A következő napokban sok változásra számítottam. Főleg arra, hogy ki leszek közösítve, netán félni fognak tőlem a Cullenek. De ez nem következett be.

Teljesen szokványosan, kedvesen viselkedtek velem. Emmett ugyanúgy viccet csinált mindenből, Rosalie tartózkodó volt, de kedves, mint mindig, Alice pörgött, mint egy búgócsiga, Carlisle és Esme is rendesek, apa- és anyapótlóak voltak, sőt, Jaspernél sem volt semmi változás, szívesen kereste a társaságom, mint eddig.

Az egyetlen, aki nem volt olyan, mint egyébként, az Edward.

Először arra gyanakodtam, hogy a képességem miatt lófrál velem annyit. Nem utalt a viselkedése erre, de másra sem. Csupán több időt töltött velem, mint eddig. Egy idő után rákérdeztem, hogy miért is van ez, hogy a nem marad el egész pénteken, inkább velem marad.

-         Nem a képességed miatt van, ha erre célzol – vetette oda foghegyről.

-         Akkor meg miért vagyok házi őrizetben, apu? – ironizáltam vigyorogva.

-         Mert nem jöttél haza éjfélre, csak hajnal 1-re! Mégis milyen viselkedés ez, ifjú hölgy? – kérdezte fennhéjázva, mire mindketten nevetni kezdtünk. – A viccet félretéve, Bella, ha zavarlak, szólj nyugodtan.

-         Nem zavarsz! – vágtam rá a kelleténél talán kicsit gyorsabban is. Bár a tervem, mi szerint távol tartom magam tőle, nem jött össze… - Csak nem értem.

-         Buta Bella… - csóválta a fejét. – Szeretek együtt lenni veled. Ezen mit nem értesz?

Lesütöttem a fejem. A gondolatolvasás tabu volt, de mégis kacérkodtam a gondolattal, hogy megpróbálom. Annyira őszintének tűnt! Talán Jazznek mégis eljárt volna a szája?

-         Értem én… sokan így vannak ezzel. Nem tehetek róla, ha ilyen megnyerő a személyiségem – forgattam a szemem. Ezen megint nevetni kezdett. Én csak bűntudatosan mosolyogtam.

A változásom utáni időszak elején próbáltam tartani vele szemben a három lépés távolságot. Egyre jobban közeledett felém, annál jobban hárítottam, de egy idő után már nem tudtam nemet mondani neki. Ha véletlenül összeért a karunk, mikor a fotelben ültünk és Emmett vicceit hallgattuk, már nem húztam odébb; ha esténként „lefekvés” előtt barátilag átölelt, nem húzódtam el idő előtt. Próbálkoztam azzal hitegetni magam, hogy idővel megszokom az állandó vibrálást, de én magam sem hittem el igazán.

A baj egy Emmett nélküli szombat este ütött be. Épp olvasgattam a szobámban, mikor zongoraszót hallottam odalentről, és ritmikus léptek dobogását. Kíváncsian, de óvatosan lopakodtam ki a lépcső tetejére.

Odalenn Alice és Jasper, valamint Esme és Carlisle párosok táncoltak zongoraszóra, amit Rosalie játszott, aki pár nélkül maradt. A zene is gyönyörű volt, a táncosok meg páratlanok. Nem tudtam levenni róluk a szemem. Látszólag ők nem vettek észre engem, de nem zavart a legkevésbé sem. Azonban hamar leesett, ki hiányzik a társaságból Emmetten kívül.

-         Szabad egy táncra? – szólt egy bársonyos hang közvetlenül mögöttem. Egy másodperc töredéke alatt hátrapördültem, és megpillantottam a hiányzó láncszemet.

-         Én nem tudok táncolni – vágtam rá ösztönösen.

-         Dehogynem – unszolt Edward.

-         Hidd el, hogy nem. Érzem. Meg Emmett is mesélt, hogy régebben milyen kétbalkezes voltam.

-         Úgy érted, hogy nem tudtál végigmenni egy szilárd és tökéletesen sima felületen anélkül, hogy el ne estél volna? Hmm… - tettette töprengését, mire én az égnek fordítottam tekintetem.

-         Igen, pontosan így.

-         De észrevetted mostanság a kétbalkezesség legkisebb jelét is magadon?

-         Nem. De ez nem azt jelenti, hogy tudok táncolni.

-         Minden Cullen tud táncolni. Családi kötelesség – nyújtotta felém a karját. Még mindig haboztam. De belenéztem a szemébe. És ezt megint nem kellett volna. Bűvölt, szabályosan perzselt aranybarna szemeivel. Nem lenne szabad ennyire bealélnom, tőle! És nem is fogok!

-         Én le nem megyek oda, hogy hülyét csináljak magamból – kontráztam erőtlenül.

-         Ki mondta, hogy le kell mennünk? – vonta fel szemöldökét, és huncut mosolyra húzta ajkait. – Gyere már, nem harapok! Vagy mégis, de régen nem féltél ennyire tőlem – cukkolt. Én meg füstölögve, ugyanakkor bátortalanul nyúltam felé.

Keringeni kezdtünk. Nagy meglepetésemre egyszer sem botlottam meg, vagy dőltem el. De ez biztosan a partnernek köszönhető. Tartottuk a szükséges távolságot, de a szikrákat ugyanúgy éreztem, mint eddig.

-         Na, nagyon szörnyű? – mormolta Edward halkan.

-         Kibírom… - dünnyögtem mosolyogva. Ő felkuncogott, és tovább sasszéztunk végig a folyosón. Egy idő után a zene véget ért, de nem eresztett el. Végigtáncoltunk az egész lakáson, miközben beszélgettünk, be-bekopogtunk egy-egy ajtón, hogy mire tulajdonosa kinyissa, már felette/alatta legyünk két emelettel. Halkan nevettünk, de annyit, hogy már-már belefájdult az oldalam. Nagyon jól éreztem magam vele, nem vitás.

Hajnal közepén járhattunk, de még mindig táncoltunk. Már nem zargattuk a többieket. Csak szépen köröztünk, mindennemű beszéd nélkül. Még mindig erősen próbáltam megtartani a határokat, de egyre kevésbé ment jól. A közelsége teljesen elbódított, nem tudtam gondolkozni. Egyszer csak azt vettem észre, hogy egy helyben állunk, teljesen egymáshoz simulva. Ó, jaj, ez így nem lesz rendben. El akartam szakadni tőle. Tényleg. De nem ment. Mintha két nagyfeszültségű mágnes lennénk, akik ahelyett, hogy taszítják, hihetetlenül erősen vonzzák egymást.

„Tennem kell valamit”- ez motoszkált az agyamban. Hosszú idő óta először szólaltam meg.

-         Edward…

-         Mi az?

-         Azt hiszem, mennünk kellene… - suttogtam tétován. Nagyot sóhajtott. Lemondóan. Egyik ujjával a hajamat piszkálta, jólesően, gyengéden, és közben így szólt.

-         Ha ez az, amit szeretnél…

Nem válaszoltam. Nem tudtam volna válaszolni. Hazudjak? Nem bírok. Mondjak igazat? Nem lehet.

Hirtelen szakadt el tőlem, de csak annyira, hogy a szemembe nézzen.

-         Ezt akarod, Bella? – nem tudtam állni a pillantását, lesütöttem a szemem. Hirtelen a falhoz szorítva találtam magam. Én sem tudtam, hogy kerülök oda. Két oldalról Edward karjai zárták el az utamat, míg szemből ő volt ott. Akit annyira szerettem volna megérinteni, hogy majd’ bele őrültem, és olyan heves érzelmeket váltott ki belőlem, mint senki más. Újra, szinte kényszerített rá, hogy a szemébe nézzek. Lágyan emelte fel a fejem, és bűvölt tovább.

-         Hagyjalak itt? És menjünk minél messzebb egymástól?

Megbabonázott. Teljesen elvette az eszem.

-         Nem – suttogtam szinte meghallhatatlanul. – Nem akarom, hogy elmenj.

Mintha csak erre várt volna. Karjai átöleltek, magához húzott, és megcsókolt. Mennyire hiányzott! Hiszen én ezt már éreztem! Ahogy ajkai lágyan becézgetik az én ajkaimat! Tudom, hogy éreztem! Tétován simultunk egymáshoz. Érzékeltem, hogy visszafogja magát, és nekem is erőlködnöm kellett, hogy ne teperjem le, de pillanatnyilag olyan jó volt így! Annyira kellett… nem is tudtam, hogy bírtam eddig meglenni nélküle.

Még szorosabban öleltem, talán ezzel kicsit bíztatva mind őt, mind önmagamat.

Mikor a nyelvünk összeért, már nyoma sem volt a lágy csóknak. Mindent elsöprő szenvedély adta át a helyét. Tudtam, hogy ilyet még nem éreztem, de azt is, hogy egész életemben erre vágytam. Rá. A csókjára. Az érintéseire.

Testünk szinte egybeolvadt, mohón kaptunk egymás szája után. Hiába csak megszokásból lélegeztem, zihálva kapkodtam levegő után, miközben egyre forróbban, és hevesebben csókolt.

Még többet akarok! Többet, többet, többet! Úgy éreztem, itt nem tudok megállni. És ez volt, ami hidegzuhanyként hatott rám.

Elszakítottam magam tőle.  Ekkora kínt! Mintha a levegőtől válna meg egy törékeny kis ember. Nekem az ő csókja volt már az éltető oxigén.

Vajon ő is így érzi? A szemébe néztem. Pokoli vágyat láttam, csalódottságot, gyengédséget, és … szerelmet? Ő is ugyanúgy érez, mint én? Úgy szeret, mint én őt, ha nem jobban?

Kivörösödött szám elé kaptam a kezem. Fájt, valóságos fizikai fájdalomként hatott rám a tudat, hogy ő is úgy érez, mint most én, és nem tudja, miért teszem ezt. Talán azt hiszi, én bánom? Látja az én szememben az a végtelen szerelmet felé?

-         Bella… - szólt utánam halkan. Ó, úgy visszamennék! De nem tehetem! Nem tudnék még egyszer megállni! Elmotyogtam a legegyszerűbb szót, ami bár semmitmondó, mégis őszintén szólt, és elrohantam. Nem a szobámba, el az erdőbe. Minél messzebb. Reméltem, elhiszi, amit mondtam…

… sajnálom…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés