Bella másnap reggel magához hívatott. Hívatott, mert Rose és Alice egy percre sem hagyták magára, és az elképzelhetetlen volt, hogy én, a férje, és annak a valaminek a nemzője, csakúgy bemehessek hozzá. Az első nap csak a szobámra néző fáról figyeltem őket, és elviselhetetlen volt látni, hogy Bella hasa egyetlen éjszaka alatt mennyit nőtt. Már túl voltam azon a ponton, hogy nem tudom eldönteni, mit kell tennem. Pontosan tudtam, hogy Jake-re van szükségem, csakhogy Bella egyre sápadtabb volt, és ez aggasztott, és nem mertem elmenni a közeléből.
Rose úgy nézett rám, mintha maga lennék a Sátán. Talán igaza volt, valószínűleg az voltam. Rámosolyogtam, hidegen és boldogtalanul. â��Elhányom magam tőledâ�� - üzente gondolatban, és becsapta maga mögött az ajtót, hogy kint strázsáljon, ezúttal Esmével. Alice elment bevásárolni Bellának.
Bella felkelt a fekete kanapémról, és elmosolyodott. Kezei a hasán köröztek, apró érintésekkel babusgatva a pokolfajzatot.
-Hiányoztál az éjjel - jött felém. Az ablakhoz sétáltam, hogy ne lássa újbóli dühömet. Mit gondolt? Képes lennék vele szeretkezni? Nem, az alvásra gondolt. Az nekem is hiányzott. Bárcsak elaludhattam volna. Esetleg abban a néhány órában regenerálódott volna az elmém. Egyik karját derekamra rakta, fejét a vállamnak döntötte, a másik töretlenül a hasán mozgott. Egy pillanatra lehunytam a szemem, sóhajtva átöleltem, de nem tudtam rávenni magamat, hogy a csípőm az övéhez érjen.
-Bella, kérlek - leheltem reményvesztetten.
-Nem, Edward - nézett fel rám. - Ő a miénk, és meg fog születni. Ő jó baba. Nincs miért aggódnunk.
-Igaz, sokkal inkább kiért van. Érted. Nem akarlak elveszíteni - rándult grimaszba az arcom. Keze közé fogta az arcom.
-Nem fogsz, Edward. Soha. De a színjátéknak tovább kell mennie - nézett rám keményen.
-Színjátéknak? - vontam fel szemöldököm.
-Charlie és Renée, és Jake - bólintott.
-Őket bízd rám - feleltem gyorsan. Charlie és Renée még rendben volt, kitalálunk nekik valami hazugságot. De Jake nem. Neki elkerülhetetlenül tudnia kellett az igazat, hogy Bella élhessen.
-Talán jobb lenne, ha Jake-kel én beszélnék.
-Nem! - emeltem fel a hangom. - Ezt bízd rám - folytattam csendesebben. Megkordult a gyomra, és újra hallottam a másik szívdobogást. Beszélnem kellett Carlisle-lal. - Éhes vagy, szerelmem. Készítek neked reggelit - indultam kifelé. - És felhívom őket, te pihenj!
-Edward! - szólt utánam. Visszafordultam, a kilincset markolva. - Semmi - mondta hirtelen elpirulva.
-Bellaâ�¦ - nyögtem. Odafutott hozzám, és ismét átölelt. A könnyei másodpercek alatt átáztatták a pólómat. - Cssss, csak mondd el, mi bánt. Fáj valamid? - kaptam észbe hirtelen.
-Nem, nem - motyogta. - Sajnálom, hogy Rose és Aliceâ�¦ te nem bántanál igaz? - nézett rám gyengéden.
-Ah, Bella! Én nem - mondtam. De az a valami igen. - Roseâ�¦ - haboztam. â��Hazudj! Hazudj, mielőtt kiborulna teljesen!â�� - Rose csak félt téged.
A nyakamba csimpaszkodott. Újból korgott a gyomra. Megragadtam kezeit. - Hozok reggelit.
Amint kiléptem a szobából, Esme bement Bellához.
-Én fogok neki enni adni - sziszegte Rose.
-Nem mérgezném meg őt - morogtam.
-Az nem olyan biztos. Menj a dolgodra - viharzott le a konyhába.
Bárcsak megtehettem volna, hogy ne adjunk Bellának enni. Táplálni a porontyot. Megborzongtam. Babaruhák, kiságy. Nem akartam anyám örömködését hallgatni.
Carlisle szabad napot vett ki. Mikor beléptem a szobájába, könyveket tanulmányozott.
-Nincs azokban semmi, Carlisle - mordultam fel. - Különben is! Mindet elolvastad már elégszer.
-Bármikor elkerülhette a figyelmem egy apró részlet - ingatta a fejét. Legyintettem.
-Hallom a szívverését - mondtam, mint egy mellékesen, miközben a könyvek címét fixíroztam.
-De az ultrahang, és én semâ�¦ - ellenkezett apám.
-A szigeten hallottam, és most is. Nem tudom, mitől függ, hogy mikor hallatszódik, de Bellának nem szólhatsz erről. Csak aggódna, feleslegesen. Így is rosszabb színben van, mint tegnap.
-Te is - jegyezte meg apám.
-De nem Bella előtt! - motyogtam. - Előtte az vagyok, aki eddig is voltam. Helytelenítem, ha miattam aggódik, és örülök, ha mosolyog. Vagy legalább próbálok.
-Mi a terved? - csukta be a könyvet. Leültem vele szemben.
-Egyelőre nem mondhatom el. De ne aggódj, téged senki nem fog hibáztatni semmiért. Neked csak annyi a dolgod, hogy megvizsgálod időnként Bellát. Mindennap - néztem rá ellentmondást nem tűrve. Ha egyszemélyes is volt a csapatom, még akkor is nekem kellett őket megfélemlíteni. Veszélyesebbnek, és erőszakosabbnak mutatni magamat, mint amilyen vagyok.
-Hogyne - bólintott. Megértően. â��Színjáték, ahogy Bella mondta!â��
-Bella tudatni akarja Charlie-val és Renée-vel, hogy itthon van - tértem rá az újabb témára. Jake-t szántszándékkal nem említettem. Majd Charlie értesíti őt. - Nyilvánvalóan nem tudhatják meg az igazat.
Apám elgondolkodott, fiatal vonásai elmélyültek, és aggódóvá váltak.
-Ez egyszerű - vont vállat fanyar mosollyal. - Egy ritka, dél-amerikai betegséget kapott el. Mondhatnánk nevet, de úgysem értenék meg. Ha nagyon követelik, majd kitalálunk tüneteket. Vagy csak mondj annyit, hogy súlyos, és hogy karanténban kell tartanunk.
-Karantén - mormoltam. - Beszélnél te Charlie-val? Téged tisztel, neked hinni fog, és betartja a szabályokat.
Egy tudatlan mellékszereplő lesz, Renée-vel együtt. - És kérd meg, hogy hívja fel Renée-t. Renée ezerszer idegesebb lesz, mint Charlie, de talán Charlie-ra hallgat.
-Ahogy akarod. De azt hiszem, Charlie talán nem is mondja majd el Renée-nek. Vagy egy finomított verziót ad elő neki - találgatott Carlisle.
-Nem fontos, hogy elmondja-e vagy sem. Az egyetlen zavaró tényező a közelben, az Charlie. Nem érek rá vele foglalkozni, magyarázkodni neki. Távol kell tartanunk a területünktől.
-De Bella - visszakozott.
-Bella nem önmaga! Nem érti meg, hogy veszélyben van.
Carlisle halkan felnevetett.
-Pontosan ezért önmaga. És ne sértődj meg - nézett rám elkomorulva. - De minden veszélyt azért fogadott el, mert szeret téged. Most sincs másképp. Megértem a félelmedet, és ha tudnék segíteniâ�¦ de ez akkor sem érvényteleníti Bella szavait. Ha nem szeretne téged a világon a legjobban, akkor hozzád se ment volna.
-Az én hülye ötletem volt - szűkültek össze szemeim.
-Ez nem számít. Akkor is lefeküdtél volna vele előbb vagy utóbb. Talán ugyanúgy akkor éjjel, mikor a nászéjszakátok volt. Őszinte leszek hozzád, Edward. Ha a növekedés nem lassul, kevesebb, mint két hónapja van Bellának.
Nem feleltem, csak elővettem a mobilom, tárcsáztam Charlie irodai számát, és apám felé nyújtottam a készüléket.
-Csak mondd azt, ami szerinted a leghatásosabb!
A telefon sokáig csöngött ki.
- Swan rendőrfőnök - vette fel Charlie.
- Charlie, itt Dr. Cullen.
- Baj van? - szisszent fel.
- Ami azt illeti, igen. Bella beteg.
- Hazajöttek? Maguknál van? Odamegyek!
- Nem lehet, Charlie! - hadarta apám. - Itthon vannak, de Bellát karanténban kell tartanom. Elkapott egy súlyos és ritka dél-amerikai betegséget. Fertőző - tette hozzá fél másodperc múlva.
- Nem érdekel - csattant fel Charlie. - Edward nem kapta még el?!
- Szerencsére nem - mormolta Carlisle. - De Bellával marad.
- Még szép! - vicsorogta a telefonba apósom. - Nem érdekel, hogy elkapom! Elmegyek oda. Most!
- Nem fogom beengedni, Charlie! - mondta élesen Carlisle. - A maga érdekében nem tehetem!
Charlie hallgatott, apám próbált valami meggyőzőt kitalálni.
-Beszélni akarok Bellával! - szólt hirtelen. - Adja oda neki a készüléket!
-Altatót adtam neki, fájdalmai voltak. Visszahívjuk, amint felébred!
Charlie morgott még egy â��elváromâ�� -ot, és lecsapta a telefont.
-Most jó színészek kell lennie - nézett rám apám, Bellára gondolva.
-Nem lesz nehéz neki. Egyre gyengébb - álltam fel a székből. - Elmegyek vadászni.
Kirohantam a házból, szükségem volt egy kis időre. Nem kímélhettem Bellát, legalábbis lelkileg nem. A testi fájdalmat ő választotta, a lelkit nekem kell végleg kiváltanom belőle. Utált Charlie-nak hazudni, és mégis hosszú idő óta mást sem csinált a kedvemért. Csak annyira szerettem őt, hogy ne tudjam elhagyni. És ez bőven elég volt a halálához.
AJÁNLOM AZ OLDALT
