Alice

Négy hónappal, két héttel és öt nappal ezelőtt derült ki, hogy babát várok. Pontosabban babákat várunk. Az elején minden simán ment és kezdtem hozzá szokni a gondolathoz, hogy anyuka leszek. Bella mindenben segített és elmesélte neki milyen volt mikor Nessie-t várta. Nem egy tündérmesébe illő élmény lehetett szegény lánynak, de én reménykedtem benne, hogy nálam más lesz. De tévedtem… nagyot tévedtem. Az első hónap végén derült ki az, ami megpecsételte a következő három hónapot. Ikrek lesznek. Hiába történt már meg minden ez akkor is más volt. Nagyon más és minden ez miatt ismétlődőt meg újra. A három fiú azon voltak, hogy rávegyenek: ki kell venni őket a hasamból. De én nem hagytam magam és a többiek szerencsére mellém álltak még Emmett is, aki örült, hogy még többen leszünk. Igaz valamilyen szinten megértettem az aggódásukat, de bármenyire is szenvedtem tudtam, hogy nem halhatok meg, mert Jasper vámpírrá változtatna. És biztos voltam ebbe mivel ő maga mondta még a legelején mivel kicsi az esélye annak, hogy élve ki tudom hordani a magzatot. Most pedig itt vagyunk négy hónappal később. Egy kórházi ágyon fekszek és még a leghalálosabb betegebb embernél is rosszabbul nézek ki még is liter számra innom kell a donor és az állati vért keverve. Már az elején tudtam, hogy ez lesz a vége, de most itt lenni és végig csinálni nagyon nehéz.

Jasper

Ha csak ránézek elhalt, sápadt arcára összeszorul halott szívem. Én jutattam ide és bárki az ellenkezőét állítja akkor is tudom, hogy én vagyok a hibás. Még mellette se tudok lenni fogni a kezét, mert az érzéseit erősebben érzem, mint bárki másnak és a fájdalma engem is körül jár. Már december van, ez a hónap jóval hidegebb és fagyosabb, mint eddig bármikor. Még sincs egy hópehely sem a földön. Kinéztem az ablakon, oda kint kopár minden és világosodik. Csak kifelé néztem és vártam. Ekkor egy reccsenés hallatszott, amire mindenki felkapta a fejét…

- Áááááh! – Alice hangos kiáltása hallatszott az emeletről. Elsőként ugrottam fel és futottam fel szerelmemhez. Bella éjjel-nappal vigyáz rá helyettem is és most rémült segélykérő tekintettel ölelt magához.

- Jas-Jasper sajnálom. A ge… gerince eltörött – zokogott fel keservesen. Eltoltam magamtól Bellát és megkerülve az ajtó felé vettem az irányt, ami most félig nyitva volt belátást nyerve a folyosón lézengőknek. Alice mozdulatlanul feküdt az ágyba és szemével könyörgött, hogy mentsem meg a gyerekeket. Az idő lelassult körülöttem és egy öröké valóságnak tűnt míg Edwadék feljöttek a földszintről és neki álltak megmenteni az Angyalomat és talán a babáinkat. Igen beletörődtem és elfogadtam, hogy apa leszek, még ha ilyen áron is. Alice-ért mindent megtennék, és ha ő így akarta, akkor így lesz a legjobb mindenkinek. Ott akartam maradni a szobába, de nem ment. Ezért gyorsan kihátráltam és halkan becsukva magam előtt az ajtót lerogytam a fal mellé. Összeszorítottam a szemem és hallgattam mi történik bent. Egy idő után minden elcsendesedett majd egymás követve két sírás hangzott fel.

Rosalie és Esme jött fel a lépcsőn kezükben egy-egy takaróval majd egy együtt érző pillantás után beléptek a számomra oly hívogató szobába és elvesztek benne. Ismét kinyílt az ajtó és két gyönyörű teremtményt hoztak ki a karjuk közt.

- Nézd kicsim itt az apukád – guggolt le elém Rose kezében egy szőke hajú zöld szemű kisfiúval. Felálltam és kérlelőn néztem testvéremre, aki óvatosan a kezembe csúsztatta a kisfiút. Esme közbe elvitte a másik babát megfürdetni és néhány pillanattal később Rose is csatlakozott hozzá a fiammal együtt. Van egy fiam!

Tovább várakoztam az ajtó mellett, hogy megkapjam a jó hírt miszerint apámnak sikerült beadni a vámpír mérget kedvesem testébe. A hír meg is érkezett negyedórán belül. Carlisle-ék meggyötört arccal, ugyan de mosolyogva léptek ki a falak közül.

- Minden rendben van fiam! – ölelt magához. Megnyugodtam és ők is érezhették mivel még nagyobb lett a mosolyúk. – Menj be hozzá, pár perce adtuk be neki a mérget.

Habozás nélkül rontottam be megnézni Alice-t aki ismét mozdulatlanul feküdt az ágyon és ha nem hallanám a szíve gyors veresét már úton lennék Olaszország felé.

- Jasper téged akarnak! – jött be a szobába Bella.

- Jó lemegyek, itt maradsz addig?

- Természetesen – mosolygót. 

Még egy csókot leheltem szerelmem homlokára majd elengedtem a kezét és lementem a nappaliba. Tele voltam kérdésekkel és szörnyetegnek éreztem magam, amiért a legfontosabb időkben mindig magára hagyom Alice-t. Leültem a többiek mellé és előre dőlve az arcomat kezeimmel takartam el. Most tényleg nem érdemlem meg, hogy létezzek.

- Jasper ne emészd magad! Te mindent megtettél Alice-ért – veregette meg a hátamat Carlisle.

- Nem hinném… nem voltam ott mellette mikor szükségem volt rá.

- Nem a te hibád, hogy a képességed győzedelmeskedett rajtad – mondta együtt érzően. – Nézd a jó oldalát, Alice rendbe fog jönni hamarosan és közénk fog tartozni. Ráadásul még két ilyen csodálatos gyermek apjának is nevezheted magad.

Ránéztem a varázslatos tüneményekre, akik most Emmett és Rosalie ölében békésen szuszogtak. Nem csak egy fiút kaptam Angyalomtól, ha nem egy angyali kislányt is, aki az anyukájára hasonlít kivéve a szemeit, mert azok olyan kékek, mint nekem egykoron mikor még volt miért levegőt vennem.

- Mi lesz a nevük? – kérdezte Esme, megtörve ezzel a csendet.

Ránéztem, és ahogy közben végig siklott a szemem a többiek arcán ők is kíváncsiak voltak erre.

- Daniel Hale és Lara Cullen – suttogtam. Még most is nehezen hiszem el, hogy apa vagyok. Eddig csak sejtettem milyen érzés is apának lenni, Edward érzései által, de most már én is tudom. Csodálatos és leírhatatlan minden egyes perc, amit velük tölthetek.

- Szia kicsi Lara – köszönt Emmett a karjában tartott kisbabának aki nyitogatta a szemeit.

- Van valami képességük? – két napja születtek és még is alig tudok róluk valamit.

- Még nem nagyon derült ki semmi. De hasonló képességük lesz, mint Renesmee-nek vagyis érintés árán tudják majd használni őket – adta a tudtomra Carlisle.

- Értem és valami jelek esetleg?

- Lara képeket lát, amikor hozzá ér valakihez a múltból és a jövőből. Gyakran látom, amikor bevillannak előtte – mosolygót Edward. Mivel nekem semmi közöm a jövőbe látáshoz úgy látszik valami hasonló képessége lesz Alice-nek.

- Sajnos Danielt még nem tudjuk, mert nem nagyon csinált semmit. – Megdöbbentem és elcsodálkoztam egyszerre. Nem elég, hogy két angyali teremtményt kaptam mondhatjuk azt, hogy karácsonyra, hanem még szerelmemnek is csodás képessége lesz.

Alice

Mindenem ég. Olyan, mintha valaki ezer tüzes tűt szurkálna a testembe. Sikítani és meghalni lenne kedvem. Valaki vessen véget ennek a szörnyűséges kínnak! – kiabáltam. De normális szavak helyett csak fájdalmas kiáltást hallattam.

Langyos kezek szorítására lettem figyelmes. De, hogyan? – kérdeztem magamtól. – Hisz a vámpíroknak hideg a bőrük akár a jég…

- Nyugodj meg szerelmem, mindjárt vége – suttogta a leglágyabb hang gazdája.

A szememet óvatosan kinyitottam, és megkerestem a tökéletes arcot. Még nagyobb fájdalom hasított a mellkasomba, mint eddig és a biztató szívdobogás egyre jobban halkulni kezdet. Valamilyen vékony anyagot markolva tűrtem a fájdalmat, míg csökkeni kezdet.

A szobában ahol voltam mindent tisztábban láttam, mint emlékezetemben. Az ajtó sorban nyílt és csukódott. Végignéztem a többieken, akik boldogan figyelték minden mozdulatomat.

Odasétáltam Jasper mellé és átöleltem, majd megkérdeztem, hogy láthatnám-e a kicsiket.

Mikor újra kinyitottam a szemem még ugyan úgy az ágyon ültem és mindenki engem nézet. Nem értettem mi történ velem az előbb és értetlenségemre hamarosan meg is kaptam a választ.

- Látomásod volt – mondta ki könnyedén Edward egy félmosoly társaságában.

- Mim volt? – kérdeztem. Közben felálltam és hercegem elé léptem.

- Látomásod, de majd később elmagyarázom! – felelte majd sorjában hagyták el a szűkős helyet magunkra hagyva.

- Szia! – nézet a szemembe Jasper.

- Szia… - magához ölelt és belepuszilt a nyakamba. Összerázkódtam az érintésétől és újra fekete szemeiben merültem el.

- Mikor láthatom a kicsiket? – szólaltam meg hosszabb csönd után.

- Előbb menjünk el vadászni aztán mindent utána – javasolta. Ekkor megéreztem a maróérzést a torkomban, ami olyan volt mintha két hete nem ittam volna semmit. Beleegyezve a vadászatba Jasper kitárta a plafonig magasodó ablakot és egy ugrással már a füvet taposta. Aggódva követtem, de mikor könnyedén mellé estem csak rám mosolygott majd futni kezdet az erdő felé én pedig követtem.