Többet nem szólaltam meg, de tenni se tudtam semmit. Továbbra is az az érzésem volt, hogy Jasper érzi a jelenlétem, de nem biztos magában, hiszen nem akarta feleslegesen áltatni Edwardot. Így igyekeztem minél távolabb lenni Jaspertől, de Edwardot nem voltam képes magára hagyni. Egy picit mintha jobb színben volt azóta, hogy itt voltam vele, és azon gondolkoztam, hogy hogyan vehetném rá, hogy társalogjon a többiekkel. Nagyon ritkán tartózkodott velük egy helyiségben, a nappaliban nagyon keveset láttam, vagyis hát én minden hova mentem vele. Közben felfedeztem, hogy képes vagyok az akaratommal mozgatni tárgyakat, de nem volt könnyű mutatvány. Biztos valamilyen angyal dolog. Mikor magára hagytam egy kicsit a szerelmemet, ezt gyakoroltam. Hogy minek? Nem tudom.
Néha meglestem a többieket is, Carlisle volt a legerősebb, ő mindennap tetetett vidámsággal mesélte a vele történteket a családjának, és Emmett sem volt olyan zombi, mint amilyennek elsőre láttam. Egy biztos, hogy Rose és Emmett nem szomorkodtak sokat, volt mivel vigasztalni magukat. Khm… éjszaka. Kerültem is a szobájukat messziről, mert nem akartam semmi olyant látni.
Ott tartózkodásom negyedik napján sikerült lecsalnom Őt is a többiekhez, mikor a nappaliban voltak. Sikerült egy kicsit működésképtelenné tennem a zongorát, emiatt szitkozódott is rendesen, de nem akartam, hogy magában búslakodjon, és melódiákat játsszon. Viszont kicsit aggódtam, mert néha mintha felém kapta volna a tekintetét, de ilyenkor megrázta a fejét. Olyan volt, mint aki nem hisz magának és azt hiszi, hogy megbolondult. Tudtam, hogy ő is érzi a jelenlétem, de nem tudja elhinni.
Éjjel-nappal azon járt az agyam, hogy mivel tudnék mosolyt csalni az arcára, de még nem jártam sikerrel. Pedig olyan jóképű, mikor mosolyog. Általában úgy mentek a napok, hogy mikor zongorázott én vagy a kanapéról vagy a zongoratetejéről figyeltem, mintha valóban nekem játszana. És Ő akaratlanul is, de egyre szebb és szebb dallamokat produkált, amikben már egyre kevesebb volt a fájdalom, holott ez belőle még nem tűnt el. Csak jobban érezte magát a jelenlétemtől. Ez egyszerre volt fájó és örömteli dolog. De nem sírhattam folyamatosan, erősnek kellett lennem, legalább nekem. Erőt kellett adnom nekik, hiszen az életnek mennie kéne tovább.

Aznap este sikerült lecsalnom Edwardot a nappaliba, ami először nagy döbbenetet okozott, mindenki meglepetten fordult a belépő Edward felé.
- Most mi van? – kérdezte zavartan. Esme erre felugrott és magához ölelte a fiát, és megcsókolta a homlokát. Meghatottan figyeltem a jelenetet és láttam egy kis boldogságot a drága Esme szemében, amitől jobban kezdtem érezni magam. Mit tettem én ezekkel az emberekkel?
- Jössz meccset nézni? – kérdezte Emmett a tévé elől és ezt én remek alkalomnak tartottam egy kis lazításnak.
- Ne... – nyitotta a száját tagadólag, de közbe avatkoztam és bólogatólag megmozgattam a fejét, mire szegény olyan összezavarodott képet vágott, hogy felnevettem. Nagyon aranyos volt.
Emmett felnevetett. – Ezt igennek veszem – mondta vigyorogva és helyet csinált maga mellett a kanapén. Mindenki lélegzet visszafojtva figyelte a jelenetet, csak percekkel később mertek megmozdulni, mikor Jasper megnyugodva sóhajtott fel, jelezve, hogy talán egyenesbe jöhetnek egy kicsit a dolgok.
Alice, hogy feldobja a hangulatot vidáman csacsogni kezdett Rosalie-val a ruhákról és a vásárlásról, és Rose tökéletesen vevő volt erre a témára és ezt nem is éreztem annyira erőltetettnek. Edward kezdett felengedni, és láttam, hogy beszélgetni kezd Emmett-tel, aminek nagyon örültem.
Aztán furcsa dolog történt. Jasper gyanakvó arccal hívta ki Carlislét, és kivételesen magára hagytam a szerelmemet, mert kíváncsi voltam, hogy mi olyan fontos. A verandán álltak meg, és leültek a lépcsőre.
- Baj van? – kérdezte Carlisle.
- Nem tudom, de már negyedik napja, hogy úgy érzem, hogy van valaki itt, ahogy most is – kezdte Jasper és megint felém nézett. A torkomban gombóc nőtt, és ha akartam volna se tudtam volna megszólalni. Nem bukhattam le…
- Valaki? Hol?
- A házban velünk, és most is itt áll mellettünk, de valamiért nem látjuk őt. Érzem a jelenlétét és az érzelem masszáját, de olyan zavarosak. Biztos, hogy nem ember.
- Jasper… nem hiszem, hogy… - kezdte Carlisle. Nem hitt neki.
- Nem, apám. Nem tévedek. Alice-szal is beszéltem erről, ő is érez valamit, de ő neki ez csak megérzés. Edward máshogy viselkedik, mintha jobban lenne. Ma mikor Emmett megkérdezte a meccs felől, éreztem felőle, hogy esze ágában sincs igent mondani. Mégis bólintott, mire annyira megdöbbent, hogy ellenkezni is elfelejtett. Mikor belépett a nappaliba egyszerre éreztem fájdalmat felőle és boldogságot valahonnan mellőle.
- Szerinted mi erre a magyarázat?
- Edward ne tudja meg egyelőre, de szerintem… nem tudom. Nem érzem tisztán az érzelmeit, de nincs benne rossz szándék és minden pillanatban Edwarddal van, kivéve most. Még vadászni is elkíséri, mintha valaki támogatná.
- Nem lehet – nyögte Carlisle.
- Én is erre jutottam, de nincs más magyarázat. Csak ő lehet, és mivel láthatatlan ez elég valószínű, és persze a ragaszkodás hozzá…
- Bella – nyögte Carlisle és körbenézett.
- Lebuktam – suttogtam. A pokolba jutok, elbukom a küldetésem, és ha Edward megtudja, hogy itt vagyok, akkor biztosan boldog lesz, de ha elmegyek minden kezdődik elölről és még magányosabb lesz. Annyira vágytam arra, hogy tényleg itt lehessek velük, de így nem lehet.

Nem tudom, hogy mi vezérelt, de hirtelen futni kezdtem. Nem számított, hogy merre, csak el innen.
- Várj! – kiáltott utánam Jasper, de én nem álltam meg. Kényszeredetten felnevettem azon, hogy utánam kiáltott, de futottam tovább. Miért kéne maradnom? Edward meg fogja tudni, hogy vele voltam és csak rosszabbodik az állapota. Ha még egyszer elveszít, azt nem hiszem, hogy túlélné. De ő neki léteznie kell! Muszáj…
Lerogytam az erdő azon részén, amit Edward semmisített meg, és szégyenszemre megint sírva fakadtam. Ez a küldetés, ez a vágy halálra van ítélve. Én nem vagyok képes boldoggá tenni Edwardot, így a halálom után. Talán ez az élet büntetése a tetteimért. Talán szenvednem kell és megbánnom, hogy akkor és ott itt hagytam eme a világot. Miért van, hogy az ember akkor értékeli az életét igazán, mikor az már elveszett? Miért van ez mindenben így?
Ha csak sejtettem volna, ha több eszem lett volna, tudtam volna, hogy Ő szeret engem. Ha hallgattam volna azokra a szavakra, amiket mindig mondogatott… Hogy hihettem el, hogy nem szeret? Miért hittem el egy árva zokszó nélkül, mikor meghazudtolta minden előtte kimondott szavát? Ennyire nem hittem volna benne? Nem, én hittem neki. Hittem neki, mikor azt mondta szeret, és elhittem, mikor azt hazudta, hogy nem. Nem arról van szó, hogy nem bíztam benne. Magamban nem hittem. Ez volt a legnagyobb hiba.
Mivel érdemeltük ki, hogy így elbánjon velünk a sors? Edward, a legtisztább lény, aki legyőzte a természetétől adódó szörnyeteget és emberibb, mint bármelyik ember? És én? Mi rosszat tettem az élet ellen? Isten a tanúm, hogy nem vezérelt rossz szándék bármit is tettem.

- Bella? – szólalt meg mellettem egy hang. Felkaptam a fejem, és a nagyit pillantottam meg. El is felejtettem, hogy ő mellettem áll. Pedig nem is ismer igazán, régen meghalt már. Mégis itt van és segít nekem. Nem is tudom, mi lenne most, ha nem lenne nagymamám. Susan Higginbotham mindig is nagyszerű ember lehetett.
- Nagyi! – kiáltottam fel és letöröltem a könnyeim. – Elbuktam – sütöttem le szégyenkezve a szemem, nem mertem ránézni és látni a hamarosan előbukkanó szemrehányását.
- Nem, kedvesem. Nem buktál el. Természetesen az életben vagy akár a halál után is akadhatnak nehézségek. De minden esetben csak az veszít, aki feladja. Ne felejtsd el, hogy mit mondtam neked mindig, mikor kicsi voltál…
- Ne félj a kudarctól, játszd végig a játékot – suttogtam, mire ő mosolyogva bólintott.
- Próbálj meg mindent, és hidd el, hogy minden apróságnak oka van. Sosem tudhatod, hogy milyen helyzetbe hoz az élet végtelen láncreakciója. Lehet, hogy egy katasztrófa hozza majd el a végső boldogságot. Nem gondolod?
Nem – feleltem volna, ha engem kérdez, de helyette bizonytalanul bólintottam.
- Ha megtudja, hogy itt vagyok, és utána eltűnök… Akkor rosszabbul lesz, nem?
- Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Ez csak rajtad múlik, kedvesem. Attól függ, hogy mit engedsz neki. De valamit mondanom kell neked. Az angyalok nem láthatatlanok teljesen, ha valakiben elég erős a hit, az megláthat. Vigyáznod kell, és tényleg jobb, ha Edward nem tud meg semmit!
- Várj, nagyi! – kiáltottam utána. – Mi van, hogyha Ő erősen kezdi hinni, hogy mellette vagyok? Mi van, hogyha nem csak érezni fogja a jelenlétem, de látni is fog? Mi van, hogyha belebolondul majd ebbe a helyzetbe? Mi van, ha hamis boldogságba kergetem, majd itt hagyom? Ennek a történetnek nem lehet Happy End a vége. Lehetetlen.
- Tedd meg, amire vágysz, aztán tedd meg, amire képes vagy. A végén azt fogod látni, hogy véghez vitted a lehetetlent. Tudom, hogy felismerted a hibáidat, de ne kövesd el őket újra. Itt az idő, hogy végre higgy magadban és hagyd, hogy a dolgok megoldódjanak. Mindennek megvan a maga oka. És ha Edward rájön, hogy itt vagy, akkor rájön, és bár a dolgok bonyolultabbak lesznek, de te is erősebb leszel. Higgy magadban, Bella! A nélkül nem fog menni…
- De…
- Nem azon múlik, hogy mit teszünk, hogy mire vagyunk képesek, hanem hogy mennyire akarjuk megtenni, és neked minden vágyad az Ő boldogsága. Te vagy az egyetlen, aki boldoggá teheti Őt! Higgy magadban! – mondta és eltűnt. Én percekig csak a helyét néztem, és azon törtem a fejem, hogy vajon, igaza van-e. Mikor lett ő ilyen bölcs?

Felálltam, és elindultam vissza a Cullen ház felé, ahol bár rendkívül nehéz dolgom lesz, de muszáj megtennem, hiszen ez a legfőbb vágyam, az Ő boldogsága, ami miattam szállt el. Vissza kell adnom neki, amit elvettem, de előbb valóban hinnem kell abban, hogy sikerül. Hinnem kell magamban!
Mikor beléptem újra a házba egy élénk vita kellős közepére érkeztem. Edward kiabált… Jasperrel… A szívem azon nyomban kihagyott egy ütemet, és villámgyorsan a nappaliba lebegtem.
- Szóval? Mit nem kéne tudnom? Mit nem szabad, hogy tudjak? Mit titkoltok?! – kiabált Edward idegesen. Nézőpont kérdése, hogy hogyan álljak ehhez hozzá. Örülnöm kéne, hogy Edward végre reagál valamire, de mégis… Ennek nem örülhetek, hogy mindjárt kínvallatásnak teszi ki szegény Jaspert.
- Edward, nyugodj meg – kérlelte őt Esme.
- Érzem, hogy valami a napokban megváltozott, érzem, hogy valami… nem is tudom, mi történik. De te tudod. És én is tudni akarom. Beszélj!
- Edward, nem tehetem. Sajnálom. Én… - hebegte, de Edward hirtelen megfeszült. A tekintete körbejárkált a szobában és én már tudtam. Jaspert elárulták a gondolatai.
- Ki van itt? Mi az, hogy van valaki itt, aki láthatatlan? Jasper, az ég szerelmére! – morgolódott Ő, majd a következő pillanatban olyan erős érzelem hullám áradt szét benne, hogy még én is éreztem. A hideg kirázott, és láttam, ahogy a drága test megtántorodik.
- Bella – suttogta alig hallhatóan, és a kanapéra rogyott. Könnyes szemmel néztem, majd láttam, ahogy engem keres a tekintete. Egy pillanatig a szemembe nézett, de ő ezt nem tudta. Nem látott, de már érezte. Érezte, hogy itt vagyok.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés