5. Megint együtt

Reggel, amikor felkeltem, sütött a nap. Pedig itt Forksban ez nem mindennapi jelenség. Egy új reggel. Vagy nem is reggel? Ránéztem az órára: 13:06.

„Na, ez nem reggel. Biztos, hogy nem. A reggel általában 11 előtt van.

Nem 2-kor feküdtem le aludni? Valami nem stimmel velem. Ha beteg vagyok, sem szoktam ennyit aludni. Nemsokára kiderül, hogy nem is szerda, hanem csütörtök vagy péntek van. Na az meghökkentő lenne.”

Megpróbáltam felülni az ágyban, de túl hirtelen, megszédültem és visszaborultam. Vagy fél perce nem láttam semmit, amikor végre éreztem a végtagjaimat, és nem sokkal rá már láttam is. A kis szekrényemen volt egy pohár víz, az egészet megittam pár korttyal. Ez mindig beválik, legalábbis az orvos szerint. Még a kórházban elmondta, hogy lehetnek majd vérnyomás problémáim a sok fekvés miatt. És milyen igaza lett! Nem véletlenül lett orvos.

Volt magamtól két kérésem. Az egyik, hogy hallgassak a dokira, és pihenjek sokat, és egyek rendszeresen. De a másodikon még én magam is meglepődtem.

Találkozni akartam Richarddal, és győzködtem magam, legyen elég bátorságom felhívni, és ezzel egyidejűleg áthívni.

Meg kell tennem. Egyik énem még mindig küzdött ez ellen a gondolat ellen, így mindig találtam egy újabb kifogást, de végül is, mindegyiket meg tudtam oldani. Csak egyet nem. Nem tudtam a telefonszámát. És ha nincs meg a telefonszám, nem tudom áthívni.

Részben megnyugodtam, és meg is lepődtem rajta, hogy mennyire. Akkor az az énem eléggé nagy volt, ha ennyire megnyugodtam. És akkor eszembe jutott egy lehetséges megoldás.

-Marie! –Suttogtam, de úgy mintha kiabáltam volna, csak halkan. Lerohantam a mobilhoz, a lépcsőn majdnem el is estem, de nem érdekelt. Úgy látszik ez az énem is elég nagy volt, ha ennyire vártam, hogy felhívhassam.

Leértem a mobillomhoz, de az egyenlegem a földet söpörte. Képletesen szólva.

Ezért csak a számot kerestem meg benne, és mentem a vezetékes telefonhoz. Ez csak egy esély. Természetesen nem Marie-t hívom fel, csak az otthoni számukat, amit Marie számának írtam be. Marie volt Richard nevelőanyja. És ha minden igaz, az a szám még most is létezik. Arra pedig jó esélyem volt, hogy Richard megtartotta, és most is használja. Reménykedtem benne, hogy felveszi egy fiú, és Ő lesz az, de abban is, hogy ez a szám már ne létezzen. 

Csöngött egyet, majd még egyet, és még egyet, és még egyet.

Már éppen le akartam tenni, amikor beleszólt egy dallamos fiú hang.

-Ki az? –Kérdezte.

Alig bírtam megszólalni. Elfelejtettem kitervelni, mit mondtam volna neki. Így csak egy furcsa dadogás lett a kérdésére a válasz.

-Sz-sz-sz… Szia! –A végére sikerült mosolygós hangot megütnöm. Reméltem felismert, mert nem akartam elölről kezdeni a „szia-Szilvia-vagyok-az-évfolyamtársad” dumát. Kicsit snassz lett volna.

-Szilvia? –Kérdezte értetlenkedve- Te vagy az?

Képzelődtem vagy tényleg mosolygós volt a hangja?

-Ennyire örülsz a hívásomnak? –Kérdeztem kíváncsian, de a végére elnevettem magam.

-Hát… Ami azt illeti, igen. Kiskoromban is imádtam hallgatni, ahogy beszélsz. –Felelte óvatosan. Furcsa boldogságot éreztem. És örültem, hogy nem személyesen mondja ezt, mert pipacsvörös lettem.

-Szóval szereted hallgatni, ahogy beszélek? –Kérdeztem, de a hangom egy kicsit megremegett, árulkodva zavaromról.

-Most elpirultál? –Kérdezte nevetve.

-Honnan jöttél rá? –Kérdeztem nevetve én is.

-Nos, az ablaknál állok veled szemben. –Mondta lágyan. Felkaptam a fejem, és megláttam. Ott állt az ablak előtt, a pólója fehér volt, és sejtettem, hogy farmert vett fel hozzá. Szokásához híven.

-Csaló! –Mondtam durcásan, amire csak egy bocsánatkérő mosoly volt a válasz.

-Nem jössz be? –Kérdeztem reménykedve.

Értetlenül nézett rám.

-Most meg mi van? –Kérdeztem nevetve.

-máskor legszívesebben rám csapnád az ajtót, most meg arra kérsz, hogy menjek be hozzád. –Megvontam a vállam.

-Nem szeretnék ennyit egyedül lenni. Igaz nemsokára már suliba is mehetek, de unalmas, hogy nem beszélhetek senkivel. –Mondtam meg neki az igazat, és letette a telefont. Amikor odanéztem az ablakhoz, már nem volt ott senki, de hallottam a kopogást az ajtón.

-Megyek! –Kiabáltam ki, és rohantam az ajtóhoz. De amikor kinyitottam csak egy levelet találtam a földön. Ezt mikor írta, és ki?

-Sajnálom, hogy most nem találsz itt, egy perc és újra csengetek vagy kopogok, ha nem hiszed, számolj vissza. R. –Olvastam a levelet. Mosolyogva megcsóváltam a fejem. Ez kisebb korában is igaz volt rá, hogy ilyen hirtelen és gyorsan eltűnik. Aztán váratlanul megjelenik, és a frászt hozza rád.

Csengetésre ettem figyelmes, és majdnem felsikoltottam. Előttem Richard állt. Biztos nem reagáltam, és csengetnie kellett.

-Oké! Ezt hagyd abba! Másodjára ijesztesz meg a váratlan megjelenéseiddel!

-Itt állok vagy 10 másodperce, és észre se vettél. Muszáj volt csöngetnem. –Mosolygott rám. Nem igaz. Nem lehet rá haragudni.

-Akkor bejössz?

-El sem hiszem, hogy ezt az a lány mondja, aki múltkor, meg azelőtt, szó szerint kilökött az ajtón.

-Pedig muszáj lesz elhinned. Meg most Én hívtalak be. Miért löknélek ki az ajtón?

-Nem is tudom. Még nem igazán ismertelek meg. Legalábbis, azóta biztos megváltoztál.

-Hát igen. Egy kicsit.

Bementünk a konyhába, töltöttem neki egy pohár narancslevet, és belemerültünk a beszélgetésbe. Ez volt az itteni életemnek egyik legjobb napja. És reméltem, hogy ennél csak jobb lesz.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés