Bárcsak itt lennél!

Abban a pillanatban, hogy kimondtam, a helyszín a szemem előtt kezdett változni és egy teljesen más helyen találtam magam. Egyből tudtam, hogy ismét a Földön vagyok, de nem éreztem magamban semmiféle változást, azonkívül, hogy kevésbé találtam szépnek magamat, de még mindig annak tartottam magam, a valós külsőmhöz képest. Ez tetszett és azt se bántam, hogy senki nem látja rajtam kívül. Sosem az érdekelt, hogy mások mit látnak, hogyha rám néznek, hanem hogy én mit látok, mikor tükörbe nézek.

Egy erdőben találtam magam, ami hát… elég lepusztultan festett. A fák tövestül kicsavarva feküdtek a földön, a növényzet haldoklott, mintha egy szélvihar pusztított volna. Tudtam, hogy ez nem lehetséges, hiszen az erdő többi része érintetlen volt. Emberi nyomokat is találtam, amiből arra következtettem, hogy vámpír járt itt.

- Edward – suttogtam és összeszorult a szívem. Most nem dobogott, és a bőröm is vámpírsápadtságú volt. A kezem nem remegett meg a nevének említésétől, képtelen voltam a korábban alapvető emberi reakcióimra.

A szél hangját élesen, mégis lágyan hallottam, és valahogy minden olyan más volt, mint amire emlékeztem. Minden szebb volt, mégis sajgott bennem valami. Edward fájdalma és a hiányom feléje. A szeretetem, a szerelmem.

Követni kezdtem a lábnyomokat, és közel fél óra séta után pillantottam meg egy lenyűgöző villát, az erdő kellős közepén. Egyből tudtam, hogy jó helyen járok, mégis megtorpantam. Mégis hogyan teszem boldoggá Edwardot, hogyha nem is fog tudni róla, hogy itt leszek? Hogyha nem beszélhetek vele?

Mibe keveredtem… minek kellett akkor és ott feladnom?

A házból nem hallottam hangokat kiszűrődni, amit erősen furcsállottam. Hiszen ennyi vámpír nem lehet ennyire csendes! Talán vadászni mentek? Lehet. De akkor megnézem előbb a házat.

A ház nem volt üres. Szinte sokkos állapotban léptem be, mert mindenki otthon volt, de senki nem beszélt. A nappaliban Emmett ült komor ábrázattal – ami már önmagában is furcsa – és a tévékapcsolót szorongatva „nézte” a tévét, a karjaiban Rosalie feküdt hasonlóan üres tekintettel.

- Mi történt itt? – ijedtem meg, és elindultam, hogy megkeressem a többieket. A leginkább Edward jóléte foglalkoztatott és féltem, hogy elkéstem, és már meghalt. De akkor már találkoztunk volna… De ha nem halt meg senki, mi bajuk lehet?

A konyhában Esmét találtam, aki egymagában üldögélt és egy szakácskönyvet olvasgatott minden lelkesedés nélkül. És ahogy percekig figyeltem, észrevettem, hogy nem is lapozott egyet sem. Aztán mintha megérezte volna a jelenlétem, felnézett. A látvány sokkolt. Eddig azt hittem, hogy ezekben a szemekben csak szeretet lakozhat, de csak most vettem észre, hogy milyen mélységes bánat ül a kedves arcon. Vállat vont, majd visszatért a könyvhöz, de mikor tovább mentem sem lapozott.

Carlisle nem volt itthon, bizonyára dolgozott a helyi kórházban. Jelenleg nem voltam tisztában azzal, hogy pontosan hol vagyok, de ez nem is foglalkoztatott. Nem számított, bár biztos voltam benne, hogy valami északi hideg helyen lehetünk, amit ők bizonyára meg sem éreznek. Most már én sem.

Egy könnycsepp cseppent a karomra, és percekig csak a helyét néztem. A bűntudat kínozni kezdett. Tompább érzelem volt, mint emberként, de mégis pokolian kínzott. Tudtam, hogy mazohista dolog tovább mennem, de nem tudtam parancsolni a lábaimnak, amik szinte suhantak, mikor felfelé tartottam a lépcsőn. A lépcsőfordulóban megpillantottam az úgynevezett házi viccüket, és ez mosolyt csalt megdermedt arcommal. Olyan aranyos mosollyal mesélte ezt nekem Edward annak idején, hogy soha nem felejtem el. Természetesen ebben a házban sem találtam vizes árkot vagy várbörtönt, na de még koporsót sem. Milyen buta is voltam egykor, hogy azt hittem, ilyesmi létezik.

Ez a ház is ízlésesen volt berendezve, de átugrottam a részletek felett, ugyanis a nagymamám elmondásából tudtam, hogy a szerelmemet nem lesz könnyű jobb kedvre deríteni. És most hogy lehullottak rólam a depresszió béklyói már éreztem is. Már tudtam, hogy a szakításunkkor hazudott nekem. Miért voltam olyan ostoba, hogy valaha is kételkedtem benne? Nem is értem. Kamatostul megfizettem érte. Mindent megadnék érte – Edwardon kívül – hogy visszatekerhessem az időkerekét és újra ember legyek. Egy átlagos ember, aki egy vámpírral akar komoly kapcsolatot kialakítani, és vámpír akar lenni az ő oldalán.

Hát ez már soha nem történik meg, mert én már se ember, se vámpír nem leszek. Angyal vagyok, vagy szellem, nem is tudom, de nem változom meg többé.

Az emeleten szobák sorakoztak, és én mindjárt be is mentem az elsőbe, majd a másodikba, de azok üresek voltak. Mondtam már, hogy gondtalanul át tudok suhanni a falon?

Azonban az utolsó kettőből, mintha hangok szűrődtek volna ki. Először a harmadikba mentem és egy vidám külsejű szobában találtam magam és egy nagyobb fajta franciaágyon Alice feküdt Jasper karjaiban. Halkan beszélgettek, de én minden szót értettem.

- Változás közeleg – suttogta Alice kifejezéstelen arccal. – Nem tudom, hogy pozitív vagy negatív, olyan ködös az egész.

- Csak pozitív lehet – mormogta Jasper, és láttam, hogy mennyire megviseli a sok letargikus érzelem. Aztán történt valami a szobában, az eső eleredt, és Jasper hirtelen felkapta a fejét és arra nézett, ahol én álltam, én lebegtem.

Megijedtem, mi van, ha lebuktam? Akkor megbukok a feladaton.

- Jazz? Mi a baj? – nézett rá Alice értetlenkedve, és követte a szerelme tekintetét. Megnyugodtam. Elnéztek mellettem.

- Semmi… csak… nem is tudom. Éreztem valamit, de biztos csak kikészültem. Sajnálom, Alice – szabadkozott és a kedvesére nézett és lágyan megcsókolta. Kihátráltam a szobából, mert ez már nem hinném, hogy rám tartozik.

Mit érezhetett Jasper? Megérezte a jelenlétem? Vagy csak egy ösztönös megérzés volt? Hiszen ő sokat harcolt, mindig megérezte a betolakodót. És én az voltam. Nem kértem engedélyt, hogy itt lehessek. Nem tisztelve őket, tapostam bele a legmélyebb magán életükbe, és először mikor beléptem a házba bűntudatot sem éreztem emiatt. De most is hiába éreztem, nem csengethettem, vagy kopoghattam. Én valójában nem is léteztem.

Sóhajtottam, majd félve mentem át az utolsó szoba ajtaján, de a látvány fájdalmasabb volt, mint amire legmerészebb képzelgésemben számítottam. Edward szobája más volt, mint amilyen Forksban. Itt nem volt annyi élet, mintha egy üres szobába léptem volna be, csak néhány tárgy foglalt helyet. Egy kanapé, egy zongora és egy ruhás szekrény… amin te jó isten…

Felsikoltottam, de persze senki nem hallott meg. Zaklatottan bámultam a fényképeket, amiken egytől egyik én voltam… A könnyek vízesés módjára zúdultak le a szememből és áztatták el az arcom. Nem foglalkoztam semmivel, és térdre rogytam. Nem látott senki, mondhatni itt sem voltam. Csak a fényképekben éltem, ahogy Edward is. Álomvilágban élt, nem bírt elfelejteni. Nem lépett tovább, pedig már rengeteg idő eltelt.

Úgy zokogtam, mint mikor kislány voltam. Tönkretettem mindent, tönkretettem a férfit, aki még a halálom, a sírom után túl is szeret.

Nem tudom, hogy mennyi ideig ültem összegörnyedve a padlón, de egyszer csak arra eszméltem, hogy nyílik az ajtó, és egy alak lép be rajta. Gyors léptekkel érkezett, és végig ment rajtam. Megtorpant, körülnézett, de végül megrázta a fejét és leült a zongora elé. Én csak bizsergést éreztem a testemben, mikor keresztül haladt rajtam, de ezek szerint Ő is érezte. Valami nem stimmel. Jasper is megérzett valamit, és Ő is. El fogok bukni…

Lassan tápászkodtam fel, és elbűvölve figyeltem a gyönyörű arcot, és mély sajgást éreztem a szívemben. Nem siettem el a mozdulataimat.

A zongora melletti szék még mindig kétszemélyes volt, mintha tényleg arra várna, hogy én üljek le rá. Így hát leültem, és némán követtem a szerelmem tekintetét. A szívem kihagyott egy ütemet. A zongorán egy kép trónolt bekeretezve, amin boldogan öleltük át egymást. A kép még nyáron készült, jóval a tizennyolcadik születésnapom előtt.

A családjával töltöttük a napot, és minden tökéletes volt. Alig győztem ámulni a tökéletességükön, hiszen sütött a nap, és ők csillogtak. Elámulva figyeltem akkor ott őket, és Emmett végig rajtam nevetett, de én nem bántam. Még Rosalie sem volt olyan ellenséges, talán érezte, hogy senki nem vagyok hozzá képest. Edward pedig maga volt Mr. Tökély. Végig úgy bánt velem, mintha valami igazi kincs lennék, vagy valami ilyesmi. Már akkor sem értettem. Leste minden szavam, és vidám volt egész nap. Nem is a napfénytől ragyogott akkor igazán, hanem a boldogságtól, ahogy én is. Napokig senki nem volt képes letörölni a boldogságot az arcomról, és persze nem is akarta senki. Az a nyár csodálatos volt. A legszebb emlékeim azon a nyáron történtek. Aztán, mint hidegzuhany érkezett el az ősz, a szülinapom és életem legsötétebb időszaka. De akkor legalább még éltem, akkor még volt remény. Most már nincs. Az oroszlán és a bárány kudarcot vallott… leginkább a bárány.

Edward ujjai önkéntelenül is a billentyűkre siklottak és játszani kezdett egy szívszorító szomorú melódiát. Belefacsarodott a szívem, annyira szép volt. Edward arcán nem sok minden látszott. Lényegében üres volt, de néha átsuhant rajta a fájdalom.

Mikor már harmadszorra játszotta nem bírtam tovább, óvatosan a kezére tettem a kezem. Tudtam, hogy nem érzi, mégis megérintettem. Nem bírtam tovább. A kezem remegett, de földöntúli öröm szállt meg, mikor éreztem a teste… hidegét. Bizsergés futott végig rajtam, és Edward abbahagyta a zongorázást.

Felsóhajtott, és a kezébe temette az arcát.

- Bárcsak itt lennél Bella, bárcsak itt lennél mellettem…

- Itt vagyok, Edward. Itt vagyok melletted – suttogtam kétségbeesetten, de ő ezt nem hallotta.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés