjel. Felmásztam a szobámra néző fára, és néztem Bella sápadt arcát, ahogy alszik. Alice és Rose leültek a kanapéra, időnként farkasszemet nézve velem, de a testük egész éjjel mozdulatlan maradt, akárcsak Belláé. Engedtem, hogy a gondolataim, az érzéseim monotonná, zsibbasztóvá váljanak, engedtem, hogy a fortyogó dühöm helyét ismét a kiüresedés vegye át. Rávettem magam, hogy az arcom soha többé ne mutasson Bella felé semmilyen csalódást okozó érzést, megtanítottam magam a hazugságok legkiszámítóbb fajtáinak alkalmazására, és elhatároztam, hogy ezentúl nem szólok egy szót sem, ha nem muszáj. Egy beprogramozott géppé akartam válni Bella jelenlétében. Nem tudtam, mennyi időm van még vele, de megérte hazudni, ha őt az boldoggá tette.