36. fejezet: Hanyatlás

Szomjas voltam, de nem vadásztam. Eldőltem a sáros földön, és hosszú órákon keresztül nem mozdultam. Nem voltam annyira messze a háztól, hogy ne halljam őket. Az esőcseppek buggyanás a sárban, koppanása a bőrömön sem tudták elnyomni a szeretett szívdobogását. Lelassult, talán kedvesem elaludt. Rose gondolatai kuszák voltak, időnként haragvóak, időnként bűntudatosak.  Emmett szavai legalább gondolkodásra késztették. Mert valóban úgy viselkedett, mintha Bella egy béranya lenne. Jasper utánam jött, és csak annyit mondott gondolatban, hogy megfojtom őt. Aztán elfutott, szüksége volt a nyugalomra. Alice hazaért késő délután a vásárlásból, és engem várt. Még Bellát sem akartam magam mellett tudni néhány pillanatig, azt hittem legalábbis. De valójában csak a terhes Bellát nem akartam magam mellett tudni. Azt a Bellát, akit elvettem, de még nem fosztottam meg az életétől, azt annál inkább. Éreztem, mikor Alice el akarta mellőlem rángatni az esküvő végén, mondván lekéssük a gépet, hogy nem kellene onnan soha elmennünk. Mennyire szép lenne, ha csak táncolnánk, körbe-körbe a fények alatt, kizárva a külvilágot, ám mégis a valóságban maradva. Nem neveztem a mostani szituációt rémálomnak. Egy rémálom ehhez képest bájos, élettel és szeretettel kecsegtető volt. Most voltam igazán élőhalott. Nem volt semmi, ami motivált volna, hogy felkeljek onnan, visszamenjek, és tovább küzdjek. Könnyednek éreztem magam, ám a fájdalmam már túl mélyre húzott, nem volt lényeges, hogy valaha érzem-e a létezésem súlyát. Nem akartam már sem szeretni, sem fájdalmat érezni, elég volt mindenből. Nem volt értelme harcolnom, küzdenem. Annyira mindegy volt, hogy melyikünk hal meg előbb, elkerülhetetlen volt mindkettőnk halála. Az a néhány hét, amit Carlisle jósolt, elenyésző érv volt. Egy ember számára esetleg jelentett valamit. Nekem egy röpke perc volt a létezésemben.

A ragacsos sár hígulni kezdett körülöttem, és mélyebbre süppedtem benne. A kavargó, szürkés és hideg lé befolyt az ingem alá, a bőröm nem reagált rá különösképpen. Felhorkantam. A testem csak Bella szavaira, érintéseire reagált. Milyen erős voltam! Egy vámpír, akinek elég nagy volt az önuralma egy embert nem megölni, és egy emberrel szeretkezni. És ugyanilyen mértékben voltam gyenge.  Egy ember, egy satnya, beteg ember, aki szerelmes volt. Mindig azt vártam, hogy valamelyik lényem majd uralkodni fog rajtam, hogy az egyik domináns lesz. Bár hamarabb rájöttem volna arra, hogy bájtársakká váltak. Az emberi felem kezet nyújtott a szörnyeteg felemnek, rábírta a gyengéd érzelmeivel, hogy a szörnyeteg kísérletezzen az önuralmával. A szigeten tökéletes összhangba kerültek, csak az emberi felem akkor még nem tudta, hogy a szörnyeteg soha nem fog jutalom nélkül segíteni.

Alice csendesen haladt felém, minden harag nélkül. Leült mellém a sárba, vizes hajamat hátrasimítva arcomból. Szerettem volna tőle bocsánatot kérni, ám a beszéd nehéz volt.

â��Felébredt Bella. Carlisle szerint ideje beszélnie Charlie-val.â�� Ránéztem a húgomra. Természetesen tudtam, hogy Bella ébren van. â��Már utánad akart jönni.â�� Ezt is pontosan tudtam, de nem adtam ennek sem hangot.

Alice tűrte, hogy nem mozdulok. Sötétedni kezdett, az eső elállt, és az esőfelhők Alice-szel együtt távoztak. Aznap nem mentem haza, sem pedig éjjel. Reggel Emmett jött értem, komor volt. Nem szólt hozzám, és nem is gondolt semmire, csak megragadott. Otthon aztán Rose-zal közös fürdőszobájukba vezetett, és hozzám vágott néhány ruhadarabot.

â��Koszos vagy, és betegnek nézel ki. Mutatnom kell valamit. Szedd össze magad!â�� - csapta rám az ajtót. A hajamba száradt sárdarabok szétmállottak a forró víztől. De a beteges kinézetemet nem tudta felolvasztani.

Emmett megvárta, míg magára hagyják Bellát egy pillanatra, és akkor becibált a szobámba, ahol Bella ernyedten feküdt az ágyban. Óvatosan kitakarta, a pólót felhúzva hasáról.

Rosszul lettem a látványtól. A hasa sokkal nagyobb volt, mint az előző napon, és vöröses foltok övezték. Emmett alig fél másodperc múlva visszahúzta a pólót Bella hasára, majd betakarta.

â��Gondoltam, erről tudnod kell. Véletlen láttam meg tegnap, mikor Bella időnként felszisszent, és mikor elaludt, Carlisle megnézte a hasát.â�� Csak bólintani tudtam, Emmett pedig megveregette a vállamat, és otthagyott. Leültem az ágy szélére, nem aggódva azon, hogy Rose dühös lesz-e vagy sem. Néztem Bella sápadt arcát, ami mégis nyugodtnak tűnt. Elmerengtem, és rá kellett jöjjek, hogy nem vagyok egyedül, csak a bajtársaim megbénultak. Emmett túlságosan hálás és szerelmes volt Rose-ba ahhoz, hogy szembeszálljon vele. Carlisle és Alice elfogadták Bella döntését, Jasper pedig követte Alice-t. Esme megértette Bellát, Rose pedig főképp a babát akarta. Az egyedüli ellenállást Rose szította. És Bella. Rose-ra nem volt nehéz haragudnom, ellenben Bellára. Újra és újra felém szállt a hangja: â��Edward, én szeretem a babámat. Nem csak azért, mert az enyém, hanem mert tőled van. Egy rész belőled. Azért szeretem őt, mert senki mást nem szeretek jobban nálad. Én is aggódom, hogy mi lesz ebből az egészből. De ígérd meg nekem, ígérd meg, ha bármi történik is velem, szeretni fogod, és nem hagyod magára. Én is a része vagyok. Ha engem szeretsz, őt is szeretni fogod. Ő téged is szeret. Érzem. Ha majd megölel téged, abban az ölelésben én is ott leszek. Ha majd beszél hozzád, a szavakban én is ott fogok lenni. Higgy nekem, kérlek!â��

Két tenyerem közé vettem kezét, és megfogadtam, hogy nem megyek el többé mellőle. Mindent szeretett, ami általam volt, és szégyelltem magam, hogy én nem tudok mindent szeretni, ami általa volt. Mert az a valami általa is volt. Szerettem volna szeretni, szerettem volna hinni, hogy ami gyötri a kedvesemet, az csak önhibáján kívül cselekszik így.

Rose túl hangosan mordult fel, mikor visszajött, Bella felriadt.

-          Kifelé, Edward! - csattintotta össze álkapcsát Rose, de ahogy Bella felsóhajtva átölelt, elhallgatott, csak a gondolataiban szidott tovább.

Apám a lehető legjobb pillanatban érkezett, így Rose továbbra is hallgatásra kényszerült.

â��Edward, Charlie tegnap kétszer is felhívott. Ide fog jönni, ha Bella nem hívja fel még a délelőtt folyamán.â��

Eltoltam magamtól kissé Bellát, mély levegőt véve, és megköszörültem a torkomat.

-          Bella, szerelmem - szóltam maradék erőmet összeszedve, hogy érezze, itt vagyok neki -, Charlie beszélni akar veled. Ide fog jönni, ha nem leszünk elég meggyőzőek.

-          Felhívom - mondta kásás hangon. Abban reménykedtem, hogy álmos, fáradt hangja elég betegnek hangzik majd Charlie-nak. - Mit kell mondanom?

-          Charlie úgy tudja - lépett közelebb hozzánk Carlisle -, hogy egy ritka és súlyos dél-amerikai betegséget kaptál el. Azt mondtam neki, hogy karanténban vagy.

-          Oké, rendben lesz - dőlt vállamnak, néhány remegős levegővétel közepette. - Adjatok egy mobilt.

Carlisle átnyújtotta a sajátját.

-          Otthon van, túl korán van még - motyogtam.

Bella ismét a vállamnak dőlt, egyik kezével megfogva az enyémet, és gyorsuló szívdobogással várta, hogy Charlie felvegye a telefont.

-          Bella? - szuszogta bele reményteljesen a telefonba Charlie.

-          Hé, apu - mormolta Bella.

-          Bella! Látni akarlak, odamegyek!

-          Ne! - nyögte kedvesem. - Nem szabad, apu, karanténban vagyok. Énâ�¦ ne aggódj! Megleszek.

-          De mégis mi bajod? - csattant fel Charlie tajtékozva.

-          Csak egy kis láz, és nem kelhetek fel - hazudta Bella. - Csak Edward és Carlisle jönnek a közelembe. Elég, hogy ők kockáztatnak. Nekedâ�¦ otthon kell maradnod.

-          Bella! Kérlek, légy őszinte! Azt mondták, súlyos.

-          Csak mertâ�¦ mert ritka, és itthon nem ismerik annyira. De Carlisle jó orvos, és vannak kapcsolatai.

-          Mennyi ideig tart ez azâ�¦ izé? - sziszegte Charlie. Bella megsimogatta a hasát, lehunyta a szemeit.

-          Néhány hétâ�¦

-          Mennyi? Pontosan mennyi az a néhány hét?!

-          Nem tudom - remegett meg Bella hangja, és a könnyei patakozni kezdtek. Felemeltem az állát. â��Öt-hat hétâ�� - súgtam. - Öt vagy hat hét - nyögte Bella feldúltan.

Charlie hallgatott, túl sokáig. Bella a szájára szorította a kezét.

-          Renée-nek egyelőre nem szólok. Minden nap hívni foglak, Bells - mondta végül Charlie. - Szeretlek, kölyök!

-          Szeretlek, apu - rakta le a telefont Bella.

Magamhoz húztam, hagytam, hogy sírjon. Annyi fájdalmat okoztam már neki, és lassan a hobbimmá fog válni, ha így haladok.

Felemelte a fejét, zilált volt, de a szemei perzseltek. Egy pillanatra közel hajolt hozzám. Végigsimított a tarkómon, és megértettem őt. Kesernyés mosolyra húzta a száját, aztán felállt, elment rendbe szedni magát a fürdőszobába.

Alice hozott neki reggelit - nyomában Rose-zal-, de Bella csak rosszul lett az étel szagától. Képtelen volt enni, csak vizet kortyolgatott. Némán, üres arckifejezéssel néztem végig a küzdelmeit: ahogy nem bírt enni, hogy végül a vizet is kihányta, mikor fel-fel nyögött, ahogy a parazita erőteljes mozdulatokat tett. Estefelé kért, hogy menjünk ki levegőzni, és abban a pillanatban átfutott az agyamon, hogy sikerülhet kimenekítenem innen, és Carlisle követhetne. Esme azonban Bella másik oldalára állt, pusztán csak hogy támogassa.

Néhány perce voltunk csak kint, amikor Bella nyomra megmordult.

-          Tudsz enni, drága? - kérdezte anyám.

-          Azt hiszem - lehelte Bella. - Lehetne idekint? Olyan jó a levegőn lenni!

-          Rose! - szólt hangosabban Esme. - Hozz enni valamit, Bellának! Idekint eszik!

-          Köszönöm, Esme - hálálkodott Bella, és visszafordult a tornác felé.

Nem evett sokat, de legalább nem is hányta ki. Rose továbbra sem engedte, hogy ottmaradjak Bellával, míg alszik. Száműztem magam egy kis időre a fára, hogy onnan lássam őt. Néztem, ahogy anyám észreveszi, és elgondolkozik azon, vajon miként törhetett le az egyik kovácsoltvas rózsa. Közel volt, és mégis nagyon messzi az a pillanat. Próbáltam Bella értésére adni, hogy megsérülhet majd. De nem ez az emlék volt a legintenzívebb. Hanem anyám házának a romossá válása a szigeten. Tartoztam neki annyival, hogy mielőtt meghalok, rendbe tetem azt a házat. Esme anyám helyett anyámként szeretett, amit sosem tudtam eléggé meghálálni.

Carlisle a szobájukban volt, és nem akadályozott meg abban, hogy megkeressem anyám noteszét. Mikor megtaláltam, tárcsáztam a műkereskedők számait, és nem érdekelt, mekkora szerencsém van azzal, hogy Európában ilyenkor nappal van. Szégyenkeznem kellett volna, ahogy apám füle hallatára soroltam fel, milyen bútorokra lenne szükségem, de ez most annyira felesleges lett volna. Annyi pénzt utaltam az utolsó műkereskedőnek, akit felhívtam, hogy megegyeztünk, elintézi a ház teljes rendbetételét.

Mikor visszamásztam a fára, hallottam egy panaszos, dühös vonyítást. Nem Jacob Black volt- nem volt ismerős ez a vonyítás, nem csodáltam volna, ha a farkasok családja bővült volna -, de ez megerősített abban, hogy minél hamarabb fel kell keresnem őt. A másnap éjjel tökéletesnek tűnt, Rose mindenképp elzavart volna akkor is. Nem pontosan tudtam, hogy fogom elérni, hogy ne öljön meg abban a percben, mikor megtudja majd, hogy mit tettem, ám meg kellett próbálnom. Nem éreztem reményt, nem láttam esélyt Bella boldog életére, de akartam, hogy éljen. Jacob Black tudott hatni Bellára, talán képes lenne rá, hogy végérvényesen magába bolondítsa. Bella egyetlen, boldog és őszinte mosolyáért elviseltem volna ezt.