-         Hosszú történet, és nem fogunk neked mindent a szádba rágni – kezdte nyers őszinteséggel Rosalie.

-         De néhány dolgot azért megtudhatsz. Lehet, hogy ez még az emlékezeteden is segít… - vetette fel Jasper mosolyogva. Furcsa késztetésem támadt, és nem álltam neki ellent, és beleolvastam a gondolataiba. Nem az várt, amire számítottam. Jazz örült neki, hogy megtámadtam! Boldog volt, mert végre fény derült a képességemre, és szinte mámorban úszott, hogy nem Alice-en tört ki a dühöm, hanem ő vihette el a balhét. Hirtelen rettentően megkedveltem Jaspert. Hogy szereti Alicet…! Ekkor vettem észre, hogy Edward még mindig a derekamat fogja.

-         Ümm… Edward!

-         Igen?

-         Elengednél? – kérdeztem nem mindennemű zavar nélkül. Edward még inkább zavarba jött, mint én.

-         Ó, bocsánat – mormolta, és szabad utat hagyott. Mindenki elmosolyodott, de Emmett nevetni kezdett.

-         Hé, pajtás, hogy te milyen feledékeny vagy… - csóválta a fejét gúnyosan vigyorogva. Én meg megint örültem, hogy nem tudok elpirulni. Visszaültem a fotelbe, és kíváncsian méregettem a többieket. Elfogott a késztetés, hogy turkáljak a gondolataik között, de most nem hagytam magam legyőzni.

-         Az előzményekről nem árulhatok el semmit, meg van kötve a kezem – kezdett bele mondandójába Carlisle. – De Aroékról muszáj lesz valamennyi szót ejtenünk, mivel lesz még vele egy kis elintézendő ügyünk. A központban a Volturi áll…

A világ elsötétedett előttem. Volturi. Hallottam már róla? Nem pontos megfogalmazás. Ismertem őket. Találkoztam velük. Megrohamozott pár homályos emlékfoszlány, bár érdemlegeset nem tudtam kihozni belőle.

- A Volturiról annyit kell tudnod, hogy a vámpírok „királyi családja”. Ők tartják meg a rendet és a fegyelmet. Három tagból áll… - Edward hangja elmosódott az újabb emlékképek mellett.

- Aro, Marcus és Caius, a művészetek éjszakai patrónusai – suttogtam halkan, mire mindenki félbehagyta esetleges mozgását, és levegővétel nélkül nézett rám. Ezt csupán ködösen érzékeltem, mert a padlóra bámultam kifejezéstelenül, és emlékeztem. Emlékezetem! Sok, sok mindenre.

- Nem, nem olvasta ki… emlékszik rá – suttogta ugyanolyan halkan Edward, válaszolva valaki gondolati kérdésére.

- Igen? Mire? Bella… - Alice hajolt felém sürgetően, de Carlisle leintette. Én meg, mint aki transzban van, monoton hangon daráltam a látottakat.

- Egy sárga sportautó. Száguldunk. Nem… de igen, Alice, Alice, te vagy mellettem! Kiszállok és rohanok az óratorony felé. Tudom, mit kell keresnem. Megvan. De miért nem látom az arcát? Ő is vámpír. Ki akar lépni a fényre! Ne, nem szabad, kérlek! Ne, nézz rám! Vissza kell menned az árnyékba, mozogj már! – nyögtem elfúló hangon. A monotonitás itt ért véget. Ködösen láttam, hogy Edward és Alice megrettenve állnak előttem, a többiek is riadtak, de ők nagyobb részt kíváncsiak. – Nem haltam meg, és te sem! Kérlek, Edward, odébb kell mennünk! - megláttam őt. Edward. Ő az! Már értettem… őt kellett megmentenem. És sikerült, hisz itt van! Földöntúli boldogság kerekedett rajtam felül, de észrevettem, hogy halványodik az emlék. Újabb részlet tisztult ki előttem. – Jane? Mit tud Jane, ami ennyire kiakasztja a többieket? Edward, hagyd, csak nem olyan szörnyű. Ne! – felsikítottam, és ezzel sikerült visszatérnem a földre. Még egy mondatfoszlányt sikerült elkapnom: „Nem lesz második lehetőséged. Átváltozik… vagy meghal.”

Csönd. Sűrű, nagy csönd. Mindenki rémült arccal nézett rám, Alice és Edward különösen. Kapkodva vettem a levegőt, és a következő pillanatban már Edwardot öleltem.

-         Jól vagy? Jane… ezt ne… - összefüggéstelenül motyogtam. Edward átölelt, és megnyugtatóan mormolt a fülembe.

-         Bella? Addig láttad, amíg Jane…? – kérdezte tapintatosan Alice. Összerezzentem, és messzire elhúzódtam a többiektől.

-         Ez nem lehet… azt a képességet kaptam, amivel Edwardot, és még ki tudja, hány embert kínoztak… én ezt nem akarom! Veszélyes vagyok a számotokra! – akadozva beszéltem. Úgy éreztem, mintha ezernyi tűt szúrnának a szívembe. Hiába nem dobog már. Bennem van. A részem. És ugyanúgy érzem a fájdalmat, mintha még mindig élnék. Csupán nem halhatok bele. Bárcsak megtehetném! Könnyedén… de nem lehet. Edward se… ekkor hasított belém az újabb felismerés.

-         Miért akartál meghalni?

Mindenki aggódva nézett rám. Látszott, hogy nem fogom megtudni. Nem érdekelt, hogyan, de tudtam, meg kell szereznem az információt. Pár pillanat múlva Alice felől jött a gondolatsugár.

Én. Repülök. Milyen szép! Hogy tépi a hajam és a ruhám a szél! Megnyugtató emlék. Nem erre számítottam… hé! Nem repülök! Zuhanok! Bele a vízbe! És nem jövök elő…

-         Megmagyaráznád? – fordultam Alice felé.

-         Láttad? – hördült fel egyszerre a számomra két legkedvesebb Cullen.

-         Igen, csak nem értem az összefüggést.

Még mielőtt bárki bármit mondhatott volna, távoli léptek zaja hallatszott. Esme.

-         Carlisle, indulnod kell. Ne aggódj, mindent elmondunk majd – intette le Rosalie. Carlisle aggódó pillantást vetett rám, és elrohant. Helyébe Esme érkezett.

-         Sziasztok! – sugárzó arccal fordult felénk, kiemelten Edward felé. Az ő arca is felragyogott. Már épp próbálkoztam volna, mire Jasper, feltehetőleg figyelemelterelésből, megszólalt.

-         Szerintem eleget tudtál ma meg, Bella – csöppet sem volt megrovó a hangsúlya, mégis rosszul éreztem magam. Ajkamba haraptam, és felrohantam az emeletre. Valóban. Elég volt mára.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés