- Ha ezt megettem - böktem a nem túl ínycsiklandozó pirítósomra -, akkor átmegyünk, ugye?
- Szeretnél? - kérdezett vissza Edward, mialatt helyet keresett a szekrényben, az anyáméktól kapott digitális mérlegnek.
Csak bólintottam válaszul, mert éppen tele volt a szám. Valahogy nem tartottam volna illendőnek így beszélni.
- Akkor természetesen átmegyünk. De figyelmeztetlek, a hangulat Alice minden próbálkozása ellenére is egy kicsit fagyos lesz... Esmét nem dobja fel, hogy Rosalie és Emmett holnap már indulnak is vissza. Apropó Rose! Úgy láttam egész jól elvoltatok, még ha a gondolatai egy kicsit keserűek is voltak.
- Egész kedves volt, és sokat kérdezett Leóról. De sejtettem, hogy nem veszi olyan könnyen, mint ahogy mutatja... - vontam vállat, miután végre leküzdöttem az előbbi falatot. - Mondd csak, muszáj ezt megennem? Öt embernyi mennyiséget fogyasztottam el tegnap! Leo még a végén itt helyben megszületik a sok emberi ételtől!
Edward csak nevetett, aztán boldogan becsukta az egyik alsó szekrényt - sikerült helyet találnia az ajándéknak. Én azonban nem hagytam magam eltéríteni, igazán jóllakott voltam. Előző este kitettem magamért a vacsoránál, ha valaki csak az elfogyasztott mennyiséget nézte volna, fel sem merülhetett a gondolataiban, hogy heten nem ettek sokat. Amennyivel kevesebb evett a Cullen család, azt én mind behabzsoltam... De Edward mégis azt akarta, hogy reggelizek!
- Ez csak egyetlen pirítós, Édes! - győzködött, amikor látta, hogy nem eszem tovább. - Te magad is sokat hangoztatod, hogy fontos a rendszeres, kiegyensúlyozott táplálkozás.

- Komolyan nem bírom megenni! - könyörögtem tovább, mindhiába. Hirtelen támadt egy jó ötletem. - Ez rosszabb, mint a töltött cukkíni!
Élvezettel figyeltem, ahogy Edward arca megváltozik, az elszántságot egy csibészes mosoly váltotta fel. Jól kezdődik...
- Pedig úgy emlékszem, legutóbb azt mondtad, mindig azt akarsz enni - emlékeztetett, közönyösséget színlelve.
- Azután, hogy meggyőztél, és kárpótoltál. A cukkíni evésnek ez az ára. A teli gyomorra reggelizésé borsosabb, szerintem már-már megfizethetetlen, szóval az volna a legegyszerűbb, ha megengednéd, hogy meghagyjam!
- Alábecsülsz, Bella! - jelentette ki szemrehányóan. - Elképesztően meggyőző tudok lenni, ha még emlékszel!
A következő pillanatban már Edward karjai közt találtam magam, aki olyan intenzitással csókolt, hogy hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Csak élveztem a pillanatot, jólesően beleolvadtam az ölelésébe. Aztán, amilyen hirtelen kezdődött, úgy véget is ért a csók. Kábultan zuttyantam vissza a székre, egy kicsit talán szédültem is. Ő ellenben teljesen tiszta fejjel, elégedett vigyorral az arcán támaszkodott a mosogatónak.
- Ez neked meggyőzés? - elégedetlenkedtem, amint sikerült megszólalnom. - Ez igazán kevés volt. Túl kevés.
Még szélesebben mosolygott.
- Meg kellett állnom, mielőtt a dolog kikerül az irányításom alól. Alice öt perc múlva átjön, és magával rángat minket, ha törik, ha szakad - magyarázta.
- Felőlem. De nem győztél meg, úgyhogy a pirítós megy a kukába - makacskodtam.
Edward lassan közelebb sétált hozzám, az asztalra támaszkodott, és lehajolt, hogy az arcunk egy szintbe kerüljön.
- Megeszed a felét, és később legjobb tudásom szerint kárpótollak - suttogta. Lehelete az arcomat simogatta, és én beleborzongtam a vágyba. - Ez az utolsó ajánlatom!
- Legyen - nyögtem ki nehezen.
Nyomott egy röpke csókot a számra, és utána helyet foglalt velem szemben.
- Jó étvágyat! - kedélyeskedett.

Edwardnak - már megint - igaza volt, és Alice valóban áthívott minket a nagy Cullen-házba. Azt mondta, szeretné, ha Esme egy kicsit vidámabb lenne...
Így aztán tíz perc múlva a nagy nappaliban ültünk, és beszélgetni próbáltunk. Voltak kisebb-nagyobb fennakadások, és úgy tűnt a furcsa hangulatot Jasper sem tudja oldani. Carlisle telefonja megcsörrent, és kiderült, hogy be kell mennie a kórházba. Nem sokkal később Emmett és Edward elkérték Jasper új autóját, hogy kipróbálhassák, de nyilvánvaló volt, hogy menekülni próbálnak. Legszívesebben én is ezt tettem volna, mert nehéz volt úgy fesztelenül beszélgetni Esmével, hogy közben Alice idefele jövet felállított szabályait is betartsam, miszerint nem szabad Rosalie-ék utazását, a jelenlegi lakásukat, a család, az út, a holnap szavak említeni. És még vagy ezerféle téma volt tiltólistán, mert barátnőm szerint Esme majdnem mindegyiktől elsírta volna magát.
Ez talán egy kis túlzás volt részéről, de Esme arca most valóban komorabb volt a szokásosnál. Végül ő maga állt fel, és jelentette ki, hogy megy pakolászni egy kicsit a konyhába. A fiúk közben visszaértek, de most a garázsban zengtek ódákat az új szerzeményről, Alice pedig elment a szobájába, kipróbálni a tőlem kapott ajándékot. Megint ketten maradtunk hát Rose-zal, de ezúttal nem sikerült beszélgetnünk.

- Bella, gyere csak egy kicsit! - hallottam meg Edward kiáltását.
- Bocs - mondtam Rosalie-nak, aki erre csak legyintett. Nehezen feltápászkodtam, és a garázsba sétáltam.
Edward az új autóra mutatott, és azt kérdezgette, hogy tetszik.
- Minek jöttünk át családi karácsonyozni, ha mindenki máshol van? - kérdeztem csípősen válasz helyett.
Amúgy sem tudtam volna mit mondani, hiszen nem értek hozzá. Azt meg mégsem közölhettem, hogy nem igazán tetszik az autó.
- Sajnálom, szerelmem, nem tudtam, hogy ez lesz! Azért bocsánatot kérek, amiért ott hagytalak, de Alice azt mondta, nem lesz semmi gond. Bírd ki még egy kicsit, aztán kitalálunk valamit - bizonygatta, de nem nagyon tudtam most hinni neki. Ha csak Emmett ki nem jelenti, hogy már pedig ő marad, és Rose-nak sincs más választása. Akkor Esme boldog lenne... - Na, de mit szólsz a kocsihoz? Nem szeretnél egy ilyet?
- Kösz, de nem az esetem - vallottam be. - Megkeresem Alice-t.

A nappali üres volt, és a konyhában sem találtam senkit. Elindultam hát az emeletre, Alice szobája felé. Megtorpantam, amikor Carlisle irodája felől vitatkozás hangjait hallottam. Tudtam, hogy Esme és Rosalie az, de úgy gondoltam, nem rám tartozik. Egészen addig, amíg meg nem hallottam a saját nevem. Képtelen voltam uralkodni magamon, és a lehető leghalkabban közelebb mentem, hogy halljam, miről beszélnek. Az ilyesmi pedig nem vallott rám, de mégis megtettem.
- Legalább újévig maradjatok! - könyörgött éppen Esme.
- Nem lehet! Tudom, hogy csak azért kéred, mert lenne plusz hat napod, hogy meggyőzz, maradjunk. De nem, az senkinek sem lenne jó! - ellenkezett Rosalie fáradt sóhajjal.
Léptek zaja, aztán az asztal mögötti kényelmes irodai szék megnyikordult: valamelyikük leült.
- De miért? Láttam, hogy jól elvoltatok Bellával! Mondtam már, ő sem szeretné, ha elmennétek, és magát emészti miatta! - érvelt tovább Esme, és hallottam a hangján, hogy közel áll a síráshoz. - Maradj, kérlek, kislányom!
- Nem lehet! - ismételte Rose. - Attól, hogy úgy tűnt, jót beszélgettünk, még nem tudod, mit éreztem közben! Emésztett az irigység, amiért neki lehet babája! Semmi más vágyam nem lenne, csak egy kisgyerek, de nem lehet. Látom, milyen boldog, hogy mennyire büszke, ha Leo kerül szóba, és irigy vagyok rá. Félek, hogy esetleg a kicsit is bántanám. Nem tagadom, jó volt érezni, ahogy rúg, de végig az járt a fejemben, vajon milyen érzés, akkor, ha a hasadban érzed? Örülök, hogy lesz egy unokaöcsém, és Bella igazán megérdemli a boldogságot, de én nem bírom ezt látni! Idővel majd talán megszokom... Néha-néha meglátogatom majd Leót, és aztán talán sikerül beletörődnöm. Most még nem. Sajnálom, Esme, tudom, hogy neked is fájdalmat okozok, és Emmett sem örül ennek, ő szeretne Leóval lenni, de... Túl önző vagyok ehhez.

Jobbnak láttam eltűnni, mielőtt rajtakapnak, vagy mielőtt többet hallok. Beszaladtam Alice szobájába, és azt mondtam neki, hogy hirtelen nagyon elálmosodtam, hazamegyek. Barátnőm nem tartóztatott, Edwarddal viszont már nem volt ilyen könnyű dolgom. El akartam Neki mondani, de nem Emmett előtt. Mivel látta rajtam, hogy nem fáradt vagyok, és talán Jasper is érzékelt valamit, nem engedett el.
- Mi a baj, Bella? - Csak ráztam a fejem, de továbbra sem hitte el.
- Majd kettesben - üzentem gondolatban, de hangosan azt mondtam: - Tényleg csak álmos vagyok, meg az a pirítós is betett a gyomromnak.
Edward bólintott, én pedig igyekeztem minél előbb egyedül lenni.
Nem értettem miért taglózott le ennyire, amit hallottam, hiszen ezt eddig is tudtam, mégis szörnyű érzés volt. Ahogy becsukódott mögöttem az ajtó, eleredtek a könnyeim. Nem volt erőm felmenni a hálóba, így a nappaliba dőltem le. Pár perccel később Edward is hazajött.

- Mi történ, Édes? - ölelt aggodalmasan magához.
Nem tudtam megszólalni, mert még mindig sírtam. Megpróbáltam gondolatban elmesélni, visszajátszani, amit hallottam. Valószínűleg sikerült, mert Edward vigasztalni kezdett.
- Nem a te hibád, hogy elmennek, ezt már ezerszer megbeszéltük! És Rose irigysége sem ellened, vagy Leo ellen irányul, egyszerűen csak túl sok ez neki. Egy kicsit fél is ettől, mert szereti Leót, és nem akarja bántani. Beszéltem vele erről, de nem hisz nekem. Pedig elképzelhetetlen, hogy bántaná, hiszen annyira szereti a kisbabákat! Nem mondtam senkinek, de többször is megfordult a fejében, hogy maradjanak, különösen, amikor látta, hogy Em már most mennyire odavan a kicsiért. De aztán rögtön az jutott eszébe, hogy ő is szeretné ezt megadni Emmettnek, és nem tudja. Azt hiszem, amíg nem fogadja el a helyzetet és nem lesz biztos önmagában, addig távol lesznek. De nem te tehetsz erről!
Egy kicsit sikerült megnyugtatnia, de azért még voltak kétségeim. Látva a haladást Edward tovább csitítgatott.
- A legjobb az lenne, ha segítenénk neki. Ne kezeld az alapján, ahogy viselkedik, légy vele természetes! Szóval nem kell kerülnöd a Leóval kapcsolatos témákat... És tudom, hogy furán hangzik, de éreztetnünk kell vele, hogy ő milyen különleges és fontos. Esetleg, kérj tőle segítséget babacuccok vásárlásához, vagy szépségpraktikákhoz. Már beszéltem Emmettel, és ő is jobban oda fog figyelni az ilyesmikre, mert nagyon szereti Leót, már most! Mindannyiunk érdeke, hogy Rosalie elfogadja a helyzetet, és hazaköltözzenek!

Sok sírás és ölelkezés, meg egy könnyed ebéd után már jobb színben láttam a világot. Edwardnak igaza volt, ahelyett, hogy sírok inkább tennem kéne a probléma ellen. Beleképzelem magam Rose helyébe, és megpróbáltam ennek megfelelően cselekedni. Délután tehát visszamentünk, és mivel Carlisle is hazaért, újra együtt volt a család. Alice megsúgta, hogy miután Esme és Rosalie kibőgték magukat, megbeszélték a helyzetet és sikerült megérteniük egymást. Ennek eredményeképpen nem holnap, hanem két nap múlva utaznak vissza. De akkor huzavona nélkül.
Mivel sikerült feloldani a feszültséget, és nyilván Jasper sem tétlenkedett, a nap hátralévő része egészen jól telt. Azon szórakoztunk, hogy Alice jósolt mindenkinek. Jóslás a jóslásban volt, mert először megmondta, hogy melyik lapokat fogja kihúzni, és miután így is lett, elmondta a jóslatokat. Eléggé érdekesen hangoztak, de legalább megtudtuk, hogy Emmettnek jó lesz vigyáznia az egészségére, mert túl vékony, Edwardnak nem tanácsos az erdőbe mennie, és hogy nekem a közeljövőben nagy pénz üti a markom.
A jósda bezártával aztán más módon hasznosítottuk a kártyákat, és várat kezdtünk építeni belőle. Egy újabb csomag elővétele után fél órával pedig megépült a saját kártyából készült Eiffel-tornyunk. Az építésénél rendkívül jól jött, hogy a vámpíroknak nem kell lélegezniük. Az sem ártott, hogy nem remegett a kezünk. A várakozásokkal ellentétben a kártyavárat nem én, hanem Emmett döntötte le, kiérdemelve ezzel a Buldózer becenevet.

Úgy tűnt, Esmének sikerült megbékélnie a helyzettel, és sokkal jobb kedvében lett. Az általa kisajtolt plusz napok azonban hamar elteltek, és a búcsúzáskor nem tudta visszatartani a sírást. Integetés helyett bement a házba.
Én elégedett voltam a munkámmal, nem is alaptalanul, mert Rosalie egy nagy öleléssel és egy ígérettel búcsúzott.
- Tudom, hogy furán hangzik... És tényleg sajnálom a gyengeségemet... De úgy három hónap múlva találkozunk! - jelentette ki.
Edward ötletét követve ugyanis Rose segítségét kértem, és vele, meg Alice-szel csinosítgattuk a babaszobát. Az új programmal pedig egy rugdalózót is terveztünk. Láttam, hogy jólestek neki ezek a dolgok, és reméltem, hogy a következő látogatás után maradnak is. Talán Leo majd meggyőzi.
- Adj egy pacsit! - búcsúzott Emmett Leótól, kezét a hasamra téve. Leo nem mozdult, de a válasz hiánya nem lombozta le, büszkén jegyezte meg, hogy: - Szófogadatlan gyerek, tökéletes! Ez a Cullen makacsság!

Az elkövetkező napokban sokat jártunk át a nagy Cullen-házba, sejtettük, hogy Esmének ez jólesik majd. Eleinte sokat szomorkodott, de aztán újra beletörődött, hogy még várnia kell egy kicsit.
- Meg kéne már szoknom! - hajtogatta folyton.
Sajnos, Alice sem tudott sokat segíteni neki, mert nem láthatta a jövőt, míg Rosalie nem döntött. Néha felvillant neki egy alternatíva, de nem sokkal később már semmi...
December harmincadikán aztán esni kezdett a hó, és ez csodát művel Esmével. Edward csak annyit mondott, hogy szereti havat. Ez egy gyenge kifejezés volt arra, hogy mindnyájunk pótanyja kacagva épített mesés jégkunyhókat...
Ellenben az első hóval, amit itt Forksban, sőt, egész életemben először láttam, ezt nem mosta el az eső. Reggel kezdtek hullani a kis pamacsok, és egész nap így is maradt. Másnap, alig láttam ki a hatalmas ablakon, mert jégvirágok borították. Aztán, amikor délután elindultunk a szokásos látogatásra, lesett az állam. A hó már közel fél méter magas volt! Igaz, mióta vámpír vagyok kevésbé zavart a hideg...
Alice és Jasper vadászni mentek, Carlisle megint a kórházban volt, így aztán hárman beszélgettünk a nappaliban. Egy idő után kifogytunk a szóból, ami nem csoda, mert már napok óta átjártunk Esméhez. Ha a családod a közvetlen szomszédodban lakik, és ráadásul minden nap beszéltek, előbb-utóbb elfogynak a mondanivalók. Még a vámpíroknál is.
Esme végül úgy döntött, kimegy, és ellapátolja a havat, hogy mire Carlisle hazaér, ne csússzon a feljáró. Nem mintha az akkora gond lenne, de a látszatra is adni kell!

Edward ahelyett, hogy a házunk felé indult volna, a kertbe ment.
- Építsünk hóembert! - javasolta.
Nem kellett győzködnie, mert akárcsak karácsonykor, most is eluralkodott rajtam valami gyerekes érzés, ezért boldogan belementem.
Annyira jól szórakoztunk, hogy végül az egész Cullen famíliát megépítettük Esme jégkunyhója mellé. Edward két perc alatt elkészítette a testüket, hatalmas hóhalmokat görgetett könnyedén, én ezalatt a fejüket készítettem el, és arcot csináltam nekik. Igaz, nehéz volt megkülönböztetni őket, de nekem tetszettek. Különösen a kettőnk közt álló mini hóember, ami Leót jelképezte. Néhány hónap, és a kezemben tarthatom... Aztán néhány év, és már ő is itt játszik velünk!
- Egész nagy család - jegyeztem meg, amikor egymást átölelve csodáltuk meg a művünket.
- Igen, a nagy valóban találó - kuncogott. - Jasper feje különösen kerekre sikeredett, remélem, nem sértődik majd meg érte! Akarsz hógolyózni?
- Dehogy! Lehet, hogy megbarátkoztam a hideggel, de a hógolyózást nem kedveltem meg - ellenkeztem, és megindultam a ház felé.

Tompa puffanást éreztem a hátamon, és nem kellett sokat gondolkodnom, hogy rájöjjek, Edward kitart a hócsata ötlete mellett. Tettetett haraggal visszafordultam, mire Ő nevetésben tört ki és egy újabb hógolyót vágott hozzám. Azt kell, mondjam, elérte a célját, mert rávett, hogy beszálljak. Elugranom nehéz volt előle, de a legtöbbször sikerült kifigyelnem, hova fog dobni. A legjobban azonban az lepett meg, hogy én milyen ügyesen céloztam. Ismerve magamat az első hógolyó elhajításakor azt hittem, legalább egy méterrel mellé dobok. Eléggé elcsodálkoztam, amikor pontosan célba találtam.
El kellett ismernem, remekül szórakoztam. Mivel magam is hideg voltam, a havat kevésbé éreztem annak, és a célzó képességem is javult. Kacagva dobáltam Edwardot.
Eltűnődtem, hogy milyen furcsán festhetnénk egy ember számára... Nem csak a gyors és pontos dobások miatt. A hó egy-egy erősebb dobásnál hatalmas puffanásokkal ütközött nekünk, és teljesen szétporladt kemény testünkön. Visszaemlékeztem, amikor először láttam hótól csatakosan a Cullen famíliát, hogy mennyire lenyűgöztek. Vajon most már én is úgy festek Edwarddal, mintha egy filmből léptem volna ki?

Csak pár pillanattal később jöttem rá, hogy hibát vétettem, azzal, hogy a gondolataimba merültem. Edward kihasználta ezt, és most kikerülhetetlen lövészáport zúdított rám. Persze csak óvatosan, az arcomnak és a hasamnak még csak a közelébe sem célzott. Ellenben a kabátom alja, a nadrágom és hajam csurom víz volt.
Meg akartam bosszulni ezt a húzást, de mivel még nem voltam olyan gyors, mint Ő, más módszert kellett találnom. Megindultam hát felé, és minden erőmet latba vetve sikerült leterítenem. A csípője mellett térdelve egyik kezemmel a földhöz szorítottam, míg a másikkal felmarkoltam egy kis havat. Könnyűszerrel kiszabadulhatott volna, de nem tette, még csak nem is mozdult.
Így valamivel kegyesebben borítottam havat az arcára.

- Ez szabálytalan volt - tiltakozott havat köpködve, de közben mosolygott.
- Nem tudtam - adtam az ártatlant, és elkezdtem letörölni róla a havat.
- Dehogynem - mondta, és a szemében hirtelen szenvedélyes tűz lobbant.
Óvatosan legördített magáról, aztán mellettem támaszkodva lassan megcsókolt. Csókjaink egyre vadabbak, és forróbak lettek, és egészen meglepett, hogy nem kezdett el olvadni körülöttünk a hó. Edward keze felkúszott a nyakamon, és a hajamba túrt. Hirtelen elhúzódott tőlem.
- Te jó ég, Bella! - kiáltott, talpra ugrott, és engem is felhúzott. - Csurom víz vagy, még a végén megfázol.
Az iméntiektől még mindig kótyagos voltam, de egy nem hiszemet sikerült valahogy kinyögnöm.
- És abban is biztos vagy, hogy Leónak nem eshet baja? - kérdezte, mialatt kinyitotta az ajtót.
Nem panaszkodhattam, amiért aggodalmában berángatott a házba, mert saját kezűleg gondoskodott a megszárításomról egy hatalmas törülköző segítségével. Az átöltözést viszont egy kicsit elhalasztottuk...

Tekintve, hogy a család már nem volt együtt, csak egy igen szerény újévi ünnepséget csaptunk. Gondoltam, hogy meghívom Charlie-t, de Billy megint megelőzött, és szerveztek egy kis bulit pár barátjukkal, meg néhány másik rendőrrel. Vámpírok lévén a koccintás is elmaradt, bár Jasper felajánlotta, hogy gyorsan fog az erdőben valamit... Nekem viszont jobban tetszett, hogy pezsgő helyett egy csókkal köszöntsük az újévet.
Ha már nagy ünnepséget nem csaphatott Alice legalább ahhoz ragaszkodott, hogy a játék trombitákba belefújjunk, aminek az lett a vége, hogy Edward és Jasper egy rögtönzött koncertet tartott nekünk. A dolog fényét némileg csökkentette, hogy a trombiták hangja nem volt egészen tiszta...

Január másodikán Edwardnak vissza kellett mennie dolgozni. Ez egy kicsit elkeserített, mert eléggé megszoktam, hogy mindig ott van mellettem. Meg akartam kérni, hogy hagyja ott az állást, mert apám úgysem tudja ellenőrizni, a pénzre pedig nincs szükségünk - hogy is lenne, ha Alice mindig megjósolja, melyik befektetés jó döntés? Mégsem tettem ezt, mert tudtam, hogy már nem csak Charlie miatt jár dolgozni. Talán néhány vevő, és néha a főnöke is idegesítette, de mégis szerette ezt a munkát. Azt mondta, jó a sok szebbnél szebb autó között lenni, és másoknak segíteni, hogy kiválasszák a megfelelőt. Ráadásul ismertem Edwardot annyira, hogy tudjam, ha nem szeretne ott dolgozni, akkor is maradna. Egyrészt, mert nem szeretett a feltétlenül szükségesnél többet hazudni, így Charlie-t sem akarná becsapni. Másrészt pedig nem biztos, hogy kibírná, hogy ne tegyen semmit. Nyilván nem unatkoznánk kettesben, de mégis...
Ezért aztán beletörődtem, hogy még egy darabig így menjenek a dolgok. Arra gondoltam, talán Leo születése után kevésbé akar majd dolgozni járni. Hiszen egy kisgyerek mindig olyan elbűvölő, a mi fiunk pedig egészen biztosan különleges lesz!
Általában elég sokáig aludtam, volt, hogy már tizenegy is elmúlt, mire felkeltem. Aztán, hogy ne unatkozzak, a legtöbbször átmentem Esméhez, és Alice-hez. Esme különösen élvezte, hogy ő készítheti el az ebédemet, és sosem ettem kétszer ugyanazt. Receptkönyvek százait vette meg, mert eltökélte, hogy tökéletes, igazi nagymama lesz, és a legjobb dolgokat akarta elkészíteni Leónak. Úgy tűnt, mindenki érzi, hogy a nagy nap egyre közeledik, mert a korábbiaknál is többször beszélgettünk a kicsiről. Jasper is nagyon várta már, hogy megszülessen, bár ő elsősorban azért, mert zavarták a hangulatingadozásaim...

Egy héttel később tartottuk a következő vizsgálatot, és én igazán izgatottan vártam. Abban reménykedtem, hogy talán megtudunk valami pontosabbat arról, mikor is születik meg majd Leo. Carlisle most is elvégezte a szokásos dolgokat, és az ultrahangos vizsgálat után meg is beszéltük, mire jutott.
- Leo továbbra is egy átlagos, egészséges babához hasonlóan fejlődik - kezdte vidám mosollyal. Az egészséges szó hallatán megnyugodva sóhajtottam fel. - De biztosat nem mondhatok most sem. Ha jól emlékszem, Bella, a napokban léptetek a hetedik hónapba, igaz?
- Negyedikén - helyeseltem. Akkor gondoltam csak bele, hogy mindez azt jelenti, már féléve, hogy vámpír vagyok. Hogy megkaptam mindent, amiről csak álmodhattam. Egyszerre tűnt sokkal többnek és kevesebbnek is ez az idő...
- Igen, szóval még három hónap van hátra. Azonban még az átlagos gyerekek sem napra pontosan kilenc hónap után születnek meg, a legtöbbször egy kicsit előbb... Persze, lehet, hogy pont emiatt ő pont akkorra jön majd, mint számoltuk. Én inkább úgy érzem, előbb, mert szépen nő... Nagyjából két és fél hónapot számolnék, annál előbb nem valószínű. Március húsz utánra saccolom, de persze ezt még senki sem tudhatja...

Ebben nagyon igaza volt, mert a vizsgálat után Edward megkérdezte Alice-t, nem látott-e valamit.
- Láttam, természetesen, hiszen meg fog történni - felelte könnyedén. - De nem tudom, mikor, és ha tudnám, se mondanám meg!
- Hogyhogy nem tudod? - csodálkoztam.
Alice vállat vont, és továbbra is mosolyogva folytatta.
- Nem lehetek benne biztos, de nem is nagyon tudok más megoldást elképzelni... Mivel én a döntések alapján látom a jövőt, arra tippelek, hogy Leo még nem döntötte el, mikor jöjjön a világra. Elvégre, ez egyedül az ő döntése!
Ezek után Edward megpróbálta megkérni, meggyőzni és jobb ötlet hiányában megvesztegetni Alice-t, hogy ha látni fogja a dátumot, akkor mondja meg nekünk. Esélytelen vállalkozás volt.
- Szó sem lehet róla, az nem lenne az igazi. Neked is el kell ismerned, hogy sokkal meghittebb volt az ultrahangról megtudni, hogy fiú lesz, mintha én csak úgy kiböktem volna. Különben meg, más szülőknek senki sem mondja meg az ilyeneket! Azt viszont megígérem, hogy ha megtudom a dátumot - ami nem is biztos, mert lehet, hogy nem fogja előre elhatározni, nem értek ennyire a kisbabákhoz -, akkor garantálni fogom, hogy Bella aznap biztonságban legyen, és te meg Carlisle időben hazaérjetek!
Megköszöntük Alice-nek a segítséget, én szívből jövően, Ő egy kicsit bosszúsan, és aztán haza indultunk.

Esme újra hódolni kezdett régi hobbijának, a kötésnek. Azt mondta, akkor jött rá, mennyire szereti kézimunkákat készíteni, amikor Leónak kihímezte azt a takarót. Bár vámpírként képes lett volna rá, hogy közben velünk beszélgessen, de annyira lekötötte a munka, hogy csak dúdolgatott közben. Örültem, hogy végre jó kedvű, Alice pedig kijelentette, hogy ebben az esetben most itthon is hagyhatjuk őt, és elmegyünk vásárolni.
- Isteni kismamaruhákat hoztak Port Angeles áruházába! - lelkendezett nekem.
Választási lehetőségem sem volt, már tuszkolt is be Jasper új Audijába, amit előzőleg elkuncsorgott a büszke tulajdonostól.
Alice szokatlanul lassan és óvatosan vezetett, pedig azt hittem, azért kérte el ezt a kocsit a Peugeot helyett, mert ezzel többet száguldozhat. Mikor ezt megemlítettem helyeslően bólintott, aztán magyarázni kezdett.
- Indulás előtt még nem láttam, hogy baleset-veszély lesz - mondta. - De hazafelé már tiszta lesz a terep, mert a baj forrása az a zöld kis autó lett volna, ami két perc múlva kielőz minket. Onnantól mindenki biztonságban lesz.
Tulajdonképpen nem hiányzott a száguldás, mert az ebédem helyzetét kicsit bizonytalannak éreztem a gyomromban, és volt egy olyan sanda gyanúm, hogy Edwarddal ellentétben Jasper kevésbé tolerálná, ha az autójában válnék meg a felesleges tápláléktól...

Egy boltba belépve, különösen, ha a hely új ruhákkal volt tele, Alice mindig úgy viselkedett, mint egy kisgyerek karácsonykor. Ami nem csak a kora miatt volt számomra különös, hanem azért is, mert képességéből adódóan ő már előre láthatta az egész kínálatot. Ennek ellenére boldogan robbant be az üzletbe, és engem maga után ráncigálva meg sem állt a várandós nőknek való ruhákig. Pislogni sem volt időm, máris az orrom alá dugott valami piros ruhadarabot.
- Ez az, amit valóságos bűn lenne nem megvenni! - jelentette ki teljesen komolyan. Vásárláskor hajlamos volt az ilyen túlzásokra... - Nem valami híres márka, de az anyaga jó, és egyszerűen tündéri! A hajad színe miatt inkább ezt kell választanod, mint a barnát, de persze a te döntésed - hadarta tovább.
Hátráltam egy kicsit, hogy jobban szemügyre vehessem a kielemzett darabot, és el kellett ismernem, hogy igaza van. Azokban a részekben legalábbis, amihez én is értek, mert a márkákról barátnőmnek eddig nem sokat sikerült a fejembe vernie.
A piros póló közepén, nagyjából azon a részen, ahová a hasam esik két kis talpacska volt rajzolva, és mellette egy kis felirat: itt vagyok!
- Azonnal fel kell próbálnod - mutatott Alice a próbafülkék felé, és a kezembe nyomta a felsőt. Ő közben már tovább keresgélt az újdonságok között.

A méretet - nem meglepő módon - elsőre eltalálta, bár mostanában a hasam egyre csak nőtt. Jasper már azt feltételezte, esetleg ikreket várok, de Carlisle teljesen biztos volt az ellenkezőjében. Nekem persze nem lett volna ellenemre, ha ketten vannak - hiszen nem lesz lehetőségünk, hogy Leónak testvére legyen. Mégsem gondoltam erre, és próbáltam megfeledkezni róla, mert nem akartam ezzel újra fájdalmat okozni Edwardnak, mindamellett pedig be kellett vallanom, hogy egy ilyen különleges vámpír-ember bébit is nehéz lesz felnevelni...
A hasam azonban valóban szépen gömbölyödött - nagy volt, de nem természetellenes és ez megnyugtatott. Nézegettem magam a tükörben, ebben az új pólóban, és újra eltöltött a várakozásteljes izgalom. Vajon mikor születik meg Leo? Milyen lesz? Reméltem, hogy képzeletemhez hasonlóan Edwardra fog hasonlítani... Szemem előtt újra megjelent az elképzelt baba, akinek arca mindig változott egy kicsit az álmodozásaim során, de apja vonási mindig letagadhatatlanok voltak. Hasonlítani fog erre az álomképre? Ilyen varázslatos, okosan csillogó aranybarna szemei lesznek? A haja vörös lesz, vagy barna?

Alig vártam, hogy végre valóban láthassam, és a karjaim közt tarthassam őt. Ugyanakkor a szülés gondolata egy fajta félelemmel is eltöltött. Attól kezdve, hogy Leo világra jön majd, már nem lehetek mindig mellette, nem óvhatom folyton a saját testemmel. Kevésbé lesz az enyém? Nem, ez túl önző gondolat volt, de mégis segített a félelmek elűzésében. Onnantól kezdve Leónak még jobb lesz, mert Edward is mindig vele lehet, mert ketten vigyázunk majd rá! Nem lesz kevésbé az enyém, éppen hogy végre igazán a miénk lesz. Ami semmiben sem különbözik az enyémtől, hiszen Edward és én egyek vagyunk, és ennek az összetartozásnak a bizonyítéka Leo...
A szülésről és az azt követő időkről ábrándoztam, amikor Alice belépett a fülkébe.
- Ezeket is próbáld fel - nyújtott át három másik, fogasra akasztott ruhát. - Kint találkozunk!
Sóhajtva követtem az utasítását, és próbálgattam tovább.

- Arra gondoltam - mélázott el barátnőm, miután az összes új holmit felpróbáltatta velem -, hogy nézegethetnék új ruhákat neked, az utánra is, hogy Leo megszületett. A gardróbnak még a fele üres!
Egyetértően hümmögtem, és elindultam utána, olyan ruhák közé, amikbe most esélyem sem volt belepréselni magam... Talán ha kettőt vennék belőle.
- Hogy tetszik? - emelt ki egy szép olíva zöld felsőt.
- Szép - helyeseltem. - De nem tudom felpróbálni, szóval nem tudjuk, hogy érdemes-e megvenni.
Alice csak elmosolyodott, aztán lehunyta a szemét. Hát persze, így könnyű! Előbb is folyamodhatott volna ehhez a módszerhez, és megkímélt volna a próbálástól. Két másodperccel később kiszélesedő mosollyal nyitott ki a szemet.
- Remekül fog állni rajtad! - közölte.
Hozzá tette ezt is a kiválasztott ruhák kupacához. Éppen egy lila felsővel szemeztem - korábban nem mertem volna felvenni ilyen figyelemfelkeltő darabot, de mára egy kicsit elégedettebb voltam magammal -, így csak azt vettem észre, hogy hirtelen elakad a lélegzete. Görcsösen markolta a fogast, ami egy pillanattal később kettétört. Ám ez sem riasztotta fel dermedt kábulatából, és továbbra is eltorzult arccal és üres szemmel bámult a távolba.

Ösztönösen, gondolkodás nélkül kezdtem szólongatni, mialatt a korábban Jaspertől látott módon próbáltam a fogast szétmorzsoló, ökölbe szorított kezét szétfeszíteni.
- Alice! Kérlek - könyörögtem és lassan eluralkodott rajtam a pánik.
Halkan suttogtam csak neki, és mikor lopva körülnéztem, némiképp megnyugodva láttam, hogy eddig senkinek sem tűntünk fel. Barátnőm állapota azonban nem változott, és már lassan fél perce nem mozdult.
- Alice, ne csináld ezt - motyogtam kétségbeesve.
Végre megmozdult, nagyokat pislogott, kiegyenesedett és gyorsan eltűntette kezei közül a romokat. Ennél jóval tovább tartott, míg sikerült nyugalmat erőltetnie az arcára.
- Mi történt? - kérdeztem aggodalmasan. - Mit láttál?
De ő keményen ellenállt, hiába faggatóztam.
- Menjük, fizessük ezeket ki, aztán a kocsiban beszélünk - adta meg végül magát.

- Szóval? - sürgettem éles hangon, amint becsukódott mögöttünk a kocsi ajtaja.
Alice a szemeit forgatta, és a válaszadás előtt gondosan pakolászott a táskájában, majd elindította az autót.
- Semmi különöset nem láttam, Bella! Hidd el, kérlek - hárított tovább.
- Engem ezzel nem etetsz meg, már elég jól ismerlek ahhoz, hogy tudjam, valami komoly dolgot láttál - makacskodtam tovább. Emmett biztos büszke lenne rám, elvégre szerinte egy igazi Cullen makacs...
Néhányszor mély levegőt vett, hogy lehiggadjon, aztán kurtán felelt.
- Megint azt a furcsa árnyat láttam, most kicsit élesebben, de azontúl, hogy férfi, és szakállas, többet most sem tudtam megállapítani. - Tudtam, hogy ennél valamivel többről volt szó, de nem forszíroztam tovább a dolgot. Alice régebb óta Cullen, ha már Emmett véleményére gondoltam, ezért biztosra vettem, hogy ha nem akar mást mondani, nem is fog.

Alice hirtelen megállt és én csodálkozva vettem észre, hogy Edward munkahelye előtt állunk. Kíváncsian pillantottam Alice-re.
- Gondoltam, biztos örülne, ha meglátogatnád... Megérdemli! A munkaideje lejárt ugyan, de még mindig gürizik - magyarázta, és kikapcsolta a biztonsági övem, mintegy jelezve, hogy ideje kiszállnom.
- Csak le akarsz rázni, hogy ne faggassalak - vádoltam meg összeszűkült szemmel, de közben már nyitottam az ajtót.
Alice fejét hátra vetve, csilingelően felnevetett. Ez egy kicsit bosszantott, de legalább már nem volt olyan komor.
- Elismerem, de te sem panaszkodhatsz, ha a férjeddel próbálom elterelni a figyelmed az én problémáimról... A ruháid a nappalitokban lesznek! - ígérte.

Kiszálltam, vagy inkább kimásztam az autóból - a mozgás egyre nehézkesebb volt számomra -, és búcsút intettem barátnőmnek.
- Te nem jössz be? - kaptam észbe, bár látomásaiból már biztos látta helyet.
- Nem, köszi. Bár, ha látsz egy nekem való kocsit, nyugodtan vetesd meg a bátyámmal, nem kéne többet kölcsönkéregetnem!
Bólintottam, és elindultam az ajtó felé.
- Még valami, Bella! – szólt utánam gyorsan, ismét szélesen mosolyogva. - Ne feledd, ez a munkahelye!

Alice utolsó mondatán morfondírozva léptem be az autószalonba. Hogyan felejthetném el, hogy ez Edward munkahelye? Különösen úgy, hogy még be sem csukódott mögöttem az ajtó, a főnöke már szaladt is elém. Közelebb érve már látta, hogy nem egy vásárlójelölt vagyok, de becsületére legyen mondva, a felismerés nem lombozta le.
- Á, kedves Mrs. Cullen! Jött meglátogatni a férjét? - kérdezte.
Ezután egy rövid dicshimnusz vette kezdetét Edward szorgalmáról, és üzleti tehetségéről, aminek előadásmódja egy kicsit idegesen ugyan, de igazán büszkén hallgattam végig. Szerencsére a főnök aztán észbe kapott, hogy nem hozzá érkeztem, így kedvesen útbaigazított az irodák felé. Sajnos, el is kísért...
- Na, és a kis Leo hogy van? - kíváncsiskodott menet közben.
Meglepetésemben megtorpantam, és csodálkozva néztem rá, mégis honnan tudja a fiunk nevét? Nem hiszem, hogy Edwarddal túlságosan jó barátságban lettek volna...
- Tudja a férje íróasztalán van egy szépséges kép magácskáról, és egy sorozatnyi ultrahangkép a kis utódról - bazsalygott.
Ez a hír újra meglepett, de most tovább lépdeltem az iroda felé. Tudtam, hogy miután a papírmunkák nagy részét is Edward végzi - rendszerint a munkaideje végén, és utána -, kapott egy saját asztalt... Inkább azt, mint fizetésemelést, gondoltam mindig magamban, nem szerettem az igazságtalanságot, még akkor sem, ha jól tudtam, semmi szükségünk nem volna arra a pénzre. Ám arról, hogy Edward képeket tett oda rólunk, mindeddig fogalmam sem volt... Megható és hízelgő volt ezt most megtudni, és nem tagadom, az is jól esett, hogy mesélt rólunk fukar főnökének.
Időközben megérkeztünk az irodához, de oda már egyedül mehettem, mert közben érkezett egy valódi vásárló...

Egy pillanatig füleltem, de csak Edward egyenletes légzésének hangja szűrődött ki. Ezért vettem a bátorságot, és a kopogás után választ sem várva benyitottam. Pillantásom azonnal rátalált Edward tengernyi érzelemről árulkodó arcára. A bejárattal szemben egy hatalmas íróasztal foglalt helyet, és ettől kicsit balra állt az Ő apró, fekete asztalkája. Mielőtt megzavartam éppen valami elszámolást végezhetett, mert kismillió papír hevert előtte az asztalon, a legtöbb takaros kupacokba rendezve, egyik kezében tollat fogott, a másikkal pedig a számológépen pötyöghetett.
- Miben segíthetek? - szólalt meg végül, és minden egyéb érzést, a meglepettségtől a zavarig eltűntetett az arcáról egy sugárzó mosoly.
Becsuktam magam mögött az ajtót, és lassan közelebb sétáltam az asztalhoz. Közben felfedeztem rajta egy egyszerű, mégis szép képkeretet, benne a saját fotómmal, és a Leóról készült ultrahang felvételekből is valóban volt ott jó néhány.
- Mr. Cullent keresem - jegyeztem meg, egy csábosnak szánt mosoly kíséretében. - Azt mondták, itt találom, és nekem... égető szükségem van rá!
Edward szemöldökét felvonva felpattant, és megkerülte az asztalt, fél méterre tőlem állt meg.
- Állok rendelkezésére! - biztosított vidáman. - Pontosan miről is lenne szó?

- Elvonási tüneteim vannak - mondtam kétségbeesve. - Tegnap este óta nem csókolt meg a férjem!
Edward mókásan eljátszotta, hogy mennyire elborzasztja ez a helyzet...
- Ez valóban sürgős! Már egy ideje nem dolgozom az egészségügyben, de ez a helyzet azonnali segítséget kíván - mosolygott rám, és újra elindult felém, ezúttal mindössze egy centinyi távolságot hagyva köztünk. - Örömmel vennem, ha pótolhatnám a hiányt...
Egy rövid kis kuncogás hagyta el még a száját, a következő pillanatban pedig már engem csókolt. A kellemes borzongás az egész testemen végigfutott, és egy apró sóhaj kíséretében húzódtam még közelebb hozzá. Edward furcsa kettősséggel csókolt és simogatott engem. Egyfelől a mindennél erősebb, ösztönös vágy erejével, és ugyanakkor angyali finomsággal, és óvatossággal. A kettő hatása együtt végzetes volt számomra, és már fizikai fájdalmat okozott volna, ha megáll. Újabb remegés futott végig rajtam, amikor eszembe jutott, milyen érzés is, amikor óvatosságát és fegyelmezettségét levetkőzve igazán ösztönös... Ezt akartam újra, de tudtam, amíg Leo meg nem születik, Ő vigyázni fog...
Egy perccel később be kellett látnom, hogy ez az óvatosság is elég élvezetes... Különösen akkor éreztem így, amikor Edward finoman felültett az asztalra. Lábaimat azonnal összekulcsoltam dereka körül, hogy még jobban érezhessem, miközben lassan nekiálltam az inge kigombolásának.

- Nem is... értem,... a férje... hogy bírja... e nélkül... - zihálta a fülembe, miközben a nyakamat csókolgatta, és harapdálta.
Válaszolni akartam, de a torkomból csak boldog sóhajok törtek fel. Nem volt elég, sosem volt elég Edwardból, de most különösen elkapott a vágy, és én azonnal akartam Őt. Így hát türelmetlenül folytattam ruhájától való megszabadítását, míg Ő továbbra is a nyakamnak szentelte figyelmét. Vagy inkább figyelme nagy részét, mert kezei közben érzékien simogattak egyre lejjebb haladva.
Hirtelen, csodával határos módon, meghallottam a közeledő léptek zaját, és az eszembe villant Alice tanácsa. Bármennyire is nehezemre esett, de megpróbáltam Edwardot leállítani.
- Ne... Kérlek, hagyd abba, ez nem a megfelelő hely - mondtam minden erőmet összeszedve. - A főnököd mindjárt jön.
Figyelmeztetésem süket fülekre talált, és ajkai lejjebb vándoroltak megnehezítve ezzel nekem a koncentrációt.
- Edward, abba kell hagynunk - suttogtam elgyengülve.
- Nem érdekel - morogta, és kezei a combom belsejére siklottak, összezúzva ezzel az ellenállásom. - Különben sem hallok semmit... Csak egy hangot a fejemben, ami azt hajtogatja, Bella, Bella, Bella...

A léptek zaja felerősödött, és talán gondolatok is csatlakoztak hozzá, mert Edward a következő pillanatban elhúzódott tőlem egy kicsit.
- A francba - dühöngött, aztán lesegített az asztalról, és gyorsan rendezte mindkettőnk öltözékét.
Az alattam összegyűrt papírokat eltüntette, és egy pillanattal később már csak fátyolos tekintete árulkodott arról, hogy az imént nem egészen a munkájával foglalkozott. Bár, ha jobban belegondolok, a hitvesi kötelességeit teljesítette éppen... Csak nem hiszem, hogy a főnök is az irodát találta volna erre a megfelelő helyszínnek...
- Nem végeztem - ígérte, és adott egy utolsó csókot.
Visszasietett a helyére, és kezébe kapta a tollat, mintha végig dolgozott volna. Én csak bambán álltam az asztal előtt.

- ...és, ha ez is megvan, akkor már indulhatunk is - mondta Edward, befejezve egy soha el nem kezdett mondatot. Az éppen belépő felettesét, azonban úgy tűnik, meggyőzte. - Jó napot, uram!
- Á, Edward, örülök, hogy a kis felesége megtalálta! - mosolygott szélesen a főnök, és újabb papírokat tett a kis fekete asztalra.
Észrevettem, hogy az ő asztalán mindössze pár aláírásra váró dokumentum van. Micsoda rabszolgahajcsár, gondoltam magamban.
- És hallom Mrs. Cullen türelmetlenül várja haza a szorgos férjét, bizonyára egy finom, kései ebéddel - folytatta tovább zavartalanul.
Arra gondoltam, hogy az ebédnél valami sokkal élvezetesebbet kívánok adni Edwardnak, ha hazaértünk. Azt hiszem, meghallhatta, mert összerándult, aztán vetett rám egy gyors, de mégis perzselő pillantást.
- Nem is akarom én ezt elrontani, úgyhogy menjen csak haza most, Edward, majd holnap befejezi a munkát - mondta még mindig zavartalanul a mélyen tisztelt főnök úr...
Edward válasza váratott kicsit magára, és örömmel nyugtáztam, hogy a hozzá csatlakozó ködös tekintet az én érdemem. Felfedezve ugyanis, hogy mennyire tetszettet neki a hazatérésre vonatkozó terveim gondolatban részletesebben megálmodtam... Kusza képek sora jelent meg lelki szemeim előtt, ahogy a hálószobába araszolunk, és egy pillanatra sem válunk el egymástól... Ahogy lassan végig csókolom izmos hasát... Amikor testünk forrón olvad egybe, és én levegő után kapkodva kiáltom a nevét...
Ő pedig képességének hála, akaratlanul is végignézte vágyálmaimat, és megelégedésemre a hatalmuk alá is került. Észrevettem, azon túl, hogy képtelen megszólalni, egyre görcsösebben markolja a tollat is...
- Köszönöm, Mr. Gilbert! - felelte végül Edward, miközben lángoló tekintetét rám függesztette.

Két perccel később már a kocsijánál álltunk, és Ő egész úton nem szól hozzám egy szót sem; kezdett megijeszteni, de ekkor végre maga felé fordított, és megtörte a csendet.
- Egy igazi ki boszorkány vagy, Bella! - mondta dühösen. - Tudod, kis híján lebuktattam magunkat, amikor a gondolataid hatására az asztalt átugorva rád akartam vetni magam.
- Kellett neked a fejem turkálni - vigyorogtam pimaszul, amikor észrevettem, hogy nem a dühtől remeg, hanem valami sokkal jobbtól...
Sejtésem beigazolódott, amikor magához húzott, és a kocsinak döntve újra csókolni kezdett.
- Miért vannak rajtunk kívül mások is a világon? - morgott újra, és vérfagyasztó pillantást vetett egy húszas éveiben járó fiatal lányra, aki véletlenül arra tévedt, és addig a pillanatig áhítattal bámulta Őt. Most szinte futva távozott a helyszínről...
- Régen jobb volt az önuralmad - jegyeztem meg még mindig vigyorogva, amikor már Ő is beszállt a kocsiba.
Motyogott valamit az orra alatt, de nem igazán értettem, csupán az őrjítőbb szót sikerült kivennem belőle. De ez elég is volt…

Kezdett olyan érzésem lenni, hogy ma már vissza sem jutok a házunkba. Előbb Alice vitt Edwardhoz, a hazaút helyett, most pedig Ő fékezett le egy erdő mélyén.
- Éhes vagy? - kérdeztem csodálkozva, hiszen pár napja vadásztunk.
- Nem bírom ki otthonig az ebéddel... - dörmögte, és még megérteni sem volt időm, már a hátsó ülésen feküdtem, Edward pedig ott folytatta a kényeztetésemet, ahol az irodában abbahagyni kényszerült.
- Túlságosan jó illatú, csábító... Túlontúl finom ahhoz, hogy hazáig vezessek egy kis kóstoló nélkül - folytatta.
- Az egész a tiéd - nyögtem ki nehezen, vágytól reszkető hangon.

Végül sikerült valahogy hazakeverednünk, de még be sem léptünk az ajtón, Edward már a repetát követelte, és magam is hasonló éhségben szenvedtem. Ölelkezve indultunk meg a háló felé, és nekem igazán ismerős volt a helyzet.
- Szeretem valóra váltani az álmaidat - nevetett fel, és a továbbiakban is igyekezett hű maradni az elképzeléseimhez...
Mire csillapítottuk egymás iránti, olthatatlannak tűnő vágyunkat, a nap már lassan nyugodni kezdett, és Edward észbe kapva elkészítette a vacsorámat. Kicsit bánkódtam ugyan, hogy felöltözött, de máskülönben nem valószínű, hogy az ételre figyeltem volna.
- Aggódom Alice-ért - mondtam neki, és figyeltem, ahogy ügyesen készíti a palacsintákat.
- Mi történt? - kérdezte, miközben újabb adag tésztát mert a serpenyőbe.
Röviden összefoglaltam neki a boltban történteket, és titkon abban reménykedtem, hogy ad majd valami megnyugtató magyarázatot. Ám sokkal inkább csak megijesztett a válaszával.
- Jaspertől hallottam, hogy egyre gyakrabban van látomása ezzel a figurával, és nagyon zavarja, hogy nem látja tisztán... Nem érti az okát, és azt hiszem, fél is egy kicsit emiatt. Nem tudom, hogyan oldhatnánk ezt meg - ismerte be.
- Szóval neked sincs tipped, mi is ez? - kérdeztem, egy árnyalatnyi félelemmel a hangomban. Ha valamire Edward nem talál megoldást az bizony nagy gond!
- Nekem nincs, Carlisle-nak természetesen van pár ötlete, de nem többek spekulálásoknál... Túl keveset tudunk. - Letette a serpenyőt, és elzárta a tűzhelyet. Aztán lassan hozzám sétált, és szorosan magához ölelt. - De ne aggódj, kedvesem, mert akármiről is legyen szó, nem hagyom, hogy neked vagy a fiunknak bántódása essen.
Efelől kétségem sem volt, de valamiért úgy éreztem, kivételesen nem is engem kell majd félteni...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés